Katolikus gimnázium, Kecskemét, 1900

I. Vörösmarty humora. A humor a világnak magasabb szempontból eredő felfogása. Úgy jön létre, hogy az embert a maga ideális nyugalmából nem zavarja ki sem a szertelen­­nagynak látása, sem a kicsinynek szemlélete, amaz nem félemlíti meg, emez nem hangolja lenézésre. A humoros ember magasztosan érző szívvel s fennen szárnyaló észszel bírva, a nagyban is meglátja a fogyat­kozást és a gyarlóságot s azért nem adózik feltétlen bámulattal a világ részéről nagyoknak híresztelt egyének iránt, hanem leszállítja azoknak érté­két az általa megállapított mértékig, azokon pedig, kik e leszállítást meg­tenni nem tudják, jóízűen mosolyog. Viszont, a kicsinyben is meglátja a tiszteletreméltót, nem ítéli el a tapasztalt gyarlóságot, hanem jó lélekkel annak elhagyására tanít. Főleg ez utóbla­i eljárása a humoros embernek mutatja őt be a legszebb színben, mert a vihamisítatlan szeretet ad annak létet. Ezért mondják, hogy „a humor a szeretet múzsája“, „a keresztény világnézet gyermeke.“ A humoros ember bizonyos összhangot hoz létre lelkében a világ folyása s a maga életfelfogása között, melyet meg nem zavarhat semmi olyan tény vagy jelenség, a­mely akár nagyobb, akár kisebb a megszokott­nál. A kinek lelkében azonban ez az összhang nincsen meg, az mindig meglepetéssel fogadja a szokatlanul nagyot és kicsinyt egyaránt s mig a nagy előtt bámulattal hajol meg, a kicsinyt sértő lenézésben részesíti. Innen fakad a kiválóság és erény rendkívüli bámulata, mely beteges rajongássá változhatik; de innen eredhet a gyarlóság mérges üldözése, a hiba kemény korholása is, mely éles satk­ákban, a szeretetlenség e fegyverében szokott, megnyilatkozni. Az ember lelkében élő idealizmus, az összhang, a keresztényi szeretet, egy szóval az ember lelki életének teljessége, mely ép úgy tud a maga helyén sírni, mint nevetni: előidézői a humornak, a jóban is megrovásra, a hibában is mentségre akadó világnézetnek.­ ­*

Next