Katolikus gimnázium, Kecskemét, 1945

hatóságoknak, akik természetben vagy pénzben juttatott adományaikkal hozzájárultak gimnáziumunk, internátusunk, tanulóifjúságunk és rend­házunk segélyezéséhez. Külön köszönetet mondunk az Angolkisasszo­nyok rendjének, hogy iskolaépületük és tanárnőik átengedésével lehe­tővé tették számunkra az iskolai év zavartalan lefolyását. HALOTTAIN­K: Vincze László (1880-1945.) Másfél év távlatában is fájdalom fogja el szívünket, ha megbol­dogult Vincze László nyugalmazott kegyesrendi tanár, volt kartársunk és tanárunk emlékét magunk elé idézzük. 39 éves tanári működése alatt példaképe volt a lelkiismeretes kötelességteljesítésnek, a kemény gerincességnek, puritán egyszerűségnek és igazságosságnak. Annak a mindinkább kimúlóban levő tanári nemzedéknek volt tiszteletreméltó képviselője, amelyik csak az iskolának és tanítványainak élt. Idősebb korában megtestesülése volt a horatiusi laudator temporis acti-nak, de éppen ezáltal fiatalabb kortársait a régi nemes hagyományoknak őrzé­sére és ápolására nevelte. Visszavonultságában nagy örömet okozott neki, ha tanítványai felkeresték és idézték a múltat. Ilyenkor zárkózottsága egészen feloldó­dott. Rendkívül hálás volt minden apró figyelmességért, s erre ő adott példát. Nemcsak tanártársainak, hanem még tanítványainak is számon­­tartotta nevenapját, születésnapját, de ő maga mindig és mindenféle ünneplés elől kitért. Rajongásig szerette szülővárosát, Kecskemétet. A város kiürítése­kor, amikor az erőszaknak engedve kénytelen volt elhagyni szülőföldjét, ahová annyi szál és emlék fűzte, ahová szeretett szüleinek sírja is kö­tötte, a fájdalom könnyei kicsordultak szeméből. Érezte és mondta is, hogy többé már nem látja viszont azt a földet, amelyben nyugodni egyetlen vágya volt. A kiürítés és Buda ostromának izgalmai annyira megviselték, hogy amúgy is beteg és elgyötört szíve 1945. január 27-én utolsót dobbant. Mindazok, akik őt szerettük és tiszteltük, még életének utolsó útjára sem kísérhettük el. Megvigasztal bennünket az a tudat, hogy rajta is beteljesedett az írás szava: Qui erudiunt multos ad iustitiam, fulgebunt, quasi stellae, in perpetuas aeternitates. M. I. Szabó István (1896-1945.) Valamennyien mély megdöbbenéssel és fájdalommal fogadtuk ok­tóber végén a lesújtó hírt, hogy Szabó István, intézetünk rajztanára, hadifogságból hazatérvén tragikus hirtelenséggel elhunyt.

Next