Kecskemét, 1873. január-június (1. évfolyam, 1-26. szám)

1873-05-04 / 18. szám

többé, de így nem menekülhettem, a professor és Salamon uram közé szorulva megadtam magamat és mentem oda, hova vittek. Salamon uram, anélkül, hogy kikérdezett volna, végig húzta rajtam fél pillanatát, beültetett a novitiusok közé. A tanító kilépett , a fiúk húzódtak tőlem, nem akart szólni hozzám egyik is; azután tudtam meg, hogy német fiúnak hittek, egyik se mert belém kötni magyarét, milyen nagyón az öröm, mikor megtudták, hogy én csak annyit értek németül, amennyit ők, na már latinul, dicsekvés nélkül, többet tudtam mint németül. Itt már egy hely, hol megállapodhatunk a három város felett és az üreg Hübnerrel tarthatunk egy kegyes elmélkedést a három város szemfényei, a gymnasiumokról. Annyi tudós balgaságot összeírtunk már a középiskolák mindegyik osztályáról és mindegyik fiókjáról, hogy nekem most egy csep kedvem sincs ezeket a tanfiókokat egymás után kihúzgálni és nézegetni, hogy mi van dugva beléjük. Hanem hát írok kegyes elmélkedési modorban, és pedig nem úgy mint heautonti morumenosz vagy önámító, vagy mint miles gloriosus, laudator temporis acti, hanem őszintén és magyarul a három városnak nyelvén, a miképen írt és beszélt ez előtt hatvan esztendővel Kecskeméten Sátor Péter, Kőrösön Patai, Cegléden Gesztesi János uram. *) Az 1816. ínséges esztendő nyári vizsgája után átléptem a veteranus syntaxisták osztályába teljes önérzettel, és annak senkitől nem tanult benső tudatával, hogy tudományos pályám küszöbére léptem. Merem egész büszkeséggel állítani, hogy ez a tudat, teljes egész erejével feszité a tizennégy éves fiúnak pelyhesedni indult önérzetét; mi volt hozzám képest a principista, ki a kis colloquium*) Vagy pedig Sárközy Pál mar beszélgetett, míg én Cornéliust és Phadrust szorítva hónom alá, még pedig bal hónom alá, keblem először dobogott, és eddigelé ismeretlen érzelmeket váltott a classica múza duzzadó keblén ?. Szegény kis sápadt fiú! ki ott a tornakötelen aggatod magadat, ki ott mint az elitélt, létrafokon lebegsz vagy kapaszkodál a fejed fölött ingó kötélhurok felé! Valamint nincs, nem lehet fogalmad a mi hajdani cigány kerekünk és bennforgónk tüzestalpa felől, úgy nincs, nem lehet fogalmad arról a csillagrúgásról, mely átfeszíté a tizennégy éves fiú keblén az Aristidesi és Themisztoklesi megdicsőült alakokat, melyek mellett a te történeti alakjaid, Wallensteinjaid és Pappenheimjaid valóságos Paprikajancsik. Hát te szegény, fagylalt-kávén hizlalt, ötödik osztályba járó gymnasista, mi vagy te azokhoz az alakokhoz képest, kik a Csalányos *) befagyott jégtükrét szeldelték fel hajdan csizmapatkóval, és meg nem hűltek, szamárhurutot, torokgyíkot nem ismertek, ragyás arcukon hordozták a himlővel vívott élet- s halálharc sebhelyét, ami vagy te szegény kis fiú tudákos nyelvtanoddal, a fiúkhoz képest, kik között sokszor nem akadt gazdája a signumnak? ! Azok hibátlan stylust írtak idegen tudós nyelven, te most négy nyelven írsz, beszélsz roszul, nem tudod kifejezni gondolataidat; azok minden tudományt tanultak egy nyelven, még pedig a tudomány nyelvén. Most kivágták a tudomány egy nyelvét, és helyébe akasztották a Fotoglaxuux sárkányfarkát, és miután a tudomány csillagtornya alatt a tudomány nyelve elnémult, és árkai poshadt vizében, az átalános nyelvzavarba belerekeg még a szláv hüllő is, belehápog az angol kacsa, belekerepel a francia gólya és belebugygyan a német vízibika, azóta a tudományok tornya váltig terpeszkedik, lapul, de nem magasodik. Tehát az akkori tudományos pálya küszöbjére léptem, büszkén, öntudatosan. És kérdem :) Talán a „Délle“. Szerk. most annyi év múltával: hova lett ez a küszöb, melyen akkor én sokad magammal állva büszkén éreztük, hogy tudunk valamit és ezzel a tudott valamivel meg van beléptijegyünk a tudomány nagytemplomába, tudtuk, hogy kezünkben az a régi rozsdás kulcs, melylyel ennek a templomnak ajtaja nyílik? Sajnálva nézem az újabb nemzedéket, miként zakatol éretlen létére, a maturitás görbe végű vasszegével ezen a vasajtón. Az a régi ceglédi, nagykőrösi, kecskeméti gymnasium elsülyedt, eltűnt a földszínéről, csak a régi auditórium áll még Kecskeméten, márvány holttetemével homlokán, és a régi fatorony, mely alá gyűltünk az 1819. tűzvész idején, megvédve a mások szegényes tanyáját. A régi rendszer kitolt szemeivel ott ápoltatik még kórházi **) levesen egy külön osztályban, az öreg emberrel, ki hajdan velem állt azon a küszöbön, és nem sokára elhal. Van és lesz helyette: az újabb rendszerek minden kötele, csigája, létrája, akasztófája és szentmihály-lova, melyekre feszíti az újabb nemzedék kicserzett bőrét! Ah! mint örül ennek a sok német cipész, a sok realista! Folytatom ezeket a kegyes elmélkedéseket lemenve velők társas életünk legalsóbb rétegeibe, nem mellőzve, a három magyar város krónikás betegségeit, melyeket házánál, házán kívül a tanyákon duggat, kuruzsol, lefüstöl, köppölyöz, de gyökeresen gyógyítai nem tud. (Folytatjuk) Bujdosó Mihály. TÁRCA. A Nantesi Regulus. (Történeti kép a vendégi háborúból.) VIII. Egy touristára nézve felséges út tárul fel a Loire festői partjain. 1841-ben, mielőtt a vaspálya felépült volna, lassú kényelmes utat lehetett tenni kisebb gőzhajókon, melyek Orleans-ból indultak reggel és Nantes-be érkeztek este. Akinek úgy tetszett, kiszállhatott Blois-, Amboise-, Thozers-, Saumur-ben és meglátogathatta azon városokat, és történeti várkastélyokat, melyek benépesítik a folyó partjait, vagy elrejtőznek annak környékein az erdőkben. Útközben legelőször Blois-ban szállottam ki. Este történetesen megismerkedtem egy élemedett polgárral, ki miután az asztalosságból tisztességes vagyonra tett volna szert, az üzlettől viszszavonult. Történetesen a vendée-i háború jött szóba; ő is részt vett volt benne serdülő ifjúkorában a köztársaságiak sorai között. Egy ízben tetemes számú királypárti banda lepte meg őt nehányadmagával; társaitól elhagyatva ő is megfutott folytonos harc közben. Három Vendée-i volt a sarkában , midőn egy fa mögül utolsó lövésével egyet közülök leterített, kinek segélyére a másik kettő megállott. E szünetet felhasználta és a cserjésen átillanva, egér-utat nyert üldözői nyomát veszítvén. Éjjelre elrejtőzködék; másnap egy csárdát vett észre, s oda tartott; épen reggelijét végezé, midőn két ember belépett. Első látásra felismerte tegnapi két üldözőjét; az ablakon kiugrani és keresztülkasul a mezőkön , 17 éves lábai gyorsaságával menekülni , neki egy pillanatba került, így kerülte ki a csaknem bizonyos halált kétszer egymás után. Találkozásunk előtt néhány évvel — folytatá tovább — borokat akart a pincébe letenni, — rendes kádárja épen meghalt; elküldött egy bizonyos másikért , aki hozzá hasonló koros ember volt szintén. Munka végeztével az asztalos és kádár leültek egy asztalka mellé borozgatni; beszélgetés közben kérdezék egymástól, ki hová való; mindketten Vendée-ben születtek. Természetesen szőnyegre került az 1793-dik évi nagy felkelés. A kádár is harcosa volt, hanem a királypártiak sorai közt. Egyik is másik is beszélt valamit e háborús korszak részleteiből ; az asztalos elmondta micsoda veszélyek közt forgott volt, mint épen előadtuk. De mekkorát bámult, mikor vendége közbeszólván, pontról-pontra leírja az esemény színhelyét, — még a csárdást is megnevezi; a republikánus újra találkozott az egykor vele küzdő király-pártival! És a két ember, kik akkor irgalom nélkül megfojtották volna egymást, — egymás karjaiba borulva, — könybe-lábbadt szemekkel összeölelkezett, baráti kézszorítások közben. Nantes-be érkezvén, óhajtottam megtudni: él-e még Haudaudine emléke; a derék és jeles író idősb Mangin Viktor úr, e kérdésemre egyszerűen mondá: „Jőjön velem“ ! Egy házba vezetett, — nem tudom melyik utcában ; egy vagy két emeletet mentünk fel; egy terembe vezettek; ott találtunk egy élénk tekintetű , férfias ábrázatú, tiszteletre gyújtó aggastyánt. Nyolcvanöt éves volt; haja hófehér, és ha járásakelése nem oly nehézkes - senki sem hitte volna oly korosnak. Mangin Viktor úr szívélyes kézszorítással üdvözlé és nekem bemutatá. Ez aggastyán az 1793-diki önkéntes volt: Haudaudine, a nantesi Regulus. Csodálkozni látszott rajta, hogyan ismerheti az ő múltját egy párisi hírlapiró. Hosszasan beszélgettünk; még akor is oly hővérű republikánus volt, mint 1793-ban; erélye nem gyöngült az életkor hidegével, pillanatra fölmelegedett , midőn ifjúsága emlékeiről szóltunk, azon időről, midőn üzletét félben hagyva, — mert már akkor egyike volt a jobb módú nantesi kereskedőknek — harcolni ment a köztársaságért. A derék hazafi, szerénységében nem tulajdonított nagy fontosságot fogsága részleteinek, melyeket szavai után szedtem össze; azon test, mely nevét az utókor előtt emlékezetessé teszi, oly egyszerű , oly természetesnek látszott előtte, hogy bajba került vele elmondatni. Az ő kötelességét — mondá — kijelölte a becsület. Semmi kétsége sem volt afelől, hogy Montaigu-be visszatértekor — honnan Nantes-be jött — ott a halál várja, hanem azon szent kötelesség előtt, hogy adott republikánusi szavát megtartsa pillanatra sem habozott. Nem hallgatva családja könyörgéseire, barátai kérelmeire, elindult maga, gyalog, félretolván a nantesi embereket kik vissza akarták tartóztatni ; még fenyegetni is kezdték, hogy hősies szándéka teljesítésében meggátolják. Nyolc mértföldnyi útjában , melyet fojtó hőségben kellett megtennie , sokszor fegyvert fogtak rá a rendes, vagy portyázó vendée-i katonák. Semmi sem tartóztató, semmi sem rettenté őt vissza. Montaigu-be visszaérkezvén , értesíté a királypárti főnököket, hogy a nantesi republikánusok visszautasították a kicserélés ajánlatát, és visszament börtönébe. Az önfeláldozásnak és hősiességnek vannak oly tényei, melyek előtt a legelkeseredettebb ellenség haragja is kénytelen meghajolni, ha van valami becsületes érzés a szívben; a vendée-i királypártiak sem tudták megállni, hogy Haudaudine magaviseletét ne csodálják. Engedtek is neki, — köszönet értte, — rabtársaitól méltán irigyelt némi kiváltságot. Nem kellett többé mint azoknak egy marok férges szalmán feküdnie, hanem napközben a város volt az ő fogháza; szabadon járhatott-kelhetett, és tisztább levegőt szívhatott, mint a kórház pincéiben. A családja által küldött pénzt híven kezébe adták. Igaz, hogy naponta kétszer kellett jelentkeznie a királypárti bizottság előtt, és midőn újabb bandák mentek keresztül a városon, a bizottság előre tudatta vele, hogy ki ne jőjön, mert ki lenne téve a meggyilkoltatás veszélyének. Azonban ránézve is bekövetkeztek a gonoszabb idők: a vendée-iek egyik vereség után a másikat szenvedvén, városról-városra űzettek a köztársasági csapatok által. A futó sereg magával hurcolta Haudaudine-t is rabtársaival együtt, páronként bilincsre fűzve, erős fedezet alatt gyalogoltak, míg a királypártiak újabb menhelyet találnak vala,hol azt hitték, hogy a köztársasági seregnek ellentállhatnak. E nyomorúságteljes menetek közben a silány élelmezés , s egyéb bántalmak sem maradtak el a foglyok- Mi hit a nagyvilágban? Spanyolország. A köztársasági csapatok, most már a nép által is támogatatva, folyvást szorongatják a karlista bandákat. Saballs, a hirhedett Berga gróf, Esparaguera polgármester*) Egészséges tápleves lesz az. » Szerk.