Kecskemét, 1876. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)

1876-07-02 / 27. szám

IV. évfolyam. Kecskemét, 1876. Julius 2 27. szám. Megjelen minden V­asárnap. Szerkesztői és kiadóh­i­vatal, hova a lap szellemi és anyagi részét illető kül­demények intézendők. Budai nagy utca, 187. sz. alatt, a törvénye­ski. épület átellenébei. Előfizetési díj : Egész évre . 5 írt. — kr. Félévre . . 3 „ — „ Negyedévre. 1 „ 50 „ Egy hónapra — „ 60 „ Egyes szám­ára : 15 kr.KECSKEMÉT társalmi, ismeretterjesztő és szépirodalmi hetilap. o­ Hirdetés díjak: Magán­hirdetéseknél: 1 centiméter magas ha­sáb-szeletért : 1- szer Iktatva. . 20 kr. 2- szer „ . . 15 „ 3- szor „ . . 12 „ Hivatalos hirdetések: Minden beiktatásért kü­lön 3 írt. Bélyegd­íj : minden iktatásnál külön 30 kr. Előfizetési felhívás a „KECSKEMÉT“ című hetilapra. Midőn most az első félév leteltével köszönetet mondunk a t. közön­ségnek azon szives támogatásáért, mely által nekünk lehetővé tette lapunkat to­vábbra is fen­tartani — és pedig minden anyagi gond nélkül — kérjük a szíves támogatást ezentúl is. De hogy működésünknek annál na­gyobb sikere legyen , kérjük lapunk jó­barátait, igyekezzenek azt előfizetők gyűjtésével eszközölni. A közönség pártfogása azt eredmé­nyezi lapunk részére, hogy az nem szo­rul oly egyesek támogatására, kik sa­ját céljaik elérésére tartják a lapot le­foglalva, mint ezt sok lapnál annak irá­nyából tapasztaljuk. Lapunk független és épen ezért a nagy­közönség érdekeit védelmezi, a magukat nagyoknak kép­zeltekkel szemben is, ha annak szüksé­gét látja. Kitűnő munkatársaink működése mellett azon reményben vagyunk, hogy lapunk feladatának teljesen meg fog felelni. A személyes kérdéseket és polémi­ákat kerülni fogjuk, de ha valakitől meg­támadtatunk, védelmünkre mindig síkra szállunk. A „Kecskemét“ előfizetési ára: félévre . . 3 frt. negyedévre 1 frt. 50 kr. Előfizethetni helyben a „Kecskemét“ kiadó hivatalában (a törvényszéki épü­let átellenében) s a vidéken minden pós­­ta hivatalnál. A szerkesztésig. Műveltség és erkölcs népünknél. (Vége.) Ha a roszra ezer meg ezer útja van az emberiségnek, bizonyos, hogy a jóra még több út vezet — hanem talán az a baj, hogy azokon a rosz utakon köny­­nyebben, olcsóbban s vígabban halad­hat a világ — és az, hogy a jó útra veze­ TÁRCA. A ki szeret. Pezsdült a vér, mozdult a szív, Nem is véltem — oly hirtelen , Mintha lett von villanyütés,— És daloltam: „A szerelem, a szerelem“!... Fellobogott aztán a szív, S dal után dalt dalra költött, Oh de a szív, mely szeretett, Mely érezett­ , Fekete gyász ruhát öltött“ ... Beborult az ég felettem Felhő-takart csillag voltam , S ha dalt vertem tört idegen, így szólott az: „Mikor kebledre hajoltam“ ... S kietlen, vad, puszta éj lön, Mely el fedé láthatárom , — A szív , lélek megdermedett, S mégis zengtem: „Temetőbe sírba vágyom“ ... S gyógyírt sebemre nem lelek , Réme lettem önmagamnak, De azért zengett egy más dal, Messze hangzó: „Szebb jövendőt a magyarnak“. .. De vége jön — s ah, sokáig — Dalnak , vágynak , szerelemnek , Amíg újra megszállt a vágy , És feszengtem: „Boldogok, kik énekelnek“ ... S újra dalt zengett ajakam, Dicsőítőt, magast, szépet; Nap, hold, csillag, ég azúrja Visszatükre: „Benned élek o­ költészet“... S ma is zengek, — ma is szól még A dicsőítő szép ének . .. Ám rég elhallgatott volna , Hogyha téged Oly igen nem szeretnélek! Pásztor Ferencz, téssel nem igen sokat tőrödnek az illetők — vagy ha tőrödnek is, nem találják el ők sem a célra vezető legbiztosabb ös­vényeket. Én , ha meg nem neheztelne rám a világ, mutatnék egy párt. — Azt már mindnyájan tudjuk , hogy a népnek erkölcsi nevelése, s mívelése nem épen az iskolákhoz s templomokhoz van köt­ve. — Ezek ugyan fő tényezők, de ezek­nek nagyon sok surrogátumaik, segéd­eszközeik vannak; ezen segédeszközök között vannak tiltó, büntető, tanácsló, biztató, segítő, társító sat. sat. eszkö­zök , ezek szerint annak a testületnek , amelynek az emberiség valláserkölcsi nevelése és civilizációja lett kötelessé­gévé, nem csak az iskolákat, hanem minden egyéb eszközöket is elő kell vennie, hogy míg egyfelől a jót terjeszti, másfelől a rosszat gátolhassa, mert a népnevelés épen azért halad oly nehezen, mivel az akadályok útjából nincsenek elhárítva, ugyan azért a­mit az iskolák és templomok építenek nagy keservesen, azt az élet folyása lerontja nagy köny­­nyen. — Sokszor bőkezűleg fizetünk ke­vés sikerért szokásból, míg több sike­rért keveset sem akarnak adni, mert nem szokás. — Sokszor több sikert arat­hatnánk a nevelés terén pénz nélkül, csak rend és fenyíték, vagy más eszköz által, mint sok pénzzel, de ez nem szo­kás. Mi keleti faj vagyunk, mi erősen akarni, annyival inkább valamit erősen kivinni nem szeretünk , — mi a mun­­dum quo vadit, vadere sine, kényelmes elvet tartjuk — mi a dolognak sokszor a nehezebb, költségesebb s mégsem a hasznosabb végét fogjuk. Azt akarom tehát mondani, hogy mivel a népnevelés feladata egyetemes , az nemcsak az is­kolákra , hanem az egész néptömegre vonatkozik s kell is, hogy vonatkozzék, tehát hogy az iskolai neveléssel is biz­tosabb célt érjünk, ha már a direct népnevelésre, azaz az iskolákra kiad­tunk pl. 20,000 frtot­, akkor az indirect népnevelésre, vagy a néptömeg nevelé­sére okvetlen rá kell szánnunk egy pár ezeret, mert azzal a ma húszezer forin­tunkat igénybe vevő célra vezető útról hárítjuk el az akadályokat. — Az isko­lák mellett tehát múlhatlanul társulásra kellene a népet felhívni, társulni józan­ságra, — társulni nem káromkodásra, — társulni olvasgatásra, — társulni a kik­től telik hasznos olvasmányok megvéte­lére — a kiktől nem telik, azoknak in­gyen osztogatására. — A város is hozzá járulhatna jó, de igazán a népnek való hasznos könyvecskék terjesztéséhez, de a melyekben nem az indiai vasútakról s kü­lországi kalandos vadászatokról stb. hanem a népnek erkölcsi, családi, gaz­dálkodási, társadalmi viszonyairól s kö­­teleségeiről, eláradott babonák , kisér­tetek , boszorkányok, balvélemények stb. stb. kiirtásáról lenne a szó. — Ily társulatokban s hasznos olvasmányokkal tölteni az időt, úgy hiszem sokkal hasz­nosabb és illendőbb is lenne, mint a pi­ac közepén ezrenként órákig ácsorogni s az időt egy Kecskemét városa lakosságá­hoz már épen nem illő falusi szószátyár­­sággal prédál­ni. A fentebb említett társulatokbai be­lépéssel a nép java már kitüntetné ma­gát, s megtudnék jóformán, hogy kikből áll a rosta alja; ugyanazért a társulatok mellett szükséges lenne még az Isten ká­romlások és egyéb szitkok s erkölcs­rontó rút beszédek ellen szigorú bünte­téseket állítani fel, a részegséget, csap­széki tivornyákat, utcákon időntúli csa­vargásokat is ide értve , szükséges lenne titkos erkölcs­öröket nevezni ki, kik a bűnösöket az a végre felállított erkölcs­­bíróság előtt bejelentenék. Titkos er­kölcs­örök azért kellenének, hogy ne tudhatná soha senki, hogy nem az er­­kölcsör áll-e előtte, ugyanazért folyvást tartózkodó legyen. — Így lassanként a nép leszoknék, arról az Isten ostorát magára vonó káromlások s azzal együtt a többi gyalázatos beszédekről is. Híjá­ban uraim! az Istent ki nem tagadhat­juk a világból. Minden országnak oszlopa, talp­köve— A tiszta erkölcs stb. s a ma­gyar ember büszke rá, hogy ő erkölcs­telen , hogy minden nemzetnél cif­rábban tud káromkodni, — no de hiszen minden nemzeteknél is legjobban meg­vert, bennünket az úristen és már ré­gen ver, — vernek mások, — verjük ma­gunkat. A magyar embernek az a különös sajátsága van, hogy magától ugyan nem igen mozdul, de erős parancsra mindent megtesz, vagy kemény tilalom­ra mindentől visszatartja magát, szóval e nemzet még nem lényegében vagy természetében, csak szokásaiban rész. A mi fajunk büszke, még a nép legalsó rétegében is érzik az arisztokratikus bűz; a mi népünk fényűző, szereti a cif­ra ruhát, ha mindjárt éhesen viseli is, büszke rá ha szép utcákon sétálhat; pe­dig mit ér a cifra ruha, ha miveletlen durva keblet fedez? mit érnek a szép utcák, s pombás paloták, ha azokban miveletlenség sétál, s durvaság tanyá­zik? mit érnek a magas pompás templo­mok, tornyok, ha körülöttük a nép erköl­cse porban hever? mit ér az, hogy az ostor alatt hirtelen megrémülünk, pilla­natig nyögünk, sóhajtozunk, reményvesz­tetten csüggedünk panaszkodunk, ha éve­ken keresztül ismét a megszokott régi nótát fújjuk? nem jól van ez így! Mikor Isten a csapásokban szól hoz­zánk, ne legyünk érzéktelenek, ne le­gyünk figyelmetlenek, ne felejtsük el, mint rosz gyermek szokta tenni a csa­pást, az ember, ha szegény is, ha nem bölcs is, legyen ember, legyen terem­­tőjéhez méltó teremtmény, úgy a világ­korbács hamarább ki fog kerülni ben­nünket. „ . Szen­tm­klásy­ Ottilia naplójából. (flöthe „Várrokonságok“ című regényéből). „Egykor azok mellett nyugodni, kiket szeretünk, a legkellemesebb gondolat, m­ely­­lyel csak bírhat az ember, ha egyszer az életen túl képzeli magát. — Együtt lenni szeretteinkkel, oly kedves egy kifejezés.“ „Vannak némely emlékek és jelvények, melyek a távollevőket és elhunytakat hoz­zánk közelebb hozzák. De egyik sem bir a képnek jelentőségével. Egy szeretett képpel való társalgásban, még ha nem hasonlít is az, van valami ingerlő , valami elragadó , valamint néha különös ingerrel bír a bará­tainkkal való civódás. Azon tudat, hogy meghasonlottunk és még­sem válhatunk el egymástól, bizonyos kellemes érzettel tölt el.“ „Néha egy jelenlevő személylyel úgy társalgunk, mint valamely képpel. Nem szük­ség , hogy velünk beszéljen, ránk nézzen és velünk foglalatoskodjék: mi látjuk őt, érezzük hozzá való viszonyunkat, sőt ezen viszony növekedhetik is irányában, a­nél­kül , hogy ő elősegítené, a­nélkül, hogy érezné, miszerint hozzánk csak mint egy kép viszonylik.“ „Sohasem vagyunk megelégedve azon egyének arcképével, kiket közelebbről is­merünk. Ezért mindig sajnáltam az arckép­festőket. Oly ritkán kívánunk az emerektől lehetetlent, és épen ezektől követeljük azt. Nekik minden egyesnek viszonyát, hajlamát és ellenszenvét valamely egyénhez föl kell tüntetni annak arcképében; azt kívánjuk tőlük, hogy ne csupán saját felfogásuk sze­rint alakítsanak egyéneket, hanem a­mint azokat minden egyes fölfogná. Nem csoda azután, ha az ily művészek lassanként ma­­kacsok , közönyösek és önfejűek lesznek. Csak az fáj, hogy épen e miatt kell gyak­ran némely oly kedves és előttünk becses egyéneknek hű arcképeit nélkülöznünk.“ „Valamint a kézműveseknél, úgy a kép­zőművészeknél is a leghatározatabban ész­lelhető, hogy az ember azt teheti legke­vésbé magáévá, a­mi egészen sajátja és tőle eredt. Művei elhagyják őt, mint a ma­darak a fészket, melyben kiköltötték.“ „Az építésznek e tekintetben még leg­csodálatosabb sorsa van. Mily gyakran for­dítja egész szellemét s minden hajlamát arra, hogy előállítson épületeket, amelyek­ből saját magát ki kell zárni. A királyi ter­mek neki adósak a pompáért, melynek nagyszerűségét ő nem élvezi. A templomok­ban határt von maga és a szentély között; nem szabad többé ama lépcsőkre rálépnie.

Next