Kecskemét, 1876. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)
1876-07-02 / 27. szám
IV. évfolyam. Kecskemét, 1876. Julius 2 27. szám. Megjelen minden Vasárnap. Szerkesztői és kiadóhivatal, hova a lap szellemi és anyagi részét illető küldemények intézendők. Budai nagy utca, 187. sz. alatt, a törvényeski. épület átellenébei. Előfizetési díj : Egész évre . 5 írt. — kr. Félévre . . 3 „ — „ Negyedévre. 1 „ 50 „ Egy hónapra — „ 60 „ Egyes számára : 15 kr.KECSKEMÉT társalmi, ismeretterjesztő és szépirodalmi hetilap. o Hirdetés díjak: Magánhirdetéseknél: 1 centiméter magas hasáb-szeletért : 1- szer Iktatva. . 20 kr. 2- szer „ . . 15 „ 3- szor „ . . 12 „ Hivatalos hirdetések: Minden beiktatásért külön 3 írt. Bélyegdíj : minden iktatásnál külön 30 kr. Előfizetési felhívás a „KECSKEMÉT“ című hetilapra. Midőn most az első félév leteltével köszönetet mondunk a t. közönségnek azon szives támogatásáért, mely által nekünk lehetővé tette lapunkat továbbra is fentartani — és pedig minden anyagi gond nélkül — kérjük a szíves támogatást ezentúl is. De hogy működésünknek annál nagyobb sikere legyen , kérjük lapunk jóbarátait, igyekezzenek azt előfizetők gyűjtésével eszközölni. A közönség pártfogása azt eredményezi lapunk részére, hogy az nem szorul oly egyesek támogatására, kik saját céljaik elérésére tartják a lapot lefoglalva, mint ezt sok lapnál annak irányából tapasztaljuk. Lapunk független és épen ezért a nagyközönség érdekeit védelmezi, a magukat nagyoknak képzeltekkel szemben is, ha annak szükségét látja. Kitűnő munkatársaink működése mellett azon reményben vagyunk, hogy lapunk feladatának teljesen meg fog felelni. A személyes kérdéseket és polémiákat kerülni fogjuk, de ha valakitől megtámadtatunk, védelmünkre mindig síkra szállunk. A „Kecskemét“ előfizetési ára: félévre . . 3 frt. negyedévre 1 frt. 50 kr. Előfizethetni helyben a „Kecskemét“ kiadó hivatalában (a törvényszéki épület átellenében) s a vidéken minden pósta hivatalnál. A szerkesztésig. Műveltség és erkölcs népünknél. (Vége.) Ha a roszra ezer meg ezer útja van az emberiségnek, bizonyos, hogy a jóra még több út vezet — hanem talán az a baj, hogy azokon a rosz utakon könynyebben, olcsóbban s vígabban haladhat a világ — és az, hogy a jó útra veze TÁRCA. A ki szeret. Pezsdült a vér, mozdult a szív, Nem is véltem — oly hirtelen , Mintha lett von villanyütés,— És daloltam: „A szerelem, a szerelem“!... Fellobogott aztán a szív, S dal után dalt dalra költött, Oh de a szív, mely szeretett, Mely érezett , Fekete gyász ruhát öltött“ ... Beborult az ég felettem Felhő-takart csillag voltam , S ha dalt vertem tört idegen, így szólott az: „Mikor kebledre hajoltam“ ... S kietlen, vad, puszta éj lön, Mely el fedé láthatárom , — A szív , lélek megdermedett, S mégis zengtem: „Temetőbe sírba vágyom“ ... S gyógyírt sebemre nem lelek , Réme lettem önmagamnak, De azért zengett egy más dal, Messze hangzó: „Szebb jövendőt a magyarnak“. .. De vége jön — s ah, sokáig — Dalnak , vágynak , szerelemnek , Amíg újra megszállt a vágy , És feszengtem: „Boldogok, kik énekelnek“ ... S újra dalt zengett ajakam, Dicsőítőt, magast, szépet; Nap, hold, csillag, ég azúrja Visszatükre: „Benned élek o költészet“... S ma is zengek, — ma is szól még A dicsőítő szép ének . .. Ám rég elhallgatott volna , Hogyha téged Oly igen nem szeretnélek! Pásztor Ferencz, téssel nem igen sokat tőrödnek az illetők — vagy ha tőrödnek is, nem találják el ők sem a célra vezető legbiztosabb ösvényeket. Én , ha meg nem neheztelne rám a világ, mutatnék egy párt. — Azt már mindnyájan tudjuk , hogy a népnek erkölcsi nevelése, s mívelése nem épen az iskolákhoz s templomokhoz van kötve. — Ezek ugyan fő tényezők, de ezeknek nagyon sok surrogátumaik, segédeszközeik vannak; ezen segédeszközök között vannak tiltó, büntető, tanácsló, biztató, segítő, társító sat. sat. eszközök , ezek szerint annak a testületnek , amelynek az emberiség valláserkölcsi nevelése és civilizációja lett kötelességévé, nem csak az iskolákat, hanem minden egyéb eszközöket is elő kell vennie, hogy míg egyfelől a jót terjeszti, másfelől a rosszat gátolhassa, mert a népnevelés épen azért halad oly nehezen, mivel az akadályok útjából nincsenek elhárítva, ugyan azért amit az iskolák és templomok építenek nagy keservesen, azt az élet folyása lerontja nagy könynyen. — Sokszor bőkezűleg fizetünk kevés sikerért szokásból, míg több sikerért keveset sem akarnak adni, mert nem szokás. — Sokszor több sikert arathatnánk a nevelés terén pénz nélkül, csak rend és fenyíték, vagy más eszköz által, mint sok pénzzel, de ez nem szokás. Mi keleti faj vagyunk, mi erősen akarni, annyival inkább valamit erősen kivinni nem szeretünk , — mi a mundum quo vadit, vadere sine, kényelmes elvet tartjuk — mi a dolognak sokszor a nehezebb, költségesebb s mégsem a hasznosabb végét fogjuk. Azt akarom tehát mondani, hogy mivel a népnevelés feladata egyetemes , az nemcsak az iskolákra , hanem az egész néptömegre vonatkozik s kell is, hogy vonatkozzék, tehát hogy az iskolai neveléssel is biztosabb célt érjünk, ha már a direct népnevelésre, azaz az iskolákra kiadtunk pl. 20,000 frtot, akkor az indirect népnevelésre, vagy a néptömeg nevelésére okvetlen rá kell szánnunk egy pár ezeret, mert azzal a ma húszezer forintunkat igénybe vevő célra vezető útról hárítjuk el az akadályokat. — Az iskolák mellett tehát múlhatlanul társulásra kellene a népet felhívni, társulni józanságra, — társulni nem káromkodásra, — társulni olvasgatásra, — társulni a kiktől telik hasznos olvasmányok megvételére — a kiktől nem telik, azoknak ingyen osztogatására. — A város is hozzá járulhatna jó, de igazán a népnek való hasznos könyvecskék terjesztéséhez, de a melyekben nem az indiai vasútakról s külországi kalandos vadászatokról stb. hanem a népnek erkölcsi, családi, gazdálkodási, társadalmi viszonyairól s köteleségeiről, eláradott babonák , kisértetek , boszorkányok, balvélemények stb. stb. kiirtásáról lenne a szó. — Ily társulatokban s hasznos olvasmányokkal tölteni az időt, úgy hiszem sokkal hasznosabb és illendőbb is lenne, mint a piac közepén ezrenként órákig ácsorogni s az időt egy Kecskemét városa lakosságához már épen nem illő falusi szószátyársággal prédálni. A fentebb említett társulatokbai belépéssel a nép java már kitüntetné magát, s megtudnék jóformán, hogy kikből áll a rosta alja; ugyanazért a társulatok mellett szükséges lenne még az Isten káromlások és egyéb szitkok s erkölcsrontó rút beszédek ellen szigorú büntetéseket állítani fel, a részegséget, csapszéki tivornyákat, utcákon időntúli csavargásokat is ide értve , szükséges lenne titkos erkölcsöröket nevezni ki, kik a bűnösöket az a végre felállított erkölcsbíróság előtt bejelentenék. Titkos erkölcsörök azért kellenének, hogy ne tudhatná soha senki, hogy nem az erkölcsör áll-e előtte, ugyanazért folyvást tartózkodó legyen. — Így lassanként a nép leszoknék, arról az Isten ostorát magára vonó káromlások s azzal együtt a többi gyalázatos beszédekről is. Híjában uraim! az Istent ki nem tagadhatjuk a világból. Minden országnak oszlopa, talpköve— A tiszta erkölcs stb. s a magyar ember büszke rá, hogy ő erkölcstelen , hogy minden nemzetnél cifrábban tud káromkodni, — no de hiszen minden nemzeteknél is legjobban megvert, bennünket az úristen és már régen ver, — vernek mások, — verjük magunkat. A magyar embernek az a különös sajátsága van, hogy magától ugyan nem igen mozdul, de erős parancsra mindent megtesz, vagy kemény tilalomra mindentől visszatartja magát, szóval e nemzet még nem lényegében vagy természetében, csak szokásaiban rész. A mi fajunk büszke, még a nép legalsó rétegében is érzik az arisztokratikus bűz; a mi népünk fényűző, szereti a cifra ruhát, ha mindjárt éhesen viseli is, büszke rá ha szép utcákon sétálhat; pedig mit ér a cifra ruha, ha miveletlen durva keblet fedez? mit érnek a szép utcák, s pombás paloták, ha azokban miveletlenség sétál, s durvaság tanyázik? mit érnek a magas pompás templomok, tornyok, ha körülöttük a nép erkölcse porban hever? mit ér az, hogy az ostor alatt hirtelen megrémülünk, pillanatig nyögünk, sóhajtozunk, reményvesztetten csüggedünk panaszkodunk, ha éveken keresztül ismét a megszokott régi nótát fújjuk? nem jól van ez így! Mikor Isten a csapásokban szól hozzánk, ne legyünk érzéktelenek, ne legyünk figyelmetlenek, ne felejtsük el, mint rosz gyermek szokta tenni a csapást, az ember, ha szegény is, ha nem bölcs is, legyen ember, legyen teremtőjéhez méltó teremtmény, úgy a világkorbács hamarább ki fog kerülni bennünket. „ . Szentmklásy Ottilia naplójából. (flöthe „Várrokonságok“ című regényéből). „Egykor azok mellett nyugodni, kiket szeretünk, a legkellemesebb gondolat, melylyel csak bírhat az ember, ha egyszer az életen túl képzeli magát. — Együtt lenni szeretteinkkel, oly kedves egy kifejezés.“ „Vannak némely emlékek és jelvények, melyek a távollevőket és elhunytakat hozzánk közelebb hozzák. De egyik sem bir a képnek jelentőségével. Egy szeretett képpel való társalgásban, még ha nem hasonlít is az, van valami ingerlő , valami elragadó , valamint néha különös ingerrel bír a barátainkkal való civódás. Azon tudat, hogy meghasonlottunk és mégsem válhatunk el egymástól, bizonyos kellemes érzettel tölt el.“ „Néha egy jelenlevő személylyel úgy társalgunk, mint valamely képpel. Nem szükség , hogy velünk beszéljen, ránk nézzen és velünk foglalatoskodjék: mi látjuk őt, érezzük hozzá való viszonyunkat, sőt ezen viszony növekedhetik is irányában, anélkül , hogy ő elősegítené, anélkül, hogy érezné, miszerint hozzánk csak mint egy kép viszonylik.“ „Sohasem vagyunk megelégedve azon egyének arcképével, kiket közelebbről ismerünk. Ezért mindig sajnáltam az arcképfestőket. Oly ritkán kívánunk az emerektől lehetetlent, és épen ezektől követeljük azt. Nekik minden egyesnek viszonyát, hajlamát és ellenszenvét valamely egyénhez föl kell tüntetni annak arcképében; azt kívánjuk tőlük, hogy ne csupán saját felfogásuk szerint alakítsanak egyéneket, hanem amint azokat minden egyes fölfogná. Nem csoda azután, ha az ily művészek lassanként makacsok , közönyösek és önfejűek lesznek. Csak az fáj, hogy épen e miatt kell gyakran némely oly kedves és előttünk becses egyéneknek hű arcképeit nélkülöznünk.“ „Valamint a kézműveseknél, úgy a képzőművészeknél is a leghatározatabban észlelhető, hogy az ember azt teheti legkevésbé magáévá, ami egészen sajátja és tőle eredt. Művei elhagyják őt, mint a madarak a fészket, melyben kiköltötték.“ „Az építésznek e tekintetben még legcsodálatosabb sorsa van. Mily gyakran fordítja egész szellemét s minden hajlamát arra, hogy előállítson épületeket, amelyekből saját magát ki kell zárni. A királyi termek neki adósak a pompáért, melynek nagyszerűségét ő nem élvezi. A templomokban határt von maga és a szentély között; nem szabad többé ama lépcsőkre rálépnie.