Kecskemét, 1883. január-június (11. évfolyam, 1-52. szám)

1883-01-01 / 1. szám

XI. évfolyam. 1. szám. Kecskemét, 1883. január 1. Előfizetési díj : — Hirdetmények Helyben házhoz hordva, vi- és „Nyílttéri“ közlemények jitr“” ín k, T7 ^f\fWY y* ¥ ¥ Félévre - - 3 írt — kr. ILj Jf f|j|| ij gMsm %LJ « u.m. városig egyházi,­ egyleti, |1 1^1 i 1 fi I Ifi I \ I ményekminden egyes beig-A A mmm A aJmAAAJw A hivatalban, valamint a hely- . jjcoycguij beli könyvkereskedéseken. ^ minden beigtatas után 30 kr. Egyes példányok ugyanitt A KECSKEMÉTI FÜGGETLENSÉGI PÁRT L/nJuAj,~ Kéziratok kaphatók. r __ _ „ , „ 7 vissza nem adatnak. Szerkesztői iroda: POLITIKAI ÉS KÖZMŰVELŐDÉSI KÖZLÖNYBEn^ mu,­­ II tized, Deák-tér 1-sö szám. I I tized, Deák-ter 1-sö szám. MEGJELEN CSÜTÖRTÖKÖN ÉS VASÁRNAP. / Az olvasóhoz. Lapunk a „Kecskemét“ a jelen alakjában — amint azt olvasóinknak már előzőleg is jeleztük — hetenként kétszer: csütörtökön és vasár­nap fog megjelenni. Kifejtettük már az okokat, amelyek arra bírtak bennünket, hogy habár tetemes anyagi áldozatok árán is, lapunkat hetenként kétszer adjuk ki. Tartoztunk ezzel úgy az olvasó­közönség­nek, amely lapunkat — amióta azt a jelenlegi szer­kesztőség vezeti — folyton fokozódó pártfogásában részesítette, de tartoztunk a hirdető közönségnek is, amely a „Kecskeméttet eddig soha el nem ért ará­nyokban kereste föl. Ám amidőn így a minden oldalú érdekek kielé­gítésére törekedtünk , a kitűzött czél sikere saját ér­dekeink szem előtt tartását is elodázhatlanul köve­teli. És amidőn mi áldozatot hozunk a köznek, ezt — hacsak a szédelgés lejtőjére lépni nem akarunk— csupán saját körülményeink észszerűleg megvont kor­látain belül tehetjük. Ebből folyólag és a nyomdai viszonyokra való tekintettel is czélszerűbbnek láttuk lapunkat a jelen alakban adni ki, — megjegyezvén azt, hogy amidőn a közönség érdeke és a viszonyok kívánják, heten­ként legalább egyszer fél, esetleg egész év melléklettel fogunk megjelenni. Ami lapunk szellemi részét illeti, — amint már szintén említettük — 11­ent­aller Lajos ország­­gyűlési képviselő urat szerencsések voltunk rendes külmunk­a­társul nyerni meg s olvasóink min­den héten fognak találkozni tartalmas czikkeivel lapunk hasábjain. Politikai heti szemlénket úgy osztottuk be, hogy a vasárnapi számban a b­e­­­fö­l­d­i, a csütörtöki szám­ban pedig a külföldi események kimerítő képét nyújtjuk olvasóinknak , fősúlyt fektetvén ezentúl­­ a kritikai szempont mellőzésével, amit vezérczik­­keinkben pótolunk az események tömegére. A ro­vatot jövőben is rendes fővárosi levelezőnk vezeti. Közölni fogunk továbbá hetenként kétszer is fővárosi leveleket Budapest társadalmi és mű­vészeti világából és pedig részint lapunk szerkesztőjé­nek — akit magán­vizsgájat huzamosabb időre a fő­városhoz kötnek , részint egy ismert hírű, kiváló te­hetségű fővárosi hírlapírónknak tollából. Újdonsági rovatunkat igyekezünk lehetőleg élénkké tenni és az események színvonalán tartani; emellett az általános óhajnak megfelelve: a fontosabb hazai és külföldi híreknek ismét megnyitjuk a K­ü­­lönfélék c­ímű rovatunkat; valamint a közgaz­­dasági érdekek kultiválására is kiváló súlyt kívánunk fektetni, a lapot általában érdekessé és élve­zetessé tenni. És amidőn kétségtelen dolog az, hogy lapunk hetenként kétszer leendő kiadásával gyor­sabb orgánumává válunk úgy az eseményeknek, mint sikerdúsabb előmozdítóivá minden oldalú követel­ményeknek , meg vagyunk győződve arról is, hogy fokozódó szolgáltatásaink a közönség részéről a meg­felelő támogatásra fognak találni. Ebben a reményben ismételjük röviden lapunk programmját, amelynek jelszava: függetlenség minden irányban, a társadalomban, politiká­ban, városi ügyekben és abban az erős hitben, hogy törekvéseink előbb utóbb teljes diadalra jutnak, kí­vánunk boldog újévet olvasóinknak. A „Kecskemét“ szerkesztősége. Újév napján. A nemzeteknek ezredévekre terjedő éle­tében egy rövid év oly szűk határ, amelynek átlépése, normális viszonyok között alig hagy hátra észrevehető nyomokat a történelem vég­telen mezején; de viszont jöhetnek idők, ami­dőn a századok fövenyórájának egy évet jelző lepergése korszakoknak szolgálhat mesgyéül. És ma, midőn újabb alkotmányos életünk szá­madásának ismét egy évi mérlegét zárjuk le,­­ hatvanhét óta immár a tizenhatodikat: vájjon nem találunk-e oly tételekre e biláncz keretében, amelyek még az előző évek defic­i­­tes kalkulusaihoz képest is goromba vissza­esést mutatnak; vájjon nemzeti életünk fö­venyórája ez évi utolsó homokszemének le­­perdülésekor nem érezü­nk-e egy durva zök­kenést, amely mintha új, végzetes irányba lökné politikai létünk különben is betegesen zakatoló kerekét? Igen. Aki figyelemmel kísérte a Tisza­­kormány sivár politikai gazdálkodásának ten­­dencziáját a lefolyt év alatt, lehetetlen hogy észre ne vette légyen, mint működik az tit­kos szó módjára, m­odhatni tervszerűleg, egy bizonyos és egyre markánsabban jelentkező czél felé, mint őrli apránként éles fogakkal, alig észrevehetőleg még annak az álszabad­­elvűségnek is korhadt oszlopait, amelyeket a fúzió vert le a 67-es kiegyezés süppedékes talajába s mint döntögeti le egyenként azo­kat a gerendákat, amelyeket a 48-diki ma­gasztos aera fáradhatlan munkásai raktak fel a meg nem hamisított nemzeti lét fölé emelt modern alkotmányosság épületére s amelyek­hez nyúlni még a 47-diki bölcsek jogfeladó kezei is szentségtörésnek tartottak; mint dönti le a Tisza-regime még ezeket is lopva, suttyomban a­­ reakczió pocsolyájába. És ha az 1882-dik év nem is alkotott korszakot a fúzió óta inaugurált politikai svi­­hákság tervtelen ugrándozásai közepette, vé­kony, elválasztó veres vonalként húzódik az mégis végig az eseményeket alig észrevehető mozgásaikban is éber figyelemmel kísérő po­litikus szemei előtt. S ez a vékony veres vo­nal nem jelez mást, mint azt, hogy a Tisza­­kormány 1882-ben félreismerhetlenül rálé­pett a reakczió ösvényére s amig azt eddig a politikai szemérem megmaradt rongyaiba bur­kolva legalább csak titkon követte, az idén már minden tartózkodás nélkül, a renegátok makacs czinizmusával taposott mind mé­lyebbre és mélyebbre a reakczió ingoványába s rángatja maga után sáros kézzel a nemzeti szabadelvűség szeplőtlen oltáráról azokat a szentségeket, amelyekhez nyúlni még az oszt­rák zsarnokság is az elnyomatás sötét eseté­ben habozó lelkiismerettel mert csupán. Elég lesz csak néhány példát idéznünk annak igazolására, hogy az 1882-dik év csak­ugyan az alkotmányos reakczió korszakának kezdetét jelzi a Tisza-uralom életében s hogy az a durva zökkenés, amelyet a tűnő év fö­venyórája utolsó homokszemének leperdülése­­kor érezünk, még a defic­itek kátyúinál is végzetesebb vágányba löki ide-oda düllöngő politikai életünk rozzant kerekét. Ugyanis: az ismeretes hevesi kérvény tárgyalásakor leplezetlenül kimondá a miniszterelnök, hogy fog találni útat és módot a sajtó féktelensé­geinek törvényadta eszközökkel leendő meg­­rendszabályozására. Íme, a reakc­ió sötét szel­leme, mely a sajtó igazságos fölháborodását féktelenségnek bélyegzi s alkotmányos álor­­czában hozandó törvények virgácsával ígéri megfenyíteni a szólásszabadságot. Ugyanezen a csapáson halad — felsőbb intésre — a ma­­meluk-tábor hű csatlósa Baross Gábor is, ami­dőn a házszabályok revízióját teszi indít­ványba. Ez a nagyreményű fiatal úr még meste­rén is túltesz a reakczionárius őszinteségben, amidőn a házszabályok revíziójának szüksé­gét a rakonczátlankodó kisebbség megzabo­­lázásának czéljával indokolja. Pedig 67 óta jámborabb természetű ellenzék nem ült a par­lamentben, mint ma s a kormánypárti padok­ról mégis azt hirdetik, hogy peczket a szá­jába a rakonczátlankodó népnek, — revide­áljuk a házszabályokat! — Hát nem a leg­otrombább reakezió ez? Alkotmányos orszá­gokban a házszabályok a kisebbség védelmére alkottatnak; a reakezió útjára lépett Tisza­­kormány a kisebbség elnémítására akarja azo­kat használni.­­ Azután ott van Irányi Dá­niel ismert és minden évben megújított hatá­rozati javaslata a vallásszabadságról és pol­gári házasságról! Az előző években mindig csak egy paraszthajszálon, csak néhány sza­vazaton múlt, hogy a ház többsége napirendre nem tűzte annak tárgyalását. És mi történik ma? A mameluk had nagy többséggel szavazza le és némítja el a huma­nizmus és valódi szabadság intő szózatát. — Hát nem a felülről jövő sötét reakczió réme vigyorog ki e tényből is ? De nem egyre, — százára tudnánk rámutatni a Tisza-kormány ez évi alkotásainak és intézkedéseinek, ame­lyek kétségbevonhatlanul magukon hordják a reakczionárius irányzat letörölhetetlen bélye­gét. És mindez történik az alkotmányosság tizenhatodik esztendejében, a „szabadelvű“ pártel­nevezés nagyobb dicsőségére. A nemzet pedig nézi elfásultan, nézi rezignálva, miként hervad napról-napra e mérges szú rágásitól ősi jogainak díszes lombkoronája s nem tesz semmit, hogy e férget összetiporja. Vájjon Mai számunkhoz egy egész iv melléklet van csatolva.

Next