Kecskemét, 1893. január-június (22. [21.] évfolyam, 1-26. szám)
1893-01-01 / 1. szám
XXII. évfolyam. Kecskemét, 1895. január 1.1. szám. Előfizetési dij: helyben házhoz hordva, vidékre postán küldve. Egész évre - - - - 5 frt 1 kr-Félévre ----- 2 frt 50 kr-Negyedévre - - - - 1 frt 25 kr-Egy szám ára 10 kr. Előfizethetni a lapra a kiadóhivatalban, valamint a helybeli könyvkereskedésekben. Egyes példányok kaphatók: a kiadóhivatalban, Fekete Mihály, Metzger B. és Harkay József kereskedésében. Kéziratok vissza nem adatnak. Szerkesztői iroda, II. tized, Plebánia utcza 8. szám.KECSKÉM POLITIKAI ÉS KÖZMŰVELŐDÉSI . MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. A KECSKEMÉTI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS P Hirdetmények és „Nyílttéri“ közlemények jutányosan számíttatnak. Hivatalos: u. m. városi és bírósági 3 frt. — egyházi, egyleti, társulati stb. hirdetmények minden egyebeigtatása 2 frt. v ésy eg dij minden bugtatás után 30 kr. Előfizetési és hirdetési díjak fizetendők a kiadóhivatalnál Kecskeméten Kiadóhivatal, II. tized, Plebánia utcza 8. szám. Felhívás előfizetésre. Mai számunkkal XXII ik évfolyamába léped a „Kecskemét“. Huszonegy viszontagságos év óta küzd hazánk függetlenségéért és városunk jólétéért. A huszonkettedik évben is ez lesz a czélunk, igazság a fegyverünk. Mi érdek nélkül, érvekkel harczolunk. És soha nem tévesztjük el hivatásunkat csak egy perezre sem. Aki így gondolkozik, aki előtt ugyanazon czél lebeg, akinek ugyanaz a fegyvere, az támogasson bennünket szellemileg és anyagilag. Az előfizetési feltételek a lap homlokán olvashatók. Legyen a haza független, legyen e város hatalmas és polgársága boldog! Kecskemét, 1893. január 1. Sziládi László Dr. Horváth Ádám kiadótulajdonos, felelős szerkesztő. 1893. Eltemettünk ismét egy évet és üdvözöljük az új esztendőt. A sírkőnél megállunk, visszapillantunk az elenyészett évre s majd merengve gondolkozunk, számítunk, reménykedünk, várjon mit hoz a jövő esztendő? Fájdalom, sokkal, óriási sokkal több azok száma, kik reményeik, boldogságuk megvalósulását várják az új évtől, mint azoké, akik az elmúltat magasztalják, mert betöltötte minden vágyaikat. De nemcsak most van ez így; ez történik minden elmúló, minden megújuló évvel, mert ez emberi életnek baj, küzdelem a mindennapi kenyere; remény, soha ki nem apadó remény az édessége. Állandó, zavartalan öröm nincs e földön, de létezik szakadatlan küzdelem. Az ember élete folytonos küzdés. Küzdelem a részek ellen, amelyek minden pillanatban fenyegetik testi épségét; aggódás ■ véletlen, a szerencsétlenség miatt, mely a legegészségesebbnek, a legvagyonosabbnak, a legigazabbnak is nyakát szegheti; bár ez a Mindennapi kenyérért, melyet millió és millió ember könnyeivel áztat; törekvés az örömért, mely törékeny, mint az üveg, hamar múló, miként a hó. És nem azok a bajok a legsúlyosabbak, nem azok a küzdelmek a legfájóbbak, amelyeket emberi erő nem tud elhárítani, amelyeket a természet őserői ellen vívunk, hanem azok, amelyeknek gyökere a felebaráti szeretet hiányában, a rossz indulatokban rejtőzik. A természet kimérte minden halandónak élete pályáját, amelyeken egyenkezű utakon haladhatna kiki előre, egymást tólva-húzva, segítve. Ámde az emberi gonoszság elgörbíti az egyenes vonalakat, azok összeérnek, kereszteződnek és egyik a másikat, másik az egyiket igyekezik a furfang, a nyers erőszak minden kigondolható nemeivel ledobni az örvénybe, hogy a másik vonalat is ő nyerje meg s több út mentén szedje az anyagi javak eprét! És mégis vannak boldog emberek! Az a boldog ember, akinek életelve: „az élet nem öröm, de nem is fájdalom, hanem komoly ügy, mely reánk van róva, amelyet becsülettel kell folytatnunk és végeznünk.“ (Tocqueville.) Nem az a boldog, aki anyagi javakban duskálkodik; nem az, akit a viszonzott szerelem tüze hevít; nem az, kit a népszerűség, dicsősség magasra emel; az sem, akit fejedelmi kegyek fényes hivatallal, tündöklő rendjelekkel cziezomáznak fel... Ezek mind és mind, egyenként és összevéve okozhatnak múlékony, jóleső érzéki csiklandozást, de nem ez a valódi boldogság. Igazán boldog az, akinek saját szíve a temploma és abban oltára az a megnyugtató öntudat, hogy soha le nem tért az egyenes útról! Az ilyen lehet szerencsétlen, de boldogtalan soha! Ily értelemben boldog az is, akit ellenségei meg akartak ölni, aki legigazabb szerelmében csalódott örökre fájón, akit álnok emberek vagyonilag megrontottak, aki a legigazabb ügyért küzd önzetlenül, minden előnyt megvetve, akinek útjába inig az elismerés egy rózsáját ják, a rágalom és rosszakarat száz bogáncsát vagdalják fejéhez, aki több sebből vérzik, mint amennyit szülői és rokoni szeretet képes volna beheggeszteni... buldog,pedig szerencsétlen nagyon és fájdalma óriási! Nem csalóka reményekkel, nem hiú ábrándokkal, hanem a férfi elszántságával folytassuk ez évben is nehéz munkánkat. „Nincs veszve bármi sors alatt, ki el nem csüggedett!“ A mi életirányunk úgy egyéni, mint politikai és társadalmi tekintetben e szavakban van körülírva: „Mondottam ember, küzdj és bízva bízzál!“ Boldog újévet! Horváth Ádám: TAESTA. Tulipán hóbort. :■ (Franczia eredeti után) Az emberi gyarlóság mindig talál magának valami rögeszmét, mely után futva fut, mig be nem áll a nagy csalódás, a midőn azután mára józanabb elem, de még a korábban csalódottak hahotása csak növelheti a szégyenérzetet. A fényűzés, a meggazdagodás reménysége, mind oly tényezők voltak, melyek úgy a múltban, mint a jelenben a legsőrültebb végletekbe tudják sodorni az emberiséget; hogy ez így van, alábbi sorok meggyőzhetnek mindenkit, mniben olvashatják, hogy miket műveit a XVI. és XVII. században a tulipán, most már alig észrevett virág és levonhatják az eredményt, összehasonlíthatják a mai hóbortok áldozatait a tulipán áldozataival. A tulipánt eredetileg Ázsiából hozták át kelet Európába a XV. század közepe táján. Gessner Konrád ismertette meg először, nem is sejtve, hogy ez által mily nagy forradalom okozója lesz . Gessner 1559. évben Howard tanácsos kertjében, Augsburgban látta meg először a tulipánt ; a nevezett tanácsos híres volt külföldi növénygyűjteményéről. Egyik barátja küldte ezen Törökországban igen nagyra becsült virág hagymáját Konstantinápolyból. Tíz évvel későbben már a tulipán igen keresett czikk lett, főkép Németország és Hollandia vagyonos emberei futottak utánna. .Amsterdam előkelő polgárai nagy költséggel egyenesen Konstantinápolyból hozatták a hagymákat. Évről évre növekedett a tulipán-divat, olyannyira, hogy a XVII. század elején igen rossz ízlésűnek tartották azt, aki kertjébe tulipánt nem szerzett, jóllehet vagyoni körülményei ezt talán meg sem engedték volna. A tudósok is, mint pl. Angelus Pompejus és Leydeni János előszeretettel viseltettek ezen virág iránt. A tulipánkedvelés a társadalom középosztályaira is átment. A kereskedők és iparosok tulipánnal akarták díszíteni kertjiket és e miatt a legértékesebb javaikat költötték ezen hiábavalóságra. Egy tulipánhagymáért egy bizonyos harlemi kereskedő fele vagyonát adta, gondolva, hogy ő még drágábban adhat túl rajta. Pedig a tulipán nem bir a rózsa kellemes illatával, sem annak tartósságával, még csak a borsó virágjának szépségével sem; eredeti minőségében egyszínű, levelei szélesek és igen hosszú szárú. A művelés leveleinek szebb zöld szint adott, szirmainak pedig különböző árnyalatokat, és minél jobban szépült a művelés által, annál inkább gyengébb lett, úgy, hogy átültetve a legnagyobb gondozásra volt szüksége s talán épen ezen gyengesége tette oly értékessé, hogy nagyobb gonddal ápolták, mint az anya a legkedvesebb beteg gyermekét. 1634-ben Hollandiában, az előrelátó és gondos Hollandiában a tulipán kedvelése valósággal hóborttá fajult. Hasznos vállalatokkal felhagytak, az egész ország tulipán kereskedésre adta magát és ezen új kereskedelmi árúnak annál nagyobb fontossága lett, minél nagyobb volt a kereslet. 1635- ben egy bankár csoport 200,000 forintért vett meg 40 db tulipán hagymát, ezeket azután perit súlyban adták el, amely kisebb mérték, mint egy szemet. Egy 480 perit súlyú Amiral Liefken 4 400 forinton kelt el, 446 súlyú Amiral van Eyek 1200 frtért adatott el és egy 176 perit súlyú Childerért könnyen megadták a 1600 frtot, egy jó nagy Vicervnért ennek kétszeresét is. Igen könnyen 5500 forintot egy Semper Augustusért, mely nem nyomott többet, mint 200 peritet. Semper Augustus volt a főáru, gyémántja ezen kertészeti kincseknek. 1636-ban csak két ily hagyma létezett Hollandiában, egyik Harlemben, a másik Amsterdamban. A harlemiért egy tulipán kedvelő 12 hold legjobb minőségű földet ígért; az amsterdamiért egy másik 4600 forintot, továbbá egy teljesen új hintót és egy teljes szerszámot ajánlt. Egy egyszerű Vicerin gyökeret egy csomó mindenféle tárgyért adtak el, melyek Hunting szerint, ki egy egész kötetet tele irt sok mindenféle különcséggel, két teher búza, két teher rozs, négy kövér ökör, 8 kövér disznó, 12 ürü, 2 kishordó bor, 4 hordó sör, 2 tonna vaj, ezer font sajt, egy teljes ágy, egy öltözet és egy ezüst ivócsésze. Nem egy adoma maradt fönt olyanokról, akik nem ismerve a tulipán becsét, pórul jártak, így például: egy matróz reggel jelenteni jött a bankárhoz, hogy hajója megérkezett, mely árukat hozott külországokból. A bankárt felvidítá a hír és reggelire köszönet fejében egy heringet adott a hírhozónak és azután folytatta tovább irodai munkáját. A matróz az irodán átmenve, véletlenül meglátott két rakás selyem és bársony közt egy rózsaszínű, fehéres friss hagymát, s gondolá, hogy ez a sovány halhoz jó csemege lesz. Nem habozott soká, zsebre vágta a hagymát és megindult a kikötő felé, nem is gyanítva, hogy egy vagyont vitt el, egy Semper Augustust, mely nem kevesebb, mint 6000 forintot ért. Kevéssel azután a bankár kereste drága hagymáját, nem találta, hívta segédeit, szolgáit, kiabált, veszekedett, fenyegetett, de hiábavaló volt a harag, hiába a motozás. Rögtön visszahivatta a matrózt, ki előbb irodájában volt. Futottak utána és megtalálták egy horgonykötél tekercsen csendesen ülve, amint épen a hagyma utolsó szeletjét lényeié és megelégedetten mosolygott. Cleopatra gyöngyeit olvasztotta italába! Thomas Gresham egy gyémántot dobott poharába, amelyet Erzsébet királyné egészségére ürített; a tudatlan matróz túl telt az egyptomi királynőn s a londoni lordmajoron. Nyalánkságáért azonban hosszas fogsággal lakott. Hollandia ugyanezen tartományában egy fiatal angol füvész egy virágkedvelő gyűjteményét vizsgálva, meglátott egy ismeretlen hagymát, melyet még nem ismert, azt kezeibe vette, ide-oda forgatta, talán hogy megvizsgálja belsejét, azt egy késvágással két darabba szelte. „Szerencsétlen!“ — kiált fel a hollandi, megdühödve az angol szelességén, — mit csinál ön ?“ „ Tanulmányozom e különös hagymát“, válaszolt a britt füvész hidegvérűen. „Egy Admiral van der Eyck hagymát!“ „Köszönöm, hogy méltóztatott nevét megmondani, megyek beírni jegyzőkönyvembe.“ „Jól van, ön majd meglátja, hogy mibe kerül ez a bolondsága.“ E szavakra gallérjánál megfogta a szegény füvészt és elvezette a bírósághoz. Itt megtudá, hogy a hagyma, mit oly egykedvűen kettészelt, 4000 ezüst forintot ér, és daczára mentegetőzésének, elítélték, és addig fogságban is maradt, míg a tulipán árát ki nem fizette. Mindinkább nagyobb és nagyobb kereslet kielégítésére tulipán-társulatok alakultak, Rotterdam, Amsterdam, Harlem, Leyden, Alkman, Hoorne és több más városokban. Ekkor kezdődött meg a részvényüzlet. Üzérek és szerencsehősök is rendeztek be néhány kereskedést. Ravaszságaikat e kitűnő virágok elárusításánál érvényesítették, ügyességük által tetemes nyereményhez jutottak, úgy hogy ne- Előrei E lapok deczember 4-iki számában olvastam, hogy a törvényhatósági bizottsági közgyűlés tagjai közül sokan örömmel fogadták azon kijelentést, hogy eddig, és ne tovább! Akik azt olvasták, tudják, hogy arról van szó, hogy a már elhatározott, megkezdett építkezéseket befejezve, további nagyobb alkotásoktól tartózkodni kell. Ezt bizony nem nagy öröm olvasni, megérteni meg szinte lehetetlen, mert pénzügyi kalamitások lehetnek ugyan, de azok nálunk nem lehetnek oly természetűek, hogy a messze jövőben is akadályai legyenek a város fejlődésének. Nem is úgy kell azt az örömöt érteni, mintha az a kijelenés úgy lett volna mondva s úgy lett volna értve, hogy örökre vagy csak a messze jövőbe is le kellene mondani a haladás reményéről, hanem úgy, hogy addig míg a megkezdett, folyamatba vett munkálatokat, amelyek úgyis eltartanak 3 — 4 évig, befejezésre siettetve, addig — de csak is addig — másba ne fogjunk, hanem igyekezzünk új erőt gyűjteni a további munkához, s használjuk fel ezt az időt arra, hogy ahhoz elvégre egy rendszeres tervet állapítsunk meg s a pénzügyi rendezkedés nagy munkáját befejezni igyekezzünk. Soha erre alkalmasabb idő nem volt; soha sem volt még a kedvező körülményeknek oly csodálatosan kedvező alakulása mint most. Ifjú, tetterős tisztikar, képzett is, kiktől joggal várhatjuk, hogy ne a gépies mindennapi munka elvégzésében találja ambiczióját, hanem törekedjék nagyobb, maradandóbb alkotásokra. A pénzügyi viszonyok pedig nem csak az egész országban, de különösen nálunk is oly kedvezők, hogy alkalmasabb időpontot kívánni is alig lehet. De a közigazgatás államosítása is a nyakunkon van s el lehetünk rá készülve, hogy az állami gyámkodás még tízszerte nagyobb lesz, mint most s a tisztviselőből egy csapással fog beavitert csinálni, akinek legtöbb gondja lesz, hogy feljebb valóját nyájas jó reggelttel köszönteni el ne mulassza, s legfőbb érdeme, ha a közigazgatás paragrafusokkal még jobban körül támogatandó taposó malmában gondolkozás és eszmélés nélkül őrölje le a felsőbbség akaratát. — Akkor ugyan magunk magunkért nem gondolkozhatunk, mert gonkodni fognak helyettünk Bécsben, vagy akarom mondani Budapesten, mert tudni való, hogy a belügyminisztériumba beprotegált legutolsó díjtalan számfeletti ideiglenes fogalmazócska sem fogná azt beismerni, hogy Kecskemét vagy Debreczen az ő, sem a viszonyokat, sem a szükségleteket, sem az óhajtásokat, sem a lehetőséget nem ismerő atyai gondoskodása nélkül megsiet — hát ha még azon a bizonyos lajtorján ..ely-tanácsosnak, nagyméltóságúnak, elmésnek fel protegálja a maga körül engedelmes szolgahadat óhajtó hatalom, ki bírna akkor e mondva csinált nagyságok eszével, a mivel helylyel-közzel maguk sem bírnak. (Bocsásd meg e durva germanismust óh Nyelvőr, de a belügyminisztériumról írva én sem tudok tőle menekedni.) Íme tehát itt az idő, hogy az általam fönntebb vázolt kedvező körülményeket ne azzal a jelszóval használjuk fel, hogy: „eddig és netovább“, hanem azzal, hogy „előre!“ Elcsüggedni, bizalmatlankodni, önerőnket nem ismerve, félreismerve vagy épen kicsinyeivé, munka a szép teréről visszavo-