Kecskemét, 1894. július-december (23. [22.] évfolyam, 26-52. szám)

1894-07-01 / 26. szám

26. szám Kecskemét, 1894. julius 1. XXIII. évfolyam. Előfizetési dij: helyben házhoz hordva, vidékre postán küldve. Egész évre - - - - 5 frt 1 kr-Félévre - - - - - 2 frt 50 kr-Negyedévre - - - - 1 frt 25 kr Egy szám ára 10 kr. Előfizethetni a lapra a kiadóhivatal­ban, valamint a helybeli könyvke­reskedésekben. Egyes példányok kaphatók: a kiadó hivatalban, Fekete Mihály, Metzger B. és Harkay József kereskedésében. Kéziratok vissza nem adatnak. Szerkesztői iroda: te­tszel, Lz­lebánia­ utcza 8. szám. A KECSKEMÉTI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRT POLITIKAI ÉS KÖZMŰVELŐDÉSI KÖZLÖNYE. MEOJELEN MINDEN VASÁENAP. Hirdetmények és „Nyílttéri“ közlemények jutányo­san számíttatnak. Hivatalos: u. m. városi és bíró­sági 3 frt. — egyházi, egyleti, társu­lati stb. hirdetmények minden egyes beigtatása 2 frt. Dély e­gdij minden beigtatás után 30 kr. Előfizetési és hirdetési díjak fizeten­­­dők a kiadóhivatalnál Kecskeméti­ Kiadóhivatal, II. tized, Plebánia-utcza 8.szám. A hal. Képzelem, hogy nem egy lesz olvasóink közül, aki nagyot néz mai vezérczikkünk czimének láttára. Az ötlik neki eszébe, hogy mit akarunk mi azzal a hallal ? A tiszai ha­lászat úgy, ahogy bérbe van adva. Egyéb ha­lunk ezentúl, az ebihalat kivéve, nincs. Bojt idején látunk piaczunkon halat. Egyébkor nagy ünnepség alkalmával találunk halat a módosabbak asztalán Budapestről hozatva. Épen ezért kell a hallal foglalkoznunk, mert csak ilyen ritka vendég nálunk. A hal nem csupán böjti eledelnek, vagy nagy ban­kett díszének való. A hal alkalmas arra, hogy általános táplálék legyen, amely meg­fordulhasson minden időben a legszegényebb emberek szerény asztalán is, így volt ez régente. Hajdanában hazánk folyói s állóvizei bővelkedtek a halakban. Mesés olcsó volt a hal­ára s táplálkozhatott azzal a nép minden rétege. Mi itt Kecske­méten is olcsóbban juthattunk a tiszai hal­hoz, mert hiszen akkor még rengeteg hal­­mennyiség volt a Tiszában. Sőt a Székié és Csalányos tavakban is volt halászat, amely a főtisztelendő Ferenczren­dieket illette. Szóval nem volt a hal olyan ritka ezelőtt nálunk sem, mint most. Azonban nagy változások történtek. Ál­lóvizeket lecsapoltak s ezek megszűntek ha­lastavak lenni. A folyókat szabályozták, me­derbe szorították. Megszűntek a sekélyvizű csendes árterek, ahol a hal szabadon, zakla­tás és utódainak veszélyeztetése nélkül vé­gezhette az ívást, vagyis a jövő nemze­dékről való gondoskodást. Ezenkívül gőzha­jók szeldelik a vizek hullámait, elpusztítva az ikrát s az apróbb halakat. A hajdan hallal bővelkedő Magyarország ma már odajutott, hogy önmagát nem tudja ellátni hallal, külföldi behozatalra szorul. Csak egy példát említek. Ott van az ország fővárosa Budapest. Alatta foly el a hatal­mas Duna folyam. És ennek daczára Buda­pestnek nincs elég hala a Dunából, sőt a Tiszából és a Balatonból sem. A Budapes­ten elfogyasztott halmennyiség túlnyomó része az osztrák, úgy­mint morva- és csehországi és s­v­­­é­z­i­a­i mesterséges halastavak­ból kerül ki! Ezen a réven aztán tenger­pénz megy ki az országból anélkül, hogy a hal általános táplálékot képezne. A behoza­tal daczára úgynevezett luxus-czikk Magyar­­országon a hal — kivéve a vizek legközvet­lenebb környékeit. Sokoldalú nemzetgazdasági feladat ezen a bajon segíteni. Ezt pedig meg kell tenni annyival is inkább, mert a külföld példája mutatja, hogy a baj nem orvosolhatta. Hi­szen másutt is Európában, hasonló körülmé­nyek miatt, mint nálunk, megfogyatkozott a halmennyiség úgy a folyókban, mint az álló­vizekben. Ezen a hajon azután a mester­séges haltenyésztéssel segítettek. Nemcsak megmaradt a hal azon vidékeken a nép olcsó és egészséges táplálékának, ha­nem még óriási kivitelt és teremtettek. Olyan helyek, ahol a legczélszerűbben volna berendezhető a mesterséges haltenyész­tés, van elegendő széles ez országban. Annál inkább sajnálatos, hogy ami ez irányban tör­tént, az egyenértékű a semmivel. A földmű­velésügyi minisztériumnak van ugyan egy halászati felügyelője, aki szép jelentéseket terjeszt a miniszter elé évenként, ámde en­nek a bölcs úrnak ugyan még egy, csak egy piczinyke ponty sem köszönheti létezését. Erre a halászati felügyelőre s általában a földművelésügyi minisztériumra e részben nem számíthatunk. De nincs is erre szüksé­günk, ha komoly elhatározással magunk lá­tunk a dologhoz. Világos az, hogy városunk határán, me­lyet a Tisza mos, olyan alkalmas hely talál­ható a mesterséges haltenyésztésre, mintha csak a teremtés rendelte volna erre a czélra. Már e lapokban jelzettem is, hogy ma­gam is beszéltem tudóssal, aki kész volna elkészíteni a terveket, továbbá szakértőt is tudok, aki az egészet berendezné, ha tetszik bérbevenni. Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy: 1. A gazdaközönséget egy négyszögöl te­rülettől sem fosztanék meg, sőt a tó terüle­tének változásával sokkal jobb legelőhöz jut­tatnánk. 2. Városunk ezen haltenyésztésből igen számbavehető, mondhatjuk tetemes, költség­vetésünkben első helyek egyikén szereplő jö­vedelmet húzhatna. 3. Városunk egész lakosságának általá­ban, osztály és vagyonkü­lönbség nélkül egész­séges és olcsó tápláléka lehetne a hal. Hasonló elveket már többször fejtettünk ki e lapok hasábjain. Ezért eddig nem ér­tünk. Amely körülmény arra serkent bennün­ket, hogy addig zörgessünk, míg „megnyit­­tatik“. Ez a mi hírlapírói kötelességünk. És majd ha el fog érkezni az idő, arról is beszámolunk, hogy ezen hasznos ügy meg­valósítása kiken múlik, vagy mull? Nem ha­bozunk őket elitélni. Mert ez is hírlapírói kötelességünk­ . --------m. Politikai levelek. Budapest, 1894. junius 29. Bezáródtak e héten a törvényhozási termek kapui. A törvényhozók elmennek pihenni s új erőt gyűjteni az őszi küzdelemre. Vegyes érzel­mekkel távoznak a különböző irányokhoz tartozó képviselők. Teljes megnyugvással azonban nem távozik senki. A szabadelvű reformok barátai azt óhajtot­ták volna, hogy az összes egyházpolitikai javas­latokat ne csak a képviselőház, hanem a fő­rendiház is tárgyalja le, szavazza meg s még július elején történjék meg azok szentesítése a korona részéről. Ez adott volna megnyugvást, kellemes nyaralást azoknak, akik a szabad hala­dás elvének barátai, támogatói. Bármennyire bizonyos is, hogy e javaslatok­nak, a­melyeket a képviselőház bámulatos gyor­sasággal megszavazott, őszszel sem lesz semmi jelentős akadályuk, mégis, a­kinek egyszer a forró kása megégette a száját, a hideget is meg­fújja. A véletlen­séggel," esetleges­séggel előre soha nem lehet szá­­m­olni. A főrendiház klerikális ellenzéke le van fegyverezve. Egyes tagjai annyira elvesztették kedvüket, hogy például ma egészen hiteles ol­dalról azt újságolják, hogy Zichy Nándor gróf az antiliberális mozgalom egyik feje, a pozsonyi katholikus nagygyűlés után hosszabb külföldi útra kél s egy esztendeig nem szándékozik ebbe az erkölcstelen országba tenni a lábát. Szeren­csés utat! Csodálatos, hogy e hit hallatára egy öngyilkosság sem történt s a kedélyek nyugodtak — szóval Fiume mellett a tenger csendes... Nagy bajban vannak a szabadelvű pártból az egyházpolitikai reformok miatt kilépettek, akik magukat „paroszt (tiszta) néven szeretik ne­vezni. Pedig az elvi tisztasághoz annyi közük van nekik, mint nekem a sinai császársághoz! Ezen töredéknek bölcse­s feje Szapáry Gyula gróf. Istenem, minő nagy tehetséggel lehetnek megáldva az alatta levők? Mert tudva levő do­log, hogy Kaas Ivor báró, aki most egy követ fúj velük, nem is oly rég ,,zöld szamár" czim alatt vezérczikkezett a nemes grófról. És akkor sokan adtunk neki igazat... Hát most ezen jó urak alól az egyházpoliti­kai javaslatok ellenzésének programmegyékénye alaposan ki lévén rántva, most néhány szál két­ségbeesett „elvtársat“ kiküldtek elvek keresé­sére, programmpontok megállapítására. Gondol­ják: aratás van az országban. Kaszálás közben találnak fürjet, madárfészket, kis nyulat — miért ne találhatnának ők elveket s programmot? Az ősz fogja megmutatni, várjon sikerrel járt-e aratásuk? A nemzeti párt is hasonló nyavalyában síny­lődik. Ezen jeles párt viselt dolgai és elnevezé­sei igen hasonlítanak az egyszeri zsidóéhoz, aki­ről Károlyi Gábor gróf, a legszellemesebben életelő mondotta el a következő históriát. Mikor még Galicziában volt, P i s e 1 e s­z névre hallgatott. A sors kedvezett neki, gyarapodott, s mire Bu­dapesten át Bécsbe kerü­lt, Wasserstrahl lett a neve. Még inkább vagyonosodott, s mikor elment Párisba, hol Lafontaine név alatt szerepelt. Egyszerre beütött a krach, a vagyon elrepült s ő visszakerült oda, ahonnan megin­dult, hol ismét Pi­se lesz név alatt szedi a rongyot. Hát a t. ez. Apponyi-pár­t is eleinte haba­rék volt név és elv nélkül. Azután fölvették a „mérsékelt ellenzék“ nevet, majd „nemzeti párt“ czímen hivatták magukat. Elhagyták őket lap­jaik, elveik, programmjuk, s ma már ismét „Kabarék-párt“ a nevük, ha tiltakoznak is az elnevezés ellen. Ez a párt is programot és elvkeresésre in­dul a nyáron, s ezen czélból hasonlóan bizott­ságot küldött ki. Ezek fognak horgászni, hálót vetni az összes ismert és ismeretlen álló­vizek­ben és mocsarakban, hogy valami ürügyet halásszanak ki, amelynek alapján az ősszel to­vább kompromittálják a magyar parlamenta­­rizmust... A függetl­enségi és 48-as párt is sok kelle­metlen érzéssel megy szét. Szemlesütve hall­gatnak, amidőn a párt nagy névtelenjéről, egy bizonyos sötét úrról van szó, akinek nevét a tisztességes lapok, hacsak elkerülhetik, nem is említik, s aki egymagában képes pártját az egész nemzet előtt kompromittálni. Ökölbe szorított kezekkel, fogvicsorgatva mennek haza e párt jóindulatú tagjai azon föltevéssel, hogy ezt a névtelen urat az ősszel ki fogják dobni a maguk kebeléből. Ez igen üdvös lenne. De tar­tunk tőle, hogy ismét hiányozni fog az erély. Egyéb bajai is v­annak ennek a jobb sorsra érdemes pártnak. Hiába, mindig megboszulja magát az elvekhez való ragaszkodás meglazu­­ló-­­ s a közönyösség. Egyre hajtogatják Ugrón hívei a közös ügyes alapra való állást, a delegá­­cziókba való bemenetellel. Ugrón lemondó nyi­latkozata e részben csak annyi­t ér, mint a ró­káé, amely az általa elérni nem tudott szőlőről kinyilatkoztatta, hogy az savanyú... Ez a kér­dés ennek a pártnak még sok keserű napot fog okozni. Nagy felindulást keltett e párt tagjai között az is, hogy egyesek oly mélyen mentek bele a klerikálizmusba, hogy onnan magukat elszakí­tani nem bírják, így például Bartha Miklós, a független­ségi és 48-as párt alelnöke hűséges vezérczikk­­i nőj­e Apponyi gróf újságjának, amely „Nemzeti Újság ” czimen jelenik meg. Ebben a párt több­ségének segítségével keresztülvitt polgári házas­ság ellen oly banális módon riogat, ami nőtől megundorodnának, ha a legmocskosabb szájú részeg oláh-dászkál szájából hallanák is ... Az is nagy szemet szúrt, hogy Bartók Lajos, Kecskemét alsó­ kerületének képviselője most a „Hazánk“ czimű lapban, mely kleriká­lis, 67-es és Szapáry Gyula gróf lapja, írja po­litikai tárczáit „Incognito“ álnév alatt a képviselőházról. Persze ezért akar incognito ma­radni, mert működését, amelylyel dicsőíti a kle­rikális, 67-es Szapáristákat, maga is ellenke­zésben levőnek tartja elfoglalt pártállásával. El­veivel nem, mert Bartók úr annyiféleképen­ vál­tozott, hogy elveivel senki nincs tisztában, ta­lán önmaga sem... Boldogok azok s ezek egyedül az igazi füg­getlenségi párt tagjai, akik elvükhöz híven ra­gaszkodva, a teljesített kötelesség érzetével me­hetnek nyaralni. ..! kellett elmúlnia, hogy a munkát olyan hatal­mas tényezőnek ismerjék fel, mint amilyen ma­gasztos feladatnak s eredményeiben oly­any­­nyira kiszámíthatatlan termelési tényezőnek te­kintik ma. Mindenünk, a mink van, a betevő falattól, érzéki testünk megóvására szolgáló ruházattól kezdve a dúsgazdag szemkápráztató fény­űzési czikkejéig: a természet erején és adományán, a tőke közreműködésén kívül, minden az em­beri munkának köszönheti lételét; elannyira, hogy hiába volna a természet erejének bármi­nemű nyilvánulása, lehetetlen a tőke összehal­­mozása, maradna minden alaktalan tömeg, használható­ anyag, ha a munka átalakító, átidomító működésével használhatóvá nem tenné mind ama tárgyakat, melyek háztartásaink s egyéb életviszonyaink hűséges társai. Az emberi művelődés történetből tudjuk, hogy az úgynevezett történelem előtti idők régi kőkorszakában, midőn „az ember a földművelést, állattenyésztést nem­ ismerte, az erdőben egy fitt bolyongott az iramszarvassal, bölénynyel és mammuttal, menhelyéül a barlangok és hegy­­­hasadékok szolgáltak, a­hol a barlangi orosz­lánnal és medvével találkozott­, nyomorult éle­tet élt, de már ember volt; mert a fejlettség ezen alacsony fokán is birt az isteni szikrával, már ismerte s használta a tüzet, ezen csodás találmányt, mely ember és állat közt áthidal­hatatlan űrt képezi —­ ismétlem, hogy már ebben a korszakban durva kőeszközökkel mun­kálkodott az ősember azon, hogy életét fentartsa s vad állapotában magát vad környezetétől megvédje. Majd később csiszolt kőeszközt, a fémkor­ban rezet, bronzot és vasat vesz kezébe az em­ber, hogy küzdjön, s küzködése munkává válva, lassan kint az ácsművesség, kőmüvesség, szövő és fazekasmüvesség kezdetleges alakjait föltün­tető műveket is alkot, s fejlődik évezredeken át tovább és tovább, munkássága mellett növe­kedvén értékben és egymás iránti elismerésben. Látjuk tehát, hogy az ember munkát vége­zett és végez ma is mindannyiszor, valahány­szor valami hasznosat hozott létre és hasznosat iparkodik előállítani; midőn akár testi, akár szel­lemi és erkölcsi erőit olyan tárgyak, olyan jó­szágok termelésére alkalmazza, melyeket a kü­lönféle háztartások, a különböző körülmények és gazdasági viszonyok közt hasznosnak ismer föl; minélfogva a munka nem más, mint az emberi erő kifejtése olyan czélok megvalósítá­sára, melyek életszükségleteinkből folynak. Ki tudná azonban egy szerény kis érteke­zés keretén belül a munka ezerféle nemét fel­sorolni ? Ki tudná az emberi erő bámulatra­méltó átalakító képességét az ismét ezerféle foglalkozásokban külön-külön kimutatni?... Da nincs erre szükségünk, csak mondjuk el általá­nosságban, hogy munka vár a földművelőre, az iparosra és kereskedőre egyaránt, munkája után él az is, ki különösen szellemi tevékenységet fejt ki. A munka a különböző foglalkozási ágakban különfélekép jelentkezik. A mezőgazda, vagy az úgynevezett őster­melő tevékenysége mindenkor arra irányul, hogy a természet közreműködésével nyers­anyagokat, nyers terményeket hozzon létre. Ennélfogva az őstermelő munkája után kap­juk a különféle élelmi­szereket, az ipari foglal­kozáshoz szükséges növényi és állati nyers­anyagokat, valamint a kereskedelem részére mindazon tárgyakat és jószágokat, melyek a forgalomban nyers áru köznévvel jelöltetnek. Az ipar, vagy tágabb értelemben vett mű­­iparnál a munka akként jut érvényre, hogy az őstermelő munkája után létrejött nyers­anyagok, nyers termények ezer meg ezerféle alakban lesznek átidomítva, kikészítve, mely munka ál­tal a feldolgozott anyagok más alakot nyernek, tehát értékük sok munkával járó alakváltozá­sukban emelkedik. Tisztelt Uraim! Azt hiszem, Önöket, mint nagyrészben iparosokat, különösen az ipari munka fogja érdekelni, ennélfogva fő figyelemmel le­szünk az ipari életre, mint az ipari munka eredményének megnyilvánulására. Sism­otich János nemzetgazdaságtani író „A nem­zetgazdaságtan újabb elmélete“ czímű művé­ben ezeket írja: „Az ipar különféle nemei a csa­ládi körben keletkeztek, de törekvő emberek csakhamar a természetbúvártól, a fizikustól és matematikustól ismerni tanulták a különféle testek sajátos tulajdonságait és ellesték a mó­dot, miként lehet a természet műveit utánozni. Megismerkedtek a természet által kormányoz­ható holt erőkkel, valamint a dynamika kiszá­mításának titkaival.“ Ez állítás valóságául minden bizonyitgatás A munka. (Felolvastatott a „Kecskeméti­ Iparegyesület“ 1894. évi junius 1.ó 17-ikén tartott évi rendes közgyűlésének esti társas vacsoráján ) Tisztelt uraim ! Szerencsésnek érzem maga­mat, hogy egyesületünk közgyűlése napján, te­hát épen azon ünnepélyes alkalommal, midőn tisztviselőink a testületi élet működéséről és sáfárkodásukról beszámoltak, csekélységem is le­írhatja tagtársi kötelességét. A munkáról akarok tisztelt uraim értekezni, mert hiszen mindannyian, kik a ma már igen nehéz életpályát tisztességgel, becsülettel akar­juk megfutni, egyebet se teszünk, mint dolgo­zunk, vagyis a mindennapi élet legkülönbözőbb szükségleteit iparkodunk előállítani, hogy ne mondjam, előteremteni. Igenis előteremteni, mert a munka a terem­téssel egyidejű, mert a világalkotó, a minden­ható bölcsesség mintegy a teremtés isteni mű­vével tanított meg bennünket munkára... és mégis, milyen bámulatraméltó tünemény, hogy Krisztus születése után majdnem 18 századnak

Next