Kecskemét, 1903. július-december (31 évfolyam, 27-52. szám)

1903-07-05 / 27. szám

5l-ik évfolyam. 27. szám Kecskemét, 1903. julius 5. Előfizetési díj : helyben házhoz hordva, vidékre postán küldve: Eíjész évre - - - 10 kor. — fill. Félévre .... 5 kor. — fill. Negyedévre - - - 2 kor. 50 fill. Előfizethetni a lapra a kiadóhivatal­ban, valamint a helybeli könyvke­reskedésekben. Egyes példányok kaphatók a kiadó­hivatalban és a helybeli könyvkeres • kedésekben. Egy szám ára 20 fill. Szerkesztői iroda: II, tized, Plébánia-utcza 8-ik szám. Hirdetmények és „Nyílttéri“ közlemények jutányo­sán számíttatnak. Városi, bírósági és egyéb hivatalos hirdetmények minden egyes beikta­tása 6 korona, egyházi, egyleti, társulati pedig 4 korona. Előfizetési és hirdetési díjak a kiadó­­hivatalnál Kecskeméten fizetendők. KÖZMŰVELŐDÉSI ÉS KÖZGAZDASAGI KÖZLÖNY. Kiadótulajdonos: Felelős szerkesztő: Sziládi László. MEGJELEIM MINDEN !ASÁR\AI\ Dr.Horváth Ádám. Kéziratok vissza nem adatnak. Kiadóhivatal: II. tized, Plébánia-utcza 8-ik szám. Közügyeink tárgyalása. Bizony okosan cselekszünk, amidőn azzal foglalkozunk, ami bennünket legközelebbről érdekel. Városunk fejlődésének egyik lénye­ges alapja az, hogy a kecskeméti ember szí­vesen, előszeretettel foglalkozik a város ügyei­vel. Ezt jegyezhetjük fel általában a helyi sajtóról is. Mégis olykor magánbeszélgetés, hivatalos felszólalás, hírlapi cikkelyek alakjában tör­ténnek olyan kirohanások, amelyek egyáltalá­ban nem alkalmasak a jó ügy előbbre vitelére. Különösen áll ez a hírlapokra nézve. A lelkiismeretes újságíró az ügy teljes ismerete nélkül, amelyhez pedig mindenki, minden nehézség nélkül hozzájuthat, sem nem dicsér, annál kevésbbé kárhoztat. A kötelességét tudó hírlapírónak a tolla hegyén van az esze, mert érzi, hogy a hírlap­író tolla amilyen erős a sebzésben, épen olyan gyönge, még a legjobb akarat mellett is az általa ütött seb beheggesztésében. Annak az ötletéből irtuk le ezeket az álta­lános elveket, hogy a szabadelvűpárt „Kecs­keméti Lapok“ című hivatalos lapja, amely­nek felelős szerkesztője dr. Nagy Mihály orsz. képviselő és főmunkatársa Szántó Kálmán dr. főreáliskolai tanár, folyó évi juuius hó 28-án megjelent 26-ik Számában „Kecskemét—Kőbánya“ címen olyan cikkelyt közöl, amely egyrészről bizonyítéka a közle­mény írója teljes tájékozatlanságának, más­részről pedig annak, hogy ilyen dőreségeket hírlapirodalmunkban milyen könnyelműen fö­­döznek tiszteletreméltó férfiak nevükkel. A mi viszonyaink szerint alig van váro­sunkban hivatásos hírlapíró, aki tudniilik pusztán hírlapírói tollával keresi a kenyerét. Dicséretes, ha valaki mégis önzetlenül támo­gatja a helyi sajtót. Nem kérünk azonban az olyan támogatásból, hogy valaki a nevét odaengedi a hírlapnak, de nem gondol még arra sem, hogy bizonyára az ő nézetével is homlokegyenest ellenkező közlemények ne lássanak napvilágot a lapban. Még sem helyes állapot, hogy olyan tekin­télyes múltú lapban, tekintélyes nevek vé­delme alatt olyan badarságok kerüljenek a piacra, mint amilyenek az imént említett köz­leményben vannak. Tisztelünk minden tárgyilagos, a dolgok ismeretén alapuló ellenvéleményt. Ilyennek a befogadására mindig nyitvji voltak és lesz­nek a mi lapunk hasábjai is. Ám soha nem adunk helyet a léha fecsegésnek, a tudatlan­ság hivalkodásának. Valóban nehéz a helyzetünk ezzel az emlí­tett cikkellyel szemben. Ha érveket hozna fel, ha alapos megjegyzéseket tenne, akkor készséggel vállalkoznánk azok megcáfolá­sára, amennyiben azok véleményünkkel nem egyeznek. Ám erről szó sincs. Odalöki, hogy „Kecs­kemét város a kereskedelem terén, valamint iparában is teljesen megfogyott, megsemmi­sült rövid 15 év elteltével.“ Vállalkozik cik­kely Írója, hogy ezen merész állítását adatok­kal igazolja ? Ha igen, mi vállalkozunk annak kimutatására, hogy ami baj e téren van, az nemcsak nálunk otthonos, hanem országszerte, amiért nem lehet a „helyi tényezőket“ okolni. Vádol. Azt írja, hogy egyes ember okozta a sertéskereskedelem megsemmisülését, a vi­rágzó csizmadia és lakatos ipar vesztét. Ki az az egyes ember ? Tessék nyiltan a nevén nevezni és tessék bizonyítani. E nélkül üres fecsegés ez az állítás. Kifogásolja, hogy a városnak szőlője van. Hát 200 holddal versenyt támaszt a város a 8 —10 ezer hold szőlő termésének? Nem tudja az iró, hogy éppen a szőlősgazdák érde­kében a kecskeméti bor hírnevének megalapí­tása céljából tartja fenn a város a szikrai szőlőtelepet ? Hibáztatja, hogy a villanyvilágítás sok szegény iparos rovására a város kezében van. Azt persze nem tudja az iró, hogy a villany­­felszerelést és az ehhez való tárgyakat min­denkinek módjában áll előállítani és árúsitani. Azt pedig aligha hiszi, hogy egyes emberek vállalkoztak volna a villanyvilágítás nagy költségű előállítására. De ha vállalkoztak volna is, már a világítás mégis inkább csak a város kezébe, mint egyesekébe való és Kecskemét város talán helyesebben járt el, mint például Debrecen, Temesvár stb., amely városok utóbb drágán voltak kénytelenek magántársaságoktól megváltani a világítást. Mindenkinek joga van, sőt kötelességében is áll, hogy ami jót, hasznost gondol a város, a közjó érdekében, azt az illetékes körök, a városi tanács figyelmébe ajánlja. De vajmi alacsony színvonalon állna a tanács, ha a cikkely Írójának közleményében kifejezett megjegyzéseire és tanácsaira szorulna. Egy kis szerénységet! Ha valaki másnak tanácsot akar adni, legyen előbb önmagá­val tisztában. A cikkíró űr — közleményéből ítélve — nem hogy tanácsot nem adhat, ha­nem maga szorul tanácsra. Ez a tanács pedig az, hogy kellő tudás és ós tapasztalat híján ne kotyogjon olyan do­logba, amihez válván nem ért. Tessék tanulni — de sokat ám ...! A sertéshizlalás sorsa. Igen tisztelt Szerkesztő úr! A „Kecskeméti Lapok“ f. évi junius hó 28-án megjelent számában Kecskemét—Kő­bánya és a „Kecskeméti Ellenőr“ ugyanaz­nap megjelent számában „A főkapitányi ukáz“ cimű cikkekben a hatóság, illetve a „Kecskeméti Ellenőriben Vámos Béla fő­kapitány úr úgy van feltűntetve, mint aki Kecskeméten a sertóshizlalást tönkretette. Miután ezen állítás a nagyközönséget könnyen félrevezethetné, hivatalból köteles­ségemnek tartom ezen kérdést a maga való­jában megvilágítani. Első sorban igazat adok cikkíró uraknak abban, hogy a kecskeméti régi sertóshizlaló­­telepnek ma már csak roncsait látjuk és saj­nálattal észleljük, hogy a régi alapon, a múltban virágzó sertéshizlalótelep lehetetlen, hogy újra fellendüljön. Régebben hozhattak Kecskemétre bár­mennyi sertést hizlalás céljából. Nem volt akkor semmiféle komoly veszedelem, a kevés selejtes, u. n. mustra árút a helybeli hente­sek el tudták fogyasztani és ezen ok miatt a külföldi piacok is kevésbbé voltak ellen­őrzésre szorulva. Midőn a sertésvész először fellépett, na­gyon jól emlékszem azon irtóztató képre, midőn a hazai sertéshizlalás központján, Kő­bányán, emeletes magasságban feküdt egy­máson a meghízott, de sertésvészben elhul­­latt sertés. Nagyon jól emlékszem az ezen hullákat szemlélő tulajdonosokra, akik ke­zeiket tördelve azon siránkoztak, hogy hol fog ezen veszély megállani, meg tudnak-e vagyonuk roncsaiból majd csak valamit is menteni? Képzelhető, hogy Kőbányán is történtek a betegség szigorít korlátozása céljából in­tézkedések, mely intézkedések hivatva vol­tak a betegség elhurcolását korlátozni, te­kintet nélkül az érdekelt tulajdonosokra, mert a hazai gazdaközönség érdeke nagyobb volt, mint ezen néhány hizlalónak anyagi vesztesége. Midőn a sertésvész az ország több helyén, igy Kecskeméten is fellépett, itt a hatóság erkölcsi ós hivatalos kötelessége volt a be­hurcolt, de még el nem terjedt betegséget korlátozni. Hogy ezen korlátozás néhány hizlalót megkárosított, hogy a hivatal nem engedhette meg azt, hogy rövid idő alatt az akkor rendkívül heveny sertósvész az egész határban és országban széjjelhurcol­­tassék, azért a hatóság csakis dicséretet ós elismerést érdemel, bár tudtommal jóakarat­tal akkor is közrejárt a hatóság abban, hogy ahol veszély kizárásával meg lehetett tenni, ott megengedte a még egészséges sertések értókesitósót. Következett ezen csapás után azon álla­pot, midőn a régi, néhány mustra sertés helyett a sertésvész folytán aránytalanul többet kellett esetröl-esetre azonnal értéke­síteni. Ezen nagyszabású értékesítésre Kecs­kemét város hentesiparosai kevésnek bizo­nyultak, ezen város fogyasztási szükségletét a kínálat nagyban felülmúlta, ami a hizlaló­kat még jobban elkeserítette. Nagyon természetes, hogy ezen kettős csapás és a reménytelen jövő a tehetősebb hizlalókat arra bírta, hogy olyan helyre menjenek hizlalni, ahol a rögtöni értékesítés könnyebb, ahol a város sertéshús szükséglete nagyobb. Ezen célt megtalálták Kőbányán, ahol a fővárosban nagyon könnyen lehet értékesíteni nagyobb mennyiséget is. Ezen okok után a sertéshizlalás fokoza­tosan kisebb méretű lett. A hizlalók nem merték vagyonukat bizonytalanra befektetni, a sertóshizlalással járó befektetés nagysága és veszélye semmiféle arányban nem állott a valószínű csekély nyereséggel, illetőleg a gyakoribb veszteséggel. Ennek tulajdonítható, hogy a sertéshiz­lalás az egész országban csökkent, hogy manapság gyakran még nagy uradalmak is eladják tenyészkocáikat és ezen befektetést inkább másutt kamatoztatják; ennek tulaj­donítható az, hogy Kőbányán is, nemcsak nálunk, sok sertéshizlaló anyagilag vagy tönkrement, vagy még vagyona roncsaival sikerült elmenekülnie. Ezen visszavonulás, illetve a hizlalás csök­­k' nősének képe azonban csak látszólagos, mert ha a sertóshizlalók száma és a hizla­lásra beállított sertések mennyisége apadt is, azt vettük észre, hogy az igazi sertéshiz­lalást a nép vette a kezébe. A sertésárak olcsóságánál fogva, részint állandóan terjedő szokásból, mindég többen és többen vásárol­tak néhány darab sovány sertést, azokat meghizlalták és midőn látták azt, hogy a sertóskereskedök a hízott sertést meglehetős jó áron megveszik, aki csak tehette, sertést vett, úgy hogy ma nincs olyan udvar, tanya, alig találunk még szegény embert is, akinek ne volna hizlalásra befogott ós sokszor egy vagy több eladó fölösleges sertése. Ebbe fekteti be minden keresményét, ez a takarék­­pénztára ma a szegény embernek, a kisebb gazdának. A mi sertóshizlalótelepünk most már ismét lendül egy kissé, mely lendülést csakis a hatóságnak köszönheti. 5 óv előtt a hatóság belátva azt, hogy ha a hizlalótelepre mindenféle ismeretlen sertés be vitetik, azok a betegséget újra meg újra behurcolják, ezért a hizlalótelepet állandó állatorvosi felügyelet alá helyezte, mely in­tézmény fényesen bevált, jeléül annak, hogy a mai sertéshizlalók panaszát nem lehet hal­lani. Panaszukat legfeljebb azért lehet hal­lani, hogy nem mernek a sertósvész miatt nagy kockázatba belebocsátkozni, viszont meg sürgős, tömeges értékesítés esetén nem lehet helyben a piacképes árúkat azonnal értékesíteni, mert ahhoz kicsi a város közön­ségének húsfogyasztó szükséglete. Ha a sertéshizlalást igazán fel akarjuk lendíteni, akkor kérem cikkíró urakat, legye­nek pártomon ezen kérdés megoldásánál. Ma már a sertéshizlalás csakis úgy lendít­hető fel, ha elkészülne az új sertésközvágó­­hid ós ezzel egyidejűleg egy iparvállalat létesülne, mely a sertéshúst képes volna fel­dolgozni. Akkor a hizlalók és gazdák köny­­nyebben mernének nagyobb befektetéseket tenni, mert veszély esetén legalább a tökét megmenthetnék, a város közönsége pedig könnyebben lélegzene fel, midőn tudná azt, hogy a sertésközvágóhidról csakis határo­zottan egészséges, tökéletesen ellenőrzött hús kerülne a piacra, mely tökéletes ellen­őrzés a mai viszonyok között lehetetlen. Én tehát, midőn ezen kérdést megvilá­gítani iparkodtam és ennek folytán fenti cikkeknek a hatóság eljárását 'birálgató sorai tárgytalanná váltak, arra kérem Kecs­kemét th. város tekintetes tanácsát, rendőr­kapitányi hivatalát, különösen Vámos Béla főkapitány urat, a bizottsági tag urakat és a nagyközönséget, hogy ha már felszínre ke­rült a sertéshizlalás kérdése, iparkodjunk a sertésközvágóhid aktuális kérdését nyélbeütni és ezáltal jobban fel fogjuk len­díteni a sertóshizlalást, mintha ezen irány­ban bármi mást tennénk. A főkapitány úr jóakaratú ügy buzgalmá­ban bízva, mint ahogy az utóbbi hónapok­ban az állattenyésztósügyi körzeteket és a szárnyaskereskedelmet is gyakorlatilag köz­­megelégedésre ügyesen megoldotta, remélem, hogy ép a főkapitány úr lesz az, akinek majd köszönhetni fogjuk, hogy a sertéshiz­lalás újból fellendült. Kelt Kecskeméten, 1903. junius 3-án. Kiváló tisztelettel Ernst Vilmos, törvényhatósági m. kir. álíatorvós. Hogyan választhatjuk meg vidékünkre a legjobb termő gyümölcsfajokat. El kell ismerni, hogy nagy gyümölcster­melésünk van, mert piacunkon meg lehet találni mindennemű gyümölcsöt nagy meny­­nyiségben és több fajban. De hát kielégitheti-e a termelő közönsé­get ez a körülmény?! Nem lenne-e mód arra nézve, hogy ugyanannyi mennyiségű fáról jóval nagyobb termést lehessen piacra szállítani? Nem lennónek-e vagy vannak olyan fajok, amelyeknek termelése a jelenleg termelt fajoknál jobban kielégítené a fo­gyasztó közönséget és nagyobb hasznot hozna a termelőnek? Igaz, hogy minden vidéknek megvan­nak a maga fajai és ezen fajoknak a sza­porítását maga az állam is igyekezett mi­nél nagyobb mérvben eszközölni és azért mindon vidéknek a maga fajait összeállította és az ország egész területét a vidékek sze­rint több zónára osztotta fel oly célból, hogy ezen zónákban lévő állami faiskolák­ban a zóna területére bevált, vagy legelter­jedtebb fajokat minél nagyobb mennyiség­ben szaporítsa. Hálával tartozunk az állam­nak e gyámkodásáért, hogy gyümölcsterme­lésünket ily módon is igyekezett előmozdítani. De legyen szabad kérdezni, hogy ezen zó­nákra megállapított fajok kifogástalanul vannak-e összeállítva? nem kerül-e közöt­tük olyan faj, amelyet ki kellene küszöbölni és helyette jobb fajt választani? — Röviden szólva, nincs jól megállapítva. Hogy miért nincs ós melyek azok a fajok, amelyek a mi vidékünknek meg nem felelnek ?! erről magáról egy terjedelmes cikket lehetne Írni és a másikat arról, hogy melyek azok a fajok, amelyek vidékünkön nagyban való termelésre méltók lennének. A haladás és újitás, vagy jobban mondva a divat korszakát éljük minden téren, amely haladást követnünk kell a gyümölcsterme­lésben is, hogy keresettebb fajokat termel­jünk a fogyasztó közönségnek, de olyanokat, amelyek nagyobb hasznot hajtanak a ter­melőknek, mint a jelenlegi fajok. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mind kiirtsuk a meglevő fajokat és pótoljuk újabb fajokkal, hanem csak azokat a' fajokat, amelyek a termelő fáradságát nem szokták meghálálni. Figyeljük csak meg szőlőmivelésünket, mennyit áldoztunk a divatos fajoknak! A homoki szölömivelós felvirágzása kezdetén, t. i. a filoxera pusztítása után igyekeztünk olasz rizling, szilváni stb. fajokat ültetni, s ma már az erdei vagy fehér bakart igyek­szik ültetni mindenki, mint divatfajt, anél­kül, hogy figyelembe vennék, alkalmas-e az adott viszonyok között? Mennyi csalódást okoztak egyes termelőknek a divatos fajok, midőn azokat minden előzetes kipróbálás és tanulmányozás nélkül ültették el! A gyakor­lati tapasztalataink a szölömivelós terén már több útasitást adnak a megválasztandó fajokra nézve, de vannak a gyümölcsterme­lés terén is olyanok, amelyeket termelésünk szolgálatába szegődtethetünk. Gyakorlati tapasztalatokat csak a kü­­lömböző fajokkal való kísérletezés'és tanul­mányozás adhat, midőn módunkban áll az egyes fajoknak megfigyelni a termőképessé­gét, használhatóságát, betegség iránti fogé­kony voltát vagy ellentállóságát. Hogy milyen nemű gyümölcsöt termeljünk, azt legjobban megmu­tatja a piac. Hogy pedig melyik fajokat termeljük, azt meg az adott körülmények, amelyek között azt termelni akarjuk. Nem erőszakolhatjuk

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék