Kecskemét, 1903. július-december (31 évfolyam, 27-52. szám)
1903-07-05 / 27. szám
51-ik évfolyam. 27. szám Kecskemét, 1903. julius 5. Előfizetési díj : helyben házhoz hordva, vidékre postán küldve: Eltész évre - - - 10 kor. — fill. Félévre .... 5 kor. — fill. Negyedévre - - - 2 kor. 50 fill. Előfizethetni a lapra a kiadóhivatalban, valamint a helybeli könyvkereskedésekben. Egyes példányok kaphatók a kiadóhivatalban és a helybeli könyvkereskedésekben. Egy szám ára 20 fill. Szerkesztői iroda: II. tized, Plébánia-utcza 8-ik szám. KÖZMŰVELŐDÉSI ÉS KÖZGAZDASÁGI KÖZLÖNY. Kiadótulajdonos: Felelős szerkesztő: Sziládi László. MEGJELENNI MINDEN VALÁRAI Dr.Horváth Ádám: Hirdetmények és „Nyílttéri“ közlemények jutányosan számíttatnak. Városi, bírósági és egyéb hivatalos hirdetmények minden egyes beiktatása 6 korona, egyházi, egyleti, társulati pedig 4 korona. Előfizetési és hirdetési díjak a kiadóhivatalnál Kecskeméten fizetendők. Kéziratok vissza nem adatnak. Kiadóhivatal: II. tized, Plébánia-utcza 8-ik szám. Közügyeink tárgyalása. Bizony okosan cselekszünk, amidőn azzal foglalkozunk, ami bennünket legközelebbről érdekel. Városunk fejlődésének egyik lényeges alapja az, hogy a kecskeméti ember szívesen, előszeretettel foglalkozik a város ügyeivel. Ezt jegyezhetjük fel általában a helyi sajtóról is. Mégis olykor magánbeszélgetés, hivatalos felszólalás, hírlapi cikkelyek alakjában történnek olyan kirohanások, amelyek egyáltalában nem alkalmasak a jó ügy előbbre vitelére. Különösen áll ez a hírlapokra nézve. A lelkiismeretes újságíró az ügy teljes ismerete nélkül, amelyhez pedig mindenki, minden nehézség nélkül hozzájuthat, sem nem dicsér, annál kevésbbé kárhoztat. A kötelességét tudó hírlapírónak a tolla hegyén van az esze, mert érzi, hogy a hírlapíró tolla amilyen erős a sebzésben, épen olyan gyönge, még a legjobb akarat mellett is az általa ütött seb behegyesztésében. Annak az ötletéből írtuk le ezeket az általános elveket, hogy a szabadelvű párt „Kecskeméti Lapok“ című hivatalos lapja, amelynek felelős szerkesztője dr. Nagy Mihály orsz. képviselő és főmunkatársa Szántó Kálmán dr. főreáliskolai tanár, folyó évi június hó 28-án megjelent 26-ik Számában „Kecskemét—Kőbánya“ címen olyan cikkelyt közöl, amely egyrészről bizonyítéka a közlemény írója teljes tájékozatlanságának, másrészről pedig annak, hogy ilyen dőreségeket hírlapirodalmunkban milyen könnyelműen födöznek tiszteletreméltó férfiak nevükkel. A mi viszonyaink szerint alig van városunkban hivatásos hírlapíró, aki tudniilik pusztán hírlapírói tollával keresi a kenyerét. Dicséretes, ha valaki mégis önzetlenül támogatja a helyi sajtót. Nem kérünk azonban az olyan támogatásból, hogy valaki a nevét odaengedi a hírlapnak, de nem gondol még arra sem, hogy bizonyára az ő nézetével is homlokegyenest ellenkező közlemények ne lássanak napvilágot a lapban. Mégsem helyes állapot, hogy olyan tekintélyes múltú lapban, tekintélyes nevek védelme alatt olyan badarságok kerüljenek a piacra, mint amilyenek az imént említett közleményben vannak. Tisztelünk minden tárgyilagos, a dolgok ismeretén alapuló ellenvéleményt. Ilyennek a befogadására mindig nyitott voltak és lesznek a mi lapunk hasábjai is. Ám soha nem adunk helyet a léha fecsegésnek, a tudatlanság hivalkodásának. Valóban nehéz a helyzetünk ezzel az említett cikkellyel szemben. Ha érveket hozna fel, ha alapos megjegyzéseket tenne, akkor készséggel vállalkoznánk azok megcáfolására, amennyiben azok véleményünkkel nem egyeznek. Ám erről szó sincs. Odalöki, hogy „Kecskemét város a kereskedelem terén, valamint iparában is teljesen megfogyott, megsemmisült rövid 15 év elteltével.“ Vállalkozik cikkely írója, hogy ezen merész állítását adatokkal igazolja ? Ha igen, mi vállalkozunk annak kimutatására, hogy ami baj e téren van, az nemcsak nálunk otthonos, hanem országszerte, amiért nem lehet a „helyi tényezőket“ okolni. Vádol. Azt írja, hogy egyes ember okozta a sertéskereskedelem megsemmisülését, a virágzó csizmadia és lakatos ipar vesztét. Ki az az egyes ember ? Tessék nyíltan a nevén nevezni és tessék bizonyítani. E nélkül üres fecsegés ez az állítás. Kifogásolja, hogy a városnak szőlője van. Hát 200 holddal versenyt támaszt a város a 8 —10 ezer hold szőlő termésének? Nem tudja az ízó, hogy éppen a szőlősgazdák érdekében a kecskeméti bor hírnevének megalapítása céljából tartja fenn a város a szikrai szőlőtelepet ? Hibáztatja, hogy a villanyvilágítás sok szegény iparos rovására a város kezében van. Azt persze nem tudja az ízó, hogy a villanyfelszerelést és az ehhez való tárgyakat mindenkinek módjában áll előállítani és árusítani. Azt pedig aligha hiszi, hogy egyes emberek vállalkoztak volna a villanyvilágítás nagy költségű előállítására. De ha vállalkoztak volna is, már a világítás mégis inkább csak a város kezébe, mint egyesekébe való és Kecskemét város talán helyesebben járt el, mint például Debrecen, Temesvár stb., amely városok utóbb drágán voltak kénytelenek magántársaságoktól megváltani a világítást. Mindenkinek joga van, sőt kötelességében is áll, hogy ami jót, hasznost gondol a város, a közjó érdekében, azt az illetékes körök, a városi tanács figyelmébe ajánlja. De vajmi alacsony színvonalon állna a tanács, ha a cikkely írójának közleményében kifejezett megjegyzéseire és tanácsaira szorulna. Egy kis szerénységet! Ha valaki másnak tanácsot akar adni, legyen előbb önmagával tisztában. A cikkíró úr — közleményéből ítélve — nem hogy tanácsot nem adhat, hanem maga szorul tanácsra. Ez a tanács pedig az, hogy kellő tudás és és tapasztalat híján ne kotyogjon olyan dologba, amihez várván nem ért. Tessék tanulni — de sokat ám ...! A sertéshizlalás sorsa. Igen tisztelt Szerkesztő úr! A „Kecskeméti Lapok“ I. évi június hó 28-án megjelent számában Kecskemét—Kőbánya és a „Kecskeméti Ellenőr“ ugyanaznap megjelent számában „A főkapitányi ukáz“ című cikkekben a hatóság, illetve a „Kecskeméti Ellenőriben Vámos Béla főkapitány úr úgy van feltüntetve, mint aki Kecskeméten a sertéshizlalást tönkretette. Miután ezen állítás a nagyközönséget könnyen félrevezethetné, hivatalból kötelességemnek tartom ezen kérdést a maga valójában megvilágítani. Elsősorban igazat adok cikkíró uraknak abban, hogy a kecskeméti régi sertéshizlalótelepnek ma már csak roncsait látjuk és sajnálattal észleljük, hogy a régi alapon, a múltban virágzó sertéshizlalótelep lehetetlen, hogy újra fellendüljön. Régebben hozhattak Kecskemétre bármennyi sertést hizlalás céljából. Nem volt akkor semmiféle komoly veszedelem, a kevés selejtes, u. n. mustra árút a helybeli hentesek el tudták fogyasztani és ezen ok miatt a külföldi piacok is kevésbbé voltak ellenőrzésre szorulva. Midőn a sertésvész először fellépett, nagyon jól emlékszem azon irtóztató képre, midőn a hazai sertéshizlalás központján, Kőbányán, emeletes magasságban feküdt egymáson a meghízott, de sertésvészben elhullott sertés. Nagyon jól emlékszem az ezen hullákat szemlélő tulajdonosokra, akik kezeiket tördelve azon siránkoztak, hogy hol fog ezen veszély megállani, meg tudnak-e vagyonuk roncsaiból majd csak valamit is menteni? Képzelhető, hogy Kőbányán is történtek a betegség szigorít korlátozása céljából intézkedések, mely intézkedések hivatva voltak a betegség elhurcolását korlátozni, tekintet nélkül az érdekelt tulajdonosokra, mert a hazai gazdaközönség érdeke nagyobb volt, mint ezen néhány hizlalónak anyagi vesztesége. Midőn a sertésvész az ország több helyén, így Kecskeméten is fellépett, itt a hatóság erkölcsi és hivatalos kötelessége volt a behurcolt, de még el nem terjedt betegséget korlátozni. Hogy ezen korlátozás néhány hizlalót megkárosított, hogy a hivatal nem engedhette meg azt, hogy rövid idő alatt az akkor rendkívül heveny sertésvész az egész határban és országban széjjelhurcoltassék, azért a hatóság csakis dicséretet és elismerést érdemel, bár tudtommal jóakarattal akkor is közrejárt a hatóság abban, hogy ahol veszély kizárásával meg lehetett tenni, ott megengedte a még egészséges sertések értékesítését. Következett ezen csapás után azon állapot, midőn a régi, néhány mustra sertés helyett a sertésvész folytán aránytalanul többet kellett esetről-esetre azonnal értékesíteni. Ezen nagyszabású értékesítésre Kecskemét város hentesiparosai kevésnek bizonyultak, ezen város fogyasztási szükségletét a kínálat nagyban felülmúlta, ami a hizlalókat még jobban elkeserítette. Nagyon természetes, hogy ezen kettős csapás és a reménytelen jövő a tehetősebb hizlalókat arra bírta, hogy olyan helyre menjenek hizlalni, ahol a rögtöni értékesítés könnyebb, ahol a város sertéshús szükséglete nagyobb. Ezen célt megtalálták Kőbányán, ahol a fővárosban nagyon könnyen lehet értékesíteni nagyobb mennyiséget is. Ezen okok után a sertéshizlalás fokozatosan kisebb méretű lett. A hizlalók nem merték vagyonukat bizonytalanra befektetni, a sertéshizlalással járó befektetés nagysága és veszélye semmiféle arányban nem állott a valószínű csekély nyereséggel, illetőleg a gyakoribb veszteséggel. Ennek tulajdonítható, hogy a sertéshizlalás az egész országban csökkent, hogy manapság gyakran még nagy uradalmak is eladják tenyészkocsikat és ezen befektetést inkább másutt kamatoztatják; ennek tulajdonítható az, hogy Kőbányán is, nemcsak nálunk, sok sertéshizlaló anyagilag vagy tönkrement, vagy még vagyona roncsaival sikerült elmenekülnie. Ezen visszavonulás, illetve a hizlalás csökkenésének képe azonban csak látszólagos, mert ha a sertéshizlalók száma és a hizlalásra beállított sertések mennyisége apadt is, azt vettük észre, hogy az igazi sertéshizlalást a nép vette a kezébe. A sertésárak olcsóságánál fogva, részint állandóan terjedő szokásból, mindég többen és többen vásároltak néhány darab sovány sertést, azokat meghizlalták és midőn látták azt, hogy a sertéskereskedők a hízott sertést meglehetős jó áron megveszik, aki csak tehette, sertést vett, úgy hogy ma nincs olyan udvar, tanya, alig találunk még szegény embert is, akinek ne volna hizlalásra befogott és sokszor egy vagy több eladó fölösleges sertése. Ebbe fekteti be minden keresményét, ez a takarékpénztára ma a szegény embernek, a kisebb gazdának. A mi sertéshizlalótelepünk most már ismét lendül egy kissé, mely lendülést csakis a hatóságnak köszönheti. 5 év előtt a hatóság belátva azt, hogy ha a hizlalótelepre mindenféle ismeretlen sertésbe vitetik, azok a betegséget újra meg újra behurcolják, ezért a hizlalótelepet állandó állatorvosi felügyelet alá helyezte, mely intézmény fényesen bevált, jeléül annak, hogy a mai sertéshizlalók panaszát nem lehet hallani. Panaszukat legfeljebb azért lehet hallani, hogy nem mernek a sertésvész miatt nagy kockázatba belebocsátkozni, viszont meg sürgős, tömeges értékesítés esetén nem lehet helyben a piacképes árukat azonnal értékesíteni, mert ahhoz kicsi a város közönségének húsfogyasztó szükséglete. Ha a sertéshizlalást igazán fel akarjuk lendíteni, akkor kérem cikkíró urakat, legyenek pártomon ezen kérdés megoldásánál. Ma már a sertéshizlalás csakis úgy lendíthető fel, ha elkészülne az új sertésközvágóhíd és ezzel egyidejűleg egy iparvállalat létesülne, mely a sertéshúst képes volna feldolgozni. Akkor a hizlalók és gazdák könynyebben mernének nagyobb befektetéseket tenni, mert veszély esetén legalább a tőkét megmenthetnék, a város közönsége pedig könnyebben lélegzene fel, midőn tudná azt, hogy a sertésközvágóhídról csakis határozottan egészséges, tökéletesen ellenőrzött hús kerülne a piacra, mely tökéletes ellenőrzés a mai viszonyok között lehetetlen. Én tehát, midőn ezen kérdést megvilágítani iparkodtam és ennek folytán fenti cikkeknek a hatóság eljárásátbírálgató sorai tárgytalanná váltak, arra kérem Kecskemét th. város tekintetes tanácsát, rendőrkapitányi hivatalát, különösen Vámos Béla főkapitány urat, a bizottsági tag urakat és a nagyközönséget, hogy ha már felszínre került a sertéshizlalás kérdése, iparkodjunk a sertésközvágóhíd aktuális kérdését nyélbeütni és ezáltal jobban fel fogjuk lendíteni a sertéshizlalást, mintha ezen irányban bármi mást tennénk. A főkapitány úr jóakaratú ügy buzgalmában bízva, mint ahogy az utóbbi hónapokban az állattenyésztésügyi körzeteket és a szárnyaskereskedelmet is gyakorlatilag közmegelégedésre ügyesen megoldotta, remélem, hogy ép a főkapitány úr lesz az, akinek majd köszönhetni fogjuk, hogy a sertéshizlalás újból fellendült. Kelt Kecskeméten, 1903. június 3-án. Kiváló tisztelettel Ernst Vilmos, törvényhatósági m. kir. állatorvos. Hogyan választhatjuk meg vidékünkre a legjobb termő gyümölcsfajokat. El kell ismerni, hogy nagy gyümölcstermelésünk van, mert piacunkon meg lehet találni mindennemű gyümölcsöt nagy menynyiségben és több fajban. De hát kielégítheti-e a termelő közönséget ez a körülmény?! Nem lenne-e mód arra nézve, hogy ugyanannyi mennyiségű fáról jóval nagyobb termést lehessen piacra szállítani? Nem lennének-e vagy vannak olyan fajok, amelyeknek termelése a jelenleg termelt fajoknál jobban kielégítené a fogyasztó közönséget és nagyobb hasznot hozna a termelőnek? Igaz, hogy minden vidéknek megvannak a maga fajai és ezen fajoknak a szaporítását maga az állam is igyekezett minél nagyobb mérvben eszközölni és azért minden vidéknek a maga fajait összeállította és az ország egész területét a vidékek szerint több zónára osztotta fel oly célból, hogy ezen zónákban lévő állami faiskolákban a zóna területére bevált, vagy legelterjedtebb fajokat minél nagyobb mennyiségben szaporítsa. Hálával tartozunk az államnak e gyámkodásáért, hogy gyümölcstermelésünket ily módon is igyekezett előmozdítani. De legyen szabad kérdezni, hogy ezen zónákra megállapított fajok kifogástalanul vannak-e összeállítva? nem kerül-e közöttük olyan faj, amelyet ki kellene küszöbölni és helyette jobb fajt választani? — Röviden szólva, nincs jól megállapítva. Hogy miért nincs és melyek azok a fajok, amelyek a mi vidékünknek meg nem felelnek ?! erről magáról egy terjedelmes cikket lehetne írni és a másikat arról, hogy melyek azok a fajok, amelyek vidékünkön nagyban való termelésre méltók lennének. A haladás és újítás, vagy jobban mondva a divat korszakát éljük minden téren, amely haladást követnünk kell a gyümölcstermelésben is, hogy keresettebb fajokat termeljünk a fogyasztó közönségnek, de olyanokat, amelyek nagyobb hasznot hajtanak a termelőknek, mint a jelenlegi fajok. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mind kiirtsuk a meglevő fajokat és pótoljuk újabb fajokkal, hanem csak azokat a fajokat, amelyek a termelő fáradságát nem szokták meghálálni. Figyeljük csak meg szőlőmivelésünket, mennyit áldoztunk a divatos fajoknak! A homoki szőlőmivelés felvirágzása kezdetén, t. i. a filoxéra pusztítása után igyekeztünk olasz rizling, szilváni stb. fajokat ültetni, s ma már az erdei vagy fehér bakart igyekszik ültetni mindenki, mint divatfajt, anélkül, hogy figyelembe vennék, alkalmas-e az adott viszonyok között? Mennyi csalódást okoztak egyes termelőknek a divatos fajok, midőn azokat minden előzetes kipróbálás és tanulmányozás nélkül ültették el! A gyakorlati tapasztalataink a szőlőmivelés terén már több utasítást adnak a megválasztandó fajokra nézve, de vannak a gyümölcstermelés terén is olyanok, amelyeket termelésünk szolgálatába szegődtethetünk. Gyakorlati tapasztalatokat csak a különböző fajokkal való kísérletezés és tanulmányozás adhat, midőn módunkban áll az egyes fajoknak megfigyelni a termőképességét, használhatóságát, betegség iránti fogékony voltát vagy ellentállóságát. Hogy milyen nemű gyümölcsöt termeljünk, azt legjobban megmutatja a piac. Hogy pedig melyik fajokat termeljük, azt meg az adott körülmények, amelyek között azt termelni akarjuk. Nem erőszakolhatjuk