Kecskemét, 1910. január-június (38. évfolyam, 1-26. szám)

1910-01-02 / 1. szám

i' / \ Kecskemét, 1910. január 2. Uh( Jjj. ' y. Vasárnap, XXXVIII. évfolyam, 1-ső szám. Szerkesztőség: _____ _ ____ ^ Kiadóhivatal: III. t., Görögtemplom-utca 149. | ttj ÉpÉI |A| P B IP® RRI JW BH HRN­ III. t., Görögtemplom-utca 149. A lap szellemi részét H­gif H m. “■ Wgffl §§[_ Rpf& Jgffiffj Hl­fH Előfizetési pénzek illető közlemények ide fmffl Sf&ggj M­­SSgB3 BBSaai ®S és a hirdetési dijak ide küldendők. ® Igf®“ Ep 111 llj Iff fffSf pH glg®" ®| küldendők. Előfizetési ára: |g___ gUS ILJI RM M___N­ jf H Rl Hj Előfizetési ára: Egész évre . . 10 kQr. H nl HHH Il O [11111 IV W Hl PASIME g| Egész évre . . 10 kor. Félévre ... 5 kor. Félévre ... 5 kor. Negyedévre . . 2 50 kor. Negyedévre . . 2­50 kor. Egyes szám ára 20 fillér. Kecskemét Város közügyeit szolgáló hetilap. Megjelenik minden vasárnap reggel. Egyes szám ára 20 miér. Pár szó a dijnokok helyzetéről. A napokban valami dolgom akadt a városházánál, de mivel a hivatal­főnök távol volt, el akartam jönni. Ek­kor egy fi­atal­ember megkérdezte, hogy hivatalos ügyben akarok-e fő­nökével értekezni. Válaszomra azt felelte, hogy főnöke helyett ilyenkor ő szokott hivatalos ügyben fölvilágo­­sítást adni s tényleg el is intézte ügye­met. Erre megkérdeztem, hogy talán N. N. úrnak a fogalmazójához van szerencsém. „Nem kérem, csak annak csú­folnak, tulajdonképen napidíjas írnok vagyok.“ „S mi a végzettsége?“ „Negyedéves jogász vagyok.“ „S ha nem veszi tolakodásnak, mennyi a fizetése?“ „Havi hatvan korona“, felelte le­mondó mosolylyal. „Az lehetetlen — válaszoltam. — Hisz egy most felszabadult iparos, vagy kereskedő-segéd, aki 4 elemit járt s 2—3 évig tanonckodott, csak­nem kétszer annyit kap.“ „Tudom. De én még aránylag meglehetek elégedve a fizetésemmel; vannak itt, a­kik 30—40 koronáért másolnak reggeltől estig; nekem leg­alább meg van az a vigasztalásom, hogy ha éhen is, de ambícióval dol­gozhatom s ha talán a főnökömnek esetleg nem ellenszenves az ábráza­­tom, talán majd újévre jó passzust állít ki rólam s a tanács esetleg emelni fogja a fizetésemet.“ „S mennyivel szokták emelni, ha szabad tudnom?“ „Embere válogatja. Akinek van egy kis protekciója a tanácsban, kap­hat havi 20 korona javítást is, ha pe­dig valamelyik rokona, hozzátartozója a magistrátus tagja, vagy esetleg olyan szerencsés, hogy valamelyik potentát bájos leányának leendő vőlegénye, még havi 20—40 korona javítást is kaphat; mi szegény ördögök azonban, akiknek érdekét senki sem védelmezi a magistratusban, örülhetünk, ha éven­ként, néha két évenként egyszer ré­szesülhetünk 10, mond: tíz korona javításban. „S önök nem tesznek ez ellen semmit?“ kérdeztem csodálkozva. „Ugyan mit tehetnénk? Hisz ha kérvényt akarunk beadni a tanácshoz, emiatt először is a hivatalfőnökünkkel gyűlik meg a bajunk, aki nem akarja láttamozni kérvényünket s ha anélkül adjuk be, a tanács ezen alaki hiba miatt visszautasítja. S ha mégis a fő­nökünk nem tagadja meg nagyrabe­­csült aláírását s kérvényünk a tanács elé megy, simán, minden végzés nél­kül ad acta helyezik. Igazuk van, leg­alább megkímélnek egy napidijast at­tól a fáradtságtól, hogy egy hosszasan indokolt elutasító végzést lemásoljon s igy ez az elintézés végeredményé­ben mégis csak a napidijasok érde­kében történik. Mi ide vagyunk kötve vagyoni és családi körülményeinknél fogva, tehetnek velünk amit akarnak, követelnünk nem lehet, mert akkor elbocsájtanak bennünket.“ „Hát a humanizmus?“ „Humanizmus?! Az kérem csak fölfelé nyilvánul. A bizottsági közgyű­lés megadhatja tisztviselőnek a fize­­tésjavítást, mert a tisztviselők függet­lenek, ők hivatkozhatnak a drágaságra, követelik a létminimum felemelését, mert nekik van szavuk. De nekünk?! Ugyan hol van nekünk szavunk? Ki tenné szóvá a mi érdekünket? Ki­nevez bennünket a polgármester, fize­tésünk felől intézkedik a tanács s esetleg elcsaphat bennünket a hiva­talfőnök. Hol szólhatunk mi itt bele saját sorsunk intézésébe ? ! A tanács csak akkor hiszi el va­lakiről, hogy fáj neki a mellőzés, a lekicsinylés, ha az jajgat, de az ön­érzetes ember, aki nem árulja el fáj­dalmát, aki csak maga tudja, hogy hol, hogy­ mi fáj neki, nem akad egyet­len jóakaróra, nem akad egyetlen ér­deklődőre, aki előtt komoly szavakkal ecsetelhetné sérelmét, aki jóindulattal iparkodnék baját orvosolni. S még az­ is, aki csúszik-mászik, koldulva kö­nyörög, kérdés, nyitott fülekre talál-e ? Ki kérdi meg az illetékes köröktől: „Hát ennek mért nem adtak, hisz éhen hal?“ A mi sorsunk, uram, a tűrés, a hallgatás. Egyikünk hallgat, mert nincs mersze, másikunk, mert tudja, hogy komoly szóval nem mehet semmire s jajgatni pedig tiltja a büszkesége. S épen ez az örökös tűrés, ez az örökös hallgatás az oka minden­nek. Mert ha valamelyik hivatalfőnök előtt szóba kerül ez a helyzet, avval tromfolja le az embert, hogy mikor ő rongyos napidíjas volt, neki is hall­gatnia kellett. Mindenki szereti, ha más is megjárja azt a kálváriát, ame­lyet ő megjárt. Nem nekünk kellene a mi ügyün­ket előbbre vinni, hanem akinek joga és hatalma van rá: a sajtónak, a kö­zönségnek, a bizottsági közgyűlésnek. De ezek — talán a sajtó kivételével — nem hallják, a mi panaszunkat. Jó hangfogó az ember száján az alá­zatosság. Körülbelül negyvenen va­gyunk a városnál s ha közülünk egy az összesség felelősségére a nyilvá­nosság elé akarná vinni panaszunkat, nem akadna tíz ember, aki a felelős­ség terhét magára vállalná, így szen­ved hajótörést minden mozgalmunk, hisz félti mindenki még azt a keserű könnyáztatta, penészes kenyeret is, a amelyet „egy magasztos hivatású er­kölcsi testület jótékony kezei“ nyúj­tanak neki. S ilyen körülmények között sor­sunk csak rosszabbodhat, amint rosz­­szabbodott is. Mert tíz évvel ezelőtt, amikor a drágaság felényi volt, akkor a kezdő fizetés 60 korona volt, most 30­—60 koronát csak 3—4 évi szolgá­lat után kaphat meg az ember, pedig a drágaság ránk nézve is indokolttá tenné helyzetünk javítását. Dehát ugyan ki törődnék a rongy­ napidíjasokkal. Sőt újabban elvi határozatban ki­mondotta a tanács, hogy senki, még joghallgató, 60 koronánál több fize­tést nem kaphat, pedig vagyunk töb­ben, akik fogalmazói munkakört töl­tünk be, de hát az elv az elv. Amíg

Next