Alföldi Hiradó, 1909. november (2. évfolyam, 247-270. szám)
1909-11-03 / 247. szám
Egyes szám ára 4 fillér Elorizetesi ár: A® W Közpori szerkesztőség és Helyben, házhoz hordva: gQfe Hfbh ST JgftOh fte M M MA UPS. kiadóhivatal : Esés.. ívre...................16 kor. W fi HfvB ETlS « Ili MrM fi KECSKEMÉT, Főiskola-tér 111 Félévre ...........................8 kor. flf |§ B SL.... M M ■ Ili .fJLJI M fflW Jf S §| ff I H A lapot illető feszes küldeménye* .Negyedévre.........................4 kor. HHSB ■ B 8 9 HB 8mBB SagKafe 1 X P 8 M ■ ide intézendők. ^ ’pdstínk7:\0, y y IU ll U I O i is n IIII f TM7-7eL* Félévre............11. kor. fijfi A# fi wjf IMf WPWi fi 11 i li fi JMi wM F i o k - szerkesztosegek és Negyedévre ... 5.50 kor. “ ^ Bi kiadóhivatalok: . „ NAGYKŐRÖS, Deák-tér 1. A „NYILTTÉR“ sora 40 fillér. FÜGGETLEN NAPILAP. KISKUNFÉLEGYHÁZA. A Felelős szerkesztő : _ Szerda, 247. szara. .„ , , „ 1909. november 3. dalnoki Kováts Jenő. Küzdés a munkanélküliség ellen. Korunk nyavalyái közé lehet bátran sorolni a munkanélküliséget, amellyel a kivált hazánkban semmiképpen sem tudunk megküzdeni, pedig arra számtalan mód volna. Egyre hangoztatják mindenfelé, hogy Magyarországon lehetne gondoskodni elegendő munkáról, mely minden komolyan dolgozni akaró embernek kenyeret juttatna s mégis hányan vannak munka nélkül. Eltekintve az ipari munkások nagy számától, kinek igen nagy része kap ugyan itthon munkát, csakhogy legjavarészt vagy nincs megelégedve a munkabérrel s ennek emelését sztrájkkal iparoskodnak kivivni, vagy pedig tényleg nem kapnak szakmájuknak megfelelő munkát s így egészen más foglalkozás után néznek idehaza, vagy pedig, ami szintén nem ritkaság, idegenben próbálnak szerencsét. A mezőgazdasági, illetve földművesmunkásoknál azonban egészen másképpen áll a dolog. Ezeknek tekintélyes száma nem jut tisztességes dologhoz, különösen hazánk felső részén, pedig szeretnének dolgozni munkakedvelők, józanok, izmos karokkal rendelkeznek, de a folytonos tétlenség, a semmittevés lassan kint megbomlasztja a kemény idegszálakat, a vasizmokat és bármennyire is ragaszkodnak az anyai földhöz, bármint is szeretnének itthon dolgozni, nem tudnak, mert nincs munkájuk. Az ilyenekből kerül ki aztán a kivándorlók legnagyobb hányada. A mezőgazdasági munkások százával és ezrével hagyják el a hazai földet, mert koldulni nem akarnak s önérzetük nem engedi meg az alamizsnakérést. Ezért aztán fölkerekednek s egész családok,sőt egész falvak vándorolnak ki az újvilágba, hol minden reményük valósítását várják. Igaz, hogy az utóbbi időben Amerikában is megcsappant a kereset egyes gyárak üzemének csökkentése miatt, de azért a kivándorlás még most sem szűnt meg teljesen. Ezért aztán nem csodálható, hogy a földek sok helyen parlagon hevernek, amelyek pedig tudnának dús gyümölcsöket nyújtani, csak munkálni kellene. Ilyenkor aztán föleszmélünk, hogy volna itt elegendő munka, csakhogy hiányzik a munkás. A baj abban gyökeredzik, hogy nagyon lanyhán kezeljük ezt a fontos és nagybecsű szociális kérdést. Nem tudunk rendszert teremteni. Nem tudunk olyan törvényeket hozni, mely valóban megvédeni a magyarokat az ellenséges áramlattól. Igen, volna idehaza elegendő munka, de megengedjük, hogy idegen munkások ezreivel dolgoztassanak Magyarországon, idegen munkavezetők basáskodjanak nálunk, míg honfitársaink kiszoruljanak, mellőzésben részesüljenek. Pedig sok állami és községi munka van folyamatban s rövidesen lesz megkezdve, ami ezer és ezer embernek adhat kenyeret. Ezeknél igazság szerint elsősorban a munkások honosságára kellene figyelemmel lenni. S csak abban az esetben volna szabad külföldi munkást alkalmazni, ha már magyar munkás nem akad. E mellett pedig szükséges tisztességes munkabérekről gondoskodni, amit könnyen keresztül lehet vinni, ha más oldalról a felesleges kiadásokat korlátozzuk. Csakis így lehet a fennálló bajon segíteni, ilyképpen kevesebb lesz a kolduskenyéren élők száma és az ország fellendülését várhatjuk az áldásos munka nyomán. Az itthon maradt polgárok ekként tisztességes munkával keresik meg kenyerüket s mindenik külön-külön de egyesült erővel fog közreműködni a haza fölvirágzásán, Magyarország fejlődésén és haladásán. Éppen ezért az államnak szerető gonddal kell felkarolni a munkanélküliség becses és értékes ügyét s ha másképp nem lehet, adni kell munka alakjában segítséget, amelyért az ellenszolgálmány bizonyosan nem fog elmaradni. Tengerre magyar! (F. É.) Valamikor régen, olyan régen, hogy talán már nem is igaz, ezt a jelszót harsogták szerte ez országban és sokan azt hitték, hogy ami ebben a jelszóban üdvös, hasznos, gyarapító az országra nézve, egy bizonyos idő leteltével megvalósul s a magyar a tengeren is uralkodik, hogy a messze kelet és nyugat kincseivel dúsan megrakodva segít szegénységén, lenyűgözöttségén, elnyomottságán. De a jelszó, mint annyi sok más csak jelszó maradt. A magyar tengerészet ma is abbnban a kezdetleges stádiumban van, mint volt évek előtt, a jelszó megszületésekor. S ha a sors iróniáját túlontúl nem is akarjuk éreztetni, azt mondhatnók, hogy a jelszót szószerinti értelmezésében megfogadta a magyar, tengerre ment, hogy elhagyja hazáját, tengerre ment, hogy kivándoroljon onnan, hol még a keserű kenyér is csak kiváltságosaknak jut osztályrészül. Pedig hiába okoskodunk, hiába kerülgetjük, a nagy nemzetek ereje az iparban s főképen a kereskedelemben rejlik. A kereskedelem, mely a honi iparcikkeket külföldi piacokra viszi, a külföldi nyersterményeket olcsón behozza az országba, emberek százezreit foglalkoztatja, munkát s kenyeret ad nekik, azt nélkülözni, mellőzni nem lehetett a múltban s még kevésbbé lehet a jelenben. Angolország, hogy éppen ezt a közismert államot vegyük elsősorban, tisztán egyedül kereskedelmi hajórajának köszönhette nagyságát. Azok szerezték meg részére a gyarmatokat, ahol azután ipara bő talajt talált az értékesítésre. Azok szerezték részére a vagyont, a vagyonnal az erőt, hatalmat s nimbuszt, mely az angol nevet az egész föld kerekségén környékezi. S mi mégis gondolkozunk. Egyre fontolgatjuk, mi lenne javunkra, mi válik hasznunkra s addig a más államok megelőznek bennünket s mi is próbálkoznánk valamely téren, addigra az előbb érkezettek már mindent learattak előlünk s mi felkopott állal nézhetjük, miképen gyarapszik, növekszik a többi állam s miképen szegényedünk, pusztulunk, veszünk egyre-másra mi. Tengerre magyar! Ez legyen az uj jelszó. De nem csak jelszó, hanem olyan intő jel, mely belevilágítson abba a sötét, ködös éjszakába, mely a mi előrehaladásunkat gátolja. Intőjel, világító torony legyen, hogy a mi szegényes gazdasági viszonyukat szimbolizáló, kicsinyke bárkánk végre révbe futhasson. Hogy mi is versenyre kelhessünk azokkal a nemzetekkel, kik élesebb észszel, gyorsabb gondolkozással áldattak meg, akik hamarább találják meg azt az utat, mely az előremenetelt biztosítja, s akik sohasem tévesztik el az időt, mikor cselekedni kell és amikor halasztani való már nincsen. Tengerre magyar! Ezt harsogjuk bele az élet forgatagába, ezt a munkátlanok síró panaszszavába. Hallja mindenki, hallja az kinek módjában áll ezt a jelszót megvalósítani. Ne pártoljuk az idegen hajóstársaságokat magas állami szubvenciókkal, ne igyekezzünk azok- D N R 11 f Wívnn A nagyérdemű közönség szives tudomására adom, hogy KECSKEMÉTEN az M II U II U UuHDU Ev- Ref. Jogakadémia épületében a mai kor igényeinek teljesen megfelelő ANGOL SZABÓ-ÜZLETET nyitottam, ahol eredeti angol és belföldi M fi T CB CM szövetekből n. b. rendelőim ízlése szerint a legolcsóbb árakon a légül y L fl L fii divatosabb ruhákat állítom elő.A n. é. közönség b. pártfogását kérve maradok tisztelettel FARAGÓ GYULA angol férfi-szabó.