Katolikusok Lapja, 1942 (19. évfolyam, 1-20. szám)

1942-01-04 / 1. szám

2 »HI! KATOLIKUSOK LAPJA 1942. jan­uár 4. lankodj azért, hogyha ebben a lelkiismeretvizsgálási órában én egyet­len panaszt emelek fel ellened. És ez a panasz az, hogy Te nem tudod az Istent egész szívvel szolgálni. Ha Te tiltakozol ez ellen, ott van­nak a vádlóid: az elmulasztott napi imádság, amelyet nem tudsz az Istennek megadni reggel, délben és este. Ott vannak az elmulasz­tott szentmisék és ott van az a félig meghallgatott szentmise, ame­lyikre sohase tudsz pontosan jönni a templomba, ezek mind vádlóid! Ne gondold azt, hogy én annak a magatartását kifogásolom, aki 15 km-ről nem tud pontosan bejönni a szentmisére. Én nem ezt az el­járást nem kifogásolom, mert az ilyen embernek az Úristen beszá­mítja nagyon jól azt az áldozatot, amelyet ő meghoz, és én, aki nek­tek 14 esztendeje vagyok lelkipásztorotok, nem előttetek, de ország­világ előtt mindig hirdetem, hogy micsoda áldozatot hoznak tanyai testvéreink, amikor hosszú kilométereket gyalogolnak be szentmisére, nagyböjti prédikációra, szt. áldozás végzésére. De igenis vádlóan emelem fel a szavamat ellened Testvérem, aki Itt lakói a városban, a templom környékén és ahelyett, hogy pontosan jönnél a misére és ahelyett, hogy kötelességedet hűségesen teljesítve korábban el­indulnál, haszontalanságokkal töltöd el az időt és az Istennek csak keveset tudsz adni. Ismered Te, Testvérem, azt a közmon­dást: Amilyen a jónapot, olyan a fogadjisten. Mi ugy­e nagyon sokszor követeljük a jó Istentől, hogy az Isten teljesítse velünk szemben atyai kötelességét. Ha én azt kívánom a jó Istentől, hogy áldja meg életemet, családomat, munkámat, akkor az Úristen is elvárja tőlem, hogy ne félszívvel, hanem egész szívvel szolgáljak neki. — 1193. március 11-én a keleti világ egyik legnagyobb fejedelme, Szaladin szultán halálos ágyon feküdt. Magához hívatta zászlótartóját és azt mondotta neki: te hűségesen mellettem álltál a csatákban és magasan tartottad a zászlót, amelyet a kezedbe adtam. Most az én életem zászlóját adom a kezedbe, menj és mondd meg a népnek, hogy Szaladin szultán elindult a földről egy más világ felé. S akkor a zászlótartó lándzsájára egy fehér gyolcsot kötött, kiment lóháton a városba s a következőt hirdette: Keletnek hatalmas Ura, a szultán meghalt és semmit sem visz magával abból, amivel itt rendelkezett, egyedül ezt a gyolcsot, amely az ő halotti leple lesz. Kedves jó Híveim! 1941. év elmúlt. Mi marad belőle? Talán egy gyolcs, amelyik majd az én halálos verítékemet letörli? Nem! Aki az Istennek hűségesen szolgált, annak a földön meg lesz mindig az Isten áldása s az örökkévalóságban azok a kincsei, amelyeket itt gyűjtött, Isten hűséges szolgálatában s melyeket láthatatlanul vittek fel Isten angyalai az égbe, hogy ott várjanak reánk, amikor az örökkévalóság kapuján bekopogunk és száma­dást teszünk Isten előtt. Még most vess számot magaddal, hogyan szolgálod az Istent? Egész szívvel-e, vagy csak úgy rúgd fel — hagyd ott módon ? Ha egész szívvel szolgálod Istent, akkor nyu­godtan ints búcsút a könnyes szemű 1941-nek és mosolygós arccal nézz az új esztendőre, bármennyire is bizonytalannak látszik a jövő. Isten hűséges szolgája sohasem nyugtalankodhatik miatta, mert tudja, hogy a bizonytalan ködös jövőn keresztül is ott su­gárzik Istennek gondviselő keze, amely vezetni fog a biztos jövő, a boldogság felé. Ha pedig istenszolgálatod hanyag volt, az új­esztendőben hűségesebben add meg az Istennek, amivel Neki tartozol, és akkor biztosítod a boldog örökkévalóságot. Akkor Isten szeret, Isten áld, Isten visz a boldogság felé. Kovács Sáladon* pratárus-préfeárfias. A hercegprímás karácsonyi százaiéból Isten akarata és Krisztus fele­­séges példája szerint nekünk is meg kell becsülnünk minden családot , minden nemzetet. De mivel a jóa rendezett szeretet önmagunkon kez­­dődik, elsősorban saját magyar csa­­láda­ikat és magyar nemzetünket kell megbecsülnünk és megszentel­nünk. Igen, meg kell becsülnünk ,de meg kell szentelnünk magyar csa­ládjainkat keletkezésükben, békés szervezetükben és fennmaradásuk­ban! Azért a katolikus magyar em­bernek nem szabad megelégednie a tisztán polgári házasságköté­ssel, hanem azt a házasságot is meg­kötnie, amelyet maga Isten ren­delt. De becsüljük meg magyar nem­zetünket is, mégpedig abban a for­mában, amelyben azt az Is­te­ni Gondviselés kialakította és mind a mai napig fenntartotta, becsüljük meg úgy, ahogy azt első Szentki­rályunk megszervezte, hogy nem­zetünk mindig keresztény és ma­gyar maradjon. Ne engedjük tehát, hogy magyar nemzetünket elszakítsák Kriszti® Egyházától, vagy hogy állampolgá­raink közül bárki is háttérbe szo­ruljon azért, mert katolikus. Mert ne feledjük, hogy válságos időkben leginkább az Egyháztól és katolikus polgáraitól várt és nyert segítséget a haza. Ugyancsak senki kedvéért és semmiért le ne mondjunk nem­zetünk magyarságáról és független­ségéről sem. Azért akármilyen tíz rendezés következik is a mostani világégés után, mi magyarok sem­miféle nemzetköziséget be ne fo­gadjunk. Kövessük a Szentkirályt­, akit nem szédítettek el korának esz­méi. Ha Szent István akár a bi­zánci, akár a római császárság esz­méjét elfogadta volna, akkor nem­zetünk abba beilleszkedve már ré­gen elenyészett volna. Mi sohasem voltunk, most sem vagyunk és nem is lehetünk nemzetköziek, hanem csak magyarok. Hazánk pedig meg is lehet csak független és szuverén Magyarország, amilyennek a Szent­király alapította, amilyen ezer évein keresztül volt, s amilyennek Isten rendelése szerint lennie kell, hogy történelmi hivatását mindig betölt­­hesse. Vajha nemzetünk és mindet magyar legalább most, a válságos időkben megismerné, megszívlelné és megbecsülné azt, ami üdvössé­günkre szolgál: keresztényságünnkat és «tagia­i­»águnkat!

Next