Magyar Alföld, 1914. július-augusztus (4. évfolyam, 27-31. szám)
1914-07-05 / 27. szám
IV. évfolyam. Kecskemét, 1914. julius 5. 27. szám. A KECSKEMÉTI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT HIVATALOS KÖZLÖNYE. A „Magyar Alföld“ előfizetési ára: MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. Előfizetések, hirdetések és egyéb közegész évre helyben házhoz szállítva SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: remények a „Magyar Alföld“ címére 3 korona, vidékre postán küldve 4 kor. KECSKEMÉT, BERCSÉNYI-UTCA 16. SZ. Bercsényi-utca 16. sz. alá küldendők Aki kutyával játszik, annak hőr legyen a kezében. Ez a közmondás jutott eszünkbe akkor, mikor e cikk megírásához fogtunk. Pedig ez a cikk nem kiábrándulás akar lenni, hanem inkább a küzdelembe való legmélyebb belemerülés. A tavasszal, mikor a kecskeméti szociáldemokrata párt tartotta évi közgyűlését, néhány „szervezett“ legénynek fölcsapott „sárga alak“, néhány neki kergült szegénylegény ki akarta pusztítani a párt életéből azokat a régi elvtársakat, akik tehetségük és lelkük javát tizenkét év óta égetik már a munkásság mozgalmának oltárán. Azokat az elvtársakat, akik hajdan kiállták az elbutult nyárspolgárság lenézését és mély utálatát, a rendőrség vad és kegyetlen üldözését s az istenes és hazafias társadalom egyéb ostoba gyűlöletét. A lelkes kis csapat nemcsak a pártmozgalmat teremtette meg, hanem megalakította a különböző ipari szakmák helyi csoportjait is. Sőt azóta nemcsak a kecskeméti munkásság látja ma már más szemekkel az előtte kavargó életet, hanem a kecskeméti polgárságnak is alaposan megváltozott a szocialistákról való rossz véleménye. És amikor már sudárba hajtott volna a lelkes kis csapat szenvedésteli reménysége, amelynek lángja az estén kint tartott gyűléseken csapdosott ennek az ódon városnak a rozzant falaira , amikor már a szervezett munkásság mint társadalmi tényező kezdett jelentkezni a helyi közélet forgatagában. — akadt néhány szélhámos csirkefogó, akik személyes érvényesülésük törekvésében gyalázatos nyelvükkel mindent besároztak. Behízelegték magukat a pártba, csakhogy valamikép existenciához jussanak és mikor már bekerültek a munkásbiztosító pénztárhoz „hivatalnok“ uraknak, egyszerre szemtelenekké, aljasokká váltak és bizonyságot tettek arról, hogy kutyából ritkán lesz szalonna. Aljas intrikával összekuszálták még a tisztességes elvtársak gondolkozásét is és ahova a kezük ért, pusztult minden proletáröntudat. Szocialistáknak fölcsapott dologkerülők, nagyszájú sárga legények és előbb nem is régen még papszamarak verték a mellüket, hogy ők milyen nagy szocialisták. A pártot már csaknem a züllés lejtőjére vitték, amikor mégis történt kedvező változás. Néhány tisztességes elvtárs észrevette a bajokat és igyekezett a pártban békét teremteni. Ez a rendcsinálás juttatott bennünket abba a helyzetbe, hogy újra hozzá fogjunk a szervezkedés nagy munkájához, így akarunk bizonyságot tenni arról, hogy bennünket nemcsak az ellenségeink, de még a „jóbarátaink“ sem tudnak tönkre tenni, hanem minden poklokon keresztül megvédjuk a kecskeméti munkásmozgalom nagy érdekeit. Akik dolgoznak, akik küzdenek, akik a munkásság ellenségeivel szemben bátran fölveszik a harcot, csak azok tekinthetők elvtársaknak. Szájhősökre és született álapostolokra nincs szüksége a szociáldemokrata mozgalomnak, mert itt a tömeg ellenőrzése mellett nem lehet szélhámoskodni. Örülünk rajta, hogy végre Kecskemét munkássága belátta némely gyöngeségét és most kétszeres erővel fogja pótolni a mulasztásokat. A munkásbiztosító pénztárt el kell szakítani a pártmozgalomtól, mert így elejét tudjuk venni annak, hogy a pártba számításból bekerülő strébereknek „hivatalnok“ álmai legyenek. Egy komoly párt anélkül is tudja kötelességét e fontos intézménnyel szemben, ha nem az alacsony személyi politikát. Semmi közünk ahhoz, hogy a pénztárban az alkalmazottak közül ki milyen párthoz tartozik, valamint a tagok kielégítésénél sem szabad nézni, hogy milyen pártállású a munkás vagy munkaadó. De kívül a társadalmi életben igenis fennen kell hirdetni, hogy azoknak az embereknek, akik becsületes úton, a műhelyekből kerültek be a munkásbiztosító pénztárba, azoknak kötelességük a munkásság nagy harcában továbbra is részt venni. Nem szabad tűrni, hogy a munkásmozgalmat bicskacserélő és pipázó egyletecskévé züllesszük le, hanem a küzdő munkásság öntudatának kell ott lobognia. Elvtársak, testvérek! Előttünk egy hatalmas politikai mozgalom, az általános titkos választójog ügye, amelyhez a mindennapi megélhetésünk tapad. Ragadjuk meg az alkalmat, hogy a munkásság nagy számát juttassuk a politikai jogokhoz és elvárjuk, hogy ebben a munkában minden szervezett munkás részt vegyen. Egy nagy fölébredés friss áramlata lengjen át ennek a tompult városnak tanya életén és a szociáldemokrata gondolkozás minden hülyeséget letörő erejével fogjunk hozzá a pártszervezet kiépítéséhez. Szilárd várfalakká tömörüljünk össze és akármilyen vész is törjön esetleg reánk, becsülettel fogjuk megállni a küzdelmet. Elvtársak, a kecskeméti munkásság öntudatosságáról és becsületességéről van szó s rá kell cáfolnunk, hogy ennek a munkásságnak jóhiszeműségét sem az ellenfeleink, sem néhány érdekhajhászó csirkefogó és szájhős nem használhatja ki. Katholikusok és reformátusok Egy úri vélemény. (Beküldetett.) Engedje meg tisztelt szerkesztő úr, hogy soraimmal ismét fölkeressem és több olyan kérdést a nyilvánosság elé vigyek, amelynek megvitatása és megvilágosítása szerintem nagyon, de nagyon fontos Kecskemét társadalmi életére. Annál is inkább szükségesnek tartom az általam érintett kérdéseknek a megvitatását, mert a Magyar Alföld, tek. szerkesztő úr lapja — bocsánatot kérek a kifejezésért, hogy a vendégjoggal így visszaélek — nem lát eléggé tisztán a fejtegetésre kerülő kérdésekben. Viszont őszintén elismerem, hogy kényes és nehéz, társadalmi és társasági kérdéseket más lapban, mint a Magyar Alföldben nem lehet bonckés alá venni. Igaz, ugyan, hogy jómagam sem szívesen avatkoznék bele ilyen darázsfészekbe, de ha már önök fejtegették ezeket a kérdéseket, hát szükségesnek tartom, hogy az igazság diadalmaskodását elősegítsem. Mint jó katholikus, már évek óta aggodalommal kísérem azt a jelenséget, hogy a helybeli katholikus egyházat támadják. Azelőtt évtizedekig ez Kecskeméten ismeretlen jelenség volt. Arról hírlapban sohasem esett szó. Az egyházon kívül pedig főleg a prelatust és a papokat is bántották, sőz nekem nagyon fájt, mert a vallás szolgáit én nem szeretem a köznapi élet sorában meghurcolva látni. De nem vagyok annyira elfogult sem, hogy szentnek tartsam a papjaimat és készséggel konstatálom, hogy a régi idővel szemben a támadások azért történtek, mert a mi papjaink talán többet törődtek a világi ügyekkel, mint az isteni irgalom közvetítésével. Bogyó idejében a pap arra való volt, hogy imádkozzon. Ma pedig azt látjuk, hogy a plébániáról kikerül szónok, képviselőjelölt, hirlapíró, riporter sőt rikkancs is. Ilyen viszonyok között természetesen Isten fölkent szolgája sem várhatja az ellenkező véleményen levőtől, hogy a papban jobban tisztelje az embert, mint a másik felebarátjában. Sőt még azt is megértem, hogy a papot jobban üsse, mint a másik ellenfelet, mert a pap a vallás szentséges tekintélyét is kiviszi magával a porondra. A Magyar Alföld hatásainak ellenzésére és leküzdésére készült a Napló, amelyet papjainknak szerintem nem szabad lett volna megcsinálni és beugrani valósággal a legkicsinyesebb veszekedésekbe, amelyek sokkal többet ártottak a plébánia tekintélyének, mint használtak. Ha a prelátus rá sem hederített volna a támadásokra, hanem saját öntudata tiszta világával, valamint a vallás vigasztalásában keresett volna megnyugvást, akkor olyan elégtételt nyert volna az egész lakosság szeretetében, amennyiben természetesen a támadások igazak nem lettek volna, hogy a Napló tíz évfolyama sem tudja azt neki megszerezni. Nem beszélve arról a kudarcról, hogy ez a lapocska a szószék hatalma ellenére is alig lelt olvasóra. Ha a plébános a sajtóra kidobott pénzt a tüdővész leküzdésére, vagy zárdára adta volna is, nagyobb tekintélye lett volna.