Magyar Alföld, 1914. július-augusztus (4. évfolyam, 27-31. szám)

1914-07-05 / 27. szám

IV. évfolyam. Kecskemét, 1914. julius 5. 27. szám. A KECSKEMÉTI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT HIVATALOS KÖZLÖNYE. A „Magyar Alföld“ előfizetési ára: MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. Előfizetések, hirdetések és egyéb köz­egész évre helyben házhoz szállítva SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: remények a „Magyar Alföld“ címére 3 korona, vidékre postán küldve 4 kor. KECSKEMÉT, BERCSÉNYI-UTCA 16. SZ. Bercsényi-utca 16. sz. alá küldendők Aki kutyával játszik, annak hőr legyen a kezében. Ez a köz­­mondás jutott eszünkbe akkor, mikor e cikk megírásához fogtunk. Pedig ez a cikk nem kiábrándulás akar lenni, hanem inkább a küzdelembe való leg­mélyebb belemerülés. A tavasszal, mikor a kecskeméti szociáldemokrata párt tartotta évi köz­gyűlését, néhány „szervezett“ legénynek fölcsapott „sárga alak“, néhány neki kergült szegénylegény ki akarta pusztí­tani a párt életéből azokat a régi elv­társakat, akik tehetségük és lelkük javát tizenkét év óta égetik már a munkásság mozgalmának oltárán. Azo­kat az elvtársakat, akik hajdan kiállták az elbutult nyárspolgárság lenézését és mély utálatát, a rendőrség vad és kegyetlen üldözését s az istenes és hazafias társadalom egyéb ostoba gyűlö­letét. A lelkes kis csapat nemcsak a pártmozgalmat teremtette meg, hanem megalakította a különböző ipari szakmák helyi csoportjait is. Sőt azóta nemcsak a kecskeméti munkásság látja ma már más szemekkel az előtte kavargó életet, hanem a kecskeméti polgárságnak is alaposan megváltozott a szocialistákról való rossz véleménye. És amikor már sudárba hajtott volna a lelkes kis csapat szenvedésteli reménysége, amelynek lángja az estén kint tartott gyűléseken csapdosott ennek az ódon városnak a rozzant falaira , amikor már a szervezett munkásság mint társadalmi tényező kezdett jelentkezni a helyi közélet forgatagában. — akadt néhány szélhámos csirkefogó, akik személyes érvényesülésük törekvésében gyalázatos nyelvükkel mindent be­sároztak. Behízelegték magukat a pártba, csakhogy valamikép existenciához jussanak és mikor már bekerültek a munkásbiztosító pénztárhoz „hivatalnok“ uraknak, egyszerre szemtelenekké, aljasokká váltak és bizonyságot tettek arról, hogy kutyából ritkán lesz szalonna. Aljas intrikával összekuszálták még a tisztességes elvtársak gondolkozásét is és ahova a kezük ért, pusztult minden proletáröntudat. Szocialistáknak fölcsapott dologkerülők, nagyszájú sárga legények és előbb nem is régen még papszamarak verték a mellüket, hogy ők milyen nagy szocialisták. A pártot már csaknem a züllés lejtőjére vitték, amikor mégis történt kedvező változás. Néhány tisz­tességes elvtárs észrevette a bajokat és igyekezett a pártban békét teremteni. Ez a rendcsinálás juttatott bennünket abba a helyzetbe, hogy újra hozzá fogjunk a szervezkedés nagy munkájához, így akarunk bizonyságot tenni arról, hogy bennünket nemcsak az ellensé­geink, de még a „jóbarátaink“ sem tudnak tönkre tenni, hanem minden poklokon keresztül megvédjuk a kecs­keméti munkásmozgalom nagy érdekeit. Akik dolgoznak, akik küzdenek, akik a munkásság ellenségeivel szem­ben bátran fölveszik a harcot, csak azok tekinthetők elvtársaknak. Száj­hősökre és született álapostolokra nincs szüksége a szociáldemokrata mozgalom­nak, mert itt a tömeg ellenőrzése mellett nem lehet szélhámoskodni. Örülünk rajta, hogy végre Kecs­kemét munkássága belátta némely gyöngeségét és most kétszeres erővel fogja pótolni a mulasztásokat. A munkásbiztosító pénztárt el kell szakítani a pártmozgalomtól, mert így elejét tudjuk venni annak, hogy a pártba számításból bekerülő strébereknek „hiva­talnok“ álmai legyenek. Egy komoly párt anélkül is tudja kötelességét e fontos intézménnyel szemben, ha nem az alacsony személyi politikát. Semmi közünk ahhoz, hogy a pénztárban az alkalmazottak közül ki milyen párthoz tartozik, valamint a tagok kielégítésénél sem szabad nézni, hogy milyen párt­­állású a munkás vagy munkaadó. De kívül a társadalmi életben igen­is fennen kell hirdetni, hogy azoknak az embereknek, akik becsületes úton, a műhelyekből kerültek be a munkás­biztosító pénztárba, azoknak köteles­ségük a munkásság nagy harcában továbbra is részt venni. Nem szabad tűrni, hogy­ a munkás­­mozgalmat bicskacserélő és pipázó egyletecskévé züllesszük le, hanem a küzdő munkásság öntudatának kell ott lobognia. Elvtársak, testvérek! Előttünk egy hatalmas politikai mozgalom, az álta­lános titkos választójog ügye, amelyhez a mindennapi megélhetésünk tapad. Ragadjuk meg az alkalmat, hogy a munkásság nagy számát juttassuk a politikai jogokhoz és elvárjuk, hogy ebben a munkában minden szervezett munkás részt vegyen. Egy nagy föl­ébredés friss áramlata lengjen át ennek a tompult városnak tanya életén és a szociáldemokrata gondolkozás minden hülyeséget letörő erejével fogjunk hozzá a pártszervezet kiépítéséhez. Szilárd várfalakká tömörüljünk össze és akár­milyen vész is törjön esetleg reánk, becsülettel fogjuk megállni a küzdelmet. Elvtársak, a kecskeméti munkásság öntudatosságáról és becsületességéről van szó s rá kell cáfolnunk, hogy ennek a munkásságnak jóhiszeműségét sem az ellenfeleink, sem néhány érdek­­hajhászó csirkefogó és szájhős nem használhatja ki. Katholikusok és reformátusok Egy úri vélemény. (Beküldetett.) Engedje meg tisztelt szerkesztő úr, hogy soraimmal ismét fölkeressem és több olyan kérdést a nyilvánosság elé vigyek, amelynek megvitatása és megvilágosítása szerintem nagyon, de nagyon fontos Kecskemét társa­dalmi életére. Annál is inkább szükségesnek tartom az általam érintett kérdéseknek a megvitatását, mert a Magyar Alföld, tek. szerkesztő úr lapja — bocsánatot kérek a kifejezésért, hogy a vendégjoggal így vissza­élek — nem lát eléggé tisztán a fejtegetésre kerülő kérdésekben. Viszont őszintén elisme­rem, hogy kényes és nehéz, társadalmi és társasági kérdéseket más lapban, mint a Magyar Alföldben nem lehet bonckés alá venni. Igaz, ugyan, hogy jómagam sem szí­vesen avatkoznék bele ilyen darázsfészekbe, de ha már önök fejtegették ezeket a kérdé­seket, hát szükségesnek tartom, hogy az igazság diadalmaskodását elősegítsem. Mint jó katholikus, már évek óta aggodalommal kísérem azt a jelenséget, hogy a helybeli katholikus egyházat támadják. Azelőtt évtizedekig ez Kecskeméten ismeretlen jelenség volt. Arról hírlapban sohasem esett szó. Az egyházon kívül pedig főleg a pre­­latust és a papokat is bántották, sőz nekem nagyon fájt, mert a vallás szolgáit én nem szeretem a köznapi élet sorában meghurcolva látni. De nem vagyok annyira elfogult sem, hogy szentnek tartsam a papjaimat és kész­séggel konstatálom, hogy a régi idővel szemben a támadások azért történtek, mert a mi papjaink talán többet törődtek a világi ügyekkel, mint az isteni irgalom közvetíté­sével. Bogyó idejében a pap arra való volt, hogy imádkozzon. Ma pedig azt látjuk, hogy a plébániáról kikerül szónok, képviselő­­jelölt, hirlapíró, riporter sőt rikkancs is. Ilyen viszonyok között természetesen Isten fölkent szolgája sem várhatja az ellenkező véleményen levőtől, hogy a papban jobban tisztelje az embert, mint a másik felebarátjá­ban. Sőt még azt is megértem, hogy a papot jobban üsse, mint a másik ellenfelet, mert a pap a vallás szentséges tekintélyét is kiviszi magával a porondra. A Magyar Alföld hatásainak ellenzésére és leküzdésére készült a Napló, amelyet papjainknak szerintem nem szabad lett volna megcsinálni és beugrani valósággal a leg­kicsinyesebb veszekedésekbe, amelyek sokkal többet ártottak a plébánia tekintélyének, mint használtak. Ha a prelátus rá sem hederített volna a támadásokra, hanem saját öntudata tiszta világával, valamint a vallás vigasztalásában keresett volna meg­nyugvást, akkor olyan elégtételt nyert volna az egész lakosság szeretetében, amennyiben természetesen a támadások igazak nem lettek volna, hogy a Napló tíz évfolyama sem tudja azt neki megszerezni. Nem beszélve arról a kudarcról, hogy ez a lapocska a szószék hatalma ellenére is alig lelt olvasóra. Ha a plébános a sajtóra kidobott pénzt a tüdővész leküzdésére, vagy zárdára adta volna is, nagyobb tekintélye lett volna.

Next