Országos Ellenőr, 1922 (15. évfolyam, 1-15. szám)
1922-06-24 / 12. szám
Becsületes vezetés mellett semmiesetre se juthat Ma■yarország Ausztria sorsára, Ausztria: hegy-völgy, sziklás-köves, erméketlen táj. A mi édes hazánk pedig: áldott-termő föld és kincstanyakat érő talaj. Most is — nála panaszkodik a soha semmi meg nem elégedő magyar — van és lesz, hála Isten, dus-termés, jó mindenből nem is, de összegévé : éppen elég. A jó tavaszok téli kárt pótolt. És a tavaszi jó esőzés, majd meg a túl nagy zárazság — teljesen áldásosra for- sult. Most pedig volt olyan általános eső, országosan és községenként, hogy jobbat kivárni se lehet, Magyarországon: minden van és minden terem. Búza, bor, állat, ej, tojás, gyümölcs, kapás-vetemélyek terménye: krumpli, kukorica, áposzta, bab, borsó, répa és minden jó, amit csak az Úristen egy nemzet szájába adhat. Csak ... a politikánk kerül olykor zsiványkezekbe! Nincs egység. Nincs béke. Nincs ■gyetértés. Nem szorulnánk mi soha senkire és semmire: élelem és remény dolgából! Adnának, cserélnének a mi itteni értékeinkért mindenhol és mindent! De nem szabad volna a kormányoknak megengedni, hogy: kivilyék, kicsempésszék — kirabolják a magyarnak, a hazai népnek, a mi fajtánknak, a mi testvéreinknek ".zajából a kenyeret, a búzát, a teményt és mindenféle ennivalót! Rongy pénzért, szemét pénzért aadunk mindent — a nép szájá- 3ól! És idebent mi — ugyancsak ni —-- télire: koplalunk, sanyarúink és nélkülözünk! Háromféle számítása van sok kisgazdának és nagygazdának. »Egyrészt elteszek magamnak.“ „Másik részt elrettek mindenféle eshetőségre.“ „A harmadik részt pedig eladom.“ „Mert . . . pénzem csak legyen! Hiszen régen meg vagyon írva, hogy: akinek pénze van — mindene van!“ Szegény, irtózatosan koplaló „fogyasztónak“ aztán, idebent — koppan a szeme! A kicsinyeknek is . . . a betegeknek is . . . meg az öregeknek is . . . Mert hát — nem mindenkinek sikerült gazdagnak, gazdának és ... boldognak lenni! Tehát: kormányok! kormány urai! és kormány kezei! mindent csak viszont értékekért és ne rongy papirosokért adjatok át a külföldnek ! Elsősorban és főként azonban — mindenek felett — hagyjatok itthon annyit, amire a mi népünknek, nemzetünk gyermekeinek szüksége van! A régi római korból maradt fenn egy magyarra fordított közmondás, egy örök szomorú jelige: „A léha nagyok uralmát arról ismerni meg, hogy elfogy a nép asztaláról a kenyér!“ Hogy ez, rátok ne üljék, hogy ez... igaz ne legyen?! Figyelő. Kik vesztették el a háborút? A „vörös“, a „nemzetközi“, a „hazátlan“, nem veszthette el a háborút? Amint a kopasz ember nem fél, hogy meghúzzák a haját, úgy nem fél a hazátlan, hogy — elveszti a hazáját? Mindenki csak azt vesztheti el, amije van. De még — aki kiugorhatik, kiszökhetik összelopott, összeharácsolt kincseivel, vagyonával a külföldre, az se vesztheti el a háborút. Általánosítani azonban — nem lehet. Péter vétkéért Pált büntetni — nem szabad. Ne bántsuk hát a velünk maradtakat, a velünk szenvedőket! Kik vesztették hát el a háborút ? A „hadseregszállítók“, a kórházakban az embereknek „döghúst mérők“, a „papiros bakancsot“ és „pókháló-ruhát“ harctéri katonákra csempészők, szintén nem veszthették el a háborút?! De még ... az azokat „védő“ Vázsonyi „ügyvédek“ és „igazságügyminiszterek“ se?! „Lenin úr“ se veszthet el háborút, aki most Oroszországban emberhúst etet az éhező népekkel, tömegekkel. Ő, mindig odaáll a veszendő hajón — mint az önző, saját gyáva életéért remegő, ravasz kormányos— ahol még száraz talajt lát maga körül. Utóvégre aztán: zsupsz! ő ugrik bele elsőnek az előre elkészített — mentőcsónakba. A hazátlan, mindig csak győzhet a háború végével, — ha gonosz, ha bestiális lélek. Mert, ha szerb telepszik ide . . . szerb lesz rögtön. Ha oláh fészkeli be magát, ahhoz áll. Cseh, tót, jugoszláv, szlovák és bármiféle náció és individium . . . annak csap fel, hatalmas pandával. Csakhogy neki — baja ne essék. A hadseregben mindig hátul tart, csak azért, hogyha futásra kerül a sor — annál hamarább elül legyen! Az ilyen nép — sohase veszítheti el a háborút. Noha . . . nincs a világon az a nemes, vagy átkos vér, ahol derék, nagyszerű, vagy viszont irtózatos hitvány anyag ne vegyülne le-fel. De . . . kik vesztették el a háborút ? Vegyük az érem másik oldalát. Az a „termelő-birtokos“, aki ilyen címen a háborúból is mentve volt, szintén nem veszíthette el a háborút. Az, aki többet, tízszer, százszor, ezerszer és — milliószor többet tud ma felmutatni, mint a háború 6—8 éve előtt — a kifizetett adósságokat, összevásárolt földeket, értékeket — talán az az osztály se veszthette el a háborút?! A vagyonváltság? a kész, takaréki pénzek levonása ? devalváció ? hadinyereség és forgalmi adó vesződsége ? mind-mind „gyerekjáték“ a magyar gazdák vagyonában, egynémely része annyit összeszerzett, összespekulált és halomra harácsolt. Hát — tisztelettel legyen mondva — ezek az urak se veszthették el a háborút?! Hanem, akik oda voltak a küzdelemben s mikor megrokkanva hazajöttek, itthon: üres konyhát, szétdúlt műhelyt, rongyos és éhes családot találtak — azok „talán“, elvesztették a háborút. Hát csak be kell végre vallani, hogy egyesek, százak és ezrek — soha meg nem álmodott mesemódon megnyerték a háborút ? ! Viszont, még többen, ezren és millión — elvesztették, rémesen és égbekiáltó módon elvesztették a háborút? ! No most már, mindannyan egy hajónak — a háborúnak — a „hajótöröttjei” vagyunk! Örök törvény, emberi és becsületes törvény szerint, ami megmenthető volt a szörnyűséges veszedelemben — Isten és ember előtt — az mindannyiónké?! . . . Igen! Azt nekünk közös sorsunk, isteni gondviselés gyanánt — egyformán és egyenlő arányban: a további fentartásunkra adta. Tehát, mielőtt nagyobb baj lesz: Törvény! Társadalom! Jótékonycélú intézmények! Nemzeti és városi parlament! együtt és egybehangzóan — ezeknek a háborús konjunktúrákban szerzett javaknak hasznából és miden falatjából, úgy és oly pártatlan szigorúsággal oszszatok szét annak idején, hogy abból minden nélkülöző lélek szájába jusson! Nem bolsevizmus rabló módja szerint, hanem minden becsületes emberi lélek törvényei szerint! Ti tegyétek ezt, — gazdag milliomosok, — akik megnyertétek a háborút! A munka-alkalom, a becsületes érzés, az országosan fentartott béke és közös megértés mellett: — önkényt és magatok! Jól meggondolt-fontolt saját akaratotokkal enyhítsétek a nyomort! És . . . gondoskodjatok önmagátok arról, hogy idejében le legyen szerelve az a nagy rém, ami már — tél előtt — reánk veti véres árnyékát . . . Deák Ferenc egyik jeles parlamenti beszédében figyelmeztetésül azt mondta: „Nemzetem! Ma még gyöngék vagyunk . . . béküljünk. Nem tanácsos a vakon való rohanás. Könnyen kitörhetjük nyakunkat! Ma, mikor én megyek haza és látom . .. esik az eső, inkább lefekszem előre kiválasztott helyen magam, mert ott feltétlenül kevesebb bajom esik, mintha — véletlenül elvágódom a sárba!“ Gondoljunk hát a tél borzalmaira — előre és addig, míg a rettenetes eshetőségre valahogyan — alkudozni lehet?! Somogyi János: Előfizetési árak Szombat, 12-ik szám. Kecskemét, 1922. június 24. XII. évfolyam. Megjelenik minden szombatonzerkesztőség és kiadóhivatal Kecskeméten, . kerület, Jókai utca 42. sz. jutányos áron közöltetnek Egyes szám: 6 kor. POLITIKAI HETILAP Felelős szerkesztő és kiadó Somogyi János Egyes szám: 6 kor. Egész évre .... 300 K Fél évre.............. 100 K Negyed évre .... 75 K Hirdetések HÍREK: Dömötöri Sándor meghalt. Korára 82 éves, 47 éven át kir. közjegyző, Kecskemét th. város díszpolgára, a Ferenc Józsefrend lovagja, törvényhatósági bizottsági tag, róm. kath. egyháztanácsos . . . sok minden, de milyen ember! Tökéletes, becsületes, szorgalmas, családszerető, gyermekszerető, ügybuzgó, fáradhatatlan, önzetlen, nemes célú, hazaszerető, tiszta jellem és egy szivben mindaz, amit csak a Mindenható Isten egyben alkothat! Három vonást feljegyeztünk róla: (1.) „Hallja, öregem! Hallják öregeim, érdemes vén barátaim! ne írassák át összes vagyonukat a gyermekükre, vagy gyermekeikre, se egyesre, se mind az összesre, mert •— nem éppen a maguk gyermeke és gyermekei: az ember, az emberi lélek, a gonoszságra hajlandó és nem tudni, mi okból, mi végre, azok a tapasztalatlanok eltalálják prédáim a vagyont. És maguk akkor . .. öregségükre, tehetetlen korukra, a szegényházba kerülhetnek, koldusbotra juthatnak. Van az életben sok példa . . . Adjanak nekik egy-egy kicsit, hogy abban dolgozhassanak, munkálkodhassanak, hadd éljenek, hadd gyarapodjanak, de . . . még maguknak is kell! Hagyjanak meg egy jó részt a saját kezükben! Itt van a pénzük, az ezressük; nem veszem el, nem akarok a maguk kárán keresni; nem akarom, hogy maguk aztán az én tanácsomat megsirassák!“ És . . . tényleg, az az ifjú és vagyonéhes család: holmi kótyavetye-népnek vált és alig lehetett tőlük az öregek részére egyet-mást megmenteni! (2.) „Üdvözlöm ifjú és törekvő házaspár! Maguk kérem, ha jól emlékszem, most hetedik izben állanak előttem, mint vevők. Az első házukat még csak a foglalón vették. A másodikból már fizettek is ki valamit. És mind a kettőt kijavítva és becsületes hasznocskával adták el. Most ime . . . hat vételből és ugyanannyi eladásból szerencsésen megjöttek. A hetediken, a main már a teljes jog és teljes kifizetés készen áll, így szerezni házat, birtokot, ennyi igyekezettel, szorgalommal és becsületes öszsze-