Országos Ellenőr, 1922 (15. évfolyam, 1-15. szám)

1922-06-24 / 12. szám

Becsületes vezetés mellett semmiesetre se juthat Ma­­■yarország Ausztria sorsára, Ausztria: hegy-völgy, sziklás-köves, erméketlen táj. A mi édes hazánk pedig: áldott-termő föld és kincs­­tanyakat érő talaj. Most is — nála panaszkodik a soha semmi­­­­ meg nem elégedő magyar — van és lesz, hála Isten, dus-termés, jó mindenből nem is, de össze­gévé : éppen elég. A jó tavasz­­ok téli kárt pótolt. És a tavaszi jó esőzés, majd meg a túl nagy zárazság — teljesen áldásosra for- sult. Most pedig volt olyan általá­­nos eső, országosan és községen­­ként, hogy jobbat kivárni se lehet, Magyarországon: minden van és minden terem. Búza, bor, állat, ej, tojás, gyümölcs, kapás-vetemé­­lyek terménye: krumpli, kukorica, áposzta, bab, borsó, répa és min­den jó, amit csak az Úristen egy nemzet szájába adhat. Csak ... a politikánk kerül oly­­kor zsivány­kezekbe! Nincs egység. Nincs béke. Nincs ■gyetértés. Nem szorulnánk mi soha sen­­kire és semmire: élelem és rem­­­ény dolgából! Adnának, cserélnének a mi itteni értékeinkért mindenhol és mindent! De nem szabad volna a kormá­­nyoknak megengedni, hogy: kivi­­lyék, kicsempésszék — kirabolják a magyarnak, a hazai népnek, a mi fajtánknak, a mi testvéreinknek ".zajából a kenyeret, a búzát, a tem­­­ényt és mindenféle ennivalót! Rongy pénzért, szemét pénzért aadunk mindent — a nép szájá- 3ól! És idebent mi — ugyancsak ni —-- télire: koplalunk, sanyar­úink és nélkülözünk! Háromféle számítása van sok kisgazdának és nagygazdának. »Egy­részt elteszek magamnak.“ „Másik részt elrettek mindenféle eshető­ségre.“ „A harmadik részt pedig eladom.“ „Mert . . . pénzem csak legyen! Hiszen régen meg vagyon írva, hogy: akinek pénze van — mindene van!“ Szegény, irtózatosan koplaló „fogyasztónak“ aztán, idebent — koppan a szeme! A kicsinyeknek is . . . a betegeknek is . . . meg az öregeknek is . . . Mert hát — nem mindenkinek sikerült gazdagnak, gazdának és ... boldognak lenni! Tehát: kormányok! kormány urai! és kormány kezei! mindent csak viszont értékekért és ne rongy papirosokért adjatok át a kül­földnek ! Első­sorban és főként azon­ban — mindenek felett — hagyja­tok itthon annyit, amire a mi né­pünknek, nemzetünk gyermekeinek szüksége van! A régi római korból maradt fenn egy magyarra fordított köz­mondás, egy örök­ szomorú jelige: „A léha nagyok uralmát arról ismerni meg, hogy elfogy a nép asztaláról a kenyér!“ Hogy ez, rátok ne üljék, hogy ez... igaz ne legyen?! Figyelő. Kik vesztették el a háborút? A „vörös“, a „nemzetközi“, a „hazátlan“, nem veszthette el a háborút? Amint a kopasz ember nem fél, hogy meghúzzák a haját, úgy nem fél a hazátlan, hogy — elveszti a hazáját? Mindenki csak azt vesztheti el, amije van. De még — aki kiugorhatik, kiszökhetik összelopott, összeharácsolt kincsei­vel, vagyonával a külföldre, az se vesztheti el a háborút. Általánosítani azonban — nem lehet. Péter vétkéért Pált bün­tetni — nem szabad. Ne bántsuk hát a velünk maradtakat, a­­ ve­lünk szenvedőket! Kik vesztették hát el a háborút ? A „hadseregszállítók“, a kór­házakban az embereknek „döghúst mérők“, a „papiros bakancsot“ és „pókháló-ruhát“ harctéri katonákra csempészők, szintén nem veszthet­ték el a háborút?! De még ... az azokat „védő“ Vázsonyi „ügyvé­dek“ és „igazság­ügyminiszterek“ se?! „Lenin úr“ se veszthet el háborút, aki most Oroszországban emberhúst etet az éhező népekkel, tömegekkel. Ő, mindig odaáll a veszendő hajón — mint az önző, saját gyáva életéért remegő, ra­vasz kormányos­— ahol még szá­raz talajt lát maga körül. Utóvégre aztán: zsupsz! ő ugrik bele első­nek az előre elkészített — mentő­csónakba. A hazátlan, mindig csak győz­het a háború végével, — ha go­nosz, ha bestiális lélek. Mert, ha­ szerb telepszik ide . . . szerb lesz rögtön. Ha oláh fészkeli be magát, ahhoz áll. Cseh, tót, jugoszláv, szlovák és bármiféle náció és in­­dividium . . . annak csap fel, hatal­mas pandával. Csakhogy neki — baja ne essék. A hadseregben­ mindig hátul tart, csak azért, hogyha futásra kerül a sor — annál ha­marább elül legyen! Az ilyen nép — sohase veszít­heti el a háborút. Noha . . . nincs a világon az a nemes, vagy átkos vér, ahol derék, nagyszerű, vagy viszont irtózatos hitvány­ anyag ne vegyülne le-fel. De . . . kik vesztették el a há­borút ? Vegyük az érem másik oldalát. Az a „termelő-birtokos“, aki i­lyen címen a háborúból is mentve volt, szintén nem veszíthette el a háborút. Az, aki többet, tízszer, százszor, ezerszer és — milliószor többet tud ma felmutatni, mint a háború 6—8 éve előtt — a kifize­tett adósságokat, összevásárolt föl­deket, értékeket — talán az az osztály se veszthette el a háborút?! A vagyonváltság? a kész, taka­­réki pénzek levonása ? devalváció ? hadinyereség és forgalmi adó ve­­sződsége ? mind-mind „gyerekjá­ték“ a magyar gazdák vagyoná­ban, egynémely része annyit össze­­szerzett, összespekulált és halomra harácsolt. Hát — tisztelettel legyen mondva — ezek az urak se veszt­hették el a háborút?! Hanem, akik oda voltak a küz­delemben s mikor megrokkanva hazajöttek, itthon: üres konyhát, szétdúlt műhelyt, rongyos és éhes családot találtak — azok „talán“, elvesztették a háborút. Hát csak be kell végre vallani, hogy egyesek, százak és ezrek — soha meg nem álmodott mese­módon megnyerték a háborút ? ! Viszont, még többen, ezren és millión — elvesztették, rémesen és égbekiáltó módon elvesztették a há­borút? ! No most már, mindannyan egy hajónak — a háborúnak — a „hajótöröttjei” vagyunk! Örök­ törvény, emberi és becsü­letes törvény szerint, ami meg­menthető volt a szörnyűséges ve­szedelemben — Isten és ember előtt — az mindannyiónké?! . . . Igen! Azt nekünk közös sor­sunk, isteni gondviselés gyanánt — egyformán és egyenlő arányban: a további fentartásunkra adta. Tehát, mielőtt nagyobb baj lesz: Törvény! Társadalom! Jótékony­célú intézmények! Nemzeti és vá­rosi parlament! együtt és egybe­hangzóan — ezeknek a háborús konjunktúrákban szerzett javaknak hasznából és miden falatjából, úgy és oly pártatlan szigorúsággal osz­­szatok szét annak idején, hogy ab­ból minden nélkülöző lélek szájába jusson! Nem bolsevizmus rabló­ módja szerint, hanem minden becsületes emberi lélek törvényei szerint! Ti tegyétek ezt, — gazdag mil­liomosok, — akik megnyertétek a háborút! A munka-alkalom, a becsületes érzés, az országosan fentartott béke és közös­ megértés mellett: — önkényt és magatok! Jól meg­gon­­dolt-fontolt saját akaratotokkal eny­hítsétek a nyomort! És . . . gondoskodjatok önmagá­tok arról, hogy idejében le legyen szerelve az a nagy rém, ami már — tél előtt — reánk veti véres árnyékát . . . Deák Ferenc egyik jeles par­lamenti beszédében figyelmezteté­sül azt mondta: „Nemzetem! Ma még gyöngék vagyunk . . . békül­­jünk. Nem tanácsos a vakon való rohanás. Könnyen kitörhetjük nya­kunkat! Ma, mikor én megyek haza és látom . .. esik az eső, inkább lefekszem előre kiválasztott helyen magam, mert ott feltétlenül keve­sebb bajom esik, mintha — vélet­lenül el­vágódom a sárba!“ Gondoljunk hát a tél borzal­maira — előre és addig, míg a rettenetes eshetőségre valahogyan — alkudozni lehet?! Somogyi János:­ ­ Előfizetési árak Szombat, 12-ik szám. Kecskemét, 1922. június 24. XII. évfolyam. Megjelenik m­inden szombaton­zerkesztőség és kiadóhivatal Kecskeméten, . kerület, Jókai­ utca 42. sz. jutányos áron közöltetnek Egyes szám: 6 kor. POLITIKAI HETILAP Felelős szerkesztő és kiadó Somogyi János Egyes szám: 6 kor. Egész évre .... 300 K Fél évre.............. 100 K Negyed évre .... 75 K Hirdetések HÍREK: Dömötöri Sándor meghalt. Korára 82 éves, 47 éven át kir. közjegyző, Kecskemét th. vá­ros dísz­polgára, a Ferenc József­­rend lovagja, törvényhatósági bi­zottsági tag, róm. kath. egyháztaná­csos . . . sok minden, de milyen ember! Tökéletes, becsületes, szor­galmas, család­szerető, gyermek­szerető, ügybuzgó, fáradhatatlan, önzetlen, nemes célú, hazaszerető, tiszta jellem és egy szivben mind­az, amit csak a Mindenható Isten egyben alkothat! Három vonást fel­jegyeztünk róla: (1.) „Hallja, öregem! Hallják öregeim, érd­emes vén barátaim! ne írassák át összes vagyonukat a gyermekükre, vagy gyermekeikre, se egyesre, se mind az összesre, mert •— nem éppen a maguk gyermeke és gyermekei: az ember, az emberi lélek, a gonoszságra hajlandó és nem tudni, mi ok­ból, mi végre, azok a tapaszta­latlanok el­találják prédáim a va­gyont. És maguk akkor . .. öreg­ségükre, tehetetlen korukra, a sze­gényházba kerülhetnek, koldus­botra juthatnak. Van az életben sok példa . . . Adjanak nekik egy-egy kicsit, hogy abban dolgozhassanak, munkálkodhassanak, hadd éljenek, hadd gyarapodjanak, de . . . még maguknak is kell! Hagyjanak meg egy jó­ részt a saját kezükben! Itt van a pénzük, az ezressük; nem veszem el, nem akarok a maguk kárán keresni; nem akarom, hogy maguk aztán az én tanácsomat megsirassák!“ És . . . tényleg, az az ifjú és vagyon­éhes család: holmi kótya­­vetye-népnek vált és alig lehetett tőlük az öregek részére egyet-mást megmenteni! (2.) „Üdvözlöm ifjú és törekvő házas­pár! Maguk kérem, ha jól emlékszem, most hetedik­ izben ál­lanak előttem, mint vevők. Az első házukat még­­ csak a foglalón vették. A másodikból már fizettek is ki valamit. És mind a kettőt kijavítva és becsületes hasznocská­­val adták el. Most ime . . . hat vé­telből és ugyanannyi eladásból sze­rencsésen megjöttek. A hetediken, a main­ már a teljes jog és teljes kifizetés készen áll, így szerezni házat, birtokot, ennyi igyekezettel, szorgalommal és becsületes öszsze-

Next