Reformátusok lapja, 1921 (7. évfolyam, 20-37. szám)

1921-05-15 / 20. szám

VII. évfolyam 20. szám Kecskemét, 1921 május 15. Reformátusok Lapja Előfizetési ára: Fa évre ........ 30 korona Negyed évre................15 korona Egyes szám ára .... 2 korona Megjelenik minden vasárnap. EGYHÁZTÁRSADALMI, BELMISSZIÓI HETILAP. * * * Szerkesztőség: a református lelkészi hivatalban Kiadóhivatal: a református egyházi pénztárban, hol előfizetések és mindennemű reklamációk felvétetnek. SZERKESZTIK: DR. HETESSY KÁLMÁN, ILLYÉS KÁLMÁN, MURAKÖZY GYULA ÖRÖK IGE. A Pünkösdi történet. Ap. csel. 2, 1—4. A tanítványok lelkét az egymást követő ese­mények ejtették foglyul. A Virágvasárnapi diadal­menet túláradó lelkesültsége ragadta el s emelte lelküket. . ., a Nagypéntek szivettépő tragédiája porbasujtotta őket. Majd a diadalmas Husvét győ­zelmi éneket zenditett meg ajkaikon s boldog re­ménységgel tekintettek a jövendőbe, hiszen újra velük volt az áldott Mester . . ., de az Áldozócsütörtök fényes felhője újra árvákká, elhagyatottakká tette őket. Áldozócsütörtök után olyan árván, olyan szo­morúan bolyongtak azokon az ösvényeken, melye­ket egykor a Mester léptei szenteltek meg. Félve, aggódva csak az est leszálltával keresték fel egymást, hogy egymás keblén zokogják ki árvaságukat, szo­morúságukat. Ha otthon voltak, megrezzentek min­den ablakzörrenésre; ha úton voltak, ijedten tekin­tettek minden levélmozdulásra. Úgy érezték m­agu­­ka­t, mint üldözött bűnösei a hatalomnak, m­­olja ,­lem utcái messze vidékről jött ünneplők seregétől hullámzanak. Folytak az előkészületek a másnapi­­ünnepre. S csak­­a szegény apostolok a tömeg ki­számíthatatlan indulata előtt egy félreeső házacskába húzták meg magukat. Ott üldögéltek, ott tépelődtek az este homályában. Szemük bágyadt sugárzással tekintett bele a halványan pislogó mécses ködös világába. Lelkük előtt elvonult egész életük törté­nete, melynek minden fejezeténél tört szivvel állot­tak meg s úgy tekintettek vissza rá, mint egy el­múlt, szertefoszlott szép álomra. Majd megjelenik előttük a Mester alakja. Lelkükbe vissza-visszacsendül először csak egy-egy szava, azután egy-egy tanítása, s felel rá szívük, felel rá szemük egy-egy könny­cseppel. Majd ajkaikra veszik a Mester egykori igéit. Először az egyik, majd a másik. Az apostolok ajkán sorba jár Jézus tanítása. Nyomán felszárad a könny­csepp, könnyebbül a lélek: Én és Atya egy vagyunk!... Hát ki volt ő? Istennek Fia! ... És miért? . . . Mert hordozta Isten akaratát!.. . Hiszen mi is azt hor­dozzuk! . . . Hát mi is Isten fiai volnánk? . . . Mi, a félénk, gyáva, kishitű, magukrahagyott, szomorú emberek!? . . . Nem hagylak titeket árvákul, élj­övök ti hozzátok! ... ah csak jönne el még egyszer, hogy kiemelne bennünket kishitűségünkből, hogy bele­tekinthetnénk még egyszer mélytüzű szemeibe, hon­nan a szeretet, jóság, tisztaság sugárzott ki . A mécs már kialudt . . ., a kelő nap ezüst su­garai ébren, tépelődve találták a tanítványokat. Ajkaikon még mindig ott lebegtek Krisztus tanításai: Elmenvén, tanítsatok minden népeket... Nem ezt parancsolta-e a Mester?! S mi itt vagyunk, mint a félelem, mint a rettegés rabszolgái. Csak egymás között merjük hangoztatni a Mester igéit, s kivinni az emberek közé nem merjük? Oh, miért hagyott el bennünket a Mester? Oh, miért hagyott el ben­nünket az Isten ? Óh, Mennyei Atyánk, ki a te egy­szülöttedet adtad e világért, hogy minden, aki őbenne hiszen, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Atyánk, könyörülj rajtunk! A nap már felkelt. Ragyogó sugarai pazar fénnyel törnek át a kicsiny ablakon s hintik fényes kévéiket a leborulva imádkozó tanítványokra. Az imádságot elvégző tanítványok lassan fel­emelik fejüket s imén egymás arcán csodálatos vál­tozást éreznek. Előbb még csüggedő keblük emel­kedni, hullámzani kezd. Valóságos vihar támad lel­­kekben, mint­ egy sebesen zúgó szélnek zendülése . . . s ott ül mindegyik arcán a szent elhatározás . . . Majd fokozódó melegséget éreznek szívükben, mely nemsokára tűzzé változik s ez a tűz elégeti bennük a kishitűséget, a félelmet, a csüggedést s valami csodálatos, elleállhatatlan lelkesedéssé lobog át. A keblükben dúló vihar szele még éleszti ezt a tüzet, felgyújtja bennük küldetésük öntudatát, szent sejte­lemmel telinek el, szinte érzik, hogy ott van lifel-t Öltük az áldott Mester s viharzó bátorsággal, szent .imr tcirtcsvrtesoCi—ravum*. V-- . - агг*ер10к~ közé, hirdetni Krisztus evangéliumát . . . s az aratjó ünnepe átváltozott a keresztyén világ legelső йппе^ч^ *az első keresztyén egyház megalakulásának magános ünnepévé, melyet a Szent Lélek kitöltetése ajándé­kozott e földnek. _ ^ \ Uj aratási ünnep ez, mert: aki vet a léleknek, a lélekből arat örök életet. (Gál. 6, 8.) H. A kőszobor. .­ . . Büszke hideg arcát, liliom-alakját Pogány istennőnek márványból faragták. Nagy palota mély­én tették szobadíszként . . . . . . S kis tipegő lányka hozzáfutott tüstént. Dü­gyögőn, — mintha az halotton is nézne. — Hideg istenasszonyt szerette, becézte. Kínálta kaláccsal, nyújtotta föl: — tessék! . . . Mosolygott a kőarc, tetszett, hogy etessék. . . . Kicsi lány a haját nála panaszolta. Ránézett az ágyból, mintha hívta volna . . . Szép márvány kezével hűsíteni arcát . . . — Sohse volt tán anyja . . . Aludtak a dajkák ... Fekete éjszakán kicsi lány, kicsi lány kezeit kitárta a kőasszony után. Remegőn suttogta haldokló félben: — Meghalok, Kő néni! te imádkozz értem ! És ekkor a kőnek kitárt keze mozdult . . . Szél sóhaja éledt mély szobasarokbal. Kicsi liny az ágyban elaludva bajjal ... Gyógyult pihenésben úgy érte a hajnal . . . Reggelre remegve jöttek a cselédek. ... Hideg istenasszony éjszaka kilépett Két kő keze csoda!­kulcsolva imára . . . S ágyból ránevetett boldogan az árva ... M. Oy.

Next