Reformátusok lapja, 1929 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1929-01-06 / 1. szám

AREFORMÁTUSOK LAPJA cél magával. Ha van bűvös erőd fölöttük, akkor egy szolgáló szellemcsapat, mely virággal frissíti naponta a szabad és hűs forrásvizet hoz régen elfelejtett kutakból. Azt mondta Goethe: az igazán szabad mozdulat talán csak a kis gyermek legelső kézeme­lése. A másodikat már az előbbi parancsolja rá. Mi módon szülessék az ember, ha vén — kérdezi csüggedten egy éjszaka a zsidó főtanács egyik tagja. Mi módon szabaduljon meg az ember múltjától? Emlékszem egy vers megrázó képére. Vad paripa vágtat a pusztaságon át, a nyakán ül a sasmadár és éles csőrével a szemét vájja ki. Az állat vágtat szél­vész gyorsasággal, vakon és vadul, tajtékzó futása mellett fák és bokrok suhannak el, de a gyötrő, szemébe vájó óriásmadár vele marad és véres csőre belevág az állati szemüregébe. Sok ember így me­nekülne a múltja elől. Elveszi a látását, a tájékozó­dását, jövőbe néző reménységét, kivágja ragyogó szemét, megöli a jövőjét. A múlt rajtunk ül, erő­sebb nálunk és prédáivá válhatunk. Emlékeztek a tékozló fiú hazatérésére ? Mit csi­nált mást az édes­apa, mint ezt a kínzó madarat hessentette el a lelkéről? Egyetlen öleléssel elzárta fiát az őtet üldöző árnyaktól. A görög tragédiák a múlt elől menekülő ember kétségbeesett sikoltásai. Eriuniszek baljós árnyai tépdesik a menekülő ember lelkét. Azért a görögök a halálban nem is reméltek mást, mint a múlt legyőzését, hogy elepedő ajkukat egyszer hozzáértetik a felejtés Lethe vizéhez, de viszont nincsen élet múlt nélkül. Aki a múltját el­dobja, az megölte önmagát. Ezért az ő alviláguk árnyékok lézengése, testetlen lengő lények unalmas sétája. Megölték a múltat, de vele együtt, életük értékét és értelmét. Van-e olyan embertípus, mely felejt és emlékezik egyszerre ? Mely ezt a para­doxont úgy oldja meg, hogy megtartja emlékeit, de őt védelmező angyalsereggé sorozza be őket? Egy érdekes naplót idézek, melyben csodálatosan tük­röződik ez. »Körülmetéltettem nyolcadnapon, Izráel nemzetségéből, Benjámin törzsébe való vagyok, hé­berek közül való héber, a törvény tekintetében farizeus. Ami a buzgóságomat illeti: üldöztem az egyházat, s ami törvénybeli igazságot illeti: kifogás­talan voltam. Ám én mindazt, ami egykor nyereség­nek látszott előttem, a Krisztusért károsnak ítéltem, sőt, még ma is kárnak ítélek mindent az én uram Jézus Kri­stus ismeretének gazdagságához képest.... .... Amik mögöttem vannak elfeledem.........s célegyenest török ama jutalom felé, hogy az Isten Jézus Krisztusban onnan felülről elhívjon engem" c íme egy ember, aki emlékszik és felejt. A múltja az övé és már nem az övé. Pál a neve. A Keresztyén ember. Kisújszállás város képviselőtestülete a hősök emlékére gyűlt kb. 45 ezer pengőt megszavazta a Keresztyén Ifjúsági Egyesület részére azzal a céllal, hogy 2 éven belül egy emeletes „Hősök Házát“ építsen a keresztyén ifjúsági egyesületi munka céljaira. Az épí­téshez az ingyentelket a református egyház adja. Itt említjük meg azt a megható eseményt, hogy az egyik nagyobb vidéki KIÉ református egyesület buzgó titkárá­­nak a gyülekezet egy tagja egy 20 ezer pengős háza­­épittetett ajándékba. Istené a dicsőség! Egyik este várában mulatott. A boroskupák egymásután ürültek. Csak egyedül volt. Kint szél támadt. Eleinte csak suttogva futkározott az erdő fái között. Azután kiszaladt Balatonra. Duhaj jóked­vében százágú korbácsával verejtékesre verte a hul­lámokat. Vonított. Bömbölt. Fellegeket markolt csomókba és odahajigálta a csillagok fényes arcába. A Balaton hullámai ágaskodtak a méregtől, harsog­tak. Rátörtek a partokra. Belevájták körmeiket a sziklákba. Tépték a nádasokat, szakították a partot. A nagyúr lehajtott egy kupa bort. Kiment a a vár fokára. Oda harsogott a Balaton trombitája. Kiadta a parancsot: — Szereljétek fel a dereglyémet. Hozzátok elő a foglyot. Ma éjjel viszi át a kővel rakott dereglyét. Én is átmegyek. Borzongás futott át a szolgákon. A két dereglye elindult. A szélvész dühöngött. A kővel rakott dereglyén egy hullám átbukott és egyik vége vízzel telten úszott. Már messzi jártak. A nagyúr dereglyéje közepén állott és nézte az imbolygó, hullámhegyről hullámvölgybe sikló dereglyét. Már a Balaton közepén vonaglott a két de­reglye. A düh rázta a nagyúr testét. — Hát miért nem merül már el! Hé, szolgák, oda evezni. Fordítsátok fel azt a dereglyét. Az ég is megdördült. A szolgák fordítják a dereglyéjük kormányát a másik vívódó alkotmány felé. Az evezősök húz­nak. A nagyúr kacagva önt magába egy kupa bort. Az üres kupát átdobja a kővel rakott dereglyére, ordítva : v Igyál, utoljára. A kormányos megfeszíti lapátját, hogy szegle­tével csapódjék a dereglye a másik oldalába. Egy hullám megragadja a lapátot és irtózatos szorítással húzza lefelé. A dereglye orra felemelkedik. Ágaskodik. A nagyúr megcsúszik. Lábát széjjel veti. A kormányos már a vízben áll. A szél az ágaskodó dereglyén taszít egyet és éllel besiklik a hideg hullámokba. Örvény kavarog. A halálorditást elnyelte a Balaton. A kővel rakott dereglye kiköt. Sikoltó öröm­mel fut elébe a leányka. — Vártalak. Tudtam, hogy ma jössz. Itt imád­koztam éretted. — A nagyúr meghalt — szól a legény tom­pán, fáradtan. Egyszerre mondják: — Legyen hozzá az Isten izgalmas. Átölelik egymást. A vihar is elcsendesült. Imádkoznak. A csillagok rájuk ragyognak. Ezt mesélte egy hullámból — a Hableány. 1­ 1. szám.

Next