Reformátusok lapja, 1929 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1929-01-06 / 1. szám
AREFORMÁTUSOK LAPJA cél magával. Ha van bűvös erőd fölöttük, akkor egy szolgáló szellemcsapat, mely virággal frissíti naponta a szabad és hűs forrásvizet hoz régen elfelejtett kutakból. Azt mondta Goethe: az igazán szabad mozdulat talán csak a kis gyermek legelső kézemelése. A másodikat már az előbbi parancsolja rá. Mi módon szülessék az ember, ha vén — kérdezi csüggedten egy éjszaka a zsidó főtanács egyik tagja. Mi módon szabaduljon meg az ember múltjától? Emlékszem egy vers megrázó képére. Vad paripa vágtat a pusztaságon át, a nyakán ül a sasmadár és éles csőrével a szemét vájja ki. Az állat vágtat szélvész gyorsasággal, vakon és vadul, tajtékzó futása mellett fák és bokrok suhannak el, de a gyötrő, szemébe vájó óriásmadár vele marad és véres csőre belevág az állati szemüregébe. Sok ember így menekülne a múltja elől. Elveszi a látását, a tájékozódását, jövőbe néző reménységét, kivágja ragyogó szemét, megöli a jövőjét. A múlt rajtunk ül, erősebb nálunk és prédáivá válhatunk. Emlékeztek a tékozló fiú hazatérésére ? Mit csinált mást az édesapa, mint ezt a kínzó madarat hessentette el a lelkéről? Egyetlen öleléssel elzárta fiát az őtet üldöző árnyaktól. A görög tragédiák a múlt elől menekülő ember kétségbeesett sikoltásai. Eriuniszek baljós árnyai tépdesik a menekülő ember lelkét. Azért a görögök a halálban nem is reméltek mást, mint a múlt legyőzését, hogy elepedő ajkukat egyszer hozzáértetik a felejtés Lethe vizéhez, de viszont nincsen élet múlt nélkül. Aki a múltját eldobja, az megölte önmagát. Ezért az ő alviláguk árnyékok lézengése, testetlen lengő lények unalmas sétája. Megölték a múltat, de vele együtt, életük értékét és értelmét. Van-e olyan embertípus, mely felejt és emlékezik egyszerre ? Mely ezt a paradoxont úgy oldja meg, hogy megtartja emlékeit, de őt védelmező angyalsereggé sorozza be őket? Egy érdekes naplót idézek, melyben csodálatosan tükröződik ez. »Körülmetéltettem nyolcadnapon, Izráel nemzetségéből, Benjámin törzsébe való vagyok, héberek közül való héber, a törvény tekintetében farizeus. Ami a buzgóságomat illeti: üldöztem az egyházat, s ami törvénybeli igazságot illeti: kifogástalan voltam. Ám én mindazt, ami egykor nyereségnek látszott előttem, a Krisztusért károsnak ítéltem, sőt, még ma is kárnak ítélek mindent az én uram Jézus Kristus ismeretének gazdagságához képest.... .... Amik mögöttem vannak elfeledem.........s célegyenest török ama jutalom felé, hogy az Isten Jézus Krisztusban onnan felülről elhívjon engem" c íme egy ember, aki emlékszik és felejt. A múltja az övé és már nem az övé. Pál a neve. A Keresztyén ember. Kisújszállás város képviselőtestülete a hősök emlékére gyűlt kb. 45 ezer pengőt megszavazta a Keresztyén Ifjúsági Egyesület részére azzal a céllal, hogy 2 éven belül egy emeletes „Hősök Házát“ építsen a keresztyén ifjúsági egyesületi munka céljaira. Az építéshez az ingyentelket a református egyház adja. Itt említjük meg azt a megható eseményt, hogy az egyik nagyobb vidéki KIÉ református egyesület buzgó titkárának a gyülekezet egy tagja egy 20 ezer pengős házaépittetett ajándékba. Istené a dicsőség! Egyik este várában mulatott. A boroskupák egymásután ürültek. Csak egyedül volt. Kint szél támadt. Eleinte csak suttogva futkározott az erdő fái között. Azután kiszaladt Balatonra. Duhaj jókedvében százágú korbácsával verejtékesre verte a hullámokat. Vonított. Bömbölt. Fellegeket markolt csomókba és odahajigálta a csillagok fényes arcába. A Balaton hullámai ágaskodtak a méregtől, harsogtak. Rátörtek a partokra. Belevájták körmeiket a sziklákba. Tépték a nádasokat, szakították a partot. A nagyúr lehajtott egy kupa bort. Kiment a a vár fokára. Oda harsogott a Balaton trombitája. Kiadta a parancsot: — Szereljétek fel a dereglyémet. Hozzátok elő a foglyot. Ma éjjel viszi át a kővel rakott dereglyét. Én is átmegyek. Borzongás futott át a szolgákon. A két dereglye elindult. A szélvész dühöngött. A kővel rakott dereglyén egy hullám átbukott és egyik vége vízzel telten úszott. Már messzi jártak. A nagyúr dereglyéje közepén állott és nézte az imbolygó, hullámhegyről hullámvölgybe sikló dereglyét. Már a Balaton közepén vonaglott a két dereglye. A düh rázta a nagyúr testét. — Hát miért nem merül már el! Hé, szolgák, oda evezni. Fordítsátok fel azt a dereglyét. Az ég is megdördült. A szolgák fordítják a dereglyéjük kormányát a másik vívódó alkotmány felé. Az evezősök húznak. A nagyúr kacagva önt magába egy kupa bort. Az üres kupát átdobja a kővel rakott dereglyére, ordítva : v Igyál, utoljára. A kormányos megfeszíti lapátját, hogy szegletével csapódjék a dereglye a másik oldalába. Egy hullám megragadja a lapátot és irtózatos szorítással húzza lefelé. A dereglye orra felemelkedik. Ágaskodik. A nagyúr megcsúszik. Lábát széjjel veti. A kormányos már a vízben áll. A szél az ágaskodó dereglyén taszít egyet és éllel besiklik a hideg hullámokba. Örvény kavarog. A halálorditást elnyelte a Balaton. A kővel rakott dereglye kiköt. Sikoltó örömmel fut elébe a leányka. — Vártalak. Tudtam, hogy ma jössz. Itt imádkoztam éretted. — A nagyúr meghalt — szól a legény tompán, fáradtan. Egyszerre mondják: — Legyen hozzá az Isten izgalmas. Átölelik egymást. A vihar is elcsendesült. Imádkoznak. A csillagok rájuk ragyognak. Ezt mesélte egy hullámból — a Hableány. 1 1. szám.