Kecskeméti Közlöny, 1919. október (1. évfolyam, 22-43. szám)

1919-10-22 / 35. szám

Censurat: Locol. Morariu. Kecskemét, 1919 október 22 SZerda I. évfolyam 35. szám KECSKEMÉTI KÖZLÖNY Előfizetési ára: Felelős szerkesztő. Dr. KISS ENDRE Szerkesztőség :­ Arany János-u. 6. sz. Egész évre...........................120 kor. „ __ —------- ...... . . Kiadóhivatal: Arany János­ u. 6. sz. Fél évre...................................60 „ Erlyes Szam­ara 50 fillér ~ Megjelenik minden nap Hirdetéseket felvesz a kiadóhivatal. Egy angol lelkész a magyarokhoz Alábbi cikkünket Dr. R. I. Nally of Nally angol protestáns lelkész irta a „Szózat“ szá­mára. A lelkész a kommün bukása óta Ma­gyarországon tartózkodik s Fridrich minisz­terelnököt Dunántúlra is elkísérte s a ma­gyar nép iránt a legnagyobb szeretettel vi­seltetik. A cikknek a nyilvánosságra jutott részéből az alábbiakat közöljük, melynek szavait méltán vésheti szívébe minden ma­gyar ember. * A Magyarországon töltött idők folya­mán a magyar jellemnek sok olyan nemes oldalát volt alkalmam megismerni, amely mind mély benyomást tett rám. Sajnos, van azonban egy-két olyan vonása is a magyar jellemnek, amely határozottan kárára van. Magyarország fiatalsága hol túlságosan büszke, hol, bocsánat őszinteségemért, túl­ságosan kényelmes. E tulajdonságok követ­keztében a magyarok nem karolták fel kellő mértékben az ipart és a kereskedelmet, mi­nek folytán e foglalkozási ágak idegen ke­zekbe kerültek. Tudok olyan eseteket, ame­lyek arról győztek meg, hogy nem egy te­hetséges fiatalember inkább vállalt nagyon szerényes díjazás mellett közhivatalban ál­lást, semhogy a­ szülők kereskedelmi vagy ipari vállalatában igyekezett volna kétségte­lenül jobb megélhetést biztosító elhelyezke­dést keresni. Most, hogy az új keresztény Magyar­­ország ébredőben van, ne érje be a magyar fiatalság azzal, hogy e változásról beszélek, hanem tekintse kötelességének azt, hogy az előbb megjelölt „magyar betegségiből fel­gyógyulva, ki-ki megfeszített erővel az újjá­született magyar haza érdekében fáradozzon. Ha egy angolnak három fia van, akkor azok közül legalább egy, ha nem kettő! — az atyja mesterségét, vagy üzletét folytatja. Ha a magyarok valóban kedvelik az angolok szokásait, akkor aligha tehetnek helyesebbet, mintha ezt az angol szokást is követik. Magyarország agrár állam­ élete és gazdagsága tehát a földdel függ szorosan össze. Éppen azért az országot mai szeren­csétlen helyzetéből csak úgy lehet megmen­teni, ha a földnek mai művelési módját megváltoztatják. A parasztot egyfelől föld­höz kell juttatni, másfelől alkalmat kell adni neki ahhoz is, hogy megtanulja a föld mo­dern szellemben való művelését. Alkalmat kell szolgáltatni a kisgazdáknak ahhoz is, hogy modern gazdasági gépeket szerezhes­senek be. A múltban a magyar földbirtoko­sok, részben elszegényedés, részben pedig kényelemszeretetből, bérbeadták birtokaikat, maguk pedig a városokba, sőt gyakran a külföldre távoztak (ez is magyar betegség). A jövőben ennek is meg kell változnia, mert hiszen a nagybirtokosoknak éppen olyan nagy, sőt talán még nagyobb a kötelezett­ségük hazájukkal szemben, mint a kisgaz­dáknak. A magyar nemzet életének egyik leg­nagyobb veszedelme a sajtó, helyesebben a sajtó mikénti irányítása. A legtöbb magyar napilap azt a benyomást kelti az idegen ol­vasóban, mintha a kiadók és a szerkesztők csak azért létesítették volna a lapokat, hogy ezek hasábjain lebecsméreljék saját hazáju­kat a külföld előtt. Az ember akaratlanul is fölvetni kényszerül a kérdést: csakugyan magyarok volnának-e azok, akik e lapokat szerkesztik ? Észleleteim szerint alig van 3—4 olyan lap Budapesten, amely tényleg a magyar érdekeket szolgálja. Kinek a hibája lehet ez ? Szerény nézetem szerint a hiba elsősorban az olvasóközönségben keresendő. Az olvasóközönség alatt természetesen a ma­gyarságot értem. Ha a magyarság okult a múlt tanulságain, akkor miért támogatja még most is a hamis célokat szolgáló lapokat ? Egy idegen szemlélő, aki csak felüle­tesen ismeri a viszonyokat, azt hihetné, hogy ez az állapot a műveltség hiányának a kö­vetkezménye, én azonban, aki a magyar jel­lemet jól vélem ismerni, inkább a nemtörő­dömség rovására n­em ezt a tényt. A ma­gyar nemzet minden tagjának kötelessége volna a hamis irányú sajtó megszüntetésén munkálni és elejét venni annak, hogy a nemzet jóhírének ártó híresztelések a kül­földre kerülhessenek. Éppen azért minden keresztény magyar embernek elemi köteles­sége volna csak olyan lapokat olvasni és terjeszteni, amelyek hazája érdekét becsüle­tesen szolgálják és védelmezik. Az elmúlt két hét folyamán két külön­böző újságban két magyar államférfiú véle­ménynyilvánítását olvastam. Mert e véle­ménynyilvánítások nagyon érdekeltek, fel­kerestem a két államférfiut beszélgetésünk során mindkét államférfit arról biztosított engem, hogy a két interview sohasem tör­tént meg. Hogyan viselkedhetnek felelős szerkesztők ilyen megvetésre méltó módon? Mint Magyarország őszinte barátja, azt mond­hatom ilyen jelenségekre, hogy ez az ország nagyon sajnálatraméltó, ha a dolgok folya­mata a jövőben is ilyen lesz. Nem kell azonban elfelejteni, hogy az orvosság a magyar nemzet saját kezében van! A magyar nemzet lángelmé­i emberekben a múltban igen gazdag volt. Egy nemzetnek, amely olyan államférfiakkal dicsekedhetik, mint Hunyadi János, Hollós Mátyás, Rákóczi, Széchenyi, Kossuth és amelynek olyan írói vannak, mint Jókai, Madách, Arany, Petőfi, Vörösmarti, sohasem szabad megfeledkeznie az ilyen elődök hagyatékáról. Most a rettenetes összeomlás után al­kalma van a magyar nemzetnek megmutatni azt, hogy ismét talpra tud állani, hogy fel akarja építeni az új keresztény Magyarorszá­got, hogy a nagy magyar elődök leszárma­zottai méltóak a rájuk hagyott gazdag örök­ségre és hogy a magyar nemzet valóban méltó arra, hogy helyét Európa büszke álla­mai között ismét elfoglalja. Talpra magyar, ki a haza! — Lisztkiosztás. A hét végén hatósági kenyér lisztkiosztás lesz s egyheti szelvények kerülnek beváltásra. „ A zenéről és a zene hatásáról. Irta és a „Scala“ első hangversenyén felolvasta M. BODON PÁL, zeneiskolai igazgató. A budapesti „Scala“ hangversenyiroda által rendezendő hangversenysorozat mai első hangversenyén általában a zenéről és a zene hatásáról kívánok beszélni s ezt az előadá­somat bevezetőül szánom a későbbi hang­versenyekkel kapcsolatban tartandó előadá­saimhoz. Ha a zenéről, mint művészetről esik szó, kívánatos, hogy elsősorban a társmű­­vészetek között elfoglalt helyet állapítsuk meg s a lényegbeli különbségére mutas­sunk rá. A képzőművészetek és a szépirodalom művei — kivételes esetektől eltekintve — megegyeznek abban, hogy megvan a maguk kifejezett tárgya, ami a műalkotást a termé­szettel, vagy a külvilággal közvetlenül össze­kapcsolja. Gondoljunk egy képre, szoborra, drámára vagy költeményre. Ezekben na­­gyobbára az életnek vagy a természetnek színbe, kőbe, cselekvénybe, szavakba eszmé­nyítését találjuk. E közös vonásukat a külvilággal való közvetlen kapcsolatot a zenében hiába ke­ressük. A zene, ez a zengő misztikum, erről az oldalról — mint később látni fogjuk — csak kerülővel, a képzet és hangulatosítás útján közelíthető meg. A zene tehát abban különül el a többi művészettől, hogy volta­­képen nincs tárgya s ez a tárgynélküliség nagyrészt az oka, hogy nagyon sokan nem tudják mit kezdjenek a zenével, mikép kell, vagy miként lehet azt hallgatni. Mielőtt ennek megmagyarázásához fog­nék, egyet-mást előre kell bocsájtanom. El­sősorban azt, hogy a zenének miféle fajtái vannak. Kezdetben a zene csupán a szöveggel társulva­ jelentkezett, vagyis —­ mint a mai népdalokban — a dallam és vers ikerjelen­ségek voltak, együtt születtek meg. Az eredetileg csak egy szólamból, a dallamból álló zene később többszólamúvá válik s kifejező eszközei megsokasodásával a zene elhatalmasodik a szöveg felett. A XVI. században az énekkarok szólamainak támogatására bevonják a hangszereket s mi­kor a hangszer­ kiséretes énekművekben a zene oda fejlődött, hogy már maga­ magában tehát szöveg nélkül is bizonyos hangulatok rögzítésére alkalm­asá vált, önállósul a hang­szeres zene. Úgy a szöveges zene, mint az instru­mentális zene megjárja a maga külön fej­lődési útját és az egymásra való kölcsönös hatásukból, majd együttes szereplésükből kialakulnak a legkülönfélébb zenei műfajok. Az egyszerű dalból fejlődik ki a bib­liai szövegre írt oratórium, a világi szövegű kantáte, majd a renesszánsz alatt a szöveg és zene társul a cselekvényt jelentő drámá­val s megteremtődik az opera, mely végül Wagner munkálkodásával zenedrámává növi ki magát. A hangszeres zene — mely a szöveg munkáját már eldobta — megalkotja a maga formanyelvét s a maga műfajait­: először a közjátékokat, majd a tánczene hatása alatt a szüit­et, mely később intim kamarazenévé finomodik. Haydin, Mozart, Beethoven meg­alkotják a zenekarra írt szimfóniát, mely Berlioz és Liszt Ferenc munkálkodásával a szimfonikus költemény nevű új zenei műfajt hozza létre. Az instrumentális zene műfajait általá­ban két csoportra szokás osztani. Az egyik csoport az abszolút, a másik csoport a programm-zene. Az abszolut­ muzsika nem akart mást adni, mint maga­ magát a zenét, hangzás által kelltett hangulatot. Vígat vagy szomo­rút, fenségeset, vagy humorosat, drámain megrázót vagy lírait, egyre megy. Az abso­lut zene főbb reprezentánsai a szonáta, hang­verseny-nyitány, szinfónia stb. A programmzene ezekből abban kü­lönbözik, hogy nem csupán a tiszta zenei szép visszaadására törekszik, tehát nemcsak

Next