Kecskeméti Lapok, 1870. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1870-02-05 / 6. szám

Harmadik évfolyam. 6. szám. Február 5. 1870. Vdéhre porín 10­| f| (117 Jill ff TUTIT T A HA 17 helyben, házhoz hordva: MM ■■ ■ A UM ■■ ■■■■■■ ■ ■ ■ ■■ ■ ■■ ■ MM vagy terjedelmes hirdetések- Negyedévre . . 50 kr. U ■ U I ■ 11 U ■ ■ I Ll WM0 I I H IUjuuJiMIjj 11 Mim. - 1.x. • x Hirdetések elfogadtatnak Gal­itilonzeteLl pénzek el- hia Fülöp könyvkereskedésében fogadtatnak Gallia Fülöp | | | ■ a rr | f ■ | Kecskeméten.—Hirdetések ezen­könyvkereskedésében Kecs- ISITieretterjeSZtO ll 6 t I I 3 D. tMtaAW Swis­keméten. * I dtcza 60. sz.) Kecskemét, Január 27. 1870. Előttünk fekszik „a kecskeméti ipa­rosok egyletének“ folyó hónap 23-án tartott közgyűlésében az egyleti elnök által tett évi jelentés kivonata, az egylet pénztári állásának s pénzvagyonának kimutatása, és az egyleti tagok névsora. Valamint minden, a­mi e város előhala­­dását, szellemi és anyagi felvirágzását, most vagy jövőben feltételezi, édes öröm­mel tölti el keblünket: épen e szabályos rövid közlemény hatályosan felfokozta öröm­érzetünket. Megemlékeztünk azonnal a szent köny­vek azon nagyszerű példabeszédéről, midőn a kis mustármagból hatalmas élőfa növeke­dése jósoltatik; megemlékeztünk az angol indiai társaság filléres részvényeken alapit­­tatásáról, mely most egy hatalmas birodal­mat képvisel s Nagybrittanniát a világkeres­kedelem urává avatta. A kecskeméti iparosok szine, java, — csak nehány derék férfiú, — hasznos igye­kezetében gyámolitva nehány pártoló-tag által az intelligentia köréből, alig pár év előtt alakult egyletté, csekély, alig érezhető évdijjakkal; —és most 1870-ik évre van 224. tagja, 3459 fr. 52 kr. pénzvagyona, 248. kötetből álló könyvtára; múlt évben költött szakközlönyökre és hírlapokra 128 fr. 28 kft., ipariskolára tett 1000 forint alapít­ványt , iparárucsarnok felállítására 4000 forint kölcsön-részvényre nyitott aláírást, s tagjai előjegyeztek 5400 írt. hitelt, sőt 4750 írtnak 20% előlegét be is fizették. Ezen kívül az iparos növendékek tanít­tatásáról , minél helyesb kiképeztetéséről gondoskodik, a szorgalmas kitűnő iparos tanonczokat jutalmazza, azon kiválóbb te­hetségű, buzgó törekvésű iparos növendéke­ket, kik tapasztalás­szerzés végett külföldre menni óhajtanának, e ezéjukban elősegéli, erkölcsi és anyagi gyámolitásban részesíti, oly fentartással, hogy az ily pártfogolt nö­vendékek, szerzett tapasztalásaikról az egy­letet havonkint értesíteni tartozzanak, — a szétforgácsolt erők egyesítése és az iparos osztály anyagi helyzetének könnyítése szem­pontjából, — mihelyt pénzereje engedi; — azonnal árubazárt kíván szervezni; — idő­­szakonkint a kézműiparra vonatkozólag kiállítást rendezend s a kitű­nőbb műve­ket anyagi ereje szerint pénzjutalommal di­­jazza, vagy elismerő oklevéllel méltányolja; — a szegényebb, különösen a kezdő ipa­rosokat kölcsönnel segélyezi; — a kézmű­ipart tárgyazó ismeretek megszerezhetése végett olvasó­termet nyit, azt szakmű­­vekkel, könyvtárral s hasznos folyóiratok­kal ellátja, ugyanitt időszakonkint az ipar és természettan köréből felolvasásokat ren­dez ; — végre hogy az egylet fentebbi ez­ál­jainak megfelelhessen, saját pénzerejét, jö­vedelmeinek forrását buzgalommal fokozni hivatásául tekinti, ez okból évenkint, a nyilvánosság előtt működéséről és pénztára állásáról jelentést teszen,­­fentartva, hogy ügyei javultával Iparbank felállításáról is gondoskodjék. Ha ez ifjú intézet 1869-ik év tartama alatt annál egyebet nem tett volna is, hogy 46 tagját 1990 forint kölcsön­pénzzel segé­lyezte, már kitűzött czéljára törekvését elis­meréssel megemlíteni, sőt dicsérettel hal­mozni el nem mulasztjuk vala. Eltekintve azonban attól, mit ez egylet tenni kíván, — az a mit rövid működése alatt valósággal megtett, — fölül haladja minden eddigi reményünket , megerősít minket a kecskeméti polgárok életrevaló­sága iránt mindig táplált hitünkben s fokozza rendithetlen bizalmunkat ez egészséges pol­gári elem nagy jövője iránt. Kiváltképen szerencsét kívánunk az egy­let elnöke s igazgató választmánya dicsére­tes működéséhez: ily férfiak egy társulat életében korszakot alkotnak s valódi kin­cset képeznek. A reál- és ipar­iskola életbe léptetése küszö­bön áll , s a legközelebbi nemzedék készen fogja találni azon elemeket, melyek városunk­ban az ipar felvirágoztatásának főtényezői. Ipar és kereskedelem nélkül az állam­nak biztos jövője nincs; ugyanazon tényezők nélkül egy városi népes község csak oly vándortanyának képzelhető, mely minden szükséges apróság beszerzése végett kényte­len messze távolba vándorolni. Istennek hála! mi most sem vagyunk e kényszerűségben; jövőben pedig, ha vidé­künkön iparczikkek beszerzése végett valaki vándorutat tenni kénytelen leend, nem mi más helyre, hanem mások fognak mihoz­­zánk vándorlani. Csak előre polgártársak! éljen a tisztes ipar! éljenek a szorgalmas iparosok!! Boldogréti Vigh László. ) (­ 1 / I J T Á R C­Z A: „Az alhambrai rózsa.“ Spanyol néprege. (Folytatás.) A nénét szörnyen bántotta azon tudat, hogy ime legbiztosabb utánjárata, szakadatlan gondjai daczára, az ifjak közt egyetértés uralkodott, ha­nem mikor észrevette, hogy unokája romlatlanul állta meg a próbát, megvigasztalódott, hogy hiszen ez mind az ő okos nevelési rendszerének, bölcs tanításának eredménye, melyeket ő ilyképen kedves unokájának nemcsak ajkára, hanem szívébe is zárt. Míg a néne ilyképen saját gőgjének hizelgett, addig Jacintának egyébben főtt a feje, ismételt hűségi fogadalmaival töltötte meg remegő kebelét. Hanem tudvalevő, hogy a bolyongó emberek sze­relme nem állandó. Tehát az apród szerelme is futó patakhoz hasonlított, mely a partjain növekvő virágokkal tréfál egy ideig, azután tova szalad, s nem gondol vele, hogy mindnyája könyer utána. Napok, hetek, hónapok múltak, s az apród­nak hire is elveszett. A gránát megért, szüretel­tek is már, az őszi esőzés zuhatagot képzett a hegyeken, a Sierra Nevada fölvette hó köpenyét, a hideg téli szelek egyedüli lakói lőnek az Al­­hambrának, és ő még sem jött. Elmúlt a tél, ismét eljött dalával, virágaival a tavasz, balzsam­­illatú szellői is lengedeztek; a hó eltűnt, nem is maradt meg nyoma, csak a Nevada ormán, mely a nyár tikkasztó melegében sem vetkőzik le be­lőle. És a feledékeny apródról még sem jött semmi hír. A szegény Jacinta halvány lett és búslakodó. Elhagyta régi foglalkozásait, el mulatságait. A selyem­hímzés elmaradt, nem játszott többé a hangórán, elfonnyadtak virágai, nem ügyelt többé madárkája énekére, szemei, egykor oly ragyogó szemek, a titkos sírástól homályt fogtak. Ha volt valaha magány, mely a szerelmi bánatot képes fokozni, úgy bizonyosan Alhambra e tekintetben az első, mert itt milyen dolog, mintha arra lenne rendelve, miszerint gyöngéd, regényes őrültséget leheljen a szemlélőié. Igaz, hogy szerelmesek szá­mára valódi parádésom, de vajmi keserű a para­dicsom annak,­­ magányosan kénytelen időzni benne. És ő nemcsak magányosan volt, hanem elhagyatva is. — Oh te belga leány! — szokta mondani a szigorú és feddtelen életű Fredegonda, valahány­szor lesújtva, bislakodni látta unokáját, nemde figyelmeztettelek azon emberek csábjaira és fogása­ikra. Mit is várhattál te szegény szülők leánya, habár családod régi és nevezetes ősökkel bir. Bizonyos dolog, hogyha hű is lenne hozzád a fiú, apja, ki az udat legbüszkébb embereinek egyike, nem engedné meg, hogy fia, egy ismeretlen, kö­zépszerű anygi körülményekben levő menyet hozzon a házára. Légy tehát erős és valahára űzd ki fejedből ez a hiúságos gondolatokat. A szigon Fredegonda szavai csak növelték bubánatát, s ő egyebet sem tett, mint titkon ápolta gyötelmeit. Nyár derekán történt, hogy egy késő ese elnyugodván a néne, Jacinta az alabastrom ugrókút széléhez dűlve, merengve virasztott. Éen ott ült, hol a hűtlen apród térdelt s kezét csuklta, itt sóhajtott legtöbbet, e helyen­­ fogadott má annyiszor örök hűséget. Szive a sze­gény leánynak megtelt keserű bánattal és gyöngéd emlékekkel, mire könyek peregtek le arczán s keserítették a fontana vizét. Erre lassan a kristály­hullám mozogni kezdett, azután bugyborékolt, s addig emelkedett, mig elvégre egy női alak, gaz­dag mór öltözetben, emelkedett ki belőle, felséges komolysággal. Jacinta e látmányra úgy elrémült, hogy tova szaladt, s nem mert többé a terembe lépni. Más­nap elmesélte nénjének a látmányt, hanem a jó asszony, ezt a leány zavart képzeletének tulajdo­nította, úgy vélve, hogy elaludt a medenczénél s álmában látta a mór fölséget. „Te bizonyosan a három mór herczegleányról gondolkoztál, kik valaha itt laktak, s ezen gondolat álmaidban is megjelent.“ — Micsoda történet ez, édes Néném? én erről semmit sem tudok. — Bizonyosan hallottál, Zayda, Zorayda, Zorabayda herczegleányokról, kiket ide zárt aty­­jok, s összebeszéltek, hogy keresztyén lovagokkal meg­szöknek. Kettő meg is tette, de a harmadik hatá­rozatában ingadozott, s meghalt e toronyban. — Most emlékszem, hogy emlegette valaki e történetet, sőt én meg is sirattam a szegény Zorabayda-t. — Te méltán sírhattál fölötte, — folytatá a néne — mert hiszen Zorabayda kedvese a te ősöd volt. Sokáig gyászolta már kedvesét, de az idő meggyógyította szívsebét, elvett aztán egy spanyol leányt, a­kitől aztán származtál te is. Gondolkozóba esett Jacinta, azután ekképen szólt: — A­mit láttam, az nem képzeleti tünemény, arról bizonyos vagyok. Ha igaz, hogy ez a kódv

Next