Kecskeméti Lapok, 1875. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)

1875-07-04 / 27. szám

­ Az állami reáliskola tanári kara ismét­­ szép jelét adta önzetlen ügybuzgóságának; felter­jesztést intézett ugyanis a közoktatási minisztéri­umhoz, melyben az intézetnek fő­reál­is kólává ala­kítása tekintetéből felajánlotta, hogy mivel az állami költségvetésben e tanintézet ötödik osztá­lyának megnyitására semmi költség előirányozva nincs, ezen osztály tantárgyait a tanári kar saját tagjai közt beosztva 1875/6-ik tanévben minden dij nélkül előadni fogja s erkölcsi elismerésen kívül semmi jutalmat sem vár, el sem fogad, csupán egy segédtanárt kér 800 ft. évi fizetéssel alkal­maztatni. Ezen ajánlatát a városnál is bejelentvén az 5-ik osztály számára szükséges tanterem felsze­relése végett, a közelebb múlt június hónap 24-kén tartott közgyűlésben teljes elismeréssel fogadtatott s határozatilag jön kimondva, hogy ha a kért se­gédtanári állomás fizetése az államkincstár terhére netalán el nem fogadtathatnék, azt jövő évben a város fogja viselni és ez értelemben a közoktatási minisztériumhoz felterjesztés rendeltetett intéztetni.­­ A „József-gőzmalom“ uszoda­ fürdője a folyó nyári fürdőivad alatt is szép pártfogásnak örvend, s róla mindazoktól, kik benne megfordul­­­­tak, a czélszerű berendezés, a víz tisztasága és kellemes hőmérséke iránt elismerő és dicsérő nyilat­kozatokat hallhatni. A berendezés valóban meg is érdemli a dicséretet; zsenge korú gyermekek, va­lamint felnőtt férfiak, úgyszintén a nő­i közönség külön helyiségben találják ott fel a számukra szük­séges vízmennyiséget ahhoz képest, amint úszni tudnak, vagy csupán mosakodásban lelik kedvüket. És midőn e miatt felhívjuk a közönség figyelmét ez uszoda­fürdő még kiválóbb pártolására; az illető­ket figyelmeztetjük, hogy a fürdő járdáin a pok­rócznak hiányozni soha sem volna szabad; valamint arra is, hogy úszónadrágjai készíttetésénél ne csak egy mértéket használjon, mert amint e sorok írója önmagán tapasztalni volt kénytelen, az úszóruha volna és nem Samu nadrágja, akár hogy akarja is az ember — hogyha szűkre szabták — nem lesz abból vemhes. — Horváth Döme Úr, városunk alsókerüle­tének 1861-től 1875. évig volt országgyűlési képvi­selője, az országgyűlési jegyzőkönyvek, naplók és egyéb nyomtatványok nagybecsű gyűjteményét idő­n­­ként a város levéltárának adományozta, s legutóbb is ezekből másfél mázsa súlyt küldött be. Az or­szágos könyvtárakon kívül alig tartatott meg valahol oly gondosan e tizenöt évi korszakról az ország­gyűlési nyomtatványok gyűjteménye, mint a kecs­keméti levéltárban Horváth Döme úr szívességéből, mely kincse lesz levéltárunknak. A városi tanács köszönettel fogadta e legutóbbi küldeményt s a közgyűlésnek bejelentetni rendelte. — A kecskeméti ügyvéd-egylet hét évi fenállása után, az ügyvédi kamara felállításával megszűnvén, egész vagyonát a Kecskeméten felál­lítandó árvaház javára, mint alapítványt átadatal elhatározta. Az egylet volt elnöke Csilléry Benő úr az egylet eredeti alapszabályait és pecsétjét múlt hónap 20-án a város levéltárában leendő elhelyezés végett bemutatta s ugyanakkor egy takarékpénztári könyvecskében 208 frt. 67 krt., alapitványi tőkék­ben 160 frt., követelésekben 672 frt. 90 krt. ösz­­szesen 1041 frt. 57 krt a városi közönség rendel­kezésére bocsátott.­­ A nemzetgazdasági egylet közhasznú törekvését legújabban arra fordította, hogy a ma­gyar emberben annyira hiányzó takarékossági szel­lemet meghonosítsa, s e végből felkarolja az iskolai takarékpénztárak ügyét és megkíván ragadni minden alkalmat, mely a takarékosság előmozdítása és megkedveltetésére szolgál, közeledvén az iskolai tanév vége és ismervén a városok és községek azon dicséretes bőkezűségét, melylyel a jobb tanu­lók szorgalmát pénzbeli vagy egyéb ajándékok kiosztásával szokták jutalmazni, arra figyelmeztet a nemzetgazdasági egylet, hogy az ily jutalmak és ajándékok jövőre ne készpénzben, hanem taka­rékpénztári könyvecskékben szolgáltassanak ki, mert a takarékpénztárba 1 forintig csekély összegek is elhelyeztethetnek, s a jutalmazott jó tanuló ha saját nevére kiállított takarékpénztári könyvecské­ben kapja meg a részére kijelölt pályadíjat vagy ajándékot, ez által már mintegy oda lesz utalva, hogy a könyvecskében kapott jutalmat további be­tétedés szaporítja és az ily jutalmazásnak sokkal jobb és nagyobb hatása várható, mint a csillogó ezüst- vagy aranypénzben adottnak. — Követésre méltó bölcs intézkedés! — Ha még a jutalom ünne­pélyes kiosztása alkalmával a tanár vagy iskolai elöljáróság a takarékosság fontosságáról néhány fel­világosító és ösztönző szót intéz az ifjúsághoz, igy az eredmény, a takarékosság megkedveltetése s ezzel együtt a takarékosságnak terjesztése m­égin­­kább biztosíttatnék. — Nekünk is van mindenik tanintézetünknél évenkint számos ilyetén jutalom­­kiosztás: kíséreljük meg a bölcs tanácsot követni. — Áldassék a mindenható! — felelt ki Da­­nelli — ez az én kedves Celinám. A bitó asszonyság nem juthatott szóhoz. Öcs­­cséhez sietett, s onnét várta a történendőket visz­­szafojtott lélekzettel. Férjének egy negyedórájába került müvén s a múlt éji rombolásokon átjönni. Végre megnyilt az ajtó, nejéhez rohant s szótlan kebléhez szok­ta. — No! hát én senki vagyok , — kiáltott közbe Danelli, látva hogy nagybátyja sir, mint a gyermek. A bankár elereszté nejét, s letérdelt öcscse mellé, átölelte mint anya szokta gyermekét. — Ez elfeledteti törött lábam, — szólt Danelli mosolyogva. — Valamint órám is ... . — Illés hát te lábad törted. Istenem mily nagy szerencsétlenség! — kiáltott fájdalmasan Celina, elhagyva Abila asszonyságot, s feléje igyekvők. — Ne ijedj meg, — szólt vidoran — nagybá­tyám fizeti az orvost. Alig egy félóra múlva a két fogoly a mezei lak első emeletén volt. A melunból hamar előhívott orvos kinyilatkoztató, hogy a törés nem enged jelenleg semmi továbbszállítást, egyszersmind be­kötözte a tört tagot. VI. A bankár hol nejénél, ki egy pamlagra dőlt, hol öcscsénél időzött; egyik sem élt irányában egy megvető vagy szemrehányó szóval, vagy mozdu­lattal. Danelli nem veszte el jó kedvét, Abiló asszonyság pedig mindig átölelte férjét, valahányszor feléje közeledett. Mindnyájan örültek, még Celina is, Illés láb­­­törése dacára. A hamis, Abiló urat egy ígéretére emlékeztette, mit néhány órával előbb tett. Alig végezte be az orvos a bekötözést, már tudtára adta Illésnek Abiló úr ígéretét, ki eléggé tudta mily nagy súlyt lehet ennek tulajdonítani. — Képzeld csak Illés hogyan jöttem én ide, — szólt, Danelli kezeit szorongatva. — Kilencre járt, épen gondoltam reád, hogy eljösz-e a Saint-Georges­­utcába Bébét megölelni hozzá hason szin, piros és fehér bölcsőjében; hirtelen föltárul az ajtó, belép nagybátyád, kit eddig nem ismertem , mint a vihar. — Asszonyom, — kezdé támadását minden kimélet nélkül,­­— igaz hogy ön kedvese az én uno­kaöcsém Danelli Illésnek! — Igaz, de remény­em, hogy neje is le­szek , ha ön is beleegyez uram , — feleltem bátran. — Meglátogatta kegyedet olykor-olykor Abiló asszonyság ? —­ Elismerő és hálás vagyok iránta. Valahány­szor szerencsétlen, elégületlen voltam jelenemmel, valahányszor vigasztaló szavakra volt szükségem, egész az napig, — uram fölfoghatja helyzetem — Abiló asszonyság jó angyalom volt, visszaadta bá­torságom s remélni tanított .... — Kegyednek vissza kell emlékezni valame­lyik látogatása napjára? — Utoljára Abiló asszonyság június 6-án volt itt. Gyermekem, ki unokaöcscséé is, élet s halál közt lebegett, én örült voltam fájdalmamban. Abiló asszonyság akkor Dieppében tartózkodott, jól tudta mennyire reménytelen állapotban vagyok, megfo­gadtam hogy vízbe ölöm magam, ha gyermekem meghal, ő jött vigasztalni s megígérte, hogy Illés férjem lesz, s gyermekem meggyógyult. Tovább egy óránál időzött nálam. Ő el is kisérte a vaspá­lyához. Számítottam reá, hogy tegnap is megláto­gat, beszéltünk volna házasságomról, valószínüleg nem jöhetett, de el fog azért még jönni, ő igen jó! Ön igen boldog lehet, hogy oly neje van és én is az vagyok egy kissé . . . csodálkoztam, hogy ön gátolná unokaöcscse boldogságát........... — Gátoltam, de most már nem többé. Gyor­san öltözködjék , s jöjjön velem. — Tehát beleegyez, hogy Illés nőül vegyen! Ölelje meg kis fiát, azután menjünk. — Megfogtam nagybátyád karját — szólt Celina — s a bölcsőhöz vezettem. Bébe reá mosoly­gott, ő pedig összevissza ölelgette, s igy szólt: „mindjárt kis kedves!“ Az úton beszélte el azután rettenetes tettét. Biztosíthatlak róla, hogy késleke­dett. Tartott tőle, hogy Abila asszonyság e bánás­módját nem bocsájtandja meg. A bankár hiába remegett, — tette hozzá még. Cérida grófhölgy, ki e történetkét nekem a múlt őszszel elbeszélte egy Páris körüli gyönyörű villá­ban , s a bankár félelme nem sokáig tartott, mit a fennebbiekből tudunk. Neje megbocsájtott neki Celina s Danelli jelenlétében , megbocsájtott azután négyszemközt is; Abiló úr pedig egy hónap múlva eladta mezei lakát, melyhez reá nézve oly szomorú emlékek fűződtek. így történt, hogy a kedves regélő hölgy bir­tokába jutott, s igy tudja a történet­ét minden részleteiben, melyből a bankár nem csinált titkot. Ez estély óta nem jő a pompás villába új­­ vendég, hogy el ne beszélnék a bankár esetét, s meg ne mutatnák neki az elhagyott műtermet. KÜLÖNFÉLÉK. — Királyi halott. V. Ferdinánd, Magyar­­ország királya — e néven első német császár — múlt hó 29-én, Prágában elhunyt. Magyarország újjászületésének korszaka szoros kapcsolatban van nevével, s a nemzet, mely válságos időket ért meg uralkodása alatt, ma alattvalói mély s őszinte fáj­dalmat érez egyik „legjobb szivü“ királya elhunyta fölött. A hosszú—­82 évre —nyúlt, viszontagsá­gokban gazdag élet kellő méltatása a történelemé; mi, e kor gyermekei áldást kérünk a királyi halott emlékezetére!! — A főváros szerencsétlensége. Múlt hó 26-án a vész, a pusztulás angyala röpült át Budapest fölött, irtózatos romlást okozván annak különösen túl a dunai részében. A Duna jobb part­ján fővárosunkat hegyek veszik körül, melyekben a terhes fellegek megütközvén, oly viharos felhő­szakadást szültek, minőre eleddig ki se emlékezett, s melynek romboló hatalmát túlzás nélkül mindenki csak az 1838. évi nagy árvízzel teszi párhuzamba, de azt is hozzá teszi, a mostani veszedelem azon­ban annál is nagyobb volt, mert akkor csak a Duna áradott ki, mig most a magas hegyekből zuhatag erejével törtek elő a habok, elsodorva tömegük súlyánál s rohanó erejüknél fogva maguk előtt mindent, mi útjukban állott. A hegyek közt futó utak, megannyi úttá csinált vízmosások áradó folyókká nőtték magukat, mikben 5—6 láb ma­gasra is feldagadt a rohanó ár, s elsodorta az útjában eső kalyibát épen úgy, mint a századok viharaival daczolni kész emeletes házakat. A köz­lekedés teljesen megszakadt; kik haza siettek, nem juthatának kétségbeeső családjuk körébe, s kiket munkakörük otthon tartott, azok közül sok a he­gyek közé mulatni ment kedves övéinek csak hideg tetemeit láthatá. Az úton rekedtek menthetlenül oda vesztek, s ha netán valaki menekült, azt az isteni gondviselés különös kegyelme menté meg. — Este 7 óra tájban tűntek fel a láthatáron a hamvas sötét szinü fellegek, mikből zuhogó eső bobita a hegyvidéket. Az eleinte gyenge nyugati szél mind erősebbé lett, s alig múlt 7 óra, már viharként dühöngött. A­ki e szörnyű időben a Duna balpart­járól az ős Budát kereste volna, az sűrű párává zúzott eső­víznél, a Duna szinétől magasra fel a fellegekig mit sem látott volna. A Rácz-városban ez alatt szörnyű dolgok történtek, a­merre a szem lát mindenütt kétségbeesés és halál! Házak dűltek össze, köztük a világhírű Ráczfürdő vendéglős he­lyisége, a Mauksch-féle két emeletes és Csekő-féle emeletes ház. Az összeomlott házakból a bútorokat elhordta az ár, s ki hinné el, ha úgy nem volna, egyik összeomlott házból a rengő bölcsővel együtt eltűnt az óriás súlyával bíró Wertheim kassa is! Az ördögárok felett épült házak nagyrészben be­omlottak , vagy annyira megrongáltattak, hogy a megrémült lakókat erőhatalommal is ki kelle belőle hordani. Épen ily óriási pusztulás volt a Krisztina­városban is. A városmajor, a Horváth-kert roppant tóhoz hasonlított. Az ördögárokban rémítő sebesség­gel ömlik a víz; állatokat, bölcsöket, bútorokat, ketreczeket vive magával, majd embereket, kik már félig holtan, összetett kezeikkel segélyért lát­szottak könyörgeni. A Drasche-féle gyár e közben kigyuladt. Lent öldöklő vizár, fent emésztő tűz, mely szinte ember éltét vette áldozatul.­­ A budai hegyekben a viharral párosult irtóztató jégeső, a a ritka jó terméssel biztató szellőt egészen meg­semmisítette, milliókra megy a kár, mi itt okozta­­­tott. Sokan egész érték keresményét veszítették el, legtöbben pedig oly károkat szenvedtek, hogy rajtuk a könyörülő emberbarátok pillanatra szóló adományai mellett, csak a jóságos Isten segíthet. A­mint szokták mondani, azok a boldogok, kiknek a zugó vihar a rohanó árban iszapágyat vetett. Az élők ki vannak téve gyásznak, nyomornak, ínségnek, melynek enyhítése céljából sokan enge­délyt kaptak a koldulásra. Ezek ott ülnek a romok között, tányért tartva kezükben; a kéregetés nem lévén kenyerek, szótlanul tartják kezüket a kiváncsi járó­kelők felé, kik elértve a hangtalan beszédet, könnyezve nyújtanak alamizsnát azoknak, kik teg­nap még tehetős polgárok voltak. Gyermekek kol­dulva járnak-kelnek, kik sokkal tisztábbak, csino­­sabbak, semhogy koldusokul nézhetnék őket. A naponként tóduló néptömeg alamizsnát nyújt a pusztulás eme fiainak. — Eddigelé 32 halottat ta­láltak fel a viz alól kimaradt iszapban, ki tudja hányat fognak még lelni, s hánynak nyújt jeltelen sirt a szőke Duna medre?! — A legújabb tudósí­tások szerint Ó-Buda is ép annyit szenvedett, mint a Rácz- és Krisztina-város, pedig ennek nincsen ördögárka. — B. — Király Ő Felsége értesülve a budai szerencsétlenségről, azonnal 1500 frtot, s újabban 5000 frtot tett folyóvá magánpénztárából az elemi csapás által sújtottak fölsegélésére. A királyi nemes példa egyesek s testületek részéről méltó követőkre f­akadt. Ezennel mi is fölhívjuk városunk lelkes la­

Next