Kecskeméti Lapok, 1883. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)
1883-04-08 / 15. szám
TIZENHATODIK ÉVFOLYAM. 15. Szám. 1883 ÁPRILIS 8. KECSKEMÉTI LAPOK ~ ~politikai és társadalmi hetilap ^ Félévre . . 2 „ 50 „ . Egy szám ára 12 kr. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP delmes hirdetéseknél árleengedés adatik-Előfizetni az év folytán minden hónap elején m lehet. SZERKESZTŐ LAKIK: HALASI-UTCZA, 17. SZ. , KIADÓ-HIVATAL: BUDAI-UTCZA, 184. SZ. Baytgdy minden beigtatásért 30 kr. A kecskeméti szintigy. Ez a kérdés most annyiban aktuális , a mennyiben a napokban tárgyalja a tanács Miklósy Gyula a télen itt működött színigazgató abbeli kérvényét, hogy engedtessék meg neki egy nyári színkör felállítása, s adassák neki jogi egymást követő évben abban működni; kér egyúttal 400 frt. évi subventiót s azon tilalom kimondását, hogy a 6 éven belül semminemű lovardának vagy akrobatáknak állandó játszhatási engedély ne adassák. Mindezek oly dolgok, melyeket a tanács házilag el nem intézhet, s melyek felett dönteni a legközelebbi közgyűlés van hivatva. A tanács mindössze referálni fogja s esetleg véleményezni. Mi igen alkalminak találjuk ez időpontot arra, hogy a kecskeméti színi viszonyokba egy komoly pillantást vessünk, sokkal fontosabb dolognak tartván azt, semhogy néhány lapos frázissal napirendre térjünk felette. Senki sem zárkózhatik el a szánalom bizonyos érzete elől, valahányszor szóba hozatik, hogy Kecskemétre színtársulat jön. Mindenki ismeri a küzdelem ama keserves munkáját, mely a hozzánk jövő színtársulatnak osztályrészül jut. Pedig s ezt egészen őszintén bevallhatjuk magunknak — mi igen arrogáns publikum vagyunk. Sokkal többet követelünk attól, mint amennyit megfizetni bírunk. Ennek is megvan a maga természetes oka. Közel lakunk a fővároshoz, s valahányszor felrándulunk, az újabb darabokkal megnézzük s azokkal a benyomásokkal hazatérve, miket egy fővárosi kitűnő előadás reánk gyakorolt, önkénytelenül is fitymálva fogadjuk azt az élvezetet, melyet az itteni színtársulat szerény képessége nyújt. Ez első oka annak, hogy nem vagyunk szorgalmas színházlátogatók. Másodszor színházunk a rosszul berendezett színházak mintaképe, különösen mióta páholyokkal ékeskedik. Nehezen vagy éppenséggel nem fűthető s ami a fő: jövedelmet sem lehet benne csinálni. Szóba hozható karzata, mely pedig koronként tekintélyes mennyiségben nevelné a színigazgató jövedelmét, alig van. 150 emberrel úgy megtelik az, hogy azok egy része valóságos tortúrának van kitéve, ahelyett, hogy előadást élvezne. Mindamellett az igazgató 1000 frt. színházbért tartozik évadonként fizetni, ami küzdelmeit még súlyosabbá, hogy ne mondjuk, még lehetetlenebbé (paradox comparativus) teszi. Különben az a mathematikai képtelenség, hogy nálunk egy elsőrendű, vagyis magasra hangolt igényeinket kielégíteni képes társulat megélhessen, a legegyszerűbb számvetéssel is kimutatható. Amennyire mi a hazai színi viszonyokat ismerjük, egy olyan színtársulat havi gageja 2000 frttot tesz ki. Azt ismét tudjuk, hogy a mi színházunk átlagos havi bevétele 1200 és 1500 frt közt ingadozik, így tehát a legkedvezőbb körülmények közt is egy 6 hónapos évadban az olyan vakmerő, vagyis a viszonyokkal számolni nem tudó színigazgató, ki hozzánk egy rendszeresen szervezett nagy társulattal jön , kedves emlékekkel és 3000 frt deficittel vesz búcsút Bánk bán szülővárosától. Ha ezt a körülményt ,melyet minden rendes színházlátogató, vagyis édes kevesen ismernek), számba veszszük, akkor a színigazgatók ellen hangoztatott panaszok egy tekintélyes része elesik, mert tartozunk mindenekelőtte annak beismerésével, hogy lehetetlent még egy színigazgatótól sem követelhetünk. Vegyük például a legutóbb itt működött színigazgatót, Miklósy Gyulát. Tengernyi vádat s részben igen alaposakat hallottunk ellene felhozni. Hogy operette primadonnája például nem állta meg a helyét, hogy a karszemélyzet gyarló volt, hogy nagyon sok előadást rendezett, kifárasztva vele közönséget és színészt egyaránt, hogy az operettet elküldte Halasra vendégszerepelni , hogy szépségversenyeket rendezett , melyek épen nem egyeznek meg a színigazgató művészi hivatásával. S e vádak, habozás nélkül mondhatjuk, mind megannyi igazságok, de ha velük azokat a még igazabb tényeket állítjuk szembe, hogy egy kecskeméti színigazgató 200 frtos primadonnát és kitűnő karszemélyzetet nem képes megfizetni, hogy az 1000 frt színházbért csakis úgy képes törleszteni, ha legalább 100 előadást nem rendez, hogy az évad elején minden új operettnél méltóságos deficitek mutatkoztak, hogy inkább rendezzen farsangi bohóczkodásként szépségversenyeket , semhogy egy csomó jóhiszemű hitelezőt rászedjen, mondjuk, ha mindezeket a mentségeket ama vádakkal szembeállítjuk, akkor Miklósy itteni működésére sokkal méltányosabb ítéletet kell hoznunk, mint hoznak sokan. A sajtó parancsoló kötelességét teljesítettük, midőn a helyzetet mindkét oldalról megvilágítottuk s ezt tennünk annyival is inkább állott kötelességünkben , mert — mint mondok — Miklósynak a színkörre vonatkozó kérvénye e napokban fog az első fórumon tárgyaltatni. Azt pedig már egy korábbi czikkünkben kifejtettük, hogy mi a nyári színkör felállításában színügyünk körül egy gyökeres reformot látunk s mint ilyet, melegen üdvözöltük az eszmét, melyet Kecskeméten átlag mindenki igen életrevalónak tart. TÁRCZA Temetőben... Oh mily csendes itt e holtak országa, Könynyel locsolt gyászvirágok rónája. Gyászt ünnepel a susogó szellő is .. . — Búst kesereg a kis madár dala is. Mintha látnád te kis madár bánatom, Hogy a szivem féltett kincsét siratom! Mintha tudná e csalitos temető — Hogy szivemből — lágy ölébe zárta ő . . . Az egyetlent, kit oly hévvel szerettem, Ő volt éltem, drága gyöngyöm s mindenem, Mély gyászt öltött a szivem is — temető . .. Bánatfelhőt űzött rá a teremtő. Somogyi János: A nagy ember. (Vázlat.) Emlékeimben keresek. Keresek egy boldogságos arczát, melynek lesugárzó derűje elűzze a bánatos alakokat előlem, elhajtsa a bú homályát, mely mind súlyosabban nehezedik lelkemre. Ez az arczkép. Mily sokat nevettünk, mily sokat kaczagtunk együtt. Az is van ráírva: A víg napok emlékéül. Még itt is mosolyog. Mosolyog a kék szempár, mosolyog a kicsiny ajk, mosolyognak a gödröcskék arczain. S az egész főről olyan boldogság sugároz le. Mintegy kihívja a sorsot. Amúgy diákosan laktunk náluk, ketten egy kis bérszobában. Már évek óta. Bedő Laczi, meg én. Könnyen megfértünk. Engem elszólított, őt meg otthon tartotta a kötelesség. Az estéket aztán együtt töltöttük. Margit, az édesanyja, Laczi, meg én. Laczinak szép, csengő hangja volt: elszavalta a Petőfi verseit, leginkább a szomorúakat, a September végén-t, meg a Cypruslombokat . Margitka olyan feszült figyelemmel hallgatta, hogy sokszor megirigyeltem érte Laczit. Elhordta neki a az olvasókör sentimentális regényeit, azokat a régi lovagregényeket, melyeknek Esmeraldája vagy Kunegundája olyan szívszakasztó, érzékeny rigmusokban szavalja el a maga néhány kötetes szerencsétlenségeit. Ezek nagyon hatottak a kis szőke Margitra, különösen ha Laczi a maga részvevő, rezgő, és-elfogadó hangjával olvasta fel neki. Vasárnap délutánonként kiki jártunk a városligetbe. Laczi, vagy jó előre megkötött szerződési jogon, vagy valami furfanggal, de mindig ki tudta mesterkélni, hogy az ő karjának jutott Margit s hogy én rendesen elefánt-szerepre voltam utalva. De hát úgy volt az jól, mert Margit úgy szerette, amit pedig ő szeretett, szerettük mi is. Megvolt azért nekem is a nagy becsületem — az öreg asszony előtt. S az is ér valamit. Laczinak megvoltak a maga művészi hajlamai s néha-néha színházi jegyekkel lepte meg Margitékat. Ilyenkor rendesen én is velük mentem s Margitka napokig el tudott beszélni az előadott darabról, a játszó színészekről, a szép színésznőkről, melyeket Laczi honnan, honnan nem, mind személyesen ismert, s melyekről mindig tudott egyes apró pikantériákat, kulissza mögötti titkokat elbeszélni. Ismert mindenkit s ismerte őt is mindenki. Pajtáskodott a hírlapírókkal s állítólag ezen a réven jutott a Hölgyvilág tiszteletpéldányához, melyet Margit oly nagyon szeretett olvasni. Ebben a harmadrendű képeslapban jelentek meg tőle is eleinte phantastikus nevű hölgyekhez, majd M.-hoz intézett ábránddal telt, világfájdalmas, epedő versei, de amelyek mindig ékes guirlandokkal, virágkoszorúkkal voltak körülvéve s melyek nagyon jól megtalálták az utat Margitka fogékony szivéhez. Nem csodálkoztam egy cseppet se, midőn egy este ünnepies vacsorára voltam behiva Margitkáékhoz, a mely ünnepies vacsorán az ő eljegyzésüket ültük meg. Laczi hova hamarébb elvégzi jogi tanulmányait , mihelyt diplomája lesz, rögtön üljük a menyegzőt is meg. Rátekintettem Margitkára, ki lesütötte szemeit, kinek bíborban égett arcza, de kinek ajkait körülfolyta az a boldog, üdvösséges mosoly, mely itt a képen is rajta van, s mely jövendő boldogsága előrevetett fényének látszott. És aztán meg kell vallanom, hogy azóta sok mindenfelé jártam, sok mindenütt megfordultam, de boldogabb jegyeseket, mint ők, sohse láttam. Margit olyan boldog volt, mint boldog lehet, aki magáénak vallhatja a szívét, lelkét, mindenét betöltő ideált, mint boldog lehet, aki biztos tudattal néz a jövő elé, hogy ez túlvilági üdv késeit fogja számára méhéből kifejteni. Hiszen nem is lehetünk máskép boldogok. Lemondással, megadással csüggünk a keserű, s visszasóhajtó vágygyal vagy fájó mosolylyal az édes múlton; nem érezzük a jelen boldogságát, elmulasztjuk, mit a perez kinál, mert a jövőn csügg tekintetünk, vágyunk, óhajunk; s ha ez biztató derűt sugároz felénk a jelen nyugalmas perczei mellé, — ekkor s csakis ekkor érezzük magunkat boldogoknak. Tán senki sem élte ezt inkább át, mint épen Margit, s annyival inkább, minthogy neki múltja se volt. Ugyan mi múltja lehetne egy 16 éves fiatal leánynak? Aki az életet csak ama rózsaszin üvegen nézte még mindig, melyet a gyermekifjúság tart szeme elé. S Laczi, Laczi szintén. Neki már volt múltja. Az ő szeme elé nem rózsaszin üveget tartott az élet. Szabad szemmel ismerkedett meg vele s ilyenkor, valljuk meg, az ember inkább sötétnek, mint rózsaszínűnek hajlandó megismerni. Fél-ifjúkorától fogva az önfentartásra utalva, csak folytonos küzdelem árán tudta magát eddig is feltörni. S ha a jövőbe nézett, nem mutatott az sem ragyogóbb látóképet elébe. Kiállni a nagyvilágba, egyedül, minden támasz, pártfogó nélkül, nem nagyon lélekemelő. S ez többnyire borongóvá, nyomottá is tette kedélyét. Gyakran meg akarta magát adni a sorsnak, eldobni a fölvett keztyűt az élettel, de volt lelkében valami önérzet, valami büszkeség, mely újra mindig föllázutá az őt megtörni akaró balsors ellen. Szeretett volna magasra törni, de hiányzott belőle az erély, a kitartás, meggyőzni apránként az elébe háramló akadályokat. Félmunka végeztével belefáradt, abbahagyta, s midőn önérzete újból munkára ösztönözte, egészen újra kelle fognia mindenhez. Mióta jegyese jön Margitnak, valóságos lázzal dolgozott. Utolsó vizsgájára készült s publicistái dolgokkal foglalkozik. Egy kisebbrendű napilap fogadta el nagy hangú vezérczikkeit. Akkoriban ép egy igen kényes ügy tartotta izgalomban a kedélyeket. A belügyminisztériumban nagymérvű sikkasztás nyomára jutottak s a Nemzeti Zászló (ez volt a Laczi hirlapja) mindennap újabb meg újabb senzátiós híreket tudott hozni az esetről, melyeket másnap véresszájú vezérczikkekben magyarázgatott Bedő Laczi. A Nemzeti Zászló egyes számait tömegesen kapkodták s Bedő Laczi neve, mint a visszaélések kérlelhetetlen ostorozójáé, szájról szájra kezdett járni. Az egész hecz egy hétig tartott. Honnan, honnan nem kiderült, hogy az egész ügy tévedésen alapszik s az elveszett pénzek megkerültek. Ugyanaz nap jelent meg Laczi vezérczikkeinek utolsója, mely egész nyíltan magát a belügyminisztert vádolta sikkasztással, noha ép valamely alantas közeg pénztárában volt a hiány. Fiatalság bolondság. Másutt egyszerűen az őrültek házába csukják az ilyen embert, Bedő Laczit csak sajtópörbe fogták. El is ítélték néhány havi fogságra. A Nemzeti Zászló, mely azóta kedvelt lapja maradt a botrányhajhászó publikumnak, nagy tőkét vert ebből az ügyből. Szidta a minisztert, szidta az államügyészt, szidta az esküdtszéket s nemzeti mártyrt csinált Bedő Katona-ünnepély. Szükségesnek tartjuk közönségünket a Katona-ünnepélyt rendező bizottság f. hó 1-én tartott nagygyűléséről a következőkben értesíteni : Elnök dr. Szeless József úr megnyitván az ülést, jegyzőknek Kovács László és ifj. Tóth Istvánt kéri fel. Ezután bejelenti, hogy özv. Tatay lymaigne asszony — miniarvaiováház jelenlegi tulajdonosnője — teljes készséggel adta beleegyezését, hogy az emléktábla a ház falában beleillesztessék, még pedig úgy, hogy a 49,1 magas, 2' széles emléktábla az épület csapott sarkán helyeztessék el. A dicsodára 1. évi márczius 15-ig beérkezett 40