Kecskeméti Lapok, 1883. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)

1883-04-08 / 15. szám

TIZENHATODIK ÉVFOLYAM. 15. Szám. 1883 ÁPRILIS 8. KECSKEMÉTI LAPOK ~ ~politikai és társadalmi hetilap ^ Félévre . . 2 „ 50 „ . Egy szám ára 12 kr. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP delmes hirdetéseknél árleengedés adatik-Előfizetni az év folytán minden hónap elején m lehet. SZERKESZTŐ LAKIK: HALASI-UTCZA, 17. SZ. , KIADÓ-HIVATAL: BUDAI-UTCZA, 184. SZ. Baytgdy minden beigtatásért 30 kr. A kecskeméti szintigy. Ez a kérdés most annyiban aktuá­lis , a mennyiben a napokban tárgyalja a tanács Miklósy Gyula a télen itt működött színigazgató abbeli kérvé­nyét, hogy engedtessék meg neki egy nyári színkör felállítása, s adassák neki jog­i egymást követő évben ab­ban működni; kér egyúttal 400 frt. évi subventiót s azon tilalom kimon­dását, hogy a 6 éven belül semmine­mű lovardának vagy akrobatáknak ál­landó játszhatási engedély ne adassák. Mindezek oly dolgok, melyeket a tanács házilag el nem intézhet, s melyek felett dönteni a legközelebbi közgyűlés van hivatva. A tanács mind­össze referálni fogja s esetleg véle­ményezni. Mi igen alkalminak találjuk ez időpontot arra, hogy a kecskeméti színi viszonyokba egy komoly pillantást vessünk, sokkal fontosabb dolognak tartván azt, semhogy néhány lapos frázissal napirendre térjünk felette. Senki sem zárkózhatik el a szána­lom bizonyos érzete elől, valahányszor szóba hozatik, hogy Kecskemétre szín­­társulat jön. Mindenki ismeri a küz­delem ama keserves munkáját, mely a hozzánk jövő színtársulatnak osztály­részül jut. Pedig s ezt egészen őszin­tén bevallhatjuk magunknak — mi igen arrogáns publikum vagyunk. Sok­kal többet követelünk attól, mint a­mennyit megfizetni bírunk. Ennek is megvan a maga természetes oka. Közel lakunk a fővároshoz, s vala­hányszor felrándulunk, az újabb dara­bokkal megnézzük s azokkal a benyo­másokkal hazatérve, miket egy fővá­rosi kitűnő előadás reánk gyakorolt, önkénytelenül is fitymálva fogadjuk azt az élvezetet, melyet az itteni szín­társulat szerény képessége nyújt. Ez első oka annak, hogy nem vagyunk szorgalmas színházlátogatók. Másodszor színházunk a rosszul berendezett színházak mintaképe, kü­lönösen mióta páholyokkal ékeskedik. Nehezen vagy éppenséggel nem fűthető s a­mi a fő: jövedelmet sem lehet benne csinálni. Szóba hozható karzata, mely pe­dig koronként tekintélyes mennyiségben nevelné a színigazgató jövedelmét, alig van. 150 emberrel úgy megtelik az, hogy azok egy része valóságos tortúrá­nak van kitéve, a­helyett, hogy elő­adást élvezne. Mindamellett az igaz­gató 1000 frt. színházbért tartozik évadonként fizetni, a­mi küzdelmeit még súlyosabbá, hogy ne mondjuk, még lehetetlenebbé (paradox comparativus) teszi. Különben az a mathematikai kép­telenség, hogy nálunk egy elsőrendű, vagyis magasra hangolt igényeinket kielégíteni képes társulat megélhessen, a legegyszerűbb számvetéssel is kimu­tatható. A­mennyire mi a hazai színi viszonyokat ismerjük, egy olyan szín­­társulat havi gageja 2000 frttot tesz ki. Azt ismét tudjuk, hogy a mi színházunk átlagos havi bevétele 1200 és 1500 frt közt ingadozik, így tehát a legkedve­zőbb körülmények közt is egy 6 hó­napos évadban az olyan vakmerő, vagyis a viszonyokkal számolni nem tudó színigazgató, ki hozzánk egy rendsze­resen szervezett nagy társulattal jön , kedves emlékekkel és 3000 frt defic­it­­tel vesz búcsút Bánk­ bán szülővárosától. Ha ezt a körülményt ,­­melyet minden rendes színházlátogató, vagyis édes kevesen ismernek), számba vesz­­szük, akkor a színigazgatók ellen han­goztatott panaszok egy tekintélyes része elesik, mert tartozunk mindenekelőtte annak beismerésével, hogy lehetetlent még egy színigazgatótól sem követel­hetünk. Vegyük például a legutóbb itt mű­ködött színigazgatót, Miklósy Gyulát. Tengernyi vádat s részben igen alapo­sakat hallottunk ellene felhozni. Hogy operette primadonnája például nem állta meg a helyét, hogy a karszemély­zet gyarló volt, hogy nagyon sok elő­adást rendezett, kifárasztva vele közön­séget és színészt egyaránt, hogy az operettet elküldte Halasra vendégsze­repelni , hogy szépségversenyeket ren­dezett , melyek épen nem egyeznek meg a színigazgató művészi hivatásával. S e vádak, habozás nélkül mond­hatjuk, mind megannyi igazságok, de ha velük azokat a még igazabb ténye­ket állítjuk szembe, hogy egy kecs­keméti színigazgató 200 frtos prima­donnát és kitűnő karszemélyzetet nem képes megfizetni, hogy az 1000 frt szín­­házbért csakis úgy képes törleszteni, ha legalább 100 előadást nem rendez, hogy az évad elején minden új ope­rettnél méltóságos defic­itek mutatkoz­tak, hogy inkább rendezzen farsangi bohóczkodásként szépségversenyeket , semhogy egy csomó jóhiszemű hitele­zőt rászedjen, mondjuk, ha mindeze­ket a mentségeket ama vádakkal szembe­állítjuk, akkor Miklósy itteni műkö­désére sokkal méltányosabb ítéletet kell hoznunk, mint hoznak sokan. A sajtó parancsoló kötelességét tel­jesítettük, midőn a helyzetet mindkét oldalról megvilágítottuk s ezt tennünk annyival is inkább állott kötelességünk­ben , mert — mint mondok — Miklósy­­nak a színkörre vonatkozó kérvénye e napokban fog az első fórumon tár­gyaltatni. Azt pedig már egy korábbi czik­­künkben kifejtettük, hogy mi a nyári színkör felállításában színügyünk körül egy gyökeres reformot látunk s mint ilyet, melegen üdvözöltük az eszmét, melyet Kecskeméten átlag mindenki igen életrevalónak tart. TÁRCZA Temetőben... Oh mily csendes itt e holtak országa, Könynyel locsolt gyászvirágok rónája. Gyászt ünnepel a susogó szellő is .. . — Búst kesereg a kis madár dala is. Mintha látnád te kis madár bánatom, Hogy a szivem féltett kincsét siratom! Mintha tudná e csalitos temető — Hogy szivemből — lágy ölébe zárta ő . . . Az egyetlent, kit oly hévvel szerettem, Ő volt éltem, drága gyöngyöm s mindenem, Mély gyászt öltött a szivem is — temető . .. Bánatfelhőt űzött rá a teremtő. Somogyi János: A nagy ember. (Vázlat.) Emlékeimben keresek. Keresek egy bol­­dogságos arczát, melynek lesugárzó derűje elűzze a bánatos alakokat előlem, elhajtsa a bú homályát, mely mind súlyosabban nehe­zedik lelkemre. Ez az arczkép. Mily sokat nevettünk, mily sokat kaczagtunk együtt. Az is van rá­írva: A víg napok emlékéül. Még itt is mosolyog. Mosolyog a kék szempár, mosolyog a kicsiny ajk, mosolyog­nak a gödröcskék arczain. S az egész főről olyan boldogság sugároz le. Mintegy kihívja a sorsot. Amúgy diákosan laktunk náluk, ketten egy kis bérszobában. Már évek óta. Bedő Laczi, meg én. Könnyen megfértünk. Engem elszólított, őt meg otthon tartotta a kötelesség. Az estéket aztán együtt töltöttük. Mar­git, az édes­anyja, Laczi, meg én. Laczinak szép, csengő hangja volt: el­­szavalta a Petőfi verseit, leginkább a szomo­rúakat, a September végén-t, meg a Cyprus­­lombokat . Margitka olyan feszült figyelem­mel hallgatta, hogy sokszor megirigyeltem érte Laczit. Elhordta neki a az olvasókör sentimentális regényeit, azokat a régi lovag­regényeket, melyeknek Esmeraldája vagy Kunegundája olyan szívszakasztó, érzékeny rigmusokban szavalja el a maga néhány kö­tetes szerencsétlenségeit. Ezek nagyon hatot­tak a kis szőke Margitra, különösen ha Laczi a maga részvevő, rezgő, és-elfogadó hangjá­val olvasta fel neki. Vasárnap délutánonként kiki­ jártunk a városligetbe. Laczi, vagy jó előre megkötött szerződési jogon, vagy valami furfanggal, de mindig ki tudta mesterkélni, hogy az ő kar­jának jutott Margit s hogy én rendesen ele­fánt-szerepre voltam utalva. De hát úgy volt az jól, mert Margit úgy szerette, a­mit pedig ő szeretett, szeret­tük mi is. Megvolt azért nekem is a nagy becsületem — az öreg asszony előtt. S az is ér valamit. Laczinak megvoltak a maga művészi haj­lamai s néha-néha színházi jegyekkel lepte meg Margitékat. Ilyenkor rendesen én is ve­lük mentem s Margitka napokig el tudott beszélni az előadott darabról, a játszó színé­szekről, a szép színésznőkről, melyeket Laczi honnan, honnan nem, mind személyesen is­mert, s melyekről mindig tudott egyes apró pikantériákat, kulissza­ mögötti titkokat el­beszélni. Ismert mindenkit s ismerte őt is min­denki. Pajtáskodott a hírlapírókkal s állítólag ezen a réven jutott a Hölgyvilág tiszteletpél­dányához, melyet Margit oly nagyon szere­tett olvasni. Ebben a harmadrendű képes­lap­ban jelentek meg tőle is eleinte phantastikus nevű hölgyekhez, majd M.-hoz intézett ábránd­dal telt, világfájdalmas, epedő versei, de a­melyek mindig ékes guirlandokkal, virágko­szorúkkal voltak körülvéve s melyek nagyon jól megtalálták az utat Margitka fogékony szivéhez. Nem csodálkoztam egy cseppet se, midőn egy este ünnepies vacsorára voltam behiva Margitkáékhoz, a mely ünnepies vacsorán az ő eljegyzésüket ültük meg. Laczi hova hamarébb elvégzi jogi tanul­mányait , mihelyt diplomája lesz, rögtön ül­jük a menyegzőt is meg. Rátekintettem Mar­gitkára, ki lesütötte szemeit, kinek bíborban égett arcza, de kinek ajkait körülfolyta az a boldog, üdvösséges mosoly, mely itt a képen is rajta van, s mely jövendő boldogsága előre­vetett fényének látszott. És aztán meg kell vallanom, hogy azóta sok mindenfelé jártam, sok mindenütt meg­fordultam, de boldogabb jegyeseket, mint ők, sohse láttam. Margit olyan boldog volt, mint boldog lehet, a­ki magáénak vallhatja a szí­vét, lelkét, mindenét betöltő ideált, mint bol­dog lehet, a­ki biztos tudattal néz a jövő elé, hogy ez túlvilági üdv késeit fogja szá­mára méhéből kifejteni. Hiszen nem is lehetünk máskép boldo­gok. Lemondással, megadással csü­ggünk a keserű, s visszasóhajtó vágygyal vagy fájó mosolylyal az édes múlton; nem érezzük a jelen boldogságát, elmulasztjuk, mit a perez kinál, mert a jövőn csügg tekintetünk, vá­gyunk, óhajunk; s ha ez biztató derűt sugá­roz felénk a jelen nyugalmas perczei mellé, — ekkor s csakis ekkor érezzük magunkat boldogoknak. Tán senki sem élte ezt inkább át, mint épen Margit, s annyival inkább, minthogy neki múltja se volt. Ugyan mi múltja lehetne egy 16 éves fiatal leánynak? A­ki az életet csak ama rózsaszin üvegen nézte még mindig, melyet a gyermekifjúság tart szeme elé. S Laczi, Laczi szintén. Neki már volt múltja. Az ő szeme elé nem rózsaszin üveget tartott az élet. Szabad szemmel ismerkedett meg vele s ilyenkor, valljuk meg, az ember inkább sötétnek, mint rózsaszínűnek hajlandó megismerni. Fél-ifjúkorától fogva az önfentartásra utalva, csak folytonos küzdelem árán tudta magát eddig is feltörni. S ha a jövőbe nézett, nem mutatott az sem ragyogóbb látóképet elébe. Kiállni a nagyvilágba, egyedül, min­den támasz, pártfogó nélkül, nem nagyon lélekemelő. S ez többnyire borongóvá, nyomottá is tette kedélyét. Gyakran meg akarta magát adni a sorsnak, eldobni a fölvett keztyűt az élettel, de volt lelkében valami önérzet, vala­mi büszkeség, mely újra mindig föllázutá az őt megtörni akaró balsors ellen. Szeretett volna magasra törni, de hiány­zott belőle az erély, a kitartás, meggyőzni apránként az elébe háramló akadályokat. Fél­munka végeztével belefáradt, abbahagyta, s midőn önérzete újból munkára ösztönözte, egé­szen újra kelle fognia mindenhez. Mióta jegyese jön Margitnak, valóságos lázzal dolgozott. Utolsó vizsgájára készült s publicistái dolgokkal foglalkozik. Egy kisebbrendű napi­lap fogadta el nagy hangú vezérczikkeit. Akkoriban ép egy igen kényes ügy tar­totta izgalomban a kedélyeket. A belügymi­nisztériumban nagymérvű sikkasztás nyomára jutottak s a Nemzeti Zászló (ez volt a Laczi hirlapja) mindennap újabb meg újabb senzá­­tiós híreket tudott hozni az esetről, melyeket másnap véresszájú vezérczikkekben magya­­rázgatott Bedő Laczi. A Nemzeti Zászló egyes számait töme­gesen kapkodták s Bedő Laczi neve, mint a visszaélések kérlelhetetlen ostorozójáé, szájról szájra kezdett járni. Az egész hecz egy hétig tartott. Honnan, honnan nem kiderült, hogy az egész ügy tévedésen alapszik s az elveszett pénzek meg­kerültek. Ugyanaz nap jelent meg Laczi vezér­­czikkeinek utolsója, mely egész nyíltan ma­gát a belügyminisztert vádolta sikkasztással, noha ép valamely alantas közeg pénztárában volt a hiány. Fiatalság bolondság. Másutt egyszerűen az őrültek házába csukják az ilyen embert, Bedő Laczit csak sajtópörbe fogták. El is ítél­ték néhány havi fogságra. A Nemzeti Zászló, mely azóta kedvelt lapja maradt a botrányhajhászó publikumnak, nagy tőkét vert ebből az ügyből. Szidta a minisztert, szidta az államügyészt, szidta az esküdtszéket s nemzeti mártyrt csinált Bedő Katona-ünnepély. Szükségesnek tartjuk közönségünket a Katona-ünnepélyt rendező bizottság f. hó 1-én tartott nagygyűléséről a következőkben ér­tesíteni : Elnök dr. Szeless József úr megnyitván az ülést, jegyzőknek Kovács László és ifj. Tóth Istvánt kéri fel. Ezután bejelenti, hogy özv. Tatay lym­aigne asszony — mini­a­rvaiová­ház jelenlegi tulajdonosnője — teljes készség­gel adta beleegyezését, hogy az emléktábla a ház falában beleillesztessék, még pedig úgy, hogy a 4­­9,1 magas, 2' széles emléktábla az épület csapott sarkán helyeztessék el. A dics­odára 1. évi márczius 15-ig beérkezett 40

Next