Kecskeméti Lapok, 1884 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1884-01-06 / 1. szám
TIZENHETEDIK ÉVFOLYAM. 1. szám. KECSKEMÉTI LAPOK ELŐFIZETÉSI DÍJ ! Egész évre 5 frt— kr. Negyedévre 1 frt 50 kr. Félévre . . 2 „ 50 „ Egy szám ára 12 kr. Előfizetni az év folytán minden hónap elején lehet. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP MEGJELENEK minden vasárnap SZERKESZTŐ LAKIK: KŐRÖSI-NAGY-UTCZA, 7. SZ. KIADÓHIVATAL: BUDAI-UTCZA, 184. SZ. HIRDETÉSI díj: 4 hasábos petit sor 5 kr., többszöri vagy terjedelmes hirdetéseknél árleengedés adatik. Bélyegdíj minden beigtatásért 30 kr. Előfizetési felhívás. Lapunk ez új pályafutásának 17 ik évét kezdi meg. Hosszú idő egy helyi lap életében, s fényes bizonyság arra nézve , hogy az a lap, amely 17-ik éves folyamára hívja fel az előfizetőket, bizalom és rokonszenvben részesült. Ezt a nagybecsű bizalmat és rokonszenvet kívánjuk megérdemelni továbbra is, s az új esztendőben, fokozott erélylyel, igazságszeretettel fogjuk szolgálni a szabadelvű haladás és magyar nemzeti politika jól felfogott érdekeit, különös és kiváló gonddal városunk közjavára, s helyi érdekeire. Midőn azért lapunk tisztelt közönségét , újabb előfizetés megtételére tisztelettel felhívni bátorkodunk, — azon reményünknek adunk kifejezést, hogy a lejáró évvel lapunk barátai még nagyobb számban fognak előfizetéseikkel megtisztelni. Lapunk ára marad a régi Egész évre . . 5 frt. Félévre . 2 „ 50 kr. Negyedévre . . 1 „ 50 „ Kecskemét, 1884. Január 5. A „KECSKEMÉTI LAPOK“ szerkesztőségeért, hogy fáklyavivője legyek társadalmi életünk szellemi orgánumának! Oly sokat ígértem magamnak — mert az ígéretekkel mások irányában tartózkodó voltam — hogy mily hévvel, mily odaadással fogok küzdeni majd minden igaz eszméért, lándzsát törni elveinkért és védeni a közérdekeket, melyek mi nálunk, hála isten! mindig megtalálták önfeláldozó apostolaikat. Haladás volt a czélom, hazafiság a szövetnekem, és a jóakarat fegyverem. Most pedig búcsút mondok. Sokkal hamarább fejeztem be hivatásomat, semmint előre gondolhattam, de viszszatekintve a múltakra, rövid pályám a hűséggel végzett munka boldogságának áldott forrására lett nekenk, melyből a jövőre édes emlékeket meríthetek. Távolról se akarom azonban áltatni magamat azzal a megnyugvással, hogy szerény hatáskörömben czéljaimat minden irányban elérnem sikerült, volna. Sok van, ami valóban örömmel tölt el, de sok maradt, ami arra emlékeztet, hogy az élet csak kis részben váltja be reményeinket. Befolyást kellett szerezni a lapnak , megkedvelteim a közönséggel, érdeklődést ébreszteni iránta és közreműködésre serkenteni az intelligentiát, hogy felismerve és érezve értékét, az ismeretek kincseivel megszerezze magának társadalmunkban az őt megillető suprematiát. De hát mily csekélyek az eszközök, melyek a vidéki sajtó rendelkezésére állanak. A legközelebb érdekeltek nemes buzgalmán kívül, alig akad résztvevő, ki tényleg figyelemre méltatni érdemesnek találná. A sajtó hatalma minálunk még fictió, mit a tapasztalat csak ezután fog sanktionálni. Pedig számos közérdek marad így észrevétlenül, sok magyarázat nélkül, a legtöbb pedig megoldásra nem juthat. A vidéki sajtónak le kell mondani az országos, vagy nemzetközi kérdések vitatásáról, de a város, vagy vidék legsajátabb érdekeinek felkarolására nála jobb eszközt találni keresve se lehet. Azért tehát még sokat kell küzdeni a vidéki sajtó tekintélyének és befolyásának öregbítéséért, sokat, hogy megbízhatósága, értesültsége által a bizodalmát teljes mértékben kiérdemelje magának. A „Kecskeméti Lapok“, hála Isten! közel van e czélhoz, tizenhat évi múltja elég garantiát nyújt már a jövőben és a közönség sokkal jobban ismeri, semhogy értékéről még külön szót kellene vesztegetni. Bizvást elmondhatom , hogy két évi szerkesztésem alatt nem volt városunknak , közönségünknek szellemi és anyagi érdeke , melylyel e lap őszintén , tárgyilagosan , becsületesen, gyакта lelkesitőleg és buzdítólag ne foglalkozott volna és számos olyan ügy merült fel, melynek megoldásához egyenesen és döntőleg is hozzájárultunk. Csak azt említem fel, hogy a Katóna-emléktábla kérdése lapunkban szellőztetett először, a pártok kölcsönös tisztelésének szükségét felismertük, lapunk politikai irányát meghatároztuk, felekezeti kérdésekben a teljes semlegességet megőriztük, nyílt homlokkal harczoltunk a keletkező reaktió tévedései és támadásai ellen, Kecskemét városa és népének gazdasági érdekeit (mint a javadalmi hivatal, sertéskereskedelem , kisipar védelme, a földmivelés rationális fejlődése, egy szeszgyár és műmalom felállítása, a város szépítése) felkaroltuk, társadalmi és mivelődési czéljaira (mint az iskolák, egy városi könyvtár létesítése, zenede, magán körök és társulatok prosperálása) gondot fordítottunk. Egy szóval a lap régi szelleméhez híven ragaszkodtunk, a mennyire lehetett, ezt a szellemet terjesztettük. A fájdalom bizonyos nemének érzetével válók meg a kedves munkakörből , melynek betöltése képezte ambitiómat és ha már ezt is nehezen kell elviselnem, mennyi lemondásba kerül az a keserű tudat, hogy ezenkivül végleg meg kellett válnom a várostól, hol bölcsőmet ringattak, a hol növekedtem és a mely minden törekvésemnek czélja, melynek virulása és fejlődése boldogságomnak tárgya volt és marad, a mig élek. A jó Isten áldását esdem e városra , hazafisága, szabadságszeretete és erényei által példaként tündöklő népére, viruló intézményeire és összes elérni szándékolt czéljainak sikerére. Jóakaróimat, ismerőseimet, barátaimat pedig arra kérem, hogy tartsanak meg továbbra is becses jó emlékezetükben. Fekete József: Búcsú. A mai számmal megválók a lap vezetésétől. Két év óta hozzám volt nőve, egy dobbanása volt bensőnknek, közös temperamentum, közös szellem hatott át bennünket. Belőle merítettem lelkesedésemet , munkakedvemet és szolgálatkészen rendelkezésére bocsájtottam csekély erőmet. Mily rajongással vettem kezembe a tollat, midőn az a megtiszteltetés TÁRCZA Az álom. Egy régi jó ismerősről akarok írni, oly hű baráttal akarok foglalkozni, aki méltán megérdemli a hű barát nevét, mert mindennap meglátogat és látogatása elfeledteti velünk egy időre az élet mindennapi gondjait, mint Petőfi mondja: Álmában a szegény nem fázik és nem éhezik, Bibor ruhába öltözik. Tudom, hogy e régi jó ismerőssel foglalkozni nem valami háládatos feladat; először azért, mert mindnyájan oly jól ismerjük, hogy róla valami újat mondani vajmi nehéz dolog; másodszor pedig, mert eszembe jut a rokonszenv törvénye is, melynélfogva, ha például valakit ásítani látunk, magunk is kedvet kapunk az ásításra. Miután pedig e tárcza folyamán, a t. olvasót — ha ugyan akad ilyen — többször fogom emlékeztetni az álomra: attól tartok, hogy már most mindjárt az elején el fog álmosodni, ezt pedig annál kevésbbé szeretném, mert különben is félek, hogy ily veszedelmes hangulatba kerülni valamivel későbben úgy is lesz alkalma. Hogy azonban épen az álmot választottam tárgyamul, mentsen azon körülmény, hogy igen sokszor olyan hangulat vesz rajtunk erőt, hogy okosabbat nem is tudunk tenni, mint hogy elalszunk és ilyenkor, néha még társaságban is, főleg mikor már az ásítozás is elfog, aki nem tanulta volna becsülni azon embert, ki üres beszédjével elaltatott; másrészről pedig az álom lényege nem is oly ismeretes és könnyű, mint sokan képzelik. Az álom tüneményeit még mai napig sem sikerült teljes megvilágításba hozni, ami természetes is, mert amikor előfordulnak, akkor nem vizsgálhatjuk azokat, mert alvás közben nincs hatalmunkban az eszmélet, a tiszta öntudat, melynek világa fényt vethetne nyomozásainkra. Ha a nyugvó , csendes földet az éj homálya takarja, ha a nap zaja , sürgés-forgása megszűnik, ha a létért való küzdelemben úgy teszi, mint lelki szervezetünk kimerült, ki nem szeretné azt a jótevő nyugalmat, mely életünkkel meghosszabbítja, életünk órájának ingáját szabályozza, amely után úgy érezzük magunkat, mintha egy hüvelykkel nagyobbak volnánk, mint az este voltunk. Ki nem becsülné a földi élet ez isteni intermezzóját, mely után mindenki sóvárog, ki a nap fáradalmait, terheit, ennek forróságát kénytelen volt elviselni ? Az alvás azért oly kellemes, mert az nem más, mint az anyatermészethez való visszatérésünk, látogatásunk. A madár, mely gyors röptével a vészfellegek hosszát méri, este fáradtan viszszatér azon sziklaüregbe, hol anyai fészke van elrejtve; az oroszlán, a szarvas a nap fáradalmai után friss erőt szerezni visszatérnek azon helyre, hol anyjuk ápolta, ép igy az ember is, ki ha napközben szellemének, ez isteni szikrának segélyével a világegyetem egymást elválasztó korlátait lerontani igyekezett is: este pihenni megy az anyaföldhöz, mely alvás közben testiségét magához vonzza és a mikor reggel újult erővel , megifjodva felébred, hogy is lehetne háládatlan azon kezek iránt, melyek őt alvás közben jótéteményeikkel elhalmozták? Igen, az alvás minősége nem oly közönyös reánk, mint sokan hiszik, sőt ellenkezőleg ez oly fontos, hogy ha jó ismerősünkkel találkozunk, azt kellene tőle először kérdezni, hogy aludt? és csak azután jönne a többi apró kérdés, mint hány éves? stb. A költők, az ábrándozók azt állítják, hogy az álom a halálnak képe testvére. Ezt nem állíthatjuk, mert a halál után egy magasabb boldogságban való feltámadást hiszünk, az álombéli boldogságból pedig ha felébredünk, mily keserves érzés fog el, ha a szomorú valóságot látva magunk körül észrevesszük, hogy az egész boldogság csak álom volt. Más oldalról pedig ha az álmot, mint üdítő szert tekintjük, közte és a halál közt még az a lényeges különbség is van, hogy az álom fájdalmainkat csak futólagosan, egy időre képes meggyógyítani, a halál pedig e tekintetben alaposan és gyökeresen kikúrál. Az álom az egyedüli ajándék, melyben az istenek munka nélkül részesítenek, de a melyet a munka megédesit. A legelső alvó kétségkívül Ádám és apánk volt, ki midőn legelőször aludt, bizonyosan azt gondolhatta, hogy többé fel nem ébred és ha még álmodott is, miután ez volt a legelső álom, szellemének e költészetét prózának , valóságnak hitte. Ő igen rosz példát adott, különösen a testeknek, mert aludt, mielőtt dolgozott volna, hogy pedig mily mélyen és jóízűen aludt, azt mindnyájan tudjuk a bibliából. Alvásra, mint pihenésre nemcsak a testnek, de a léleknek is szüksége van. Épen azok, kik nem gondolkoznak, alusznak a legjobban, ami természetes is, mert ezeknél az agyvelő működése nem izgatja a finomabb érzékidegeket. A párna, melyen aluszunk, igen fontos tényező álmainkban, a párna lelkiismeretünk ítélőszéke; ugyan mi mindent tudnának elmesélni a királyok, miniszterek, államférfiak párnái, ha egy szép napon megszólalnának , hisz ők az igazságot egészen az álomig kísérik. Legjobban alhatni, mikor a külvilág ingerei nem zavarják az érzékek nyugalmát, azért az él az alvás természetes ideje; az ember azonban felforgathatja a természet rendjét; e tekintetben kiválnak a nagyvárosiak és az előkelők, kik a nappalból éjszakát, az éjszakából nappalt csinálnak épen úgy, mint a ragadozó állatok. Ami az alvás tartamát illeti: ott ahol a tengő élet — vagyis az ember növényi életének gépezete u. m. a vérkeringés, lélekzés, emésztés fejlődése — az uralkodó, az alvás szüksége nagyobb; e tengő élet a gyermekkor és azért is alszik legtöbbet a gyermek. Az öregkorban az életnek mindkét oldala, t. i. úgy a tengő, mint az érzéki, eszmélő élet hamar lankadván, az alvás és ébrenlét éjjel-nappal többször váltogatja egymást; az öreg ember azért többször, de mindig csak keveset alszik. Legkevesebbet alszunk a teljesen érett korban , midőn úgy testi szervezetünk , mint szellemi tehetségeink már teljesen ki vannak fejlődve. Művelt, gondolkodni szerető emberek legkevesebbet, hanem egyszersmind jól, rendesen álmok nélkül szoktak aludni. Középkorú, egészséges embernek rendszerinti alvási ideje 7, legfeljebb 8 óra. Túlságosan sok, vagy túlságosan kevés alvás egyiránt veszélyes lehet. Túlságosan kevés alvásnak következménye a beteges izgatottság, a szellemi tehetségek eltompulása, emésztési bajok, sőt még a téboly is. Az igen sok alvás pedig tunyává, közönyössé teszi, és nagy mértékben butítja az embert. Az alvás hatását illetőleg megjegyzendő, hogy az éjjeli álom inkább az izmokat frissíti fel, a reggeli álom pedig az agyvelőt, innen van, hogy a szellemi munkával foglal 1884 JANUÁR . Lapunk tisztelt olvasóihoz! A beköszöntött új évvel lapunk szerkesztésében is változás állott be, a mennyiben tudnillik volt szerkesztőnk Dr. Fekete József úr Budapestre történt elköltözése folytán a szerkesztéstől megvált, s helyét a szabadelvű párt felhívása és elhatározásához képest Boódor Sándor úr foglalta el. Ennek egyszerű köztudomásra hozatala mellett kettős kötelesség áll előttem, melyet állításomból kifolyólag teljesíteni el nem mulaszthatok. Először is kedves kötelességemnek ismerem Dr. Fekete József úrnak pártunk nevében elismerést és köszönetet szavazni azon odaadó, tapintatos és munkás fáradozásáért , melylyel e lapok szerkesztését több éven át vinni és kezelni szíveskedett. Kötelességem továbbá lapunkat, mely ezen-