Kecskeméti Lapok, 1884 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1884-01-06 / 1. szám

TIZENHETEDIK ÉVFOLYAM. 1. szám. KECSKEMÉTI LAPOK ELŐFIZETÉSI DÍJ ! Egész évre 5 frt— kr. Negyedévre 1 frt 50 kr. Félévre . . 2 „ 50 „ Egy szám ára 12 kr. Előfizetni az év folytán minden hónap elején lehet. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP MEGJELENEK minden vasárnap SZERKESZTŐ LAKIK: KŐRÖSI-NAGY-UTCZA, 7. SZ. KIADÓ­HIVATAL: BUDAI-UTCZA, 184. SZ. HIRDETÉSI díj: 4 hasábos petit sor 5 kr., többszöri vagy terje­delmes hirdetéseknél árleengedés adatik. Bélyegdíj minden beigtatásért 30 kr. Előfizetési felhívás. Lapunk ez új pályafutásá­nak 17 ik évét kezdi meg. Hosszú idő egy helyi lap életében, s fényes bizonyság arra nézve ,­­ hogy az a lap, a­mely 17-ik éves fo­lyamára hívja fel az előfizetőket, bi­zalom és rokonszenvben részesült. Ezt a nagybecsű bizalmat és ro­­konszenvet kívánjuk megérdemelni to­vábbra is, s az új esztendőben, foko­zott erélylyel, igazságszeretettel fog­juk szolgálni a szabadelvű haladás és magyar nemzeti politika jól felfogott érdekeit,­­ különös és kiváló gonddal városunk közjavára, s helyi érdekeire. Midőn azért lapunk tisztelt közön­ségét , újabb előfizetés megtételére tisz­telettel felhívni bátorkodunk, — azon reményünknek adunk kifejezést, hogy a lejáró évvel lapunk barátai még na­gyobb számban fognak előfizetéseikkel megtisztelni. Lapunk ára marad a régi Egész évre . . 5 frt. Félévre . 2 „ 50 kr. Negyedévre . . 1 „ 50 „ Kecskemét, 1884. Január 5. A „KECSKEMÉTI LAPOK“ szerkesztősége­­ért, hogy fáklyavivője legyek társa­dalmi életünk szellemi orgánumának! Oly sokat ígértem magamnak — mert az ígéretekkel mások irányában tar­tózkodó voltam — hogy mily hévvel, mily odaadással fogok küzdeni majd minden igaz eszméért, lándzsát törni elveinkért és védeni a közérdekeket, melyek mi nálunk, hála isten! mindig megtalálták önfeláldozó apostolaikat. Haladás volt a czélom, hazafiság a szövetnekem, és a jóakarat fegy­verem. Most pedig búcsút mondok. Sokkal hamarább fejeztem be hivatásomat, semmint előre gondolhattam, de visz­­szatekintve a múltakra, rövid pályám a hűséggel végzett munka boldogsá­gának áldott forrására lett nekenk, melyből a jövőre édes emlékeket me­ríthetek. Távolról se akarom azonban ál­tatni magamat azzal a megnyugvással, hogy szerény hatáskörömben czéljai­­mat minden irányban elérnem sikerült, volna. Sok van, a­mi valóban öröm­mel tölt el, de sok maradt, a­mi arra emlékeztet, hogy az élet csak kis rész­ben váltja be reményeinket. Befolyást kellett szerezni a lapnak , megkedvelteim a közönséggel, érdek­lődést ébreszteni iránta és közreműkö­désre serkenteni az intelligentiát, hogy felismerve és érezve értékét, az isme­retek kincseivel megszerezze magának társadalmunkban az őt megillető su­­prematiát. De hát mily csekélyek az eszkö­zök, melyek a vidéki sajtó rendelke­zésére állanak. A legközelebb érde­keltek nemes buzgalmán kívü­l, alig akad résztvevő, ki tényleg figyelemre mél­tatni érdemesnek találná. A sajtó ha­talma minálunk még fictió, mit a ta­pasztalat csak ezután fog sanktionálni. Pedig számos közérdek marad így észrevétlenül, sok magyarázat nélkül, a legtöbb pedig megoldásra nem juthat. A vidéki sajtónak le kell mondani az országos, vagy nemzetközi kérdé­sek vitatásáról, de a város, vagy vi­dék legsajátabb érdekeinek felkarolá­sára nála jobb eszközt találni keresve se lehet. Azért tehát még sokat kell küz­deni a vidéki sajtó tekintélyének és befolyásának öregbítéséért, sokat, hogy megbízhatósága, értesültsége által a bizodalmát teljes mértékben kiérde­melje magának. A „Kecskeméti Lapok“, hála Isten! közel van e czélhoz, tizenhat évi múltja elég garantiát nyújt már a jövőben és a közönség sokkal jobban ismeri, sem­­hogy értékéről még külön szót kellene vesztegetni. Bizvást elmondhatom , hogy két évi szerkesztésem alatt nem volt váro­sunknak , közönségünknek szellemi és anyagi érdeke , melylyel e lap őszin­tén , tárgyilagosan , becsületesen, gyак­та­­ lelkesitőleg és buzdítólag ne fog­lalkozott volna és számos olyan ügy merült fel, melynek megoldásához egyenesen és döntőleg is hozzájárultunk. Csak azt említem fel, hogy a Ka­tó­na-emléktábla kérdése lapunkban szellőztetett először, a pártok kölcsö­nös tisztelésének szükségét felismertük, lapunk politikai irányát meghatároz­tuk, felekezeti kérdésekben a teljes semlegességet megőriztük, nyílt hom­lokkal harczoltunk a keletkező reaktió tévedései és támadásai ellen, Kecske­mét városa és népének gazdasági érde­keit (mint a javadalmi hivatal, sertés­­kereskedelem , kisipar védelme, a földmivelés rationális fejlődése, egy szeszgyár és műmalom felállítása, a város szépítése) felkaroltuk, társadalmi és mivelődési czéljaira (mint az isko­lák, egy városi könyvtár létesítése, zenede, magán körök és társulatok prosperálása) gondot fordítottunk. Egy szóval a lap régi szelleméhez híven ragaszkodtunk, a mennyire le­hetett, ezt a szellemet terjesztettük. A fájdalom bizonyos nemének ér­zetével válók meg a kedves munka­körből , melynek betöltése képezte am­­bitiómat és ha már ezt is nehezen kell elviselnem, mennyi lemondásba kerül az a keserű tudat, hogy ezenkivül­­ végleg meg kellett válnom a várostól, hol bölcsőmet ringattak, a hol növe­­kedtem és a mely minden törekvésem­­­­nek czélja, melynek virulása és fejlő­dése boldogságomnak tárgya volt és marad, a mig élek. A jó Isten áldását esdem e vá­rosra , hazafisága, szabadságszeretete és erényei által példaként tündöklő népére, viruló intézményeire és összes elérni szándékolt czéljainak sikerére. Jóakaróimat, ismerőseimet, bará­taimat pedig arra kérem, hogy tart­sanak meg továbbra is becses jó emlé­kezetükben. Fekete József: Búcsú. A mai számmal megválók a lap ve­zetésétől. Két év óta hozzám volt nőve, egy dobbanása volt bensőnknek, közös temperamentum, közös szellem hatott át bennünket. Belőle merítettem lelke­sedésemet , munkakedvemet és szolgá­latkészen rendelkezésére bocsájtottam csekély erőmet. Mily rajongással vettem kezembe a tollat, midőn az a megtiszteltetés TÁRCZA Az álom. Egy régi jó ismerősről akarok írni, oly hű baráttal akarok foglalkozni, a­ki méltán megérdemli a hű barát nevét, mert minden­nap meglátogat és látogatása elfeledteti ve­lünk egy időre az élet mindennapi gondjait, mint Petőfi mondja: Álmában a szegény nem fázik és nem éhezik, Bibor ruhába öltözik. Tudom, hogy e régi jó ismerőssel fog­lalkozni nem valami háládatos feladat; elő­ször azért, mert mindnyájan oly jól ismer­jük, hogy róla valami újat mondani vajmi nehéz dolog; másodszor pedig, mert eszembe jut a rokonszenv törvénye is, melynélfogva, ha például valakit ásítani látunk, magunk is kedvet kapunk az ásításra. Miután pedig e tárcza folyamán, a t. olvasót — ha ugyan akad ilyen — többször fogom emlékeztetni az álomra: attól tartok, hogy már most mindjárt az elején el fog álmosodni, ezt pe­dig annál kevésbbé szeretném, mert külön­ben is félek, hogy ily veszedelmes hangu­latba kerülni valamivel későbben úgy is lesz alkalma. Hogy azonban épen az álmot választot­tam tárgyamul, mentsen azon körülmény, hogy igen sokszor olyan hangulat vesz raj­tunk erőt, hogy okosabbat nem is tudunk tenni, mint hogy elalszunk és ilyenkor, néha még társaságban is, főleg mikor már az ásí­­tozás is elfog, aki nem tanulta volna be­csülni azon embert, ki üres beszédjével el­altatott; másrészről pedig az álom lényege nem is oly ismeretes és könnyű, mint sokan képzelik. Az álom tüneményeit még mai na­pig sem sikerült teljes megvilágításba hozni, a­mi természetes is, mert a­mikor előfor­dulnak, akkor nem vizsgálhatjuk azokat, mert alvás közben nincs hatalmunkban az eszmélet, a tiszta öntudat, melynek világa fényt vethetne nyomozásainkra. Ha a nyugvó , csendes földet az éj ho­málya takarja, ha a nap zaja , sürgés-for­gása megszűnik, ha a létért való küzdelem­ben úgy teszi, mint lelki szervezetünk kime­rült, ki nem szeretné azt a jótevő nyugal­mat, mely életünkkel meghosszabbítja, éle­tünk órájának ingáját szabályozza, amely után úgy érezzük magunkat, mintha egy hüvelykkel nagyobbak volnánk, mint az este voltunk. Ki nem becsülné a földi élet ez is­teni intermezzóját, mely után mindenki só­­várog, ki a nap fáradalmait, terheit, ennek forróságát kénytelen volt elviselni ? Az alvás azért oly kellemes, mert az nem más, mint az anyatermészethez való visszatérésünk, lá­togatásunk. A madár, mely gyors röptével a vészfellegek hosszát méri, este fáradtan visz­­szatér azon sziklaüregbe, hol anyai fészke van elrejtve; az oroszlán, a szarvas a nap fáradalmai után friss erőt szerezni visszatér­nek azon helyre, hol anyjuk ápolta, ép igy az ember is, ki ha napközben szellemének, ez isteni szikrának segélyével a világegyetem egymást elválasztó korlátait lerontani igye­kezett is: este pihenni megy az anyaföldhöz, mely alvás közben testiségét magához vonzza és a mikor reggel újult erővel , megifjodva felébred, hogy is lehetne háládatlan azon kezek iránt, melyek őt alvás közben jótéte­ményeikkel elhalmozták? Igen, az alvás mi­nősége nem oly közönyös reánk, mint sokan hiszik, sőt ellenkezőleg ez oly fontos, hogy­­ ha jó ismerősünkkel találkozunk, azt kellene­­ tőle először kérdezni, hogy aludt? és csak azután jönne a többi apró kérdés, mint hány éves? stb. A költők, az ábrándozók azt ál­lítják, hogy az álom a halálnak képe test­vére. Ezt nem állíthatjuk, mert a halál után egy magasabb boldogságban való feltámadást hiszünk, az álombéli boldogságból pedig ha felébredünk, mily keserves érzés fog el, ha a szomorú valóságot látva magunk körül észrevesszük, hogy az egész boldogság csak álom volt. Más oldalról pedig ha az álmot, mint üdítő szert tekintjük, közte és a halál közt még az a lényeges különbség is van, hogy az álom fájdalmainkat csak futólago­san, egy időre képes meggyógyítani, a halál pedig e tekintetben alaposan és gyökeresen kikúrál. Az álom az egyedüli ajándék, melyben az istenek munka nélkül részesítenek, de a melyet a munka megédesit. A legelső alvó kétségkívül Ádám és apánk volt, ki midőn legelőször aludt, bizonyosan azt gondolhatta, hogy többé fel nem ébred és ha még álmo­dott is, miután ez volt a legelső álom, szel­lemének e költészetét prózának , valóságnak hitte. Ő igen rosz példát adott, különösen a testeknek, mert aludt, mielőtt dolgozott volna, hogy pedig mily mélyen és jóízűen aludt, azt mindnyájan tudjuk a bibliából. Alvásra, mint pihenésre nemcsak a test­nek, de a léleknek is szüksége van. Épen azok, kik nem gondolkoznak, alusznak a legjobban, a­mi természetes is, mert ezeknél az agyvelő működése nem izgatja a finomabb érzékidegeket. A párna, melyen aluszunk, igen fontos tényező álmainkban, a párna lel­kiismeretünk ítélőszéke; ugyan mi mindent tudnának elmesélni a királyok, miniszterek, államférfiak párnái, ha egy szép napon meg­szólalnának , hisz ők az igazságot egészen az álomig kísérik. Legjobban alhatni, mikor a külvilág in­gerei nem zavarják az érzékek nyugalmát, azért az él az alvás természetes ideje; az ember azonban felforgathatja a természet rendjét; e tekintetben kiválnak a nagyváro­siak és az előkelők, kik a nappalból éjsza­kát, az éjszakából nappalt csinálnak épen úgy, mint a ragadozó állatok. A­mi az alvás tartamát illeti: ott ahol a tengő élet — vagyis az ember növényi életének gépezete u. m. a vérkeringés, lélekzés, emésztés fejlődése — az uralkodó, az alvás szüksége nagyobb; e tengő élet a gyermekkor és azért is alszik legtöbbet a gyermek. Az öregkorban az élet­nek mindkét oldala, t. i. úgy a tengő, mint az érzéki, eszmélő élet hamar lankadván, az alvás és ébrenlét éjjel-nappal többször váltogatja egymást; az öreg ember azért többször, de mindig csak keveset alszik. Legkevesebbet alszunk a teljesen érett kor­ban , midőn úgy testi szervezetünk , mint szellemi tehetségeink már teljesen ki vannak fejlődve. Művelt, gondolkodni szerető embe­rek legkevesebbet, hanem egyszersmind jól, rendesen álmok nélkül szoktak aludni. Középkorú, egészséges embernek rendszerinti alvási ideje 7, legfeljebb 8 óra. Túlságosan sok, vagy túlságosan kevés alvás egyiránt veszélyes lehet. Túlságosan kevés alvásnak következménye a beteges izgatottság, a szellemi tehetségek eltompu­­lása, emésztési bajok, sőt még a téboly is. Az igen sok alvás pedig tunyává, közönyössé teszi, és nagy mértékben butítja az embert. Az alvás hatását illetőleg megjegyzendő, hogy az éjjeli álom inkább az izmokat frissíti fel, a reggeli álom pedig az agy­velőt, in­nen van, hogy a szellemi munkával foglal­ 1884 JANUÁR . Lapunk tisztelt olvasóihoz! A beköszöntött új évvel lapunk szer­kesztésében is változás állott be, a mennyi­ben tudnillik volt szerkesztőnk Dr. Fekete József úr Budapestre történt elköltözése folytán a szerkesztéstől megvált, s helyét a szabadelvű párt felhívása és elhatározásához képest Boódor Sándor úr foglalta el.­­ Ennek egyszerű köztudomásra hozatala mel­lett kettős kötelesség áll előttem, melyet áll­í­tásomból kifolyólag teljesíteni el nem mu­­­­laszthatok. Először is kedves kötelességem­­­­nek ismerem Dr. Fekete József úrnak pár­tunk nevében elismerést és köszönetet sza­vazni azon odaadó, tapintatos és munkás fá­radozásáért , melylyel e lapok szerkesztését­­ több éven át vinni és kezelni szíveskedett. Kötelességem továbbá lapunkat, mely ezen-

Next