Kecskeméti Lapok, 1885 (18. évfolyam, 27-52. szám)

1885-10-11 / 41. szám

TIZENNYOLCZADIK ÉVFOLYAM. 41. szám. KECSKEMÉTI LAPOK ELŐFIZETÉSI DÍJ : Egész évre 5 frt — kr. Negyedévre 1 frt 50 kr. Félévre . . 2 „ 50 „ Egy szám ára 12 kr. — Előfizetni az év folytán minden hónap elején tehet. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP SZERKESZTŐ LAKIK: KATONA J.-ÚTCZA, 35. SZ. KIADÓ-HIVATAL: BUDAI-ÚTCZA, 186. SZ. HIRDETÉSI díj: 4 hasábos petit sor 5 kr., többszöri vagy terje­delmes hirdetéseknél árleengedés adatik. Bélyegdij minden béig­tatásért 30 kr. 1885. OKTOBER 11.­ ­ HORNYIK JÁNOS 1812—1885. Folyó hó 8-án a kora reggeli órák­ban vettük a gyászos hirt, hogy Hor­­nyik János, Kecskemét, szaba­ki­ vá­ros örökös tiszteletbeli főjegyzője s a Magyar Tudományos Akadémia leve­lező tagja megszűnt élni. Nem volt előttünk váratlan a hir, mert mintegy másfél év óta úgyszól­ván naponkint várhattuk halálát s most mégis megdöbbenve érezzük lel­künket városunk legnagyobb tudósá­nak s hosszú időkön keresztül köz­­tiszteletben és szeretetben állott pol­gárának elhunyta miatt; mert tudjuk, hogy a­kit ő benne elvesztettünk, azt föltalálni nem fogjuk többé soha! Hogy ki volt ő, azt túlságos sze­rénysége s visszavonultsága miatt leg­bensőbb környezetén, a vele gyakran érintkezett néhány városi tisztviselőn s a történelem iránt érdeklődőkön kivü­l más alig tudhatta. Ezt bizonyítja azon tény is, hogy neve a legutóbb össze­állított Magyar Lexikonba sem véte­tett föl s nem találkozott ember, ki erre a szerkesztőt figyelmessé tette volna. Pedig ő méltán megérdemli a ba­bért, melylyel neki most áldozunk. Megérdemli mint nagy készültségi­ tör­ténettudós és iró, mint félszázadig ön­zetlenül s nagy eredményekkel mű­ködő tisztviselő s mint városunk egyik legkiválóbb alakja egyaránt. De érdemeinek méltánylását hagy­juk az illető körökre, mi ezúttal csak életét és működését kivánjuk röviden vázolni. Hornyik János 1812 ik év október 13-án esti 10 és 3/4 órakor született Kecskeméten azon kis házikóban, mely akkor a görög templomnak a „Görög templom­ utcza“ részén fekvő kerítése helyén állott. Nem tős­gyökeres kecs­keméti, hanem a múlt század első fe­lében betelepült iparos családból szár­mazott. Ugyanis nagyatyja id. Hornyik Ádám Trencsén megyéből költözvén be, itt 1740. táján végleg letelepedett s Kis Ágnes árva hajadont nőül vevén, családot alapított. A magyar nyelvet csak itt Kecskeméten tanulta meg, de tökéletesen elsajátítani soha nem bírta. Gyermekei azonban s köztük ifj. Hornyik Ádám is (Jánosnak édes atyja) már teljesen magyar szellemben neveltettek el annyira, hogy a magyar nyelven kivül mást nem is beszéltek. Ifj. Hornyik Ádám Balázs Erzsé­betet vette nőül s e házasságból szár­mazott Hornyik János, városunk tör­ténetírója. Szülei bár szintén iparosok, de elég jó módban voltak s gyermekei­ket mind iskoláztatták. Ezek között János volt a legkiválóbb, ki elemi is­koláit kitűnő sikerrel végezvén, atyja őt a helybeli gymnasiumba adta, hol az akkori beosztás szerint 6 osztály lévén, mindegyiket jeles sikerrel vé­gezte be. Tanulmányainak folytatása végett 1829 ben atyja őt Pestre vitte, hol a bölcsészeti osztályokat 1829— 30. és a következő években elvégezte. Pesten 1832-ig tartózkodott, a mikor ugyanis aggasztó mellbetegségbe es­vén , haza jött s 3 esztendőn át foly­tonos gyöngélkedés miatt szüleinél tar­tózkodott. 1834-ben egészsége helyreállván, ismét Pestre volt menendő tanulmá­nyainak teljes befejezése végett, azon­ban egy sajátságos véletlen itthon tar­tóztatta őt. Itthon maradván, azonnal munka után nézett s részint a városi tiszti­ügyészi , részint a jegyzői hivatalok­nál irodai munkával foglalkozott, hol szorgalmat és használhatóságot tanú­sítván, 1836. október havában írnokká neveztetett ki. — Ez életpályájára nézve határozó lett. A pesti remények­ről örökre lemondott s minden erejét most már arra fordította, hogy új pá­lyáján tökéletesítse magát. 1838-ban a jegyzői hivatalhoz tétetett át szintén írnoki minőségben. 1842 ben helyettes levéltárnokká neveztetvén ki, megkez­dette azon nagyszabású munkálkodá­sát, melynek eredménye az 1860-ban kiadott „Kecskemét Város Története“ s az 1865-ben megjelent „Pusztaszer Története“ volt. Közhasznú és ered­ményes munkálkodása csakhamar mél­tánylásra találván, 1844-ben aljegy­zővé választatott s miután megkezdett munkája miatt a levéltárt elhagyni nem akarta, egyszersmind levéltárnokká is kineveztetett. 1848-ban választatott főjegyzővé, mely czimet két ízben történt megszakítással haláláig viselt. 1851 ben ugyanis — vonakodása ellenére — a kecskeméti társas járás­bírósághoz ülnöknek neveztetvén ki, e minőségben működött 1856-ig. Azon­ban ezen, csupán kenyerének m­egke­­r­esése miatt viselt hivatalától mene-­­­külni óhajtván, 1856-ban saját kéré­ i­sére ismét városi levéltárnokká nevez- t tetett ki.­­ A megye főnöke, megismervén benne a tehetséges tisztviselőt, min­denáron le akarta beszélni őt arról, hogy a városhoz menjen vissza szol­gálni; biztosította őt az előléptetésről s mindennemű kegyeit tanúsítgatta irányában, de hasztalan. S a német nyelv nem tudásával védte magát s újból és újból csak azt kérelmezte, hogy helyeztessék ő vissza a városi levéltárba, mert tudta, hogy itt nem háborgatja senki és semmi, czélját pedig, melyhez mindig közelebb és kö­zelebb jutott, csak akkor valósíthatja, ha a városi levéltár keze ügyében lesz. 1861-ben ismét városi főjegyzővé vá­lasztatott. Ezen év végén azonban az alkotmányos törvényhatóságok felfüg­gesztése folytán a többi választott tisztviselővel együtt hivataláról lemon­dott s 1862-ben mint számadás-vizs­gáló bizottsági tag foglalkozott; de ugyanezen év végén a városi hatóság királyi udvari rendelet alapján díjra szerveztetvén, ismét főjegyzővé nevez­tetett ki. Időközben 1845. május 16-án há­zasságra lépett S. Kovács Máriával, a­ki azonban 1856. ápril 16-án elha­­lálozván , 6 kiskorú gyermekkel hagyta őt özvegységre, minek folytán 1859-ik évben Szabó Rozáliával kelt egybe. 1871-ig négy gyermekét s második­­ nejét is elvesztvén, hátralevő éveit öz­vegységben tölté. 1867-ben az alkotmányos állapot visszaállítása folytán tartott tisztújítás alkalmával ismét főjegyzővé választat­ván meg, ezen állásában az 1872. és és 1878-ik években tartott választások alkalmával is megtartatott, mig végre 1883. február 15-én életkora 71 ik s közszolgálatának 49-ik évében főjegy­zői hivataláról gyöngélkedése miatt le­mondott. A városi közgyűlés, méltányolván az elaggott tisztviselő érdemeit, az alap hiánya daczára teljes fizetését adta nyugdíjul az „örökös tiszteletbeli fő­jegyző“ czím mellett azon hozzáadás­sal, hogy Kecskemét város legújabb­­kori történetét — melyen már dolgo­zott — fejezze be. Alig rajzolható az öröm, melylyel a szerény agg a közgyűlés eme hatá­rozatát tudomásul vette. Utolsó és leg­főbb reményét, hogy Kecskemét tör­ténetét egészen napjainkig befejezheti, már már teljesedésbe menni látta. Ifjúi lelkesedéssel kezdte összeszedegetni az adatokat, melyeket a városi levéltár­ban ismert; csaknem éjjel nappal dol­gozott velük ... de fájdalom, alig egy hónap múlva derékfájásról kezdett pa­naszkodni , mely ágyban maradásra kényszerüté őt. Orvosi tanács folytán ugyanezen év tavaszán a budai für­dőket használta, de eredménytelenül. Betegen hozták onnan haza s itthon ágynak esvén, abból többé föl nem kelhetett. Leirhatlan a szenvedés, mely har­madfél éven át szakadatlanul gyötré. Iszonyú kínokat kellett kiállania s bi­zalmasainak nem egyszer emlité , hogy ha tisztes életlefolyását s Istenbe he­lyezett bizodalmát nem tekintené, öröm­mel vetne véget életének. De testi fájdalmai mellett még jobban bántotta azon tudat, hogy a czél, melynek életét szentelte, elérve nincsen. Kecs­kemét város történetének ötödik kö­tete , melylyel a nagy monographia teljessé lett volna, befejezetlenül ma­radt. — Lelkét e mellett még azon képzelettel is keserité, hogy a városi közgyűlés neki a nyugdijat azért, adta, hogy a város történetén dolgozzék s ér­­demetlenül eszi a kegyelem kenyerét. .. Most már vége van. Neki is — de rettentő szenvedéseinek is! A múlt hó 20 ikán már haldoklott, de élete új­ból visszatért. Ez azonban már nem volt élet, csak haldoklása nyúlt to­vább. Végórája enyhébb volt, mint szenvedései folytán várni lehete — el­aludt csendesen, úgyszólván észre­vétlenül. És most munkálkodására s azon körülményekre tekintsünk vissza, me­­lyek­ őt történetíróvá tették. Édes atyja négy gymnasiumi osz­tályt végzett, iskolázott ember volt s igen örömest olvasgatott, mihez képest fiában az olvasási és tanulási hajlam már kisebb gyermekkorában kifejlett úgy, hogy 12 éves korában már min­den könyvet elolvasott, a­mi csak keze ügyébe került. Különösen a „Hár­mas História“ és Dugovics „Etelkája“ voltak azok, melyeket kiválólag kedvelt. Ugyanezen vágya később erősbö­­dött, kiváltképen pedig a történelemre irányult úgy, hogy mikor 1830-ban a pesti egyetemen Horváth István elő­adásait hallgatta s véletlenül Kecske­mét város történelmére vonatkozó né­hány okirat jutott kezébe, már ekkor (18 éves korában) minden igyekezete oda volt irányítva, hogy szülővárosa történetét kutathassa és tanulmányoz­hassa. Ennek természetes eredménye jön, hogy mikor a városi levéltár az ő gondjaira bizatott, a legnagyobb mohósággal kutatta az adatokat, me­lyekből a város régi történetét olvas­hatta ki. Ezt csupán csak a történelem iránti előszeretetéből kifolyólag tette s éppen nem gondolt arra, hogy Kecskemét város történetét megirja. Eme elhatá­rozása akkor támadt, midőn a magyar tudományos akadémia (1851. deczem­­ber 22-én) felszólítást intézett egyes testületek és hatóságokhoz ,­­miszerint „Oklevéltárak“-at állítsanak össze azon czélból, hogy a magyar történetírás elősegíttessék. Eme fölhívás az ő bú­­várkodási hajlamát a legnagyobb mérv­ben elősegítvén, az egész városi nagy levéltárat felkutatta s roppant emlé­kező tehetsége is szolgálatára lévén, ösztönözve kezdte érezni magát a város történetének megírására. Tervével azonban csak lassan kint lépett föl. Először áttanulmányozta a Katona József által irt Kecskemét történetét , s miután búvárlatai alapján azon meg­győződésre jutott, hogy az nagyon is vázlatos, hézagos, rendszernélküli, sőt a történelmi források elferdítésével írott mű; miután Szokolay Hártó János asz­talosmester az ő versekben irt s min­den történeti kútfőt mellőző „Szaba­dos Kecskemét városának történetirati esmertetésé“-vel 1846-ban a közönség elé lépett; s miután Kecskemét tör­vényhatósága az ő kérésére a levél­tárban lévő eredeti török okmányokat­­ magyarra fordittatta s egyszersmind kijelentette, hogy a megírandó „Kecs­kemét város történet“-ét a maga költ­ségén fogja kinyomattatni: csak akkor lépett föl tervével nyiltan s több rend­beli történelmi töredéket bocsájtott közre, melyek azonban általában Kecs­kemét város és vidékének történelmé­vel foglalkoznak. Ilyenek voltak: 1) „Ráczok a kurucz-világban“. Böngészet II. Rákóczy ‘Ferencz sza­badság-háborúja korából, különös te­kintettel Kecskemét város történetére. — Megjelent az „Életképek“ 1848-ik évi folyamának november és deczember hónapi füzeteiben. 2) „Kecskemét viszonya a Kis- Kunsághoz“. Megjelent az „Új magyar Múzeum 1853-ik évi folyamában. 3) „Az idéző pecsétről“. Székfog­laló értekezés. Megjelent 1863. Októ­ber 26-án az akadémiai értesítőben. 4) „A ráczok ellenforradalma“. Megjelent a „Századok“ 1868 ik évi folyamában. 5) „Egy lap Kecskemét város újabb­­kori történetéből“. 6) „Egy fekete lap Kecskemét város újkori történetéből“. 7) „A kecskeméti zsidók története“. 8) „Kecskemét város pesti házbir­tokának története“. 9) „A kecskeméti katonai lovarda­­ története“. Az 5-ik számtól a 9 ig a „Kecske­méti Lapok“-ban jelent meg.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék