Kecskeméti Lapok, 1886. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1886-07-04 / 27. szám

TIZENKILENCZEDIK ÉVFOLYAM. 27. szám. KECSKEMÉTI LAPOK ELŐFIZETÉSI DU 1 Egész évre 5 frt — kr.­­ Negyedévre 1 írt 50 kr. Félévre . . 2 „ 60 „­­ Egy szám ára 12 kr. Előfizetni az év folytán minden hónap elején tehet. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP SZERKESZTŐ LAKIK : III. TIZED, KÖNYÖK-UTCZA, 121 SZ. KIADÓ­HIVATAL, BUDAI-UTCZA, 186. SZ. HIRDETÉSI DU : 4 hasábos petit sor 5 kr., többszöri vagy terje­delmes hirdetéseknél árleengedés adatik. Bélyegdij minden beigtatásért 30 kr. Gyáripart Kecskemétnek. Az európai mezőgazdák erős ver­senytársakat nyertek, mit leginkább hazánk, melynek jobbára földmi­velő lakossága van, érez meg. Ennek fő oka a gazda conservativ volta. Ha mi, régibb mezőgazdák, az új, amerikai gazdáktól tanulunk, legalábbis okosabban cselekszünk , mintha az új , életerős és főkép élelmes amerikaiakat tovább is a nyakunkra hagyjuk nőni. Az élelmesség teljes hiánya kiak­názattan hagyja hazánk azon kincseit, melyek egyrészt földjében, másrészt még fejletlen iparában rejlenek. Kecskemét és környéke főképen rozsot termel, mely áruczikkben gaz­dáink aggasztó módon érzik Amerika, Oroszország és India termésversenyét. A legjobb termés is mily kevés ered­ményt helyez kilátásba! Pedig mező­­gazdaságunktól függ az állami budget­­től kezdve hazánkban csaknem minden egyén és vállalat sorsa, és ha az a nagy külverseny, tehát rosz árak foly­tában pang, úgy ennek nyoma a nyers­anyag-földolgozó iparon, sőt kereske­delmünkön is erősen érezhető. A helyzet javítása alföldünkre nézve életföltétel. „Tengerre magyar“, hangzott már félszázaddal előbb a legnagyobb ma­gyar ajkairól, mindannak daczára, fáj­dalom! a magyar Alföld még mindig nélkülöz egy rövid, közvetlen, tehát olcsó összeköttetést Fiuméval. Pedig az olcsó út a tengerhez jelen­ben a legfőbb segítség gazdasági bajaink orvoslására. Kecskemét gazdái annyival nagyobb árat nyernének gabonájukért, mint amennyi a viteldíj-különbözet Kecskemét régi és új, a tengerhez ve­zető vonala között léteznék. E terv, mely a bajaibáttaszéki vonal kiépíté­sében találna megvalósítást, és úgy­­ áll Kecskemét, mint az egész Délma­­gyarország érdekében. Hazánk egy déli „pacific vonalat nyerne, mely Brassótól Gyulafehérvár-, Arad-, Makó-, Szeged-, Szabadka-, Baja-, Pécs- és Zágrábon keresztül, Fiuméig közvetítené a nyersanyag forgalmat. Tekintsük csak Kecskemét gyümölcs­­termelését. Főpiaca eddig Németország volt. Kada Elek úr nagyérdekű­ czikke a gyümölcstermelésről arról tanúskodik, hogy Anglia még aránytalanul csekély­­ gyümölcsfogyasztója hazánknak. Mindennek oka, hogy Fiume kikö­tőjéig a gyümölcsöt elég gyorsan és olcsón szállítani nem lehetett. Mindez elmellőzve volna a Szabadka—bajai és duna—drávai vasútvonalaknak a duna­­áthi­dalás által való összeköttetése foly­tában. Kecskemét város 80 kilomé­­­­ternyi utat, a gazda az avval járó na­gyobb költséget takaríthatná meg, illetve annak megfelelőleg válnék versenyké­pesebbé és értékesíthetné gyümölcster­melését. Miután áttanulmányoztam az Alföld gyáripari viszonyait, mondhatom, hogy nagyobb mérvű gyáripart hazánk déli részében Temesváron kívül alig találni. Kiviteli gőzmalmaink keletkezése az egyedüli, mit nagyobb városaink föl­mutatni képesek. Kecskemét még evvel sem bír! Ennek is csak a tengerrel való hiányos összeköttetés az oka. Csak Szabadka város van hasonló helyzet­ben , csakhogy vasúthálózati köz­pontban. A gyapjú és rozstermelés központja pedig ép e két nagy város. A nyers­anyag külföldre kerül. A cseh rozsőr­lők a kész árút tótjainkkal fogyasztanák. Gyapjúnkat a brünni gyárosok dolgoz­zák föl, visszaküldve, drága pénzen a kész posztót. Valóban csodálatos is, hogy ép a rozs és gyapjú földolgozása, ép e két czikké, mely a tengerre nincs utalva, sem tudott iparvállalatot terem­teni Kecskeméten. Ha helyben egy posztógyár rész­vénytársulat alakulna, az olcsó nyers­anyag mellett következőkben volna előnyben a brünniek fölött: 1- szer. A nyersanyag helyben köz­vetítő­ nélkül, legolcsóbban beszerez­hető. 2- szor. Nyers­anyagért nem kell, mint a brünnieknek, viteldíjat fizetni. 3-szor. A készáru nagyrészt hely­ben lenne értékesíthető, így a közvet­lenség megtakarítást és kevesebb koc­­­káztatást igényelne. 4-szer. A brünniek régibb szerke­zetű gépekkel dolgoznak, melyek nagy emberi munkaerőt igényelnek, ezeket csak a legnagyobb tőkeveszteséggel lehetne újabbakkal pótolni, így mind az újabb berendezés előnyei esnének reánk, melyek nagy emberi erő meg­takarítással járnak, mind pedig az újabb szerkezetű gépek igényelnének kevesebb szénfogyasztást. 5 szer. A gyapjúmosásra kitűnő székaás vízzel rendelkezünk, mit a brünniek drágán szereznek be. Bár szükséges, hogy a magyar posztó ne csak neve által váljék kere­setté , hanem kitűnősége folytában, mindazonáltal a régi szép eszme, a ma­gyar ipar pártolása csak elő fogná se­gíteni a vállalatot. Ez ipar emelkedésével még termé­szetes előnyünk a Balkán félsziget ki­viteli területe, mi könnyen egész a magyar posztóipar számára lenne meg­szerezhető. Ép ily előny járulna Kecskemétre egy részvénytársaság által alapítandó rozskiviteli gőzmalom által, tekintve, hogy a monori malom nem termel ele­get és a rozs­kenyeret sok vidéken előszeretettel eszi a nép. Másnemű gyáripar addig sem Kecs­keméten , sem egész alföldön fejlődni nem fog, míg kivitelünk a tenger felé a bajai báttaszéki vonal, illetve híd­­rendszer által biztosítva nem lesz. A nagy külvámok által elnyomott búza­liszt, melynek kivitele eddig hazánk legfőbb kincse volt, szintén csak ez út által nyerné el újra versenyképességét az amerikai gyártmánynyal szemben, különben a szeszipar szomorú sorsára fog a malomipar is jutni. Mindez egy nem kecskeméti, tehát kültekintetek által nem befolyásolt egyén véleménye a város fejlődéséről és azon eszközről, mely e szép, nagy várost hazánk délmagyar városaival egyetemben fölvirágoztatásra juttatná. Úgy Kecskemét, mint az egész al­föld, hiszem, a legnagyobb örömmel fog társulni azon eszméhez, mely Sze­ged városában pendittetett meg, t. i. emlékiratot intézni a n. m. minisztéri­umhoz a bajai dunaáthidalás ügyében. Ez emlékiratot a szegedi ló vonat­­társaság nagytudományú igazgatója dol­gozza ki. Ligeti Árpád: KECSKEMÉTI LAPOK TÁRCZÁJA Plagiarius. — Németből. — Dalaimat — nem tagadom — tol­vaj­lom. Egytől egyig, rosza s java, plagium. És még ezzel dicsekszem is fenhangon, Bizony érzem, hogy én ezt még megbánom. Dalaimat — im’ bevallom — tolvajlom, Mariskámnak szép szeméből orozom. Olvasok én a szeméből eleget, Onnan irok én ilyen rész verseket. Fodor Zsigmond. Budapesttől Kecskemétig. — Karczolat. — Olyan naiv is az ember, mikor huza­mosabb távollét után az édes otthon felé törekszik. Még a 617 sz. hordár is a szemembe nevetett, a mikor egy órakor szándékoztam a három órai omnibusz-vonatra felülni. S mily szigorú lelkiismeretességgel őriztem „paktáskámat“ s mily hideg borzongás futott keresztül minden tagomon , a­mikor minden­felé három nyelven is láttam hirdetve: „gare aux voleurs“ „óvakodjál a zsebtolvajoktól*, „von Taschendieben wurd gewarnt“... pedig a zsebemet voltaképen és tulajdonképen nem volt okom félteni semmi veszedelemtől, még Cartouche se fedezhetett von’ fel abba sem­miféle szerves életet, úgy megviselte a „Bu­dapesten állomásozó lapos guta”. De a „Kof­fer“, az már más kérdés, még a tüzes sár­kánytól is megóvom azokat a holmikat, a­mi­ket ezelőtt három hónappal az édes jó anya bízott gondjaimra, azokkal pontosan be kell számolnom. Hej! ha tudná, hogy „némely napon“ hova küldtem egynémely „darabot” német, franczia s egyéb szót tanulni. No! de erről ne szóljon ajakad. De jó, hogy nincsen olyan hosszú, a­minek vége nincsen, eljött végre vége az én végtelen várakozá­somnak is. Minden baj nélkül coupémba ér­keztem , coupém, mondom, melyet kijelölt számomra a lekenyerezett „condoktor“. Csinos társaság verődött össze , három víg jogász­gyerek , köztük magam is, a fiatalabb Gaz­dag Jancsi, az öregnek a veje, szeretetre­méltó hajadon leányával, Ambrus bácsi a nagy­kőrösi czigánybandának érdemekben megőszült vén kontrása s még pár utazó, kik a mi „cercle separée“-nkben nem vettek részt. Természetes , hogy ez nem alakult meg oly hamarosan, előbb igen közönyös dolgo­kat miveltünk, ki az ablakon bámult ki a ködös homályos tájékra, más a sok szállót szidta, de a legtöbb folyton-folyvást ásított. Végre is Ambrus bácsi törte meg a jeget. Valami úton-módon a czigányzenére terelő­dött a társalgás, a­mire Ambrus bácsi kész­séggel kijelenté, hogy Budapest városában manapság, már nem lehet jó czigányzenét hallani, de annál jobb lábon állanak e te­kintetben a vidéken, magától értetődik, hogy nem feledkezett meg kedvezőleg nyilatkozni a nagy­kőrösi czigánybandáról. — Talán maga is ahhoz tartozik, — kérdi gúnyosan egyik kollégám. — Már oda, ha nem bánná az ifijút, — mond büszkén, nem épen barátságos pil­lantásokkal méregetve a kérdezőt.­­ — No no! nem azért mondom, mintha a legkisebbet is le akarnék vonni a „nömes banda” érdeméből, de vallja meg őszintén, hogy a Balog Andris ugyancsak tönkre si­­lányította kelméteket, de száz szónak is egy a vége, tudja mit Ambrus bácsi, tegyen ki a banda becsületéért, jártassa meg a vonót azon a száraz fán, hátha kifutja majd az útiköltséget. — Melyiket parancsolja a tekintetes úr! — mondja a more, alázatos hajlongások közt hámozva ki tokjából hegedűjét. — Kérdezze meg azt a szép kisasszonyt, — mond a fiatalabb Gazdag Jancsi szép leá­nyára mutatva, Peti a víg­kolléga. De ez alig emelte fel szemérmesen lesütött szem­pilláit, enyhe mosoly játszadozott ajkai kö­rül s inkább lehelte, mint mondta, hogy neki még nincs nótája. — Jól van, hát húzza a „Cserebogár, sárga cserebogár“ szomorú nótáját. Csak úgy , mint a vén Patikárius szokta egy húron , — mondja művészi ihlettől áthatva a nagy­kő­rösi czigánybanda vén kontrása. Húzott még azután többet is s mi elég jól mulattunk Ambrus bácsi primitiv hegedülésén, elany­­nyira, hogy egy-egy iigabb csárdás accord­­jain kevés híján tánczra penderültünk; mu­latságunkat még növelte a fiatalabb Gaz­dag Jancsi kedves leánya, a ki később kiengedett s szívesen beszélgetett velünk egyről-másról. De a­mint a „condoktor“ éles hangja végigsivitott a levegőn „Vecsés“, a mi mulatságunknak vége lett. Gazdag Jancsi nem lévén nála kisebb pénz, százast váltott és odadobott egy „ötöst“ a hajlongó művész­nek, mi se maradtunk hátra s azt hiszem, hogy Ambrus bácsi nem bánta meg, hogy velünk egy coupéba került. A parasztmág­nás távozta után más térre ment át a tár­salgás , beszéltünk többek közt az öregről, a­ki a birtokának már se szerit, se számát nem tudja. Az öregről sok fura dolog forog a nép ajkán s nem egy keresztet vet, a mint szinehagyott „kólesz“-on elhalad s áj­­tatosan rebegi: „uram ments meg minket a kísértetektől s szabadíts meg a gonosztól Amen! “ Beszélnek bizonyos vérrel irt szer­ződésről , melyben lelkét az ördögnek a kincs­ért lekötötte. Beszélnek a vérfűről, mely minden zárt kinyit. De legtöbbet a „Lucza székéről”. Ez abban áll, hogy az egész év­bizonyos kabbalisztikus szavak mondása mel­lett készítenek egy széket, de úgy, hogy minden nap maradjon rajta tenni való. Lucza napján erre a székre rá kell ülni az árok partján s bizonyos bűvszavak mondására megjelenik tüzes szekéren az ördög s min­den kívánságot teljesit. Mindamellett , hogy az öreg naponta tarthat tőle , hogy az ördög kecske képében megjelen s szarvára tűzve a poklok mélységes fenekére szállítja, igen jól érzi magát s igen kedélyes ember. Am­brus bácsi mondott róla egy adomát, a­mit röviden én is elmondok , elhagyva a kontrás czigányos czikornyáit. A minap a­mint Pes­ten volt, furán járt. Bement a Zrínyibe új­ságot olvasni, de a­ki ismeri az öreg vise­letét , nem fog csodálkozni azon, hogy ki­tuszkolták. Erre kapta magát felöltözött fé­nyesen , selyembe-bársonyba, igy állított be a kávéházba. Süvegelték a kellnerek, azaz hogy hajlongtak előtte. Az öreg úr neki da­­rálta magát s parancsolt­­ egy akó kávét. A pinczérek egymásra néztek, de mivel az öreg kivágta a százast, meghozták az akó kávét. Az öreg kapta lelkét, neki vetkezett s megitatta kávéval a selymet, bársonyt, paszomántot. Azután átment a szomszéd boltba s magára vette a szokott gúnyáját, mit még az utolsó koldus se szívesen venne magára. Azalatt megsúgták a kellnereknek, hogy ki a büszke magyar s mivel ismer­ték híréből, nagyon csapták a complimante o­kát s mondogatták: — Mit tetszik parancsolni — úr ké­­remássan. — Az „úr“, meg a „mit“ tetszik, meg a „kéremássan“ már iszik, nékem meg nem kell semmi. Nem tudom, igaz, a mit most elbeszél­tem , de azt tudom, hogy Ambrus bácsi háromszor is megesküdött rá. —ez Rácz, 1886. JULIUS 4. Gyümölcskereskedelmünk jövője, külö­nös tekintettel az alföld viszonyaira. Irta: Kada Elek. (Folytatás és vége.) De hát ezen kiterjedt piacz daczára meg­van a kereskedelemnek a nagy baja, a­mi miatt nem lehet úgy értékesíteni gyümöl­cseinket , mint azok értékesíthetők volnának. A nyers gyümölcscsel való kereskedelem nemcsak nagyobb tőkét igényel, hanem a jelenlegi viszonyok között sokszor koc­káz­

Next