Kecskeméti Lapok, 1889 (22. évfolyam, 1-26. szám)

1889-01-06 / 1. szám

XXII. ÉVFOLYAM. 1. szám. KECSKEMÉTI LAPOK ELŐFIZETÉSI DU­I Egész évre 5 frt —­kr.­­ Negyedévre 1 frt 50 kr. Félévre . . 2 . 50 „ Egy szám ára 12 kr. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP Előfizetni az év folytán minden hónap elején lehet. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP SZERKESZTŐ LAKIK . III. TIZED, BUDAI­ ÚTCZA, 189. SZ. KIADÓ­HIVATAL, BUDAI-ÚTCZA, 186. SZ. HIRDETÉSI DÍJ : 4 hasábos petit sor 5 kr., többszöri vagy terje­delmes hirdetéseknél árleengedés adatik. Bílytgdij minden helglatiaért 30 kr. Egy régi nóta. Az utóbb tartott törvényhatósági közgyűlés már majdnem elhatározta, hogy az úgynevezett Nádor, a szín­háznak használt épület megvetessék s átalakítva színi előadásokra, torna- és vívó­teremnek használtassák. Hogy ez el nem határoztatott, az leginkább azon múlt el, mert egy bizottsági tag felvetette azon kérdést, hogy vájjon újból építve mennyivel kerülne többe, mint az átalakítás, s hozzá­fűzte, hogy a Szalontay-, Veraszta- és Mezei-féle házak a­míg ezen czélra alkalmasan felhasználhatók volnának, más egyéb czélra pedig alig lehet őket előnyösen értékesíteni. Ismert tény, hogy a fentebb meg­nevezett romlatag épületek azon czél­­ból vásároltattak meg, hogy oda az állam- vagy a város-, a posta-, táv­írda-, adó- és illetékkiszabási hivatalok számára alkalmas helyiséget építhes­sen , a­mely czélzat ha nem sikerül­het, valóban nem csekély gondot ké­pez , hogy azokkal a végpusztulásnak indult házakkal mi történjék s a fen­tebb vázolt terv kétségkívül ezen szem­pontból is komoly figyelem tárgya lehet. Mi azonban ismert álláspontunkhoz " még egy nagyon figyelemre­méltó szempontot ismerünk s e szem­pont a sugár­út kérdése, mert nézetünk szerint annak előbb-utóbb meg kell lenni s előbb-utóbb meg is lesz, mert nemcsak a város szépítése, hanem a forgalom érdeke is erősen követeli. Azt hisszük, alig akadna ember, aki be ne ismerje, hogy csupán egyetlen egy a vasúti indóházhoz vezető sugárút e város városias kinézéséhez annyira hozzájárulna, hogy — kivált ha az kellőleg és szépen kiépülne — a ná­lunk megforduló idegenek bizonynyal kedvező benyomást nyernének városunk külső kinézéséről. Nem szabad tehát elbízni magun­­­­kat a Jókai udvarias dicséretére, ha­nem a jelen kívánalmain felül emel­kedve szükségképen szem előtt kell tartanunk a jövő igényeit is, a­mely igényt méltányolni sokan csak azért nem tudjuk, mert a megszokott, ismert­­ állapottal csupán csak a megszokásnál­­ fogva, megelégedettek vagyunk, de azért a czélszerű készítést még hama­rább megkedvellenénk, mihelyt csak meglenne. Élénken emlékszünk még, hogy r. cath. egyház boltnégyszege és a bazárépület között kanyaruló kocsiút elzárását hányan ellenezték s bizton merjük állítani, hogy ma már senki sem kívánná, hogy ott kocsiközlekedés legyen. A magyar közlekedésügyi miniszter a személyszállítás emelésén fáradozik­­ s kétségkívül ki is fogja vinni s ha keresztül viszi s a szállítási­ dijak a minimumra leszállittatnak, az kétség­kívül óriási mérvben fogja szaporítani a személyforgalmat, a miből hitünk szerint városunknak is kijut a maga része s szinte látjuk már a sugárúton emelkedő hoteleket is. De ha nem a szépészeti, hanem a czélszerűségi részét tekintjük is, nem­­ tagadhatjuk, hogy a már most meg­levő s kétségkívül még növekvő vasúti forgalmunk is megkívánja, hogy az indóházat a központhoz minél közelebb hozzuk. Nézetünk szerint tehát a sugárút kinyitásának kérdése nem ejthető el,­­ sőt ha épen nem látná is czélszerűnek­­ a közönség, hogy az most már ki­nyittassák , mégis meg kell állapítani, hogy hol lészen, hogy az építkezés­nek az irányt megadjuk s útba épülő új házak által a kivitelt nehezíteni ne engedjük. Jól tudjuk , hogy manapság nagyon divatos jelszó, hogy nincs rá pénz, de a­kik e divatos jelszót sze­­­­retik hangoztatni, vegyék figyelembe, hogy a mi viszonyaink között nem is lehet, de nem is szükséges, hogy kik IH-ik N, a boulevardokat mintegy va­rázsütésre emeljük, de vegyék figye­le­mbe azt is, hogy e kérdésnél az el- Ы tározás halasztása nagy mérvben igéybe veszi azt, a­mi az ő jelsza­ Vi­­ szerint most sincs. Ám ez a kérdés a legelől említett színház és tornacsarnok kérdésével szo­rosan összefügg, mert kétségtelen, hogy a városnak mintegy kötelesége leszen, hogy emelendő épületeit a su­­gárútra rakja s szinte természetes, hogy a színház ott feküdjék s ennélfogva a színház vagy tornacsarnok, avagy mind a kettő építésénél figyelembe kell venni, hogy az első sugárút legtermé­szetesebb vonala épen a Veraszta-ház­­nál megy s ha ezen helyre akár a posta, akár a szinház, akár a torna­­csarnok építtetni szándékoltatnék első­sorban meg kell határozni a sugárút vonalát s az épületet fronttal a leendő sugárútra építeni. A temető-út ez a külső vége arány­lag csekély költséggel kinyitható, a­mi ha kinyittatik, épül és szépül, és esetleg az új indóház is, melyre felet­tébb nagy szükség van, annak végére mihamar kiépíttetik, a többitől sokat tartani nem kell, mert majd megjő az építkezési kedv s a még útban maradó néhány házat maguk az építtetők fog­ják lebontatni. Kezdjük el hát minél hamarabb. Xavér. KECSKEMÉTI LAPOK TÁRCZÁJA Egy koldusgyermek .. . Egy koldusgyermek fázva, dideregve köszönt be s boldog újévet kiván. Szemében esdeklés van kifejezve, ínsége írva rongy ruházatán. A sorsnak minden áldását rám kérte. Miért ? nem mondta bár , de tudhatom. Mivel reméli, a szegény, hogy érte Ajándékúl kijár a jutalom. És ne csalódjék, ime szívből nyújtom, Mit nyújtanom a szűk sors engedett, Hisz idelent, a rögös földi úton, Koldús az ember mind, ki született. Születtünk bár kunyhóban, palotában, Mindannyian ily kol­dúsok vagyunk, A­kik a sorstól, érdemünk hiában, Kegyelmet és szerencsét koldulunk. Mert mi az érdem, melyben annyit bízunk ? A beteg agyban lázas látomány! Holott mindaz, mit élvezünk és bírunk, Mind nem egyéb, mint ingyen adomány! Mi érdemen születtél palotában, A hol legott a bőség üdvözölt? S hogy lenn szülessél az Ínség porában, A durva sors mely bűnért üldözött? És hányszor húnyt el az erényes lélek, Kinek nyomor volt teljes élete! A­mig dőzsölve mulatott a vétek S a ronda bűn, mely jót nem ismere ! Oh koldúsgyermek, vedd ez adományom! Hisz én testvéred, én koldús vagyok, Nincs érdemem, nincs semmi a világon, Ki mint te csak kegyelmet koldulok ! Erüdi Dániel. A grácziak csókja.*) — Felolvasta Papp Sándorné Úrnő a nőegylet negye­dik társas estélyén. — Ne ütközzenek meg uraim s hölgyeim, ha egy titkot el­fecsegek. A titokban úgyis épen az az érdekes, azaz édes, ha elmond­hatjuk azoknak, a kik arról tudomással nem birnak s habár a titok kifecsegése a bizalom megsértésének tűnik is fel, ment­ségemül szolgáljon az, hogy én nem négy­­szemközt , hanem nyilvánosan és a további titoktartás megigérése nélkül leplezem le. — Egy csók történetét fogom elmondani, de megnyugtatásul előre kifecsegem, hogy nem kell pirulni, ha nyilvánosan elmondom is, sem annak a ki adta, sem annak a ki kapta. Ne gondolják azonban, hogy valami szerel­mes pár csókjáról lesz szó, ezeknek a csókja habár a legédesebb is, de nem érdekes, a lopott csóknak meg nincs annyi értéke, hogy érdemes legyen róla beszélni, a házas­felek csókja meg csak olyan sablonszerű csók, mely az örök frigy pecsétje lehetett a mézes hetekben, de azután a megszokottság bizonyos tiszteleti jelleget adott neki; ezek a tiszteleti dolgok pedig nem arra valók, hogy érdeklődést kelthessenek. * __________ * * *) Ez alkalomra írta Dr. Tassy Pál. Nem régen történt, még mindannyian emlékezni fognak rá. Hajléktalanná vált szegény s habár nem volt díszes a háza, s ha­bár nem volt fény- és pompával berendezve a lakása, még is csak hajlék volt az, a melyben lángelméjű költők és írók, nagy alkotásait az emberi szó szépségével hirdeték. S mikor­­ hajléktalanná vált, milyen szomorúan vett tőlönk búcsút! A könyei csak úgy peregtek arczára s látszott, midőn istenhozzádot mondott, hogy fáj neki, nagyon fáj a távo­­­zás. — Mindenki ismerte nálunk. Köntöse kopott, kendőzködése avultas, járása inga­tag , mozdulata sokszor szegletes volt, de szemeiből mély szenvedély sugárzott elő, s a szelíd mosoly, mely olykor ajkain meg­jelent, hangja, melylyel fájó érzést, bút, bánatot, örömet úgy tudott kifejezni, dévas­­kodó kac­agása, és ezek mind mind oly kedvessé tudták tenni azok előtt, a­kiknek szíve az övével együtt tudott érezni, a­kik­nek lelke fogékony volt a beszélő művészet által megtestesített alkotások iránt. Igen, hajléktalanná vált szegény Thalia nálunk. A közöny, hidegség, fukarkodás, szűkkeblűségből korbácsot fontak s kiűzték városunkból, határunkból. De Thalia nem ha­ragudott meg. Hijjába , ő a grácziák közé tar­tozik s ezek a grácziák szerfelett kegyesek. Szivük tele van jósággal, a haragot, a boszút nem is ismerik, hogy is ismernék, hisz azért vannak, hogy az emberek sivár életébe eleven­séget öntsenek, hogy a földi gondok közé örö­met fonjanak, hogy vidámítsanak, lelkesítse­nek , itt rajongást keltve, ott ábrándképeket szőve az égi szikra erejével, varázsával! Sze­gény Thalia mikor megérkezett égi lakába, pa­naszos hangon beszélte el szégyenét testvérei Aglaja és Eufroditának. A három grátia sírt, átnyilalta mindháromuk szívét a fájdalom. Hogy is ne ? hiszen egy nagy magyar alföldi városból űzték ki a szeretett testvért, Tha­­liát, a­ki a múzsák szolgálatában állott, így zokogtak, sírtak keservesen, egymás keblére borulva, midőn Aglaja először meg­szóltak. A köny még ott rezgett szemében, de e könnyűt már áttörte az örömsugár. Ajkai mosolyra nyíltak, arcza kipirult, látszott egész lényén, hogy egy nemes gon­dolat szülemlett meg fejecskéjében. Euphrodita kérdő tekintetet vetett reá , s igy szólt Thaliához: nézd csak Aglaját, keble örömtől dobog, a te fürteid közül is kivette a gyászbokrétát, látom, hogy csá­bos eszmével áll elő, tündér világok fényes tájaira vezeti képzelete. Aglaja erre csakugyan megszólalt ked­ves testvér, édes jó Thaliám vigasztalódjál, ne fájjon neked a gondolat, hogy kiűztek, hogy hajléktalanná tettek Kecskeméten, mert még mosolygás fog ülni a te bibor ajkaidra, s örvendeni fogsz. Thalia hálásan csókolta meg Aglaját. Igen testvér — folytatá Aglaja — mi mindhároman útra kelünk s elmegyünk oda titkon , senki által nem láttatva , a hon­nan téged elűztek. Egy szép őszi estén, mikor a hold bágyadt fénye rászáll a tájra, belo­­pódzunk halkan, nesztelenül. Magunkkal visszük a múzsák kincseit, az istenek vará­zsát. Az elzüllő társa­s életbe, mely A munkásoknak baleset ellen való biztosítása. Több ízben hangoztatták már annak a szükségét, hogy a munkásoknak baleset ellen való biztosítása a törvényhozás által szabá­­lyoztassék. E sürgetéseknek meg volt az az eredménye, hogy a közgazdasági miniszter komolyan kezébe vette az ügyet és megtette az első lépést. Üdvözöljük, őszinte örömmel üdvözöljük ezért a lépésért a kormányt. Teszszük pedig ezt első­sorban humanisztikus szempontból, mert minden jobb érzelmű, becsületes embernek jól esik látni azt, hogyha arról a szegény munkásról, ki keserves kenyeréért ezerszer koc­káztatja életét, leg­­alább olyképen gondolkodnak, hogy munka közben ért balesetek ne foszszák meg őt és családját a száraz kenyértől, de teszszük azért is, mert a jó munkás­törvények már csirájukban ölnek meg minden szoczialisz­­tikus, állambontó törekvést. Magyarországon még hála Istennek nem verte fel hydra­ fejét a szocziálizmus, itt még nincs örökös harczban a munkás a társada­lommal és ha idejekorán jó munkás­törvények hozatnak, remélhető, hogy meg leszünk kimérve a kulturállamok e rákfenéjétől. A munkásoknak baleset ellen való biztosítása az első lépés e téren, melyet követni kell a munkásoknak biztosítása aggkorukra és rok­kantságuk esetére. De ez még várhat. A baleset-biztosítás azonban sokkal égetőbb kérdés, melynek most megoldása előtt állunk. A földmivelés , ipar- és kereskedelem­ügyi miniszter egyik tanácsosát, dr. Schni­­erer Gyulát bízta meg e kérdés tanulmá­nyozásával , ki a külföldi államok idevágó intézkedéseit beható figyelem és alapos tanul­mányozás tárgyává tévén , egyelőre elkészült azon alapelveknek megállapításával, melye­ken a nálunk létesítendő törvényjavaslat nyugodni hivatva lesz. Ez előmunkálatot a földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi mi­niszter egy dec­ember 15-ikére összehívott és azóta többször összeült szakértői tanács­­kozmány elé terjesztette, hogy az érdekelt gyárosok, iparosok és az ez ügyben ismert szakértők véleményét megismerje és ehhez képest ez alapelveket véglegesen szövegezze s ezek nyomán a törvényjavaslatot elkészít­tesse. Ezek az alapelvek természetesen csak kiindulási pontot képeznek, mely az etquéte véleményével és határozatával kibővítve tör­vényjavaslattá fog kidolgoztatni. A nagy szorgalommal és alapos szakértelemmel össze­­állított alapelvek a következők: 1. Minden gyári munkás, továbbá az építő-, kőfejtő- és homokbánya-iparnál, nem­különben a kútcsináló és a kéményseprő iparnál alkalmazott minden munkás, valamint az ezen üzemeknél alkalmazott azon hiva­talnok , a­kinek évi fizetése az 1000 frtot meg nem haladja, az üzem közben bekövet­kezett baleset folytán szenvedett testi sérü­léséért munkaadójától kárpótlást igényelhet. Gyárnak ezen törvény értelmében minden oly ipartelep tekintendő, a melyben rend­szerint legalább tiz munkás foglalkozik, vagy a hol, tekintet nélkül a munkások számára, elemi erőgép használtaik, vagy a hol rob­banószerek készülnek. 1889. JANUÁR 8.

Next