Kecskeméti Lapok, 1892 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1892-01-03 / 1. szám

/ 1892. JANUÁR 3. XXV. ÉVFOLYAM. KECSKEMÉTI LAPOK ELŐFIZETÉSI DÍJ ! Egéez évre 5 frt—kr. Negyedévre 1 frt 50 kr félévre . . 2 „ 50 „ Egy siám ár» 12 kr . Ilit vetni lehet n? és folytán viivdni hónap elején lehet.. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP MEGJELEN MINDEN VASARNAP SZERKESZTŐ LAKIK : V. TIZED, II.-TEMETŐ-UTCA , 93. SZ. KIADÓ­HIVATAL: BUDAI-UTCA, 186. SZ. HIRDETÉSI DU : 4 ЬнннЬон petit sor 5 kr., többszöri vagy törje­delmes hirdetéseknél árleengedés adatik Bélyegdij minden beiktatásért 30 kr. A „Kecskeméti Lapok“ tisztelt Olvasóinak! A kecskeméti szabadelvű párt köz­lönyének, a „Kecskeméti Lapok“-nak szerkesztését a mai naptól T. Dal­ott­i Ödön úr vette át. Midőn erről t. Olvasóinkat és a szabadelvűpárt Tagjait tisztelettel érte­sítjük , egyszersmind lapunkat további pártfogásukba melegen ajánljuk. Kelt Kecskeméten , 1892. január 3. A szabadelvűpárt Lapbizottsága. A „Kecskeméti Lapok“ tisztelt Olvasóinak! A kecskeméti szabadelvű párt a 25-ik évi pályafutását teljesítő „K. L.“ szerkesztését reám bizta. Én, a megtisztelő bizalom előtt meghajolok s a lap ezen, ez évi első száma, már az én szerkesztésemben jelen meg. Ezen első alkalmat nemcsak azért ragadom meg a lapszerkesztésben és hírlapírói működésben irányadó elveim kijelentésére, hogy ha azok a város értelmes közönségének tetszésével ta­lálkoznak , minél többen igyekezzenek a szerkesztő és olvasó, a szerkesztő és dolgozótárs közötti benső viszony körébe belépni, hanem megragadom azért is, mert a szabadelvű párt ve­­zérférfiai a reám nézve ép oly meg­tisztelő , mint átalában fényes bizalma folytán, minden utasítás, minden kor­lát nélkül adatott kezembe a szerkesz­tői toll s e hangosan beszélő néma előzékenység — szerintem — viszonzást követel s remélem, talál is nyilatko­zatomban. A „K. L.“ politikai és közműve­lődési újság. Országos politikát vidéki hetilap sikerrel alig űzhet, de megteheti azt, hogy az országos p. pártok politikai törekvéseit, a törvényjavaslatokat vagy már szentesítést nyert törvényeket a­­ kellő, tiszta világítás mellett mutatja fel. E téren a vidéki szabadelvű párti lapnak igen szép és hálás feladata van. Szép és hálás, mert, mig az elé­­gületlenség magvait hintő itt a lelki élet összhangját rontja meg s a bol­dogtalanság érzetét ülteti el, ott ki­veszi a munkát a munkás kézből s szegénységet, nyomort teremt; addig az, aki bizalmat csepegtet az intézmé­nyek, törvények iránt, a munka tovább folytatására s a működési kör tisztes­séges betöltésére ösztönöz, az bizonyára jó munkát végez s annak működését áldás követi. Lapunk is ezen áldásos munkát igyekezik teljesíteni, mert azt hiszem , hogy a legjobb politika forrása az önzetlen, munkás hazasze­retet marad mindenha. Ha megemlítem még, hogy a pártlap kötelességeit ismerem, annak teljesítésére kész vagyok, azt hiszem eleget mondtam. A „K. L.“ azonban nemcsak po­litikai lap, hanem egyúttal s főkép közművelődési helyi lap. Kecskemét lakosai szorgalmas, mun­kás , szerző emberek lévén, annyira belemerültek üzleti dolgaikba, hogy a város emelésére, szépítésére, a mo­dern igényeknek megfelelő kellékek előteremtésére nem is gondoltak s igy a város hosszú időn keresztül nem fejlődött, tehát elmaradt. Ezen elmaradás folytán a teendők rendkívül felhalmozódtak. Az utóbbi időben — a polgár­­mester, a tisztikar és törvényhatósági bizottság dicséretére legyen mondva — Kecskemét megmozdult, sőt úton-útfélen fényes bizonyságával találkozunk an­nak , hogy a város hivatásához jutta­tása végett a fejlődés útján szinte ro­hamos a haladás. Igen szép, igen dicséretes ez. Őszinte örömmel is tölti el a város minden felvilágosult barátját, de be kell vallanunk, hogy még korán sincs kimerítve a tenni valók sora; — mert egyik újítás a másikat vonja maga után — s vannak igen sokan, kik a régi tespedéshez lévén szokva, a haladással nem tudnak megbarátkozni, sőt annak ellenségei. A „K. L.“-nak, mint helyi lapnak az a szép szerepe lesz, hogy a kö­zönséget a város fejlődésének szüksé­géről meggyőzze, a haladás ügyének megnyerje s igy ez oldalról is meg­­könnyitse a derék tisztikarnak fel­adata keresztülvitelét. Ezen kívül la­punknak az újjá teremtés nagy műve közben felmerülő eszméket felvetnie, megvitatnia, minden oldalról megvi­­lágosítnia kell, hogy így a közönség és tisztikar közt kapocsul szolgáljon. A megvalósítandó eszmék kiválo­gatása és a minden oldalróli megforga­­tás, megtekintés után kiválasztottak életbe léptetésének sorrendje­­ rend­kívül fontos. A felvetett eszmének a gyű­lésterem­­ben élőszavak­ megvilágosítása után, szavazattal eldöntése nagy horderejű kérdésekben bajos. Az elrepülő élőszó, nem mindenki figyelmét ragadja meg annyira, hogy minden alkalmas következtetést hozzá tudna kapcsolni, azután maga az in­dítványozó is, bármily jeles ember s bármennyit foglalkozott is a kérdéssel, mint minden ember szinte tévedhet vagy a tárgyra vagy az életbe lépte­­tési sorrendre nézve. Több szem többet lát. Azután, minden reform ügynek érés kell s napjainkban, igazi érlelő a közönségre nézve csak a hírlap lehet. A „K. L.“ rajta lesz, hogy minden közügyet elfogulatlanul, független fel­fogással mutasson fel. Aki tud életre való eszmét, olyat, mely a város felvirágoztatásának elő­mozdítására alkalmas — tartozzék bár­melyik politikai párthoz — hozza hoz­zám s én nemcsak elfogadom, előké­szítésére , feltárására vállalkozom, de a közjó érdekében meg is köszönöm szívességét, mert arra törekszem, hogy a „K. L.“ a város igaz érdekeinek hű tolmácsa legyen s belőle az egész közönség, a város életében felmerülő minden jelentékeny mozzanatról jól, kimerítőleg s idejében értesüljön; azt akarom, hogy a „K. L.“ a város fejlődésének, emelkedésének szerény bár, de eltagadhatatlan munkája legyen. Rajta leszek azon is, hogy élénk­ségével , elevenségével a komoly mun­kán kívül érdekes, szórakoztató ol­vasmányokkal is szíves fogadtatást biztosítson. Ez az én ambícióm, ez az én szerkesztői nagyra vágyásom. Ezt azonban én egymagam nem tudom megvalósítani. Igyekezem ennélfogva derék, szel­lemes , jó tollú dolgozótársakat cso­­portosítni a lap köré s kérem a t. közönség szives pártfogását s közre­működését is. Boldog új évet! Dalotti Ödön, felelős szerkesztő. KECSKEMÉTI LAPOK TÁRCZÁJA Remek, mesteritt e világ.*) Ha nézem ezt a szép világot, Bámulni kész szivem s eszem; Imádom én a mindenhatóságot, S koszorúm fejére teszem. És bámulok véges eszemmel, Az egész mindenség felett; Szent érzetekkel telt szivemmel Dicsérem a földet s eget! Csodára méltó, méltó itten A bölcs teremtőszabta rend; A melyet egykor csinált a nagy isten, Isten alant, és odafent. Kereki — nézd, — mint összevágnak , A földön itt s ott az egen; Ezen dicső­ remek világnak Alakja úgy tetszik nekem ! Nagyon jó volt az a teremtő, a Ki a világot alkotó , Állatokat éltöket mentő Vadaknak rendelé alá. Hogy éhen senki meg ne haljon , Hanem élhessen boldogul; Csak az örök jólétről halljon, Melyből üdv áradása hull! Adott pazar kezével nékünk, Adott jó testi eledelt; *) Ezen sehol meg nem jelent költeményt az elhunyt költő még életében adta át közlés végett, de bizony az pihent mostanáig. Szerketzte: Éden gyanánt virul vidékünk , Mely illatok árjával telt. S gondoskodott ép lelkeinkről, Adott nemesi élvezetet; Gondoskodott szükségeinkről, Adott szép, boldog életet !. .. toldassék hát ez a nagy isten, Ki szép világot alkotott; Ki azt téve, hogy minden itten A földön szép s az égen ott. Buzgón boruljunk térdeinkre , Ama nagy alkotó előtt. Tiszteljük, áldjuk és imádjuk A nagy, a főgondviselőt! Losonczy László: A jég. Tiszta, hideg decemberi nap. A kira­katokban csillognak a kis Jézus szebbnél­­szebb ajándékai, s a friss jégben távol vidékekről hozott fenyőfák üde illata ömlik szét. Minden élénk és vidám, mint a­hogy az a szent ünnep előtt lenni szokott. Tágas, derült szobában, pattogó tűz­­ mellett, ül egy fiatal lány. Kékesszürke szemei a kezében levő arcképen pihennek. A kép karcsú, magas fiatal embert ábrázol, széles vállakkal, komoly arccal, melyet majdnem rútnak lehetne mondani, ha a­­ nyájas szemek nem ellensúlyoznák az éles, gunyoros vonásokat. A lány egészen belemerül a kép nézé­sébe, pici ajaka körül fájdalmas vonás jelen meg, s nagy szemei lassan kint megnedve­­sednek. Aztán, mint a­ki megrestelli magát, fölugrik, a képet ledobja s ajakát össze­szorítva mormolja: „Nem gondolok rá“. Az ablakhoz megy, égő homlokát oda támasztja a hideg táblákhoz s kinéz az egyhangú szürke égre; azután megint csak­­ visszamegy a képhez. Lehunyja szemeit, de a karcsú, magas alak folyton előtte áll, s mintha most komolyabb lenne, mint az arcképen volt, szemrehányólag néz reá és beszélni kezd. Igen beszél, s a lány meg­érti: „Látod, mire való ez? ugye rossz kedved van ? el akarod magaddal hitetni, hogy nem gondolsz rám, ugye nem sikerül? ! Vágyél utánam s szerelmed nagyobb, mint s büszkeséged“.­­• Nem korcsolyázol ma ? A lány felijed, s zavartan néz anyjára, azután összeszedi magát s nyugodtan mondja: „Nem vettem észre, hogy bejött anyám. Igen , kimegyek a jégre“. — Ha ott lesz, hát hívjad meg „őt“ is holnapra. — Nem anyám, „ő” megsértett engem, vége köztünk mindennek, — feleli a lány hidegen. Még mindig bágyadtan, felveszi bun­dáját, kicsi prémsapkáját homlokára nyomja s elindul. Lehunyja szemeit a­mint a ko­csiban ül, de a friss levegő csakhamar felüdit. Egykedvűen ül hintójában , folyton a földet nézve, s komoly szép arcáról most minden büszkeség eltűnt. A kaszárnyánál mégis fölpillant. Egy hadnagy jön ki s mosolyogva szalutál, s valahogyan (maga sem tudja miért) a leány is mosolyog, csakhogy ez a mosoly üres és unalmas. Már a nyári fürdőnél észreveszi az arckép eredetijét, a­mint a korcsolyacsarnok körülbelül tizenhét esztendeje annak, hogy egy másik helyi lapban, színházalap megteremtésének érdekében írtam. Azóta Kecskemét sokat fejlett, sokat haladt, de nagy, állandó színháznak hiá­nyát ma is érezzük, sőt, miután ma sincs állandó színházunk, ma még inkább, mint ezelőtt. A színház alapra nem járt jó idő. Várjuk-e még tovább is a jó idők ér­kezését, összetegyük-e továbbra is kezünket? bejáratánál állva várni látszik valakire. A bejáratnál több hintó is áll s igy várnia kell, mig „ő“ rá kerül a sor. Hirtelen türel­metlenség szál­l­ja meg, pedig a korcsolyázás ma alig érdekli , „ő“ rá meg egyátalában nem is akar nézni, mégis alig várja, hogy bejusson. A csarnok előtt ülnek a nem korcso­lyázó (és nem fázó) szépségek. Egymás­­ mellett ül a város három legszebb asszonya, s míg az egyiknek megadatott az öröm, hogy kis leánya művészetében gyönyörköd­jék , a másik csak lelki szemeivel látja s karcsú, szép leányát, ki már­is minden tekintetben az anyjára ütött, a harmadik­­ már a jövőbe néz, hogy két feldi fia részére menyasszonyt keressen az apró nemzedékből. A fázósabbak a szalonban ülnek s onnan nézik a „jégvirágokat.“ A jég nagyon népes. A „companiák“ képviselve van­nak, a „tripholia“ pedig teljes számban jelen van, természetesen az elmaradhatlan kísérőkkel együtt. A jégkirálynő (a „nagyok“­­ dísze) elragadóan suhan tova a jégkirály karján, ott van a „nagyok“ „rózsája“ is kinek szép szemeinél csak szelídsége na­gyobb. A „csirkék“ ragyogó, bájos tekinte­teket vetnek a szélrózsa minden irányába. Egy kis „pille“ most próbálgatja szárnyait,­­ (melyek eddig csak napsugárhoz voltak szokva) kisérve a bájos „néni“ szerető, ag­godalmas tekintetétől. Végre kijön a lány a csarnokból. Min­den szem felé fordul. Milyen gyönyörű alak! De az arc! az arc! Legszebb bizony az, hogy százezer forintos s egyetlen gyermek! 1. szám. Színház és vigadó.

Next