Kecskeméti Lapok, 1894 (27. évfolyam, 1-25. szám)

1894-01-07 / 1. szám

baka-gúnyáját s a tanulók óriási hahotása közben — elő­adás folyama alatt — lépett be az iskolába. Ez volt indító oka annak , hogy Petőfi „consilium abeundit“ kapott. De nem időzhetem tovább Jókai diák­életénél , tovább kell haladnom. 1842-ben Kecskemétre jött jogásznak s itt volt 2 tanéven át. Itt azon házban lakott, mely a reáliskola épülete mellett még most is a régi állapotában áll s jelenleg Vágó László főerdész úr tulajdonát képezi. Midőn Jókai Kecskemétre jött: „Meg­jelenése — igy irja Körösi Sándor — való­ságos fordulatot támasztott a diákság köré­ben , mert mindenki bámulta rendkívüli eszességét, irói tehetségét. Ehhez járult, hogy a sugárzó szemű, szőke fejű, válasz­tékos modorú ifjú meg is tudta kedveltetni magát mindenkivel. Ideálja, példányképe lett jogásztársainak“. Pedig ekkor már a kecskeméti ref. főiskola is híres volt, hogy többet ne mondjak: »Kallioper című írott heti­lapja is volt, melynek szerkesztését a diákok Jókaira bízták. Ez által is, de rendkívüli ügyessége, alkalmazkodása és szellemessége által is annyira megnyerte a kecskeméti közönséget, hogy a fiatalság körében a szó teljes értelmében ő volt a hangadó. Itteni tartózkodása idejében történt az is, hogy a város egyik legtekintélyesebb polgára , Szelese József földbirtokos, a ref. egyház főgondnoka meghalt. (1843.) Jókai lett megbízva a gyászdal készítésével, melynek fönmaradt strophája igy hangzik: „Zokogjatok, ő szunnyadoz, Nagy álma a halál. Dicsőült lelke menny felett Dicsőbb hazát talált. Ti könnyeztek, az Ég örül S őt elfogadja szentjéül“. Jókai a jogi tan­folyamot befejezvén, 1843-ban Pestre ment s Molnár ügyvéd iro­dájában kapott alkal­mazást mint joggya­kornok. Nappal „ke­nyerét kereste“, az éj nagy részében pedig a Múzsának áldozott. Ekkor ismét összeke­rült Petőfivel s nem is vált el többé egy­mástól a két jó barát 1849. július 31-ig, a mikor is Petőfit a segesvári földbe te­mették. Hogy mily benső baráti viszony volt Petőfi és Jókai közt, ékesebben talán semmi sem bizonyitja mint az, hogy Petőfi együtt lakott Jókaival még akkor is , midőn (1846- ban) megnősült. Ezen évben (1846.) tette le Jókai az ügy­védi vizsgát s egy ideig habozott, hogy mi tevő legyen. Min­denáron festő szeretett volna lenni, a kenyér­­kereset szüksége pedig az ügyvédségre sar­kalta, de irodalmi sikerei végre is azon elhatározásra bírták, hogy véglegesen az iro­dalmi pályára lépjen. Kisebb irodalmi sikerei után ugyanez évben megjelent első regénye a „Hétköz­napok”, mely írójának nevét ismertté tette s a már ekkor nagynevű Petőfivel szövet­kezvén, közösen átvették Frankenburgtól az »Életképek“ c. folyóirat szerkesztését, melyet Petőfi versei s Jókai novellái első­rangú szépirodalmi lappá emeltek. Mindketten átléptek a szépirodalom teréről csakhamar a politikaira is. A Koronaherceg utcai Pillvax kávéházban meg­alakult ,a tizek társaságai (Béres Károly, Degré Alajos, Jókai Mór, Kerényi Frigyes, Lisznyai Kálmán, Obernyik Károly, Pálffy Albert, Petőfi Sándor, Tompa Mihály) célul tűzvén ki a társadalmi demokrácia s a politikai radikalizmus megalapítását. Ekkor lett Jókai Petőfivel együtt az ifjúság vezére. Ív­e. márc. 15-én kinyomatták a »Tizenkét jntot* és a „Talpra magyart* s gyújtó irású beszédek kíséretében terjesztették. Így mi következett ezután , azt már minden magyar tudja. Én most csak egy kis epizódot említek fel a „nagy jelenetek­ről“, mely Jókai házasságának okozója volt. A Károly kaszárnyát ostromolta a pesti fiatalság. Megszóllaltak a puskák s Jókai hévtől duzzadó kebellel rohant haza a fegy­veréért. Petőfiné értesülvén az ostromról, összetett kézzel kérte Jókait, hogy ne menjen el ... vagy ha már őt vissza nem tarthatja, zárja be maga után a kaput s vigye magával a kulcsot, hogy férje (Petőfi) el ne mehessen. Jókai megtette. Mig Petőfi otthon dühösködött s a kapu feltörésével kínlódott, addig Jókai­­ sebet kapott s eszméletre térvén. Laborfalvy Róza ápoló kezecskéit érte. 1848. aug. 29-én Laborfalvy Róza, a nemzeti színház elsőrangú művész­nője , a sebesült író nejévé lett. A szabadságharc tartama alatt Jókai az „Esti Lapok”-at szerkesztette; a világosi fegyverletétel után pedig álruhában mene­kült Tardona községbe (Borsod m.) s a Csányi családnál vonta meg magát. A vér­törvényszék 31 írótársával együtt halálra ítélte, de Kossalkó biró (később kúriai biró lett) megmentette. A Bach-korszakban (1860—1860.) „Sajós álnév alatt dolgozott з társadalmi, de külö­nösen történelmi regényeinek egész halmazát adta. 1858-ban alapította az „Üstökös” c. humoristicus lapot, melyben úgy versei mint ékcei egyaránt elragadták a magyar olvasó közönséget. Irt több drámát is s mindeme rendkívüli munkásságának elisme­réséül még ugyanezen évben úgy a Tudo­mányos Akadémia, mint a Kisfaludy-Tár­­saság tagjaik közé választották, mely díszes helyeket mai napig elfoglalva tart. 1861-ben újra a politikai pályára lépett s ekkor a »Magyar Sajtó“-t szerkesztette, 1863-ban pedig ,A hon* című nagy napi­lapot alapította. Ekkor vesztette el »ásvai* predikátumát s nemességét is a miatt, hogy lapjában erős támadásokat intézett az akkori magyar gyűlölő kormány ellen, mi miatt a biróság nemességének elvesztésére s egy évi várfogságra ítélte. Jókai mindevvel mit sem törődött annál is inkább, mert előnevét sohasem használta, nevében pedig az ,y“ betűt a szabadságharc előtti mozgalmas időben önként „i“-vel cserélte ki. 1863-tól kezdve minden országgyűli ciklusnak tagja lett s mint politikai яг­’ is számtalanszor ragyogtatta ékesszólását. Feltűnt végre a szabadság napja is s Jókait azóta a kitüntetések egész halmaza lepte el. A legnépszerűbb és legragyogóbb nyelvű magyar prózaíró azóta, az Akadémia tiszte­­­­­etbeli tagja, a „Petőfi-Társaság” elnöke,­­ a Szent István rend nagykeresztese s az uralkodó­ház kedvence lett. Az elhunyt I Rudolf trónörökös és „a legnépszerűbb­­ főherceg, József, barátságukra méltatták , az „Osztrák Magyar Monarchia“ c. nagymű magyarországi szerkesztését reá bízták, s „ a szeretet és tisztelet minden nemeivel gazdagon elhalmozták“. Ezóta Jókainak csak két rettentő napja volt. Egyik Rudolf s a másik nejének elvesz­tési napja. Igaz, hogy csak kettő — de milyenek voltak ezek! Otthonát most egyetlen leánya flóza teszi boldoggá, ki férjével Feszty Árpád festőművészszel együtt mindent elkövet az ősz nagy ember boldogításáért. Adja Isten, hogy e fényes nap hazánk irodalmi egén, még sokáig tündököljön! Jókai és Kecskemét. Irta: Liszka Béla. Nem ok nélkül nevezem Kecskemét városát második szülővárosomnak, mert valóban szellemi énemet e város szülte. Jókai az 1888. okt. 23-ai ünnepélyen. Abban az országos ünneplésben, mely­­lyel a magyar nemzet a koszorús regényírót kitünteti, Kecskemét városa is méltó részt követel magának. E város falai közt teltek le a koszorús író diák­ korának legszebb évei, ide kötik őt szép emlékek, e város iránt érez legmelegebben ma is, munkáiban gyakorta, elevenít fel kecskeméti reminisz­cenciákat— és hogy Kecskemét sem marad hátra a viszonzással, azt többször kimutatta. Ma is városszerte ünnepli a nagy írót. E sorokban összefoglaló képét kívánjuk nyújtani Jókai kecskeméti vonatkozásainak. Életirója más helyen említi fel , mikor és mily körülmények közt került Jókai Kecs­kemétre. Hogy Jókai hogy érezte magát itt, maga igy irta le „Az én iskolatár­saim” című cikkben . (Pesti Hírlap 1893. július és augusztus.) Egy rendkívüli zivataros éjszakán érkez­tünk meg Károly bátyámmal Kecskemét alá. A mennykőhullás, égszakadás elől egy tanyára menekültünk be, s ott vártuk be az állás alatt, gyékényes szekerünkön az ítélet elmúlását. Kocsisunk nem mert leszállni azt állítva , hogy ez zsiványtanya. Épen akkor hoztak oda szarvánál fogva­­ egy tinót. „Ez bizonyosan lopott jószág”. Meglehet pedig, hogy csak eltévedt bitang volt. A zivatar elvonultával aztán teljes holdvilág mellett barangoltunk be Kecske­métre tengelyig érő latyakban. A régi Kecskemétről beszélek, a­milyen ötven év előtt volt: a mostani már egészen modern civilizált város. Akkor még a puszták metropolisa volt: a nagy falu, negyvenezer lakossal. A hosszú széles fő­utca kezdetén nagy, ter­yedt gömbölyű tetejű nádpaloták, fogadják az utast: a száraz­malmok , két oldalt egyforma alakú föld­szintes házak elől rácskerítéssel, vagy líciummal. A szekérzörgésre a kutyák fel­ugrálnak a kapubálványra, onnan ugatnak alá. Az utca fénylik a sártól, melynek nincs hová lefolyni. Kétfelül a házak mel­lett vonul végig a palló, kétszál gerenda­­ egymás mellé téve; a gyalog járók azon­­ kitérhetnek egymásnak, de meg nem előz­hetik egymást, a­mi az egész népet udva­­­­riasságra szoktatja. Hogy a szekerek, a sarat kerülve, fel ne mászszanak a gyalog­járóra , közönkint köpcös fabakterek vannak­­ melléje cölöpözve. Az egész hosszú utcán­­ csak egyetlen egy ember kutyagol; ez az igazi bakter; minden utca szögletén megáll és hirdeti: „éjfél után óra kettő, dicsér­tessék a teremtő* Ettől megtudakoljuk, hogy hol lehetne itt megszállani. „Csak odáig kell cammogni, a­hol az a veres lámpás világít, az a cserepes*. Az egész városban csak a vendéglő volt cseréppel­­ fedve, innen neveztetett el. Volt ugyan még két másik is a „leveles“, meg az „ürgés“, de azok csak a hajzsárok és a tyukászok által látogattattak. Itt megszállottunk. Reggelre kelve aztán sorba látogattuk a tanárokat, Karika János, Szabó Sándor, Tatay András tisztelendő urakat, a­kik mind szép simára borotvált arcú férfiak voltak: a két első daliás, jól megtermett alak, mosolyra hajlandó arcok, intelligens tekintet, az utóbbi alacsony, sovány teremtés, tudományosságtól összeráncolt arccal. Csak a negyedik: Siposs Imre ta­nár úr viselt tekintetes címet és hatalmas­­ bajuszt. Ő volt az én leendő speciális­­ tanárom, a professor juris. Karika tanár úr távoli rokonunk volt, ő rögtön utasított bennünket egy tisztes­séges családhoz, a­hol engem kosztra, kvártélyra elfogadnak. Egyenesen oda men­tünk. Ez az a ház, a barátok klastromával*­ szemben, a­mi most Muraközy ház név alatt ismeretes, akkor Gyenes Mihály városi mérnök háza volt, elől két szobával az utcára , a többi az udvarra néz, tágas ambitussal; a hosszú udvar túlsó végén a hátsó ajtó egyenesen a promenádra nyílik. Ez a hely nemrég egy csúnya posvány volt; a­mióta Gyenes Mihály ide telepedett, az egészet feltöltötte, szép nagy jegenyék -­­­kel beültette s lett belőle kedvenc mulató­hely , a­hol a katonai zenekar muzsikált a publikum gyönyörűségére. Bizonyára ennek a kis háznak a gazdája megérdemlené a monumentumot Kecskemét városa részéről, mert ennek az érdeme, hogy azok az ősi homok puszták erdőkkel, kertekkel lőnek beültetve. Ez az ember hét millió fát ültetett el a kecskeméti határban. * Az első reggel arra ébredtem fel, hogy az én szobatársam Gyenes Pali, a­mint az ágyból fölkelt, egy nagy lapos követ, a­mi lehetett félmázsás, elkezdett a feje fölé emelgetni két kézzel, egymás után többször , folyvást. Mikor már a huszadikszor ismételte, megszók­tam: „mit csinálsz?“ — A testemet edzem. Az ötvenedik emelésnél abba­hagyta. „Fölviszem százig, minden nap egygyel többet. Próbáld te is.“ Hozzáfogtam, a tizedik emelésnél már elég volt. — No majd holnap kettővel többet. Azután megmos­tuk a testünket hideg vízben, gyorsan felöl­tözködtünk s futottunk ki a promenádra a stú­diumunkkal, a leckét megtanulni. (Én már elkéstem egy pár nap­pal , azt is helyre kel­lett pótolnom.) Roham­lépésben vágtuk be a feladványt. Ezt úgy megszoktam, hogy még most is csak járkálva tudok szellemi munkát végezni. Akkor nagy éhesen bevágtunk egy pohár tejet kenyérrel s aztán versenyt gyalo­goltunk a kollégiumba. Ott egyszerre jó pajtások lettünk vala­mennyien. A kecske­méti fiúk vidám, tréfa­szerető cimborák vol­tak, én egész új világ­ban éreztem magamat közöttük. Micsoda ép testű, egészséges arcú fiúk ! Muraközy Jani, (ilyen lehetett Herkules su­hanó korában) a­kivel csak Körösi Sándor tudott megmérkőzni. Mindjárt az első megismerkedés napján életbe lépett közöt­tünk az a kecskeméti kollégiumban divó szo­kás , hogy a­melyik diák tud valamit, a­mi kívül esik a kötelezett tantárgyakon , az a többit oktat­ja e tudományából — ingyen. Muraközy Jani volt a tornamester, ő trenírozta a többieket, a temetőben volt a torna­helyünk, a jó puha porondon. Ő tanított bennünket karddal és tőrrel vivni, még­pedig plastron nélkül ! Hozzá szokott a bőrünk a vágáshoz Dicsekedés volt a kék, véres ütésfolt a karon és mellen. (Egyszer Molnár Ádám mind a négy ujjamat keresztül vágta karddal tréfából.) Egy másik diák zenészeihez értett. Az nekem nem kellett. De annál jobban tetszett a Gyenes Palinak. Ő kürtöt fújt, két unokatestvére primhegedűt és gordonkát játszott. Az utóbbi még hangversenyeken is produkálta magát, mint szólójátékos. Rendes zenekara volt az iskolának. Egy harmadik énekmester volt. Ennek az alakját bele is hoztam az első regé­nyembe, mint „kántus prézest.“ A negyedik táncolni tanított, ez lehe­tett Nagy Feri. Tőle tanultuk a francia négyest és a körmagyart, meg a magyar szólótáncot, a­miről a mai kor gyermekének már ideája sincsen. Az ötödik tanította a francia nyelvet, (akkor nem voltunk sovinisták.) Ez volt Szalai Sándor (theológus diák.) Az első leckéjére én is felmentem, ámbár én már Hugó Victor Bog Jargalját olvastam ere­detiben. Azon kezdte, hogy mindenek előtt *) A kegyesrendiek klastroma. Szerk. Jókai Mór e házban lakott 1842—1844.

Next