Kecskeméti Lapok, 1897. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1897-01-03 / 1. szám

Tisztelt olvasónókh­oz! A „Kecskeméti Lapok“ jelen számmal fenállásának 30-ik évfolyamába lép. Szép és eredményekben gazdag idő, mert városunk történetében új korszakot jelez ez a 30 év, melynek előidézésében és megalkotásában jelentős rész jutott mindenkor lapunknak. Ha végig vizsgáljuk lapunk évfolya­mait, városunk történetének hű képe tárul elénk, melynek egyes fejezeteit avatott tollal irta meg mindannyiszor lapunk történetirója. Lapunk alapításától máig, mindenkor a szabadelvű haladás zászlaját lobogtatta s ha a szerkesztő személyében többször történt változás, a lap iránya mindenkor a régi maradt. Immár betelt másfél éve annak is, hogy a „Kecskeméti Lapok“ szerkesztését nem minden aggály nélkül átvettük s jeles munkatársaink ügybuzgósága és segítségével a kellő irodalmi színvonalra emeltük. A­mit akkor a szerkesztőség ígért, nemcsak az utolsó betűig beváltotta, hanem ".-ön­b­n­errfó­vását ’ ÍT ' 'rév 'S és anyagi haladásána­k előmozdítására irányuló» törekvésében, mint a jó ízlés, tárgyilagosság és személyeskedéstől tel­­jes­en ment irányczikkeivel mindenkor a közérdek és a társadalom nemes­ítésére használta föl. Lapunk minden üdvös, hasznos és hazafias eszmét lelkesedéssel karolt föl, a városi közügy és kulturális intézmények fejlesztését irányzó czikkeinken kívül a közfigyelmet érdemlő eseményeknek le­hető teljes és hű ismertetése és irodalmi becscsel bíró tárczaközlemények és tanul­ságos, tudományos középczikkek közlé­sével igyekeztünk közönségünk igényeit minél teljesebben kiél­eíteni. A becsületes, önzési nélkül teljesített munkásság által szerzett önérzettel bocsát­juk a tisztelt közönség bírálata alá eddigi működésünket, egyszersmind kérjük tisz­telt olvasóinkat, ha eddigi irányunk és működésünk megelégedésüket kiérde­melte, lapunkat további támogatásukban részesíteni szíveskedjenek. Lapunk igen tisztelt munkatársainak pedig, kiknek szellemi közreműködésével sikerült eddig is lapunkat változatossá tenni s kellő irodalmi színvonalra emelni, midőn ez úton is köszönetet mondunk, egyúttal kérjük, hogy további hasznos munkálkodásukkal kitű­zött czélunk elérésé­ben bennünket gyámolitani sziveskedjenek. Kecskemét, 1897. január 1. A „Kecskeméti Lapok“ szerkesztősége, becsű epochalis művekben véste a törté­­­­nelem lapjaira, országos kiállításával az­­ egész világ elismerését, utánozhatlan ha­zafias fellendülése és pazar fényével a külföld bámulatát vívta ki: méltó büsz­kesége a lefolyt évnek. De szomorú em­léke lesz a millenniumi évnek az augusztus 7-iki tátorján, mely hazánk életerét ké­­­­pező közgazdaságunkon mérhetetlen sebet ütött. És ha városunk millenniumi évét akarjuk méltatni, hazafias büszkeség tölt el mindnyájunkat, mert a lefolyt esztendő oly gazdag volt alkotásokban, hogy az méltó helyet kér az országos ezredévi ünnepségek sorában. Nemcsak a külső nyilvánulások impo­­színs fénye által, nemcsak az ünnepélyes­ségek komoly fenségességével szerepelt városunk a lefolyt évben, hanem a városi székház, a gyönyörű színház, a kecske- s­zét-tiszaughi vasút, a villany­világítás és sok kulturális alapítások által maradandó emléket és hervadhatlan dicsőséget ad át a jövőnek. De ismét a szomorúság keservei szó­lítják össze szívünket,, mert visszaemlé­kezünk arra, hogy a talál közöttünk , ily kelvetlenül diu­lt. Elragadta köz­életünk koronáját, felejthetlen emléki polgármesterünket, Lestár Pétert. Vele együtt a közéletnek sok derék csaknem pótolhatlan tagját, legutóbb tár­sadalmi életünknek egy kedves, feled­­hetlen tagját, Pócsy György királyi köz­jegyzőt ragadta el a halál. Legyen áldás emlékezetükön. Öröm és bánat találkoznak tehát emlékünkben, újra meg újra felidézzük az elmúlt év KECSKEMÉTI LAPOK TÁRCZÁJA, Mért emlékszem ?. . Mért emlékszem mindig reád, Üdvvel teljes szép alkonyon, r­epedő vágygyal egyaránt, (ilt Ha betegség s gond terhe nyom ? Meddig tart e lelki kényszer, Meddig tűn még nyugodalmam, S ha ihlet je, dalra készen, Mért csak rólad szól a dalom?! . . . Ott maradtál messzi tájon . . . Kétszer tűnt a nyár azóta, S eltűnt, mint egy édes álom, Szép hazádnak kéklő orma, Mégis mindig, derűs nyárban, Szép tavaszon, komor őszszel Bánt az emlék s bús danába Olvad lelkem búja össze . . . Mert fájdalom nékem a dal, Hogyha feléd száll a hangja, Hogyha bíbor alkonyatta! Lelkem rád száll andalgva. És az emlék keservében Régen eltűnt múltra mélyed . . . Föleszmélve s úsan kérdem: Mért is hallok én felőled?! . . . Oh de mégis . . . szóljon a dal, — Hisz az emlék olyan édes — Odaillik fájdalmával Árva lelkem éjjeléhez! Óh de mégis szóljon a dal Igaz húrján hő szivemnek, Hadd hirdesse bús panaszszal Dőlt reményét szerelmemnek ! Oh csak zengjen a s új ének S emlékező lelkem sírja: t, Reménytelen szerelmének !k Milyen örök, nagy a kínja ! ^— Koncz Mihály­ ­ Gyűlöld a — nőket! — Monolog. — (A „Kecskeméti Lapok“ számára írta: Réthy Gyula.) Ne vegyék rossz néven, de elhatároztam, hogy monologizálni fogok. Nagy szó ez, kérem! De ugyan — miről? Gondolkoztam magamban. — Az időről? ... Hm . . . hm. Szép téma, de egy kicsit . . . unalmas. — Ah ... ah (sóhajt), úgy bizony. En­gedjék meg kérem, de sóhajtanom kell, mivel a múltkori tározómmal, melynek azt hittem colossális, világfelforgató hatása lesz, egy om­nózus, igen, egy om­nózus hiba történt. Keményszívű redaktorom tudtul adja, hogy nem akarja a tárczát végkép megsem­misíteni, hanem hát — kegyelemből — közölni fogja, de csak a — hirdetések között. S a tárcza megjelent, de csúful meg is bukott. S kik voltak, kérem, ennek az okai? . . . — Ah, tisztelt uraim, a nők, igen, . . . a nők! (Kitörő gúnynyal és cynizmussal.). Mióta ezen nagy világon élek, ezen a hitvány sárdarabon, higyjék el kérem, de a nőket csak gyűlölni, de szeretni, ... óh, sohasem­ tudtam! — Oh a nők, vélekedtem mindig magamban, csak az emberiség megrontói, a társadalom megmételyezői és a földi élet mesterséges . . . pardon, természetes — megrövidítői! Hogy gyűlölségem milyen méltányos, el­mondom ; de hogy unalmas ne legyek, nagyon kérem önöket, m. t. hölgyeim és uraim, hal­­gassanak meg, hadd mondjam el az én egy­szerű, de küzdelmekben és keserű csalódá­sokban gazdag élettörténetemet! . . . Három hónapos voltam, úgy emlék­szem mintha csak most lenne, dajkám engem jól bepatyulázottan, kényelmes pólyában vitt ki sétálni a sétányra. Arra is egészen pozitíve emlékszem, hogy szép nyári idő volt. Vig had­fiak sétáltak a liget százados tölgyei között. A­mint engem a dadanéni alvásra akart kény­szeríteni, oda jön ám egy káplárbácsi. Beszél­getnek s ah, a káplárbácsi megcsókolja a dadanénit s gyalázat, a néni nem sikított egy cseppet sem, bizony nem, még csak segítségért sem kiáltozott,­­mint a mama múltkor, midőn őt egy egerecske megkergette!), hanem rettenetes: még ő is megcsókolta a katonabácsit, még pedig — kétszer. S ezt nekem látni s eltűrni kellett! Ép ekkor érkezett oda a mama. A bácsi hetykén szalutál. A néni elpirul. A mama pedig kérdi a dadanénit: — Mit csinál a gyerek ? — Jaj, nacscsága, ez a gyerek rettentően haszontalankodik, úgy kiabál, mintha nem volna ínyére valami, mondja a da­dogó dadanéni. Olyan vásott egy rossz ficzkó! Ugy­e — Káplár úr? — Nem . . . azaz . . . igen, mondja a bácsi. — Jaj fiam, szólt a mama, csendesen kell magadat viselned. Mit mondanak később, ha a­­z­­ XXX. évfolyam. 1. szám. 1897. Január 3. Kecskeméti lapok Előfizetési dij: Egész évre 5 frt, fél évre 2 Irt 50 kr., Szerkesztőség: V., Klapka­ utcza 162. Telefon sz. 106. negyed évre 1 Irt 50 kr. Egyes szám­­ra 12 kr. , , , , ’ t­e­l, +*1 hová 1 szl''em' részét illető minden közlemény intézendő. Hirdetmények .jutányosan számíttatnak. — Nyílttéri közlemény fOlü­lKSl 6S 13.rSilfl3.lHll IlGtllap. Kiadóhivatal: III. Jókai­ Utcza 186. Telefon sz. 81. sór­ónként 80 kr. hová az előfizetések, hirdetmények és a lap szétküldésére vonatkozó Bélyegdij minden beigtatás után 30 kv. felszólalások intézendők. Boldog újévet! Ismét egy év gördült le a múlandóság tengelyén. Egy nagy év örömei és vesz­­teséginek emléke vésődött, emlékezetünkbe. Gazdag volt ez az év édes hazánk dicső­ségét messze hangoztató nyilvánulásában, de egyúttal bőséges részünk volt az elemi csapások által előidézett szerencsétlen­ségben is. A millenniumi év, mely Magyarország ezeréves fennállásának emlékét maradandó

Next