Kecskeméti Lapok, 1899. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)
1899-07-30 / 31. szám
2 Emlékezzünk Petőfiről. Saru megoldódjék, fő fedetlen álljon, zengjen zsolozsmát a magyar nép aprajanagyja a Kárpátoktól az Adriáig, mert hazánk legnagyobb lírikusa, a magyar lazaszeretet glóriás alakja Petőfi Sándor, ma ötven éve dúló csaták közepette vérzett el a segesvári csatasikon a hazáért és szabadságért. Mint ember, a legtisztább idealizmussal rajongott az egyenlőségi eszmékért ; demokrata volt, kinek szavaiban és dalaiban a szabadság és fajszeretet olhatlan lángja lobogott, folyton azért irt, dalolt, hogy a szegények és elnyomottak millióit a jog és törvény előtt egyenlőkké, szabadokká tegye, hisz csak a szabadság felel meg az emberi méltóságnak, e nélkül nincs élet, nincs igazi boldogság e földön. „Virág mit ér, mit ér a bérez nekem, hazát kíván, házért ver szivem . . .“ Mint költő , imádta nemzetét, izzó, lobogó lelkével szabadságról zengett az elnyomatás korszakában, — tehát akkor, midőn az üldözések és szenvedésekben kifáradt, elalélt nemzet némán törte kínjait s amikor a nemzet önállóságáról, szabadságáról mégcsak suttogni sem volt szabad. Bűvös lantja olyan volt, mint a végítélet, harsonája, melynek hangja behatol a föld mélyébe s életre kelti a halottakat s minden lényt végelszámolásra hiv az Isten itélőszéke elé ! //Ő is ébredésre, végleszámolásra hivta fel nemzetét s dalainak bűvös hatásától — mint egy ember állt fel a magyar nemzet a szabadságért — a szabadság szent nevében s lerázta magáról százados, rozsdás bilincseit. Ő volt a szabadságharcz harsonája, melynek hangjától minden ember olyan lett, mintha mindegyik Zrinyi Miklós unokája volna, mintha egyedül reá támaszkodnék honra ! Mint hazafi, mindenek felett szerette, imádta hazáját ; egész életét, nagy tehetségét annak szentelte; azért élt, azért dalolt és halt meg, hogy a hazában élő minden ember szabaddá, boldoggá, Magyarország pedig nagygyá, hatalmasá legyen s Phőnixként újjászületve fölemelkedjék az általunk akkor irigyelt szabad és büszke európai nemzetek sorába. Büszkék lehetünk reá, mert dalaiban fajának minden erényét megörökítette s géniuszának csodálatos gazdagságával a világ minden pontján emelte a magyar szellem erejét és dicsőségét. ünnepeljük tehát e tüneményes, hamar letűnt üstököst, mely kápráztató ragyogásával tán csak azért jelent meg hazánk borús egén, hogy vakító fényével lángra lobbantsa a szunnyadó nemzeti önérzetet és nemzeti erőt, és aztán letűnjön, örök csudálatot, és rajongást ébresztve nemzetében . . . Zarándokoljunk tehát a segesvári emlék-oszlophoz legalább emlékezetben s ünnepeljünk az ott ünneplőkkel, hol országunk szine-java összegyűl s a hazafias magyar közönség emlék-oszlopot emel a haza halhatatlan lírikusának s a bemutatott áldozat oltár-tüzénél zengjünk forró, hálaadó imát azért, hogy a Mindenható nekünk, magyaroknak adta — habár oly rövid időre is — a világirodalom egyik legbámulatosabb meteorét,, a magyar hazaszeretet bűvös lantosát és bajnokát, Petőfi Sándort! Tegyünk szent fogadást, esküdjünk a Magyarok Istenére, hogy mint neki, úgy nekünk is a szabadság és hazaszeretet lesz mindenkor világító oszlopunk, melynek fényénél erőt és kitartást meritünk elhunyt nagyjaink dicső tetteiből a jövőre, s egymást szeretve, megbecsülve, közös egyetértéssel nemcsak megtartjuk, megvédelmezzük, de még erősebbé, hatalmasabbá tesszük imádott magyar hazánkat. Csak ha ezen esküt hűségesen megtartjuk, leszünk igazán méltók Petőfi irányához és hallhatatlan szelleméhez. A KECSKEMÉTI LAPOK TÁRCZÁJA. Petőfi eltűnésének kérdése. Petőfi, a magyar költészet egére tévedt üstökös, kinek születését is sokáig homály borította, mint nem bizonyos az égi üstökös keletkezése s kinek eltűnése is a bizonytalanság ködével van takarva — mint az égi üstökösé. Csodaszerű élete, az isteni lélek fenségét sugárzó költészete, magasztos bűnszerelme s rejtélyes halála, mind közremunkáltak arra, hogy alakját a mondák nagyító ködpárája lengje körül. A mondák egy része Petőfit a csatatéren küzdő s kívánsága szerint ott eleső hősként alakítja ki; a másik rész őt mint élő, de bujdosó, vagy épen száműzetésben sínylődő honfit teremti meg. Mind e bizonytalan tapogatózások között egy az eltagadhatatlanúl siralmas igazság, hogy Petőfi Sándort utoljára 1849 július 21-én, a segesvári vesztett csata napján látták s azóta nyoma veszett. Nem küzdött ő e csatában, még csak katonai egyenruha sem volt rajta, polgári ruhában, mint költő szemlélte a csata fordulatait s talán jegyezgetett egy, az ütközet sorsát költőileg feltüntetendő műve számára. Halála módja sem bizonyos. Elmerengése közben érte-e az életfosztó dárdaszúrás és úgy bukott-e le a hídról a Küküllő-folyó tovasodró habjaiba, vagy menekülés közben rontotta e össze testét egy bőszült orosz katona fegyvere ? Mindez manapság is a talányok talánya! Nevezetes, hogy Petőfi halála körülményeinek s általában eltűnésének kutatása nem történt meg mindjárt a csata után vagy egy - két hónap múlva, amikor talán az élénk emlékezet valódi nyomra vezethetett volna, hanem csak 11 év után, amikor a tényt a ferdítések burjánja nőtte be, vagy a képzelet világa ékesítette fel, de mindenesetre a valóságtól eltérő színben mutatta be. Pákh Albert, Petőfi barátja s a Vasárnapi Újság akkori szerkesztője volt az első, ki a Petőfi eltűnésére vonatkozó adatok tudóit felszóllitotta, hogy e kérdés tisztába hozatala tekintetében minden, bármely, legkisebb tényt is közöljenek vele. E közlések a Vasárnapi Újság 1860. évi II. évfolyamában indultak meg s tartalmilag két csoportra különülnek. Az első csoport híveinek közlői Petőfiről, mint a segesvári csatát túlélőről adnak hírt. Elmondják, hogy mint deszkát áruló székelyt, mint drótostótot, mint kovácslegényt látták. Hírül adták, hogy Nagybánya erdős-bérczei közt rejtőzködik s a nőegylet viseli gondját. KECSKEMÉTI LAPOK Közgyűlés. A város törvényhatósági bizottsága folyó hó 26-án tartotta Kada Elek polgármester elnöklete alatt rendes havi közgyűlését, mely alkalommal a napirendre kitűzött ügyek a következőképpen intéztettek el: 1. A polgármesternek a közigazgatás 1899. évi június havi állapotáról szóló jelentése tudomásul vétetvén. — Nagy Imre bizottsági tag interpellált, kérdezvén a polgármestert, hogy a matkói puszta bérletet miért nem szerezhette meg a város közönsége. — Polgármester kimerítő válaszában ismertette az egész bérlet történetét, vázolta a tanács lelkiismeretes utánjárását s azon feltételeknek kivihetetlenségét, melyeket a káptalan a bérletre nézve kikötött, — a város a lehetőségig elment, mind a mellett a káptalan a bérletet, egy konzorcziumnak adta ki. A választ a közgyűlés egyhangúlag tudomásul vette. A Kovács I. bizottsági tag interpellációjában azon károk és veszedelem elhárítására vonatkozó intézkedések megtételét sürgeti, amelyek nagy esőzések alkalmával egyes utczák és lakások elöntésével a lakosságot fenyegetik. A polgármester megnyugtató válaszát a közgyűlés helyeslőleg tudomásul vette. 2. A városi tanács jelentése mellett beterjesztett 1897/8. évi közúti zárszámadások a számvevőség által fölülvizsgáltatván, — a közgyűlés által jóváhagyólag tudomásul vétettek. 3. Az állami főreáliskola részére alapított dr. Dékány Ráfael-féle alapítvány 20 jfrt kamata Dékány István, a tanács által alapított 30 frtos ösztöndíj pedig Takács Lajos, Szabó József és Bodrogi Lajos reáliskolai tanulóknak utalványoztatok 4. Szűcs Ferencz lovas-biztos és Tamás István rendőr-biztosnak az államnál eltöltött szolgálati idejük, a nyugdíj-szabályzat 43-ika értelmében — 10 évi szolgálat után — nyugdíj jogosultságukba beszámíttatni rendeltetett. 5. Kláber Mór soproni lakos azon felebbezésével, hogy az általa vett czethali föld Kapi Lajos, kis babóthi lelkész egész határozottan adja a világ tudtára, hogy Petőfi 1851-ben nála volt rejtekben s ő tőle tovább menekült. E híradás rendkívüli zavart okozott az igazságot kutatók táborában s a hiszékenyek lelkében annyira befészkelte magát, hogy általában hinni kezdtek Petőfi megmaradásában. E hangulat erősítésére szolgált Jókai Mór, Politikai Divatok czimű, 1863-ban megjelent regénye, melynek Pusztafi nevű költő alakja kétségtelenül Petőfit ábrázolja s s kit Jókai a csata hevéből szintén megmenekültnek s később is elzüllöttként élőnek állit. Pedig a Petőfi név alatt itt-ott megjelenők mind nyomorult szélhámosok voltak, kik Petőfinek varázserejű nevével visszaélve, szives eltartást s még pénzt is nyertek a hiszékenyektől. Petőfi életben létezésének más hirlelői oda módosították tudósításaikat, hogy a költő fogoly gyanánt előbb Szibériába, később az orosz czár elé került, ki megtudván az ő kilétét s méltányolván világraszóló költői hitét, gazdag jutalommal szabadon bocsátotta. De hát miért nem adott akkor hirt magáról, vagy miért nem jött haza ? Mások megint azt a rémmesét költötték, hogy a szibériai ólombányákban örök rabként dolgozik s álmodik a szabadságról. Mindezek a 60-as évek szüleményei. 81. sz.