Kecskeméti Lapok, 1899. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)

1899-07-30 / 31. szám

2 Emlékezzünk Petőfiről. Saru megoldódjék, fő fedetlen álljon, zengjen zsolozsmát a magyar nép apraja­­nagyja a Kárpátoktól az Adriáig,­­ mert hazánk legnagyobb lírikusa, a ma­gyar­­ lazaszeretet glóriás alakja Petőfi Sándor, ma ötven éve dúló csaták köze­pette vérzett el a segesvári csatasikon a hazáért és szabadságért. Mint ember, a legtisztább idealiz­mussal rajongott az egyenlőségi eszmék­ért ; demokrata volt, kinek szavaiban és dalaiban a szabadság és fajszeretet ol­­­h­atlan lángja lobogott, folyton azért irt, dalolt, hogy a szegények és elnyomottak millióit a jog és törvény előtt egyen­lőkké, szabadokká tegye, hisz csak a szabadság felel meg az emberi méltó­ságnak, e nélkül nincs élet, nincs igazi boldogság e földön. „Virág mit ér, mit ér a bérez nekem, hazát kíván, házért ver szivem . . .“ Mint költő , imádta nemzetét, izzó, lobogó lelkével szabadságról zengett az elnyomatás korszakában, — tehát akkor, midőn az üldözések és szenvedésekben kifáradt, elalélt nemzet némán törte kín­jait s amikor a nemzet önállóságáról, szabadságáról mégcsak suttogni sem volt szabad. Bűvös lantja olyan volt, mint a vég­ítélet, harsonája, melynek hangja behatol a föld mélyébe s életre kelti a halotta­kat s minden lényt végelszámolásra hiv az Isten itélőszéke elé ! //Ő is ébredésre, végleszámolásra hivta fel nemzetét s dalainak bűvös hatásától — mint egy ember állt fel a magyar nemzet a szabadságért — a szabadság szent nevében s lerázta magáról száza­dos, rozsdás bilincseit. Ő volt a szabadság­­harcz harsonája, melynek hangjától min­den ember olyan lett, mintha mindegyik Zrinyi Miklós unokája volna, mintha egyedül reá támaszkodnék honra ! Mint hazafi, mindenek felett szerette, imádta hazáját ; egész életét, nagy tehet­ségét annak szentelte; azért élt, azért dalolt és halt meg, hogy a hazában élő minden ember szabaddá, boldoggá, Ma­gyarország pedig nagygyá, hatalma­sá legyen s Phőnixként újjászületve fölemel­kedjék az általunk akkor irigyelt szabad és büszke európai nemzetek sorába. Büszkék lehetünk reá, mert dalaiban fajának minden erényét megörökítette s géniuszának csodálatos gazdagságával a világ minden pontján emelte a magyar szellem erejét és dicsőségét. ünnepeljük tehát e tüneményes, hamar letűnt üstököst, mely kápráztató ragyo­gásával tán csak azért jelent meg hazánk borús egén, hogy vakító fényével lángra lobbantsa a szunnyadó nemzeti önér­zetet és nemzeti erőt, é­s aztán letűnjön, örök csudálatot, és rajongást ébresztve nemzetében . . . Zarándokoljunk tehát a segesvári em­lék-oszlophoz legalább emlékezetben s ünnepeljünk az ott ünneplőkkel, hol or­szágunk szine-java összegyűl s a haza­fias magyar közönség emlék-oszlopot emel a haza halhatatlan lírikusának s a be­mutatott áldozat oltár-tüzénél zengjünk forró, hálaadó imát azért, hogy a Min­denható nekünk, magyaroknak adta — habár oly rövid időre is — a világ­­irodalom egyik legbámulatosabb meteo­rét,, a magyar hazaszeretet bűvös lan­tosát és bajnokát, Petőfi Sándort! Tegyünk szent fogadást, esküdjünk a Magyarok Istenére, hogy mint neki, úgy nekünk is a szabadság és haza­­szeretet lesz mindenkor világító oszlo­punk, melynek fényénél erőt és kitartást meritünk elhunyt nagyjaink dicső tet­teiből a jövőre, s egymást szeretve, meg­becsülve, közös egyetértéssel nemcsak megtartjuk, megvédelmezzük, de még erősebbé, hatalmasabbá tesszük imádott magyar hazánkat. Csak ha ezen esküt hűségesen meg­tartjuk, leszünk igazán méltók Petőfi irányához és hallhatatlan szelleméhez. A KECSKEMÉTI LAPOK TÁRCZÁJA. Petőfi eltűnésének kérdése. Petőfi, a magyar költészet egére tévedt üstökös, kinek születését is sokáig homály borította, mint nem bizonyos az égi üstökös keletkezése s kinek eltűnése is a bizonytalan­ság ködével van takarva — mint az égi üstökösé. Csodaszerű élete, az isteni lélek fenségét sugárzó költészete, magasztos bűnszerelme s rejtélyes halála, mind közremunkáltak arra, hogy alakját a mondák nagyító ködpárája lengje körül. A mondák egy része Petőfit a csatatéren küzdő s kívánsága szerint ott eleső hősként alakítja ki; a másik rész őt mint élő, de buj­dosó, vagy épen száműzetésben sínylődő hon­fit teremti meg. Mind e bizonytalan tapogatózások között egy az eltagadhatatlanúl siralmas igazság, hogy Petőfi Sándort utoljára 1849 július 21-én, a segesvári vesztett csata napján látták s azóta nyoma veszett. Nem küzdött ő e csatá­ban, még csak katonai egyenruha sem volt rajta, polgári ruhában, mint költő szemlélte a csata fordulatait s talán jegyezgetett egy, az ütközet sorsát költőileg feltüntetendő műve számára. Halála módja sem bizonyos. Elmeren­gése közben érte-e az életfosztó dárdaszúrás és úgy bukott-e le a hídról a Küküllő-folyó tovasodró habjaiba, vagy menekülés közben rontotta e össze testét egy bőszült orosz katona fegyvere ? Mindez manapság is a ta­­lányok­ talánya! Nevezetes, hogy Petőfi halála körülmé­nyeinek s általában eltűnésének kutatása nem­­ történt meg mindjárt a csata után vagy egy - két hónap múlva, a­mikor talán az élénk emlékezet valódi nyomra vezethetett volna,­­ hanem csak 11 év után, a­mikor a tényt a ferdítések burjánja nőtte be, vagy a képzelet világa ékesítette fel, de minden­esetre a valóságtól eltérő színben mutatta be. Pákh Albert, Petőfi barátja s a Vasárnapi Újság akkori szerkesztője volt az első, ki a Petőfi eltűnésére vonatkozó adatok tudóit felszóllitotta, hogy e kérdés tisztába hozatala tekintetében minden, bármely, legkisebb tényt is közöljenek vele. E közlések a Vasárnapi Újság 1860. évi II. évfolyamában indultak meg s tartalmilag két csoportra különülnek. Az első csoport híveinek közlői Petőfiről, mint a segesvári csatát túlélőről adnak hírt. Elmondják, hogy mint deszkát áruló székelyt, mint drótostótot, mint kovácslegényt látták. Hírül adták, hogy Nagybánya erdős-bérczei közt rejtőzködik s a nőegylet viseli gondját. KECSKEMÉTI LAPOK Közgyűlés. A város törvényhatósági bizottsága folyó hó 26-án tartotta Kada Elek polgármester elnöklete alatt rendes havi közgyűlését, mely alkalommal a napirendre kitűzött ügyek a következőképpen intéztettek el: 1. A polgármesternek a közigazgatás 1899. évi június havi állapotáról szóló jelentése tudomásul vétetvén. — Nagy Imre bizottsági tag interpellált, kérdezvén a polgármestert, hogy a matkói puszta bérletet miért nem sze­rezhette meg a város közönsége. — Polgár­­mester kimerítő válaszában ismertette az egész bérlet történetét, vázolta a tanács lelki­ismeretes utánjárását s azon feltételeknek kivihetetlenségét, melyeket a káptalan a bér­letre nézve kikötött, — a város a lehetőségig elment, mind a mellett a káptalan a bérletet, egy konzorcziumnak adta ki. A választ a közgyűlés egyhangúlag tudomásul vette. A Kovács I. bizottsági tag interpellác­iójában azon károk és veszedelem elhárítására vonat­kozó intézkedések megtételét sürgeti, a­me­lyek nagy esőzések alkalmával egyes utczák és lakások elöntésével a lakosságot fenyege­tik. A polgármester megnyugtató válaszát a közgyűlés helyeslőleg tudomásul vette. 2. A városi tanács jelentése mellett be­terjesztett 1897/8. évi közúti zárszámadások a számvevőség által fölülvizsgáltatván, — a közgyűlés által jóváhagyólag tudomásul vé­tettek. 3. Az állami főreáliskola részére alapí­tott dr. Dékány Ráfael-féle alapítvány 20 jfrt kamata Dékány István,­­ a tanács által ala­pított 30 frtos ösztöndíj pedig Takács Lajos, Szabó József és Bodrogi Lajos reáliskolai tanulóknak utalványoztatok 4. Szűcs Ferencz lovas-biztos és Tamás István rendőr-biztosnak az államnál eltöltött szolgálati idejük, a nyugdíj-szabályzat 43-ik­­­a értelmében — 10 évi szolgálat után — nyugdíj jogosultságukba beszámíttatni ren­deltetett. 5. Kláber Mór soproni lakos azon feleb­­bezésével, hogy az általa vett czethali föld Kap­i Lajos, kis babóthi lelkész egész határo­zottan adja a világ tudtára, hogy Petőfi 1851-ben nála volt rejtekben s ő tőle tovább menekült. E híradás rendkívüli zavart okozott az igazságot kutatók táborában s a hiszé­kenyek lelkében annyira befészkelte magát, hogy általában hinni kezdtek Petőfi meg­maradásában. E hangulat erősítésére szolgált Jókai Mór, Politikai Divatok czimű, 1863-ban megjelent regénye, melynek Pusztafi nevű költő alakja kétségtelenül Petőfit ábrázolja s s kit Jókai a csata hevéből szintén megmene­­kültnek s később is elzüllöttként élőnek ál­lit. Pedig a Petőfi név alatt itt-ott megjelenők mind nyomorult szélhámosok voltak, kik Petőfinek varázserejű nevével visszaélve, szi­ves eltartást s még pénzt is nyertek a hiszé­kenyektől. Petőfi életben létezésének más hirlelői oda módosították tudósításaikat, hogy a költő fogoly gyanánt előbb Szibériába, később az orosz czár elé került, ki megtudván az ő ki­létét s méltányolván világraszóló költői hitét, gazdag jutalommal szabadon bocsátotta. De hát miért nem adott akkor hirt magáról, vagy miért nem jött haza ? Mások megint azt a rémmesét költötték, hogy a szibériai ólombányákban örök rabként dolgozik s ál­modik a szabadságról. Mindezek a 60-as évek szüleményei. 81. sz.

Next