Kecskeméti Lapok, 1912. július-december (45. évfolyam, 151-297. szám)

1912-07-07 / 151. szám

HV. évfolyam. 151-ik ssam. 1812 vasárnap, julius 7. Előfizetési ár: H JV ¥ | Megjelentetlen aa$», pit“1“:: II iPf t/CmCTI 1 künn . *\t i mkvl#I\LIVbL I I km UIl Vidékre, postán küldve “ (Jutáse-hA*), (KECSKEMÉTI FRISS DJSÄG) =2#?» Sgyes szán ára fillér. FÜGGETLEN POLITIKAI NAPILAP Telefon: 141. uia. Szerkesztésért felelős: K­d­lósy János |j Egyes M®r­ || Laptulajdonos: a Nyomda­ Részvénytársaság |Jalins81 — Szomorú évforduló. — Van-e, aki már elfelejtette, hogy mi történt velünk éppen ma egy esztendeje, a péntekről szom­batra virradó éjszakán? Lehet-e azt elfelejteni valaha annak, aki a szörnyű borzadalmat átélte?! Pedig még csak azt se lehet mondani, hogy valami nagyon ké­születlenül ért volna bennünket. Előfutamai, neki-neki fohászkodá­­sai egész nyáron arra készítettek elő bennünket, a nagy katasztró­fára, amely aztán csakugyan el is következett. S milyen borzasztó arányok­ban! Ahogy a tengerjáró vén mat­rózra rá lehet mondani, hogy „ viharedzett“, az utóbbi esztendők folyamán a kecskeméti ember is kiérdemelte a földrengéshez szo­kott melléknevet. Az a szörnyű katasztrófa azon­ban, mely azon az emlékezetes éjszakán a nyakunkba szakadt, próbára tette a legerősebb idege­ket is, még ha hajókötélből vol­tak is. Nem volt meglepetés, tudtuk jól, hogy mi az. Átéltük már jó egynéhányszor. A mozdulatlan anyaföld átdatlan dübörgésébe, mindent megmozgató remegésébe láttunk belesáppadni férfiakat,­­ akik a halállal szembenéztek, lát­tunk elájulni asszonyokat, akik egyébként nem ijednek meg az árnyékuktól. De egy pillanat —­s a sápadt arcok újra kipirultak, az ájulásból új életre kelt min­denki. De most! Jaj istenem, nem akart vége szakadni! sohase lesz vége! Ez volt az első érzés, ami gúzsba szorította mindenek szívét. Soha, soha, sohase lesz már ennek vége s akinek nem volt fogalma az örökkévalóságról, az ebben a 9 —10 másodpercben megtanulhatta, hogy mi az örök­től fogva örökkétig. Öröktől való és örökké tartó nagy Természet, akkor megismer­hette, hogy milyen véghetetlen és határtalan a te hatalmasságod, hogy milyen gyarlók, gyengék és tehetetlenek vagyunk veled szem­ben, mi hitvány emberek és hogy minden földi nagyság, fény, pompa, hiúság, gőg, lenézés, semmibe ve­­vés milyen nyomorult porszem a Te mindenkirásoddal szemben! * S akkor jött a nagy kétségbe­esés! Nyakunkba vettük a várost s a csillagfény mellett, melynek egyetlen sugara se rezdült, elkezd­tük róni az utcát. A nyomorúságnak micsoda szánalmas képe tárult elénk! Elgörbült tornyok, romokban heverő homlokzatok, bedőlt ház­tetők. Csupa düledék között jár­tunk, mintha egy ellenség dúlta város falai közé tért volna vissza a szerteriasztott lakosság. Hisz az is dúlt végig rajtunk,­­ könyörtelen és irgalmatlan ellene­s­ség, amellyel szemben nem volt ellenállás. Azt is el lehet-e felej­teni valaha: a hiányos öltözetű férfiakat, a dúlt arcú nőket, a ri­adt szemű gyermekeket, amint dobogó szívvel, feldúlt idegekkel, bizonytalan léptekkel ödöngöttek fel s alá. Ahova léptek, lábuk törme­lékre hágott, ahova néztek, tekin­tetük düledékre esett. S minden félelemnél és aggódásnál jobban összeszorította a szíveket az a tu­dat: — Ebből a nyomorúságból soha többet nem tudunk kigázolni! ** És mégis kigázoltunk! Ha végigtapossák a hangya­bolyt, a hangyák szerteszéjyel sza­ladnak, de amely pillanatban meg­érzik, hogy a gyilkos lábnyom elvonult felőlük, százfelőlről ösz­­szefutnak s hozzálátnak széttapo­­sott kastélyuk újjáépítéséhez. Ugyanilyen hangyák voltunk mink is. Elismerjük, a magunk erején tán nem is bírtunk volna vele. Nem maradt el a segítség. A társadalom, a város, az ál­lam, köz- és magán, mindenki összefogott, hogy segítsen rajtunk. Ezen a szomorú évfordulón erről sem szabad megfeledkezni. És akik tettel és tanáccsal, szóval és pénzzel segítettek bennünket nagy nyomorúságunkban, mind­azok számíthatnak Kecskemét há­lájára.: ** A legtöbbet azonban minden álszenteskedés nélkül elismerhet- TÁRCA Ima.. Az 1911. július 8-i évforduló. Irta: Fazekas Ferenc. Isten, a te neved ezrek njakán Tört ki ama rémes, vészes éjszakán. A rém képek ezre rajzik előttünk, Altatjuk, csilitjuk remegő lelkünk. Vész­hullámok árja zúg, csapkod körül, Fenyeget, hogy létünk nem letbe merül. Isten, könytől ázott szemünk mennybe néz Várjuk, hogy jön-e még onnan mentő kéz. Semmiségünk érzzük mélyen itt alant, Lelkünk felfelé tör, hívja égi lant, Zenéje a rögtől, Isten, felemel, Hol a félelemnek nincsen semmi hely A szent érzelmek közt magasan vagyunk. Isten, zsámolyodnál neked hódolunk. Esedezve kérünk, szent hitünk benned Ha láncol te hozzád nyújtsd felénk kezed ! A csecsemőt tartó imát végző kéz, Benned atyját látva, uj imára kész, Hitves könyet töröl hitvese szemén, Téged, hogy feltalált vészek éjjelén. S jött a borús kebel téged imádni. Epedt imájában tégedet látni, Keresett, Isten, szent hajlékodban. Óh, de már ez, mint hajléka romban. Mélységes örvényben, a szív vergődve, Kit eddig tagadott, félt örökre. Imára kulcsolja reszkető kezét, óh Uram, hajlékod építsd meg ismét, Erőtlenségünk, óh Uram, láthatod. Virágokat teremtsz, nyisd meg szent lakod ! Letöröljük könnyünk ég és föld atyja. Jóságos szivedet imánk meghatja. Utat nyitsz itt alant, utat oda fel Buzgó imánk előtt s kezed felemel. Óh mi porok vagyunk, mi semmiségek ! Elhullunk, ha nem köt éghez a lélek. Büszkeség, hiúság porba tűnik el, Dölyfös megalázva hajlékodva nem lel, Reménytelenül fut ingó rög felett. Megállna, de nem lel lábának helyet. Gyötrő félelmek közt hogy fussunk sírva ? Minden, ami élet, enyésszen sírba? Ez Urunk, Teremtőnk, nem szent végzeted, Hisszük, hogy élsz bennünk s élünk mi­t benned ! Felfrissülve szívben állunk meg újra, Egeidet látjuk nem beborulva. Hálás áhítattal igéid halljuk, Igéiden házad magasabbra rakjuk. A földtől égig ér a hit temploma, Köztük a szövetség nem múl el soha. Óh mi boldog lelkünk, édes az élet, Ha hitünkkel látnak Szent Atyánk téged ! Nem inog, nem remeg a föld alattunk. A hit szárnyán szállva elődbe jutunk. Erős és igazi hit rém képek helyett Fakaszt s kelt szívben uj reményeket. Romolják s dűljön bár földre, ami föld, Égre tör, mi égi s uj tettekre költ. Uj életre támad, uj ház lesz a rom, Ha minden kebel egy felszentelt templom. A fájdalom könnye öröm könnyével Mily gyorsan egybefoly hit erejével! Keserű és édes könnyek közt nézve, Függesztjük szemünket Atyánk, az égre. A részben is halljuk biztató szavad; Hitben élő népem örök s fennmarad.

Next