Kecskeméti Lapok, 1912. július-december (45. évfolyam, 151-297. szám)
1912-07-07 / 151. szám
HV. évfolyam. 151-ik ssam. 1812 vasárnap, julius 7. Előfizetési ár: H JV ¥ | Megjelentetlen aa$», pit“1“:: II iPf t/CmCTI 1 künn . *\t i mkvl#I\LIVbL I I km UIl Vidékre, postán küldve “ (Jutáse-hA*), (KECSKEMÉTI FRISS DJSÄG) =2#?» Sgyes szán ára fillér. FÜGGETLEN POLITIKAI NAPILAP Telefon: 141. uia. Szerkesztésért felelős: Kdlósy János |j Egyes M®r || Laptulajdonos: a Nyomda Részvénytársaság |Jalins81 — Szomorú évforduló. — Van-e, aki már elfelejtette, hogy mi történt velünk éppen ma egy esztendeje, a péntekről szombatra virradó éjszakán? Lehet-e azt elfelejteni valaha annak, aki a szörnyű borzadalmat átélte?! Pedig még csak azt se lehet mondani, hogy valami nagyon készületlenül ért volna bennünket. Előfutamai, neki-neki fohászkodásai egész nyáron arra készítettek elő bennünket, a nagy katasztrófára, amely aztán csakugyan el is következett. S milyen borzasztó arányokban! Ahogy a tengerjáró vén matrózra rá lehet mondani, hogy „ viharedzett“, az utóbbi esztendők folyamán a kecskeméti ember is kiérdemelte a földrengéshez szokott melléknevet. Az a szörnyű katasztrófa azonban, mely azon az emlékezetes éjszakán a nyakunkba szakadt, próbára tette a legerősebb idegeket is, még ha hajókötélből voltak is. Nem volt meglepetés, tudtuk jól, hogy mi az. Átéltük már jó egynéhányszor. A mozdulatlan anyaföld átdatlan dübörgésébe, mindent megmozgató remegésébe láttunk belesáppadni férfiakat, akik a halállal szembenéztek, láttunk elájulni asszonyokat, akik egyébként nem ijednek meg az árnyékuktól. De egy pillanat —s a sápadt arcok újra kipirultak, az ájulásból új életre kelt mindenki. De most! Jaj istenem, nem akart vége szakadni! sohase lesz vége! Ez volt az első érzés, ami gúzsba szorította mindenek szívét. Soha, soha, sohase lesz már ennek vége s akinek nem volt fogalma az örökkévalóságról, az ebben a 9 —10 másodpercben megtanulhatta, hogy mi az öröktől fogva örökkétig. Öröktől való és örökké tartó nagy Természet, akkor megismerhette, hogy milyen véghetetlen és határtalan a te hatalmasságod, hogy milyen gyarlók, gyengék és tehetetlenek vagyunk veled szemben, mi hitvány emberek és hogy minden földi nagyság, fény, pompa, hiúság, gőg, lenézés, semmibe vevés milyen nyomorult porszem a Te mindenkirásoddal szemben! * S akkor jött a nagy kétségbeesés! Nyakunkba vettük a várost s a csillagfény mellett, melynek egyetlen sugara se rezdült, elkezdtük róni az utcát. A nyomorúságnak micsoda szánalmas képe tárult elénk! Elgörbült tornyok, romokban heverő homlokzatok, bedőlt háztetők. Csupa düledék között jártunk, mintha egy ellenség dúlta város falai közé tért volna vissza a szerteriasztott lakosság. Hisz az is dúlt végig rajtunk, könyörtelen és irgalmatlan ellenesség, amellyel szemben nem volt ellenállás. Azt is el lehet-e felejteni valaha: a hiányos öltözetű férfiakat, a dúlt arcú nőket, a riadt szemű gyermekeket, amint dobogó szívvel, feldúlt idegekkel, bizonytalan léptekkel ödöngöttek fel s alá. Ahova léptek, lábuk törmelékre hágott, ahova néztek, tekintetük düledékre esett. S minden félelemnél és aggódásnál jobban összeszorította a szíveket az a tudat: — Ebből a nyomorúságból soha többet nem tudunk kigázolni! ** És mégis kigázoltunk! Ha végigtapossák a hangyabolyt, a hangyák szerteszéjyel szaladnak, de amely pillanatban megérzik, hogy a gyilkos lábnyom elvonult felőlük, százfelőlről öszszefutnak s hozzálátnak széttaposott kastélyuk újjáépítéséhez. Ugyanilyen hangyák voltunk mink is. Elismerjük, a magunk erején tán nem is bírtunk volna vele. Nem maradt el a segítség. A társadalom, a város, az állam, köz- és magán, mindenki összefogott, hogy segítsen rajtunk. Ezen a szomorú évfordulón erről sem szabad megfeledkezni. És akik tettel és tanáccsal, szóval és pénzzel segítettek bennünket nagy nyomorúságunkban, mindazok számíthatnak Kecskemét hálájára.: ** A legtöbbet azonban minden álszenteskedés nélkül elismerhet- TÁRCA Ima.. Az 1911. július 8-i évforduló. Irta: Fazekas Ferenc. Isten, a te neved ezrek njakán Tört ki ama rémes, vészes éjszakán. A rém képek ezre rajzik előttünk, Altatjuk, csilitjuk remegő lelkünk. Vészhullámok árja zúg, csapkod körül, Fenyeget, hogy létünk nem letbe merül. Isten, könytől ázott szemünk mennybe néz Várjuk, hogy jön-e még onnan mentő kéz. Semmiségünk érzzük mélyen itt alant, Lelkünk felfelé tör, hívja égi lant, Zenéje a rögtől, Isten, felemel, Hol a félelemnek nincsen semmi hely A szent érzelmek közt magasan vagyunk. Isten, zsámolyodnál neked hódolunk. Esedezve kérünk, szent hitünk benned Ha láncol te hozzád nyújtsd felénk kezed ! A csecsemőt tartó imát végző kéz, Benned atyját látva, uj imára kész, Hitves könyet töröl hitvese szemén, Téged, hogy feltalált vészek éjjelén. S jött a borús kebel téged imádni. Epedt imájában tégedet látni, Keresett, Isten, szent hajlékodban. Óh, de már ez, mint hajléka romban. Mélységes örvényben, a szív vergődve, Kit eddig tagadott, félt örökre. Imára kulcsolja reszkető kezét, óh Uram, hajlékod építsd meg ismét, Erőtlenségünk, óh Uram, láthatod. Virágokat teremtsz, nyisd meg szent lakod ! Letöröljük könnyünk ég és föld atyja. Jóságos szivedet imánk meghatja. Utat nyitsz itt alant, utat oda fel Buzgó imánk előtt s kezed felemel. Óh mi porok vagyunk, mi semmiségek ! Elhullunk, ha nem köt éghez a lélek. Büszkeség, hiúság porba tűnik el, Dölyfös megalázva hajlékodva nem lel, Reménytelenül fut ingó rög felett. Megállna, de nem lel lábának helyet. Gyötrő félelmek közt hogy fussunk sírva ? Minden, ami élet, enyésszen sírba? Ez Urunk, Teremtőnk, nem szent végzeted, Hisszük, hogy élsz bennünk s élünk mit benned ! Felfrissülve szívben állunk meg újra, Egeidet látjuk nem beborulva. Hálás áhítattal igéid halljuk, Igéiden házad magasabbra rakjuk. A földtől égig ér a hit temploma, Köztük a szövetség nem múl el soha. Óh mi boldog lelkünk, édes az élet, Ha hitünkkel látnak Szent Atyánk téged ! Nem inog, nem remeg a föld alattunk. A hit szárnyán szállva elődbe jutunk. Erős és igazi hit rém képek helyett Fakaszt s kelt szívben uj reményeket. Romolják s dűljön bár földre, ami föld, Égre tör, mi égi s uj tettekre költ. Uj életre támad, uj ház lesz a rom, Ha minden kebel egy felszentelt templom. A fájdalom könnye öröm könnyével Mily gyorsan egybefoly hit erejével! Keserű és édes könnyek közt nézve, Függesztjük szemünket Atyánk, az égre. A részben is halljuk biztató szavad; Hitben élő népem örök s fennmarad.