Kecskeméti Lapok, 1925. január-június (58. évfolyam, 1-145. szám)
1925-01-01 / 1. szám
Újév hajnalán. Irta: Soós Tamás. Égrenyujtott csonka ágakkal, megdermedte!), kifosztottan állja rendületlenül ezeréves harcát világrészek viharában Petőfi vén tölgye, a magyar! Terebélyes büszke koronáját megszabdalták, leveleit és gyümölcseit kegyetlenül letépték, kérgét meghasogatták, gyökereit rászabadított miazma idegen férge rágja. Sehol egy barátja, egy rokon teremtés, mely védné íz és ellenségek gyűlölő viharától. Megmaradt csupasz ágai, mint megannyi pattok, csapnak össze a szelek forgatagában egymást tördelve, egymást marcargolva. És mégis áll a büszke tölgy ég felé meredő ágaival! Miért vagyunk hát még mindig itt, miért kell dacolnunk egy új ezredév minden förgetegével? Magyar hittel hisszük, hogy az Úr íka vala ez! Az Ő dicsőségére kell itt lennünk, mint a Keresztrefeszítettnek az ő Golgoláján. Mert hivatásunk van, isteni rendelésünk, melyet be kell töltenünk. Gyarlók és állhatatlanok vagyunk és mindig zúgolódunk sorsunk mostohasága ellen. Mert kemény a harcunk, mert elfáradtunk a vérvesztéstől. Mégis élünk! Pogány, török, német és szláv összes ármánya és fegyvere sem tudott megfojtani békünket. Önvétkeink és maró belső férgünk sem tudott még sírba őrleni Hogy ennyi balsors között is itt vagyunk, Szmígában is a legfőbb bizonysága isteni küldetésünknek. Választott nép vagyunk, melynek hivatása volt egy ezred éven át megvédeni Istennek a keresztyén világban kifejtett munkáját a pogány Kelet pusztító rombolásával szemben. Bármi gyarló eszköz voltunk Isten kezében, büszkék lehetünk rá, hogy ezt a küldetésünket az Ő segítségével betöltöttük. Legyen ez bátorító záloga jövőnknek. Íme, ez új ezredév első negyedén mégis kihullott kezünkből az eddig büszkén villogtatott fegyver. Ne csüggedjünk azért mégse, ez nem rnnik a jele, hogy fajunk megérett a pusztulásra. Csak ellenségeink szeretnék ezt elhitetni velünk, ezért harsogják minduntalan fülünkbe. Azt akarják, hogy ernyedten nézzük, mint ássák a gödröt számunkra. Nem és ezerszer rém! A magyar fajra nagyszerű hivatás vár a jövőben. Csak az a vétkünk, hogy még nem ismertük fel Isten ujjmutatását. Csak a más célokra irányított fegyvert verte ki a kezünkből. Ez az ujj biztos irányt jelöl: nekünk magyaroknak, az igazság fegyvereit kell diadalra juttatnunk, ezért történt velünk a legnagyobb igazságtalanság. Mert mivoltunk a sarkpont, Európa kemény bástyája ezer éven át, amelynek erős álásától függött egy művelt világrész sorsa. Mileszünk a jövőben is a határkő, amely az igazsághoz vezető utat mutatja a nemzeteknek, mert a mi csonkaságunk Európa legkiáltóbb igazságtalansága. Az igaztalanság megismerésén át vezet az út az igazsághoz. És Európa újjászületésének ez az egyetlen útja. Állj hát büszke tölgy! Nyújtsd ég felé ágaidat, Istennek adva hálát, hogy a hálátlan Európának élő lelkifurdulása lettek WWWV/WWtAAlVWWWWWWWWWVV Meg vagyok győződve, hogy abban a percben megszűnik nyomorúságunk, amelyikben megérik rá a szívünk. Azonnal visszakapjuk régi országunkat, mihelyt képesek leszünk megtartani. Dr. Ravasz L.: Gondolatok. * Jukifejő? LVIII. évfolyam 1. szám. Ára 2000 korona. Csütörtök, 1925. január 1. Előfizetési ár helyben I Jf SB BiflBfl f OB fi^SBBI laHBIAN Megjelenik minden nap házhoz hordva W£ fc | \ |# lg fWl Er. TT 8 1I Si 11 fi M -hétfő és..deken P„s.an Wdve || tLiKtPl fali UlUVll “ifi: ks oook (KECSKEMÉTI FRISS ÚJSÁG) ^2.22book __________FÜGGETLEN POLITIKAI NAPILAP_____________ Főszerkesztő: Hankovszky Zsigmond. ] Telefonszám: 141. [ Felelős szerkesztő: Szabó Ambrus dr. Balázs Árpád. Irta: Farkas Imre. A magyar dal, amely a hetvenes évek óta egy csapáson mozgott, újabb csillogó köntösbe lép elénk. Az egyszerű dalok, amelyek úgy muzsikában, mint szövegben semmi újat nem produkálnak, most lirai formát öltöttek és úgy hatnak, mint egyegy szép sirai versnek egykori strófái. Ezek a Balázs-dalok és ebben rejlik Balázs Árpád varázsa, titka és művészete. Igen, Balázs Ápád letért a megszokott sablonos útról s amikor magyar nótákat komponál, egyedül a szivétől kér tanácsot. És valóban ez a legjobb tanácsadó, mert a nagyközönség, akinek megtetszik egy magyar dal, aki fölkap egy-egy nótát, a maga sorsára, a maga érzéseire, örömére, bánatára ismer benne és éppen azért, mert oly egyszerű és természetes, nem veszi észre, hogy ez a legnagyobb művészet, aminthogy a kinyílott réziában sem a természeti csodát látjuk, hanem egyszerűen élvezzük annak színét és illatát. Balázs Ápád dalköltői pályája a fejlődés, a fölfelé haladás szép vonalát mutatja. Mikor a »Gyere velem akáclombos falumba«, a » Rácsos kapu, rácsos ablak«, a »Két apró kis szoba« sikere kulminált, azt hittük, hogy ez a népszerűséget már fokozni nem lehet. És ime, úgyszólván minden esztendőnek meg van a maga nagy nótasikere. Hogy csak egy pírat említsünk meg: »Két babonás szép szemednek«, »Az alispán lánya«, »Ahogy én szeretlek«, »Levelem, levelem«, »Prospettyes ruhácskádban«, »Sárga rózsa«, »Lemondás« stb. stb., és a legújabb Petőfi dalok... ezek a sorok, ezeknek a daloknak a címei szebben beszélnek minden méltatásnál, minden magasztaló cikknél. Műsorán, mint újdonság szerepel Ady Endrének egy több mint 14 év előtti verse, » »Zilahi emberi órája« című, amelyet Ady Endre Blázs Árpád számára írt, ezt neki is ajánlott. Tudvalevő, hogy Ady Endrét és Balázs Árpádot meleg barátság fűzte egymáshoz és hogy ennek a barátságnak nem csak a muzsika és Ady poézise, hanem az Ady egyéni szeretetreméltósága volt a rugója. A halhatatlan költő verse ez: Zilahi ember nótája. (Balázs Árpádnak küldöm.) Zilah fölött felhőzik most Ifjúságom kicsait vére, Vörös-fényes a Diák domb, Vér hullott a Terbetére, Régi ember régi vére. Istenem, csak egyszer lennék Csókos ifjú, boldog másik, Ott a hires Meszes alján Az utolsó állomásig, Olyan boldog, mint a másik. Meghaltak már a leányok, Kiömlött a szivem vére, Vörös fényes a Diák domb, Vér hullott a Terbetére, Kiömlött a szivem vére. Balázs Árpád dalai egy nagy nagy csokor színes virág, magyar virág. Benne van az akácvirág mellett a rozmaring, a violavirág, a sárgarózsa, az orgonavirág, a pirosrózsa, bazsarózsa .. . váratlan ajándék ebben a mi sivár életünkben, kedves dísze szomorú házaink ablakainak. Balázs Árpád kedves emlékünk, de kedves reménységünk is, hisszük, hogy még sokszor, nagyon sokszor deríti föl lelkünket és csal könnyet a szemünkbe gyönyörű dalaival. A föld legészakibb városában. — Naplótöredék az Északi Jeges-tengerről. — Tromsö, 1924 julius 14. Postagőzösünk, a »Midnatsol« fedélzetén virraszok. Úgy sem jön álom az ember szemére a delejes, fehér éjszakában. Nordképi kártyáimat barátaimnak már megírtam, most északi utleirásokat próbálok olvasni. A könyv azonban minduntalan kihull a kizmből s megmentem telkemet a tenger végtelenségében. A víz színe olyan fagyasztóin zöldeskék, mintha egyenesen az északi sark jégpáncélja alól siklott volna le ide. A felhőkből kiszabaduló nap aranyglóriát von a távolból integető szikkóriások hómezőire. Oyan a kép, mintha opálos zománccal futtatták volna be, amelyből vakítóan csillan ki a hegyek koronáinak tüzes zafírköve. Éjjel két órakor beérünk a furcsa alakú hegyek közé, amelyek nagy sírkövek módjára merednek le ránk. Kegyetlenül szomorúak ezek a kősziklák. Mintha a halott föld sziklákba merevedett volna itt. Mntha a fehér gleccserkarok halálos ölelésükkel eltorzították volna a haldokló föld arcát. El gondolkozom, hogy mihez hasonlítanak ezek a sebzett testű, egymásba szakadó hegyláncok. Csak utóbb jövök rá, hogy a heidelbergi csillagvizsgáló teleszkópján láttam ilyen siváran szomorúnak holdunk kihűlt gyűrődéseit. Lelkem csüggedve akad meg földünk jövőjének perspektíváján. Ajkamra veszem Madáchot. Először a virág tűnt el szemünkből, Aztán az erdők rezgő lombja. S feledted-e már a tudós szavát, Ki felszámolta, hogy négyezredévre Világod megfagy, a küzdés eláll ? Északbránya. Fél háromkor hajnalban tülkölve siklik be hajónk a »a föld legészakibb városába«, Hammerfestbe, hol két órát időzünk. Kikísérem társaságunk legbájosabb tagját, egy kriszliániai ezredes lányát. Amikor Kirkenesben a hajóra léptem, amerikainak véltem ezt a dacos, férfiaskodó, magas szőkeségei. Aztán egészen kedélyes játszópajtás lett belőle, anélkül, hogy egy pillanatnyira is elvesztette volna lelkének azt a merev egyenes vonalúságát, amely utánozza ezeknek ez északi embereknek testi vonalait. A kikötőben vőlegénye várta, akivel együtt elkísértem őt a Grand Hotelig, ahol segítettek még a portástól néhány képeslapot szereznem. Aztán elbúcsúzom férfik és bevallom, kissé zavarban voltam már csak a kísérteties világosság miatt is. Azt sem tudtam, jó reggellel, vagy jó éjszakát kívánjak-e nekik. Haza gondoltam, délre. Hát lehetséges volna ez minálunk, hogy pajtásaival utazzék egy fiatal leány s aztán vőlegényével együtt szálljon be egy hotelbe? Sőt, mint ez a vallkürszerű leány elmesélte nekem, náluk nem ritkaság, hogy a fiatal jegyeseket utazni küldik, hisz utazás közben ismeri ki a legjobban egyik a másikat. Elgondolkozom, hogy micsoda mélység választja el itt egymástól a férfit és a nőt. Lelkük egyenes vonalúsága csak a hűséget és az erényt ismerheti. De ugyan erénye itt hűnek lenni, ahol nem leselkedik a kisértés ? Nem hiszem, hogy itt édes, szép melódiákba tudjon olvadni a szerelem. Férfi és nő itt sohasem értheti meg egészen egymást, miként az Ibsen-tragédiákban. Ezekben a Hedda Gabler féle norvég női ala