Kecskeméti Lapok, 1925. január-június (58. évfolyam, 1-145. szám)

1925-01-01 / 1. szám

Újév hajnalán. Irta: Soós Tamás. Égrenyujtott csonka ágakkal, megdermed­te!), kifosztottan állja rendületlenül ezeréves harcát világrészek viharában Petőfi vén tölgye, a magyar! Terebélyes büszke koro­náját megszabdalták, leveleit és gyümölcseit kegyetlenül letépték, kérgét meghasogatták, gyökereit rászabadított miazma idegen férge rágja. Sehol egy barátja, egy rokon terem­tés, mely védné íz és ellenségek gyűlölő viharától. Megmaradt csupasz ágai, mint megannyi pattok, csapnak össze a szelek forgatagában egymást tördelve, egymást mar­cargolva. És mégis áll a büszke tölgy ég felé meredő ágaival! Miért vagyunk hát még mindig itt, miért kell dacolnunk egy új ezredév minden för­getegével? Magyar hittel hisszük, hogy az Úr íka vala ez! Az Ő dicsőségére kell itt lennünk, mint a Keresztrefeszítettnek az ő Golgolá­ján. Mert hivatásunk van, isteni rendelésünk, melyet be kell töltenünk. Gyarlók és állha­tatlanok vagyunk és mindig zúgolódunk sorsunk mostohasága ellen. Mert kemény a harcunk, mert elfáradtunk a vérvesztés­től. Mégis élünk! Pogány, török, német és szláv összes ármánya és fegyvere sem tu­dott megfojtani bék­ünket. Önvétkeink és maró belső férgünk sem tudott még sírba őrleni Hogy ennyi balsors között is itt va­gyunk, Szm­ígában is a legfőbb bizonysága isteni küldetésünknek. Választott nép va­gyunk, melynek hivatása volt egy ezred éven át megvédeni Istennek a keresztyén világban kifejtett munkáját a pogány Kelet pusztító rombolásával szemben. Bármi gyarló eszköz voltunk Isten kezében, büsz­kék lehetünk rá, hogy ezt a küldetésünket az Ő segítségével betöltöttük. Legyen ez bátorító záloga jövőnknek. Íme, ez új ezredév első negyedén mégis kihullott kezünkből az eddig büszkén vil­logtatott fegyver. Ne csüggedjünk azért mégse, ez nem rnnik a jele, hogy fajunk megérett a pusztulásra. Csak ellenségeink szeretnék ezt elhitetni velünk, ezért harsog­ják minduntalan fülün­kbe. Azt akarják, hogy ernyedten nézzük, mint ássák a gödröt számunkra. Nem és ezerszer rém! A ma­gyar fajra nagyszerű hivatás vár a jövő­ben. Csak az a vétkünk, hogy még nem ismertük fel Isten ujjmutatását. Csak a más célokra irányított fegyvert verte ki a ke­zünkből. Ez az ujj biztos irányt jelöl: nekünk magyaroknak, az igazság fegyvereit kell diadalra juttatnunk, ezért történt ve­lünk a legnagyobb igazságtalanság. Mert mi­­voltunk­ a sarkpont, Európa kemény bástyája ezer éven át, amelynek erős ál­ásá­tól függött egy művelt világrész sorsa. Mi­­leszünk­ a jövőben is a határkő, amely az igazsághoz vezető utat mutatja a nem­zeteknek, mert a mi csonkaságunk Európa legkiáltóbb igazságtalansága. Az igaztalan­ság megismerésén át vezet az út az igaz­sághoz. És Európa újjászületésének ez az egyetlen útja. Állj hát büszke tölgy! Nyújtsd ég felé ágaidat, Istennek adva hálát, hogy a hálát­lan Európának élő lelkifurdulása lettek­ WWWV/WWtAAlVWWWWWWWWWVV Meg vagyok győződve, hogy abban a percben megszűnik nyomorúságunk, amelyik­ben megérik rá a szívünk. Azonnal vissza­kapjuk régi országunkat, mihelyt képesek leszünk megtartani. Dr. Ravasz L.: Gondolatok. * Jukifejő? LVIII. évfolyam 1. szám. Ára 2000 korona. Csütörtök, 1925. január 1. Előfizetési ár helyben I Jf SB BiflBfl f OB fi^S­BBI laHBIAN­ Megjelenik minden nap házhoz hordva W£ fc | \ |# lg fWl Er. TT 8 1I Si 11 fi M -hétfő és­..deken P„s.an Wdve || tLiKtPl fali UlUVll “ifi: ks ooo­k (KECSKEMÉTI FRISS ÚJSÁG) ^­2.2­2book __________FÜGGETLEN POLITIKAI NAPILAP_____________ Főszerkesztő: Hankovszky Zsigmond. ] Telefonszám: 141. [ Felelős szerkesztő: Szabó Ambrus dr. Balázs Árpád. Irta: Farkas Imre. A magyar dal, amely a hetvenes évek óta egy csapáson mozgott, újabb csillogó köntösbe lép elénk. Az egyszerű dalok, amelyek úgy muzsikában, mint szövegben semmi újat nem produkálnak, most lirai formát öltöttek és úgy hatnak, mint egy­­egy szép sirai versnek egykori strófái. Ezek a Balázs-dalok és ebben rejlik Balázs Árpád varázsa, titka és művészete. Igen, Balázs Ápád letért a megszokott sablonos útról s amikor magyar nótákat komponál, egyedül a szivétől kér tanácsot. És valóban ez a legjobb tanácsadó, mert a nagyközönség, akinek megtetszik egy magyar dal, aki fölkap egy-egy nótát, a maga sorsára, a maga érzéseire, örömére, bánatára ismer benne és éppen azért, mert oly egyszerű és természetes, nem veszi észre, hogy ez a legnagyobb művészet, aminthogy a kinyílott réz­iában sem a ter­mészeti csodát látjuk, hanem egyszerűen élvezzük annak színét és illatát. Balázs Á­pád dalköltői pályája a fejlő­dés, a fölfelé haladás szép vonalát mutatja. Mikor a »Gyere velem akáclombos falumba«, a » Rácsos kapu, rácsos ablak«, a »Két apró kis szoba« sikere kulminált, azt hittük, hogy ez­ a népszerűséget már fokozni nem le­het. És ime, úgyszólván minden esztendő­nek meg van a maga nagy nótasikere. Hogy csak egy pírat említsünk meg: »Két babonás szép szemednek«, »Az alispán lá­nya«, »Ahogy én szeretlek«, »Levelem, leve­lem«, »Prospettyes ruhácskádban«, »Sárga rózsa«, »Lemondás« stb. stb., és a leg­újabb Petőfi dalok... ezek a sorok, ezek­nek a daloknak a címei szebben beszélnek min­den méltatásnál, minden magasztaló cikknél. Műsorán, mint újdonság szerepel Ady Endrének egy több mint 14 év előtti verse, » »Zilahi ember­i órája« című, amelyet Ady Endre B­lázs Árpád számára írt, ezt neki is ajánlott. Tudvalevő, hogy Ady Endrét és Balázs Árpádot meleg barátság fűzte egy­máshoz és hogy ennek a barátságnak nem csak a muzsika és Ady poézise, hanem az Ady egyéni szeretetreméltósága volt a ru­gója. A halhatatlan költő verse ez: Zilahi ember nótája. (Balázs Árpádnak küldöm.) Zilah fölött felhőzik most Ifjúságom kicsait vére, Vörös-fényes a Diák domb, Vér hullott a Terbetére, Régi ember régi vére. Istenem, csak egyszer lennék Csókos ifjú, boldog másik, Ott a hires Meszes alján Az utolsó állomásig, Olyan boldog, mint a másik. Meghaltak már a leányok, Kiömlött a szivem vére, Vörös­ fényes a Diák domb, Vér hullott a Terbetére, Kiömlött a szivem vére. Balázs Árpád dalai egy nagy nagy csokor színes virág, magyar virág. Benne van az akácvirág mellett a rozmaring, a violavirág, a sárgarózsa, az orgonavirág, a pirosrózsa, bazsarózsa .. . váratlan ajándék ebben a mi sivár életünkben, kedves dísze szomorú házaink ablakainak. Balázs Árpád kedves emlékünk, de ked­ves reménységünk is, hisszük, hogy még sokszor, nagyon sokszor deríti föl lelkünket és csal könnyet a szemünkbe gyönyörű dalaival. A föld legészakibb városában. — Naplótöredék az Északi Jeges-tengerről. — Tromsö, 1924 julius 14. Postagőzösünk­, a »Midnatsol« fedélze­­tén virrasz­ok. Úgy sem jön álom az em­ber szemére a delejes, fehér éjszakában. Nordképi kártyáimat barátaimnak már meg­írtam, most északi utleirásokat próbálok olvasni. A könyv azonban minduntalan kihull a kiz­mből s megmentem telkemet a tenger végtelenségében. A víz színe olyan fagyasztóin zöldeskék, mintha egye­nesen az északi sark jégpáncélja alól sik­lott volna le ide. A felhőkből kiszabaduló nap aranyglóriát von a távolból integető szikkóriások hómezőire. O­yan a kép, mintha opálos zománccal futtatták volna be, amelyből vakítóan csillan ki a hegyek koronáinak tüzes zafírköve. Éjjel két órakor beérünk a furcsa alakú hegyek közé, amelyek nagy sírkövek mód­jára merednek le ránk. Kegyetlenül szo­morúak ezek a kősziklák. Mintha a halott föld sziklákba merevedett volna itt. M­ntha a fehér gleccserkarok halálos ölelésükkel eltorzították volna a haldokló föld arcát. El gondolkozom, hogy mihez hasonlíta­nak ezek a sebzett testű, egymásba sza­kadó hegyláncok. Csak utóbb jövök rá, hogy a heidelbergi csillagvizsgáló telesz­kópján láttam ilyen siváran szomorúnak holdunk kihűlt gyűrődéseit. Lelkem csüg­gedve akad meg földünk jövőjének pers­pektíváján. Ajkamra veszem Madáchot. Először a virág tűnt el szemünkből, Aztán az erdők rezgő lombja. S feledted-e már a tudós szavát, Ki felszámolta, hogy négyezredévre Világod megfagy, a küzdés eláll ? Északbránya. Fél háromkor hajnalban tülkölve siklik be hajónk a »a föld legészakibb városába«, Hammerfestbe, hol két órát időzünk. Kikí­­sérem társaságunk legbájosabb tagját, egy kriszliániai ezredes lányát. Amikor Kirke­­nesben a hajóra léptem, amerikainak véltem ezt a dacos, férfiaskodó, magas szőkesé­gei. Aztán egészen kedélyes játszópajtás lett belőle, anélkül, hogy egy pillanatnyira is elvesztette volna lelkének azt a merev egyenes vonalúságát, amely utánozza ezek­nek ez északi embereknek testi vonalait. A kikötőben vőlegénye várta, akivel együtt elkísértem őt a Grand Hotelig, ahol segí­tettek még a portástól néhány képeslapot szereznem. Aztán elbúcsúzom férfik és be­vallom, kissé zavarban voltam már csak a kísér­­teties világosság miatt is. Azt sem tudtam, jó reggellel, vagy jó éjszakát kívánjak-e nekik. Haza gondoltam, délre. Hát lehetséges volna ez minálunk, hogy pajtásaival utaz­zék egy fiatal leány s aztán vőlegényével együtt szálljon be egy hotelbe? Sőt, mint ez a vallkürszerű leány elmesélte nekem, náluk nem ritkaság, hogy a fiatal jegyese­ket utazni küldik, hisz utazás közben ismeri ki a legjobban egyik a másikat. Elgondol­kozom, hogy micsoda mélység választja el itt egymástól a férfit és a nőt. Lelkük egyenes vonalúsága csak a hűséget és az erényt ismerheti. De ugyan erény­e itt hű­nek lenni, ahol nem leselkedik a kisértés ? Nem hiszem, hogy itt édes, szép meló­diákba tudjon olvadni a szerelem. Férfi és nő itt sohasem értheti meg egészen egy­mást, miként az Ibsen-tragédiákban. Ezek­ben a Hedda Gabler féle norvég női ala­

Next