Kecskeméti Napló, 1913. március (2. évfolyam, 51-74. szám)
1913-03-16 / 64. szám
2. oldal, Kecskeméti Napló 64. száma, ennélfogva a gazdasági rendszerek változását, a szociális átalakulásokat nem mi gondoljuk ki, nem is mi csináljuk; mi azokat csak tudomásul vesszük, mert ezek nélkülünk minden tényleges befolyásunk nélkül történnek a természetben, létünk föltételeiben. A marxizmusnak, mint világnézetnek, egyik legnagyobb gyenge oldala és ez a minden kritika nélkül elfogadott dialektikai folyamat. Ma kénytelen bármily lelkes marxista is bevallani, hogy Marx igen kritikátlanul járt el, mikor ezt a szellemi hókusz-pókuszt fölvette. Az a körülmény pedig, hogy Marx Trendelenburgnak, egyik nagynevű kortásának Hegel rendszeréről irt lesújtó kritikáját még figyelembe sem vette, aki egész világosan rámutatott a hamis okoskodásra — igen könnyen azt a gyanút kelti, hogy Marxék csak azért vették fel ezt a dialektikát, mert forradalmi célokra fel lehetett használni, hogy így eszméiknek némi tudományos köntöst adjanak. De a Hegel-féle irányról senki lesújtóbb kritikát nem mondott, mint maga Schopenhauer (Die beiden Grundpobleme der Ethik című műve előszavában), amikor azt mondotta, hogy pl Hegel a bölcseletet és az egész irodalmat megfertőztette, „átkos, teljesen elbutító, igazán pesztilenciális befolyásával . . .“ és minden önállóan gondolkodni és ítélni tudó embernek kötelessége minden alkalmat felhasználva, ez ellen küzdeni. Tény, hogy a hegelianizmus rontó és fertőztető hatása egy rendszeren sem érvényesült olyan hamar és olyan végzetesen, mint Marx rendszerén. Hiába büszkélkedett Engels, hogy ...... mi németszocialisták büszkék vagyunk, hogy nemcsak Saint- Simontól, Fouriertől és Owentől származunk, hanem Kanttól, Fichtetől és Hegeltől is“, ma már nem esküsznek a szocialisták mesterük szavára, sőt egy Bernstein (Vorausetzungen des Sozializmus, Stuttgart 1906. 26—36. 1.) azt mondja, hogy épen ez a hegeli dialektika az áruló, a csapda, amely minden józan következtetésnek gátlója. Sőt még nyíltabban és lesújtóbban szól Berstein, mikor azt mondja, hogy ami nagyot Marx és Engels alkotott, azt nem ezzel az elmélettel, sőt ép ennek ellenére érték el. Az a dialektika, amit felállítanak, sem a természetben, sem a társadalomban nincsen meg. Különösen ami a társadalmi életre vonatkozik, ott a jelzett dialektikus ellentétek nincsenek meg. Mert ha merülnek is fel a társadalomban, a sokfelé szétágazó hajtóerő és mozgató tényező összeműködésében ellentétek, küzdelmek, kiegyenlítődések, az mérhetetlenül távol áll a hegeli dialektika vaskabátjától. Eddig még senki sem bizonyította be, hogy a nemzetek az őskorban mind kommunista viszonyok között éltek volna és ahol csakugyan van nyoma a kommunizmusnak, ott az átmenet a magántulajdon rendszerbe olyan változatosan, olyannyira más és más körülmények között ment végbe, hogy e tartalomban és formában annyira gazdag folyamatokat a hegeli dialektika üres és merev formáiba beleszorítani nem lehet. Nagyon szerencsétlen ötlet volt a dialektika egyszerű formáit oly gazdag és változatos fejlődési menetekre alkalmazni, mint aminő a gazdasági és társadalmi berendezkedés kialakulása. Benstein mellél sorakozik egy másik kiváló szociológus, Lange, kinek véleményét e kérdésre fontosnak tartja mindenki, aki őt ismeri. Ő az ugyanis, aki (Die Arbeiterfrage, Wintarthur, 1894. V. k. 247. 1.) című művében azt mondja, hogy az ellentétek útján való fejlődés sem a történelemben, sem az egyesek életében nem megy oly könnyen és gyökeresen, de sem oly pontosan, mint azt elméletben elgondoljuk. Lange szerint maga Marx is elismeri azt a múltra nézve, amennyiben a földarabolódott, de a munkával egybekötött magánvagyon korából a tőkés termelésmód korszakába való átmenetet úgy festi le, mint egy küzdelmet, mely évszázadokig tartott és amelyben az új elv sok viszontagság, különféle reakciók és variációk közepette küzd az előbbi korszak adott viszonyaival, míg a régi vagyonberendezkedési és termelő módszer még ma sincs teljesen kiküszöbölve, jóllehet, a másik korszak már tetőpontját érte el . Így már a harmadikba való átmenet küszöbe előtt áll. Kevés már itt a helyem, hogy Marx által felállított u. n. immanens törvények öt tételét részletesen ismertessem, pedig az eljárásnak, amit ő követett, igazi cáfolatát ezekből lehet alaposan megismerni. Elértem ez alaptétel bírálatának végére és kénytelen vagyok Marx eljárásáról azt mondani, hogy ő is beleesett abba a hibába, amibe sok bölcselő és szociológus esett és még manapság is beleesnek. Ez pedig az, hogy előre kigondolt rendszer szerint táncoltatja a történeti eseményeket. Nem a történeti események tanulmányozása folytán alakul ki a rendszer, amint ez helyes volna, hanem fordítva, előre megcsinálja a rendszert és ebbe a vaskabátba belekényszeríti az eseményeket. Amely esemény ebbe beleillik, azt felveszi és kiszínezi, ami nem illik bele, azt elhallgatja, vagy megcsonkítja. Nekem mindig Prokusztész ágya jut ilyenkor eszembe, mikor ilyen, a történet módszerével teljesen ellentétes és mégis tudományosnak kinevezett módszert tapasztalok. Amint az a görög rablógyilkos az ágyára fektette az áldozatait és ha hosszú volt, elvágott belőle, ha rövid volt, kihúzta tagjait, úgy, még ma is sok modern tudós vagy elvágja, vagy megnyujtja a történet adatait — míg valahogy bele nem férnek a rendszerébe. Ezért vesztett a történet, mint tudomány, sok tudós előtt hiteléből. De Bernstein maga is kénytelen elismerni, hogy Marx és Engels, mikor elhagyták a tapasztalati tények talaját és követik Hegel dialektikáját, ugyanannak a szertelen hegelizmusnak esnek áldozatul, amelytől a bölcselők végképen elfordultak. Marx második alaptétele sem állja ki a kritikát — pedig erre a tételre sokat alapítottak mindketten annál is inkább, mert erre van felépítve a szociáldemokrácia forradalmi tétele, a szüntelen osztályharc elmélete. Ha recsegett az első alaptétel, még jobban recseg a dialektikai törvényszerűségről alkotott elmélet, — mi lehet a többi két alaptétel sorsa, — ha az első kettő alatt így inog a talaj ? Pallmann Péter. r£ A, ___ A „Nemzeti dal“ keletkezése. 1848. március 14. este 5—6 óra. Szereplők: Petőfi, Jókai, Szikra, Kisfiú. Első jelenet.Petőfi lakása. A nézőtől jobbra Íróasztal tintatartóval, írások hevernek rajta. Balra kis női munkaasztal. Selyemcukor között piros alma látszik, ezek mellett ceruza. Hátrább ablak. Az ajtó mellett fogas, amelyen kard függ. — Petőfi az Íróasztalnál ül és ír. Jókai a függöny felgördülte után nagy robajjal jön.) Jókai: Metternich megbukott! Egész Bécs az utcán !! Petőfi (felugrik.) Mi történt ? Jókai: Elűzték a szabadság ellenzőjét a bécsiek, barrikádokat emeltek és elszántságtól lobogó lelkesedéssel várják Kossuthot a magyar nemzetgyűlés tagjaival. Petőfia fogashoz siet és kardot köt.) Éljen a szabadság! Utánuk magyar! ! Jókai. Csak lassan Sándor. Az ellenzéki kör gyűléséről jövök. Ez, ősi szokás szerint, természetesen határozathozatal nélkül oszlott szét. Pedig zsebemben a tizenkét pont (kirántja az írást). Hiába indítványozták, hogy közvetlenül a királynak nyujtassék föl. A táblabiró urak előbb Ponciustól Pilátushoz akarják utalni. Petőfi: Micsoda nyomorúság! Az idő arra int, hogy követelni kell és karddal kivívni jogainkat. Ha nem adják meg, amit akarunk, el kell venni. Miért nem voltam ott a gyűlésen ? E huzavona hallatára el kell keserednem, — de el nem csüggedek! Jókai: Úgy van Sándor. Ha mindenki ellenünk esküszik is, nekünk nem szabad haboznunk. Az ifjúság velünk tart, minket vigyáz és bennünket követ. Méltókká kell lennünk bizalmukra és szeretnünk kell hazánkat igazán és erősen. Petőfi: A szabadság jelszava elhangzott. A világ első népe, a francia, széttördelte a szabadság rabláncát, a csendes német feltépi az utcakövet Bécsben s csak mi nem tudjuk, mit tegyünk? Jókai: A mi időnk még nem érkezett el. Nincs irányítónk, nincs váteszünk, aki lángoló szavaival most forralná pezsgésre a tespedő magyar vért. Sándor, rád van most szükség. Petőfiasztalához megy, iratai között kotorász.) Nem csalódtok. Az imént, míg „feleségem a másik asztalnál nemzeti fejkötőt vart magának", én a németnek szánt dalról álmodoztam. A lelkemet tépő fájdalom szavakba kívánkozik. Nekünk mozdulnunk, tennünk kell, gyorsan és váratlanul. A nemzet zöme pihen még, de ha ölébe hull a 12. pont érett áldása, nem válik meg többé tőle. Jókaia heves szavakra tompa óvatossággal. Petőfi mindig hevesebben fog beszélni.) De emellett óvatosaknak kell lennünk. A francia, az osztrák úr a maga portáján. Mi mindent kockáztatunk! Petőfi Ha úgy kívánja hazám jobbulása, akár e percben szűnjön meg életem. Jókai Sándor, erre egyenlőre nincs szükség, de a magad felajánlását meghallgathatják az egek. Hogyan is jövendölted? „Ott essem el én, a harc mezején, ott folyjon az ifjúi vér ki szivembül s ha ajkam örömteli végszava zendül, hadd nyelje el azt az acélszörej, a trombita hangja, az I ágyúdörej ..." Nézd, hogy elragadt a hév. I S ezek után milyen kép? „Holttestemen át fújó paripák száguldjanak a kivívott diadalra ! . . .“ Petőfi (félbeszakítva Jókai szavait.) Egy életem, egy halálom, de hazámért nem sajnálom. Mit ér az élet szabadság nélkül és mily dicső a halál a nép megváltásáért, a szabadság megsértéséért! Jókaielőbbi lelkesedése egyre gyöngül.) Úgy van. De nekünk úgy kell megszereznünk, hogy egy csepp vérnek sem szabad kipiroslania ! Petőfi. Ameddig nem szükséges. De tovább nem lehet késlekedni. Estére összegyűjtöm a tizeket, azután tettel, bátran előre! Ha lehet békén, ha nem . . . Jókai. És Juliska, a feleséged ? Petőfi (megrendülten, azután nyugodtan.) Miért említetted őt, épen most ? Asszonyok asszonya, feleségek mintaképe, a földön legdrágább mindenem ... De most először férfinak kell lenni s azután férjnek. „Szerelmemért feláldozom az életet, szabadságért feláldozom szerelmemet". (Elgondolkodik.) Jókai: Ilyennek ismerlek, Sándor. Szent ügyet akarunk megvalósítani, a magyarok Istene velünk lesz. Most lehet, szabad, kell akár mindent kockáztatnunk. Példát adott a francia, osztrák, csak mi maradnánk el ? Petőfi: „Rabok voltunk mostanáig . . . Sehonnai bitang ember, ki most, ha kell, halni nem mer ..." A magyar nevet méltóvá kell tenni régi nagy híréhez és ekkor győzzünk vagy elbukjunk, utódaink áhítattal fogják emlegetni neveinket. (Asztalhoz ül, tollat ragad és ir.) Jókai: Úgy Sándor. Verset, buzditót és bátoritót! Fiataloknak lángolót, öregeknek pezsditőt! Bennünk erjed az uj Magyarország kovásza, nekünk kell első sorban síkra szállani. (Leül és ir.) Kisérő