Kecskeméti Napló, 1913. március (2. évfolyam, 51-74. szám)

1913-03-16 / 64. szám

2. oldal, Kecskeméti Napló 64. száma, ennélfogva a gazdasági rendszerek változá­sát, a szociális átalakulásokat nem mi gon­doljuk ki, nem is mi csináljuk; mi azokat csak tudomásul vesszük, mert ezek nélkü­lünk minden tényleges befolyásunk nélkül történnek a természetben, létünk föltéte­leiben. A marxizmusnak, mint világnézetnek, egyik legnagyobb gyenge oldala és ez a minden kritika nélkül elfogadott dialektikai folyamat. Ma kénytelen bármily lelkes marxista is bevallani, hogy Marx igen kri­tikátlanul járt el, mikor ezt a szellemi hókusz-pókuszt fölvette. Az a körülmény pedig, hogy Marx Trendelenburgnak, egyik nagynevű kortásának Hegel rendszeréről irt lesújtó kritikáját még figyelembe sem vette, aki egész világosan rámutatott a hamis okoskodásra — igen könnyen azt a gyanút kelti, hogy Marxék csak azért vették fel ezt a dialektikát, mert forradalmi célokra fel lehetett használni, hogy így eszméiknek némi tudományos köntöst adjanak. De a Hegel-féle irányról senki lesúj­­tóbb kritikát nem mondott, mint maga Schopenhauer (Die beiden Grundpobleme der Ethik című műve előszavában), amikor azt mondotta, hogy pl Hegel a bölcseletet és az egész irodalmat megfertőztette, „átkos, teljesen elbutító, igazán pesztilenciális be­folyásával . . .“ és minden önállóan gondol­kodni és ítélni tudó embernek kötelessége minden alkalmat felhasználva, ez ellen küzdeni. Tény, hogy a hegelianizmus rontó és fertőztető hatása egy rendszeren sem érvé­nyesült olyan hamar és olyan végzetesen, mint Marx rendszerén. Hiába büszkélkedett Engels, hogy ...... mi német­­szocialisták büszkék vagyunk, hogy nemcsak Saint- Simontól, Fouriertől és Owentől szárma­zunk, hanem Kanttól, Fichtetől és Hegel­től is“, ma már nem esküsznek a szocialis­ták mesterük szavára, sőt egy Bernstein (Vorausetzungen des Sozializmus, Stuttgart 1906. 26—36. 1.) azt mondja, hogy épen ez a hegeli dialektika az áruló, a csapda, amely minden józan következtetésnek gát­lója. Sőt még nyíltabban és lesújtóbban szól Berstein, mikor azt mondja, hogy a­mi­­ nagyot Marx és Engels alkotott, azt nem­­ ezzel az elmélettel, sőt ép ennek ellenére érték el. Az a dialektika, amit felállítanak, sem a természetben, sem a társadalomban nin­csen meg. Különösen ami a társadalmi életre vonatkozik, ott a jelzett dialektikus ellentétek nincsenek meg. Mert ha merül­nek is fel a társadalomban, a sokfelé szét­ágazó hajtóerő és mozgató tényező össze­­működésében ellentétek, küzdelmek, ki­egyenlítődések, az mérhetetlenül távol áll a hegeli dialektika vaskab­átjától. Eddig még senki sem bizonyította be, hogy a nemze­tek az őskorban mind kommunista viszo­nyok között éltek volna és ahol csakugyan van nyoma a kommunizmusnak, ott az át­menet a magántulajdon rendszerbe olyan változatosan, oly­annyira más és más körülmények között ment végbe, hogy e tartalomban és formában annyira gazdag folyamatokat a hegeli dialektika üres és merev formáiba beleszorítani nem lehet. Nagyon szerencsétlen ötlet volt a dialektika egyszerű formáit oly gazdag és változatos fejlődési menetekre alkalmazni, mint aminő a gazdasági és társadalmi berendezkedés kialakulása. Benstein mellél sorakozik egy másik kiváló szociológus, Lange, kinek vélemé­nyét e kérdésre fontosnak tartja mindenki, aki őt ismeri. Ő az ugyanis, aki (Die Ar­beiterfrage, Wintarthur, 1894. V. k. 247. 1.) című művében azt mondja, hogy az ellen­tétek útján való fejlődés sem a történelem­ben, sem az egyesek életében nem megy oly könnyen és gyökeresen, de sem oly pontosan, mint azt elméletben elgondoljuk. Lange szerint maga Marx is elismeri azt a múltra nézve, amennyiben a földaraboló­­dott, de a­ munkával egybekötött magán­vagyon korából a tőkés termelésmód kor­szakába való átmenetet úgy festi le, mint egy küzdelmet, mely évszázadokig tartott és amelyben az új elv sok viszontagság, különféle reakciók és variációk közepette küzd az előbbi korszak adott viszonyaival, míg a régi vagyonberendezkedési és ter­melő módszer még ma sincs teljesen kikü­szöbölve, jól­lehet, a másik korszak már tetőpontját érte el . Így már a harmadikba való átmenet küszöbe előtt áll. Kevés már itt a helyem, hogy Marx által felállított u. n. immanens törvények öt tételét részletesen ismertessem, pedig az eljárásnak, amit ő követett, igazi cáfolatát ezekből lehet alaposan megismerni. Elértem ez alaptétel bírálatának vé­gére és kénytelen vagyok Marx eljárásáról azt mondani, hogy ő is beleesett abba a hibába, amibe sok bölcselő és szociológus esett és még manapság is beleesnek. Ez pedig az, hogy előre kigondolt rendszer szerint táncoltatja a történeti eseményeket. Nem a történeti események tanulmányozása folytán alakul ki a rendszer, amint ez helyes volna, hanem fordítva, előre meg­csinálja a rendszert és ebbe a vaskabátba belekényszeríti az eseményeket. Amely ese­mény ebbe beleillik, azt felveszi és kiszí­nezi, ami nem illik bele, azt elhallgatja, vagy megcsonkítja. Nekem mindig Pro­­kusztész ágya jut ilyenkor eszembe, mikor­­ ilyen, a történet módszerével teljesen ellen­­­­tétes és mégis tudományosnak kinevezett­­ módszert tapasztalok. Amint az a görög­­ rablógyilkos az ágyára fektette az áldoza­­­­tait és ha hosszú volt, elvágott belőle, ha­­ rövid volt, kihúzta tagjait, úgy, még ma is sok modern tudós vagy elvágja, vagy meg­­nyujtja a történet adatait — míg valahogy bele nem férnek a rendszerébe. Ezért vesz­tett a történet, mint tudomány, sok tudós előtt hiteléből. De Bernstein maga is kénytelen el­ismerni, hogy Marx és Engels, mikor el­hagyták a tapasztalati tények talaját és követik Hegel dialektikáját, ugyanannak a szertelen hegelizmusnak esnek áldozatul, amelytől a bölcselők végképen elfordultak. Marx második alaptétele sem állja ki a kritikát — pedig erre a tételre sokat alapítottak mindketten annál is inkább, mert erre van felépítve a szociáldemokrácia forradalmi tétele, a szüntelen osztályharc elmélete. Ha recsegett az első alaptétel, még jobban recseg a dialektikai törvény­szerűségről alkotott elmélet, — mi lehet a többi két alaptétel sorsa, — ha az első kettő alatt így inog a talaj ? Pallmann Péter. r£ A, ___ A „Nemzeti dal“ keletkezése. 1848. március 14. este 5—6 óra. Szereplők: Petőfi, Jókai, Szikra, Kis­fiú. Első jelenet.­­Petőfi lakása. A nézőtől jobbra Író­asztal tintatartóval, írások hevernek rajta. Balra kis női munkaasztal. Selyemcukor között piros alma látszik, ezek mellett ce­ruza. Hátrább ablak. Az ajtó mellett fogas, amelyen kard függ. — Petőfi az Íróasztal­nál ül és ír. Jókai a függöny felgördülte után nagy robajjal jön.) Jókai: Metternich megbukott! Egész Bécs az utcán !! Petőfi (felugrik.) Mi történt ? Jókai: Elűzték a szabadság ellenzőjét a bécsiek, barrikádokat emeltek és elszánt­ságtól lobogó lelkesedéssel várják Kossuthot a magyar nemzetgyűlés tagjaival. Petőfi­­a fogashoz siet és kardot köt.) Éljen a szabadság! Utánuk magyar! ! Jókai. Csak lassan Sándor. Az ellen­zéki kör gyűléséről jövök. Ez, ősi szokás szerint, természetesen határozathozatal nél­kül oszlott szét. Pedig zsebemben a tizen­két pont (kirántja az írást). Hiába indítvá­nyozták, hogy közvetlenül a királynak nyuj­­tassék föl. A táblabiró urak előbb Poncius­­tól Pilátushoz akarják utalni. Petőfi: Micsoda nyomorúság! Az idő arra int, hogy követelni kell és karddal ki­vívni jogainkat. Ha nem adják meg, amit akarunk, el kell venni. Miért nem voltam ott a gyűlésen ? E huza­vona hallatára el kell keserednem, — de el nem csüggedek! Jókai: Úgy van Sándor. Ha mindenki ellenünk esküszik is, nekünk nem szabad haboznunk. Az ifjúság velünk tart, minket vigyáz és bennünket követ. Méltókká kell lennünk bizalmukra és szeretnünk kell ha­zánkat igazán és erősen. Petőfi: A szabadság jelszava elhang­zott. A világ első népe, a francia, széttör­delte a szabadság rabláncát, a csendes német feltépi az utcakövet Bécsben s csak mi nem tudjuk, mit tegyünk? Jókai: A mi időnk még nem érkezett el. Nincs irányítónk, nincs váteszünk, aki lángoló szavaival most forralná pezsgésre a tespedő magyar vért. Sándor, rád van most szükség. Petőfi­­asztalához megy, iratai között kotorász.) Nem csalódtok. Az imént, míg „feleségem a másik asztalnál nemzeti fej­kötőt vart magának", én a németnek szánt dalról álmodoztam. A lelkemet tépő fájda­lom szavakba kívánkozik. Nekünk mozdul­nunk, tennünk kell, gyorsan és váratlanul. A nemzet zöme pihen még, de ha ölébe hull a 12. pont érett áldása, nem válik meg többé tőle. Jókai­­a heves szavakra tompa óva­tossággal. Petőfi mindig hevesebben fog beszélni.) De emellett óvatosaknak kell lennünk. A francia, az osztrák úr a maga portáján. Mi mindent kockáztatunk! Petőfi Ha úgy kívánja hazám jobbu­­lása, akár e percben szűnjön meg életem. Jókai­ Sándor, erre egyenlőre nincs szükség, de a magad felajánlását meghall­gathatják az egek. Hogyan is jövendölted? „Ott essem el én, a harc mezején, ott folyjon az ifjúi vér ki szivembül s ha aj­kam örömteli végszava zendül, hadd nyelje el azt az acéls­zörej, a trombita hangja, az I ágyúdörej ..." Nézd, hogy elragadt a hév. I S ezek után milyen kép? „Holttestemen át fújó paripák száguldjanak a kivívott dia­dalra ! . . .“ Petőfi (félbeszakítva Jókai szavait.) Egy életem, egy halálom, de hazámért nem sajnálom. Mit ér az élet szabadság nélkül és mily dicső a halál a nép megváltásáért, a szabadság megsértéséért! Jókai­­előbbi lelkesedése egyre gyön­gül.) Úgy van. De nekünk úgy kell meg­szereznünk, hogy egy csepp vérnek sem szabad kipiroslania ! Petőfi. Ameddig nem szükséges. De tovább nem lehet késlekedni. Estére össze­gyűjtöm a tizeket, azután tettel, bátran előre! Ha lehet békén, ha nem . . . Jókai. És Juliska, a feleséged ? Petőfi (megrendülten, azután nyugod­tan.) Miért említetted őt, épen most ? Asszonyok asszonya, feleségek mintaképe, a földön legdrágább mindenem ... De most először férfinak kell lenni s azután férjnek. „Szerelmemért feláldozom az életet, szabadságért feláldozom szerelmemet". (Elgondolkodik.) Jókai: Ilyennek ismerlek, Sándor. Szent ügyet akarunk megvalósítani, a ma­gyarok Istene velünk lesz. Most lehet, sza­bad, kell akár mindent kockáztatnunk. Példát adott a francia, osztrák, csak mi maradnánk el ? Petőfi: „Rabok voltunk mostanáig . . . Sehonnai bitang ember, ki most, ha kell, halni nem mer ..." A magyar nevet méltóvá kell tenni régi nagy híréhez és ekkor győzzünk vagy elbukjunk, utódaink áhítattal fogják emlegetni neveinket. (Asz­talhoz ül, tollat ragad és ir.) Jókai: Úgy Sándor. Verset, buzditót és bátoritót! Fiataloknak lángolót, öregek­nek pezsditőt! Bennünk erjed az uj Ma­gyarország kovásza, nekünk kell első sor­ban síkra szállani. (Leül és ir.) Kisérő

Next