Kecskeméti Napló, 1913. május (2. évfolyam, 101-124. szám)
1913-05-01 / 101. szám
2. oldal. Kecskeméti Napló 101. szám íme, ezt mondja a történelem ! A kommunisztikus kísérletek sehol tartós eredményt nem értek el — és ha mégis megvan erre valahol a biztosíték — akkor csak a keresztény eszmék szerint berendezett kommunista társadalomban van meg erre a biztosíték. Nem frázisokat dobálok, de okkal és joggal lehet hivatkoznom a paraguayi redukciókra, ahol ez bebizonyosodott és mindig hatalmas bizonyíték marad. A szociáldemokrácia elvégre maga is rá van utalva, hogy az eszme megvalósítása előtt kezébe vegye a történelmet és a múltból következtessen a jövőre. Mert ha az emberiség évezredes útjában nem is tér vissza ugyanarra a helyre, a haladás menete és törvényszerűsége mindig ugyanaz marad. Az ember mindig csak ember marad és nem angyal, mert ilyen lény kellene, akkor a kommunista társadalom a legboldogabb társadalom volna. Pallmann Péter: Ozanam Frigyes, 1813—1913. Vannak hősei a csatatérnek, a hazaszeretetnek, — vannak hősei a tudománynak, a haladásnak, a különféle vívmányoknak, felfedezéseknek, de vannak hősei az emberi szívnek, az emberbaráti szeretetnek is. És Ozanam Frigyes ezen hősök közé tartozik. Nem rendezett ő véres sztrájkokat, nem rendezett tüntető felvonulásokat, nem állt a verejtékező munkás nép elé, hogy szájukba rágja a szót unos-untalan, amire eddig talán nem gondoltak : Ínség, nyomor velünk. Nem és mégis a társadalomnak, az emberbaráti szeretetnek hőse volt ő! Vájjon hogyan lehetséges ez? Annak, aki a modern demokrata társadalomboldogításban látja a szegény nép üdvözítését, annak ez érthetetlen. Mit tett tehát Ozanam ? Az emberi szívet a jó hangszerhez szokták hasonlítani. És a hasonlat elég találó is. Nemcsak a viszálynak, gyűlöletnek, az irigységnek, a társadalmi egyenetlenkedésnek dissonanciáit lehet abból kiváltani, de megvannak abban az egyetértésnek, a kölcsönös megértésnek, a nemes testvéri szeretetnek, a hősies önfeláldozásnak magasztos akkordjai is ! Csak művész kell hozzá, aki ezeket ki tudja abból csalni. Sokszor csak mester kell, aki segítse az embert önmagát felfedezni, aki rávezesse az embert azon nemes tulajdonságokra, azon erényeknek érvényesítésére, amelyek benne lappanganak. És Ozanam ez a művész, ez a mester volt! Hivatala szerint párisi egyetemi tanár volt, de szíve szerint gondoskodása az emberi nyomor egyetemére terjedt ki. És ez volt az ő igazi egyetemi működése, amiért most születése 100 éves évfordulóján áldva emlegeti mindaz, aki valaha csak hallott róla. Ezrekre ment a szegények, szűkölködők, tanácstalanok, vigaszra szorulók száma, akiket ő évenként gyámolított, azonban az ő nagyságát mégis nem annyira ezen működésben, hanem azt hiszem, leginkább abban kell csodálnunk, hogy ő művészileg, mesterileg értette, hogyan kell a részvétel, a meleg társadalmi érzéket, az önzetlen szeretetet másokban is felkelteni. Ő tudta azt, hogyha egymaga látogatja a szegényeket, egymaga vigasztalja, segélyezi, nem sokra megy. Egy ember működése a tengernyi emberi bajok között elenyészik, mint egy darabka cukor a tenger sós habjaiban. Társakat, intézményt akart ő keresni, szervezni az emberi nyomorúság enyhítésére. És talált is, szervezett is. Szent Vincét választotta mintaképének és találékony keresztény szeretettől lángoló szivével megalapította a Szent Vince konferenciákat, vagyis (férfi-) Szent Vince-egyleteket. Fiatal, 20 éves egyetemi hallgató Párisban, amikor megalapítja egyetemi hallgató társaival az első Szent Vince-konferenciát. Tetterőtől duzzadó lelke nem találja örömét kora ifjúságának léha örömeiben. Hasznára akar lenni nyomorban levő embertársainak. Keresztény meggyőződése, műtörténelmi tanulmányai ráterelik figyelmét a kereszténységben rejlő erőre. Látja az áldást, amelyet a keresztény irgalmasság tud csak igazán árasztani a testi-lelki nyomorultakra. Látja lelkében az áldásnak visszasugárzását , a boldogító öntudatot, a lelki átalakulást, amelyet az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlása áraszt azokra, akik azt önzetlenül gyakorolják, kiadja tehát ifjú társainak a jelszót: „Menjünk a szegényekhez !“ És mentek. Előbb kevesebben, azután mindig többen. De nem mentek üresen. Magukkal vitték megtakarított összeadott filléreiket, kis egyletüknek gyűjtését — szereztek alamizsnát, élelmet, ruhát. Vittek vigaszt, bátorítást, a csüggedőkbe életkedvet. Keresztény szeretetük, lángoló hitük, apostoli lelkületük hitet, reményt, szeretetet keltett mindenütt s lassanként beteg és látogató, ápolt és ápoló vették észre az irgalmasság átalakító hatását, érezték, mint árasztja minden irányban melegét az a tűz, amelyet az Úr Jézus bocsátott a földre. Páris után Lyonban, azután Franciaországban mindenfelé elterjeszti Ozanam ezen Szent Vince-konferenciákat. Sőt működését ki akarja terjeszteni az egész világra. „Az egész világot — azt mondja —■ be akarom fogni a szeretet hálójával.“ És mikor elég fiatalon 40 éves korában örökre lehunyta szemét, már 2000 volt a Szent Vince-konferenciák száma. Azóta ez a szám megsokszorozódott és az egész világon elterjedt Szent Vinceegyletek kiáltva kiáltják a világnak, mint egykor keresztelő Szent János Jézusról: íme az Isten báránya, aki elveszi a világ bűneit, — „íme a keresztény hitből fakadószeretet, csak ez tudja enyhíteni a világ sebeit !“ Emberbarátok ! Szociológusok ! Akik akarjátok orvosolni a beteg társadalomnak sebeit, nem ejt-e benneteket gondolkodóba a keresztény vallásosságtól áthatott Ozanam Frigyes! ? W. TARCA: Az apát ur. Irta: Agárdi László. Könnyű szellő lengette meg a kerti lugas friss hajtásait. Nyomában illat áradt, Kedves, enyelgő, pajzánál simogató. A virágban álló fák is könnyedén megingatták sokszínű ágaikat. Egy-egy sziromlevél levált, és lepke gyanánt himbálódzott le a zöld pázsitra. Az egész kert virágos, illatos, olyan volt, hogy mikor az apát úr megjelent a lugas bejáratánál és végigtekintett a pompázó kerten, mélyen felsóhajtott. — Istenem, ha ilyen szép ez a földi paradicsom, milyen lehet a mennyei? Elgondolkodva indult sétára a kertben. Árnyékos helyen letelepedett és a magával hozott könyvből olvasgatott. Gyakran lapozott ide-oda, egyszer azonban becsukta, ajkai halkan mormoltak valamit, azután kereszttel jelölte meg magát. Felpattant s most már gyorsabb léptekkel indult tovább. Egy fordulónál megtorpant. A gondosan tartott helyen a kard alakú levelek közül apró, fehér harangocskák csilingeltek feléje. — Nini, gyöngyvirág. Ilyen korán Ennek nem szabad itt elhervadni. Jó lesz primiciául annak, akinek úgyis tartozom ilyesmivel. Óvatosan, egyenkint kezdte tépni a szálakat s közben azon járt az esze, hogy mily kedvesen jóleső meglepetésben volt része a télen. Betegeskedett és egy kis csilkány, az egyetlen jó barátjáé, minden másod-harmadnap néhány szál virággalemlékezett meg róla. Őt illeti meg ez a tavaszi zsenge. Csakhamar készen volt egy kis csokor s az apát ar útnak indult. Alig győzte út közben a köszöntések viszonzását. Galamb feje ilyenkor úgy ragyogott fekete ruhája fölött, mint a már zöldelő barackfák között a fehér virágban úszó cseresznye. Otthonosan lépett az udvarra. Senki. A verandás előszobába nyitott. Az asztalon virág, előtte szőke fejét két karján pihentetve az ő kis tündére. Az apát úr meglepetten állt meg. Nem ilyennek ismerte ezt a szöszkeséget. Kis cica nem figyelmesebb nála és ha máskor jött, már az ajtóban a nyakában volt és szedtevette tőle a kalapot, ruhát. A következő pillanatban növekedett meglepődése. Észrevette a lány és amint fölemelte arcát, látni lehetett, hogy sirt. Most felpattant, pipacs arccal sietett az apát úr elé. Nem tagadhatta el, hogy könnyezett, sirt. Volt öröm és boldogság a látogatás miatt. De az apát nem tudott igazán felderülni. Máskor itt keresett kis változatosságot a papi magányosság nyomasztó egyhagusága ellen és ez a csitri mindig felvidámította. Akit eddig mindig nevetni látott, az imént sírt. Mi lehet az ok? Az apát vallatni kezdte. — Szöszikém, mi a baj ? — Semmi, apát bácsi, igazán semmi — nevetett a lány, de érzett, hogy ez a vidámság nem természetes. — Ha nevetve süt a nap, annak ép úgy van oka, mint mikor borult az ég és eső permetezik. — Apát bácsi, nem mondhatom meg. — Ejnye, mindjárt azt mondom, hogy csúnya lány vagy. — Nézzen csak rám — pattant föl a szőkeség és magát kelletve úgy kezdett lépegetni az apát előtt, hogy az elnevette magát. — Nos hát visszavonom, amit mondtam. Egy föltétel alatt. Ha megtudom a könnyek okát. A lány éledni kezdő kedve egyszerre lelohadt. Pir öntötte el az arcát, szemeire fátyol húzódott. Összehúzva ült a széken, úgy, hogy az apát nem tudott mire gondolni. — Nem mondhatom meg, apát bácsi. Nem. Igazán nem. — Marad, amit mondtam. Az én kis szöszkém csúnya. — De mikor nem vagyok az — könynyezett már a kökény szem. Rosszat tettem és most meg kell érte szenvednem. Istenem, többé nem leszek rossz! — Szöszike és rossz ? Ilyen öreg papbácsi hátha szolgálhatna jó tanáccsal. — Félek, nagyon félek és úgy szégyenlem magam, apát bácsi. Ugye, nem fog rám követ dobni .... ugye, nem fog rám haragudni .... úgyis megszenvedtem, úgy fáj itt valami .... Két kezét keblére szorította és úgy mérsékelte az onnan felfakadó zokogást. Az apát engedte, tudta, hogy a könnyek nyomán megkönnyebbedés fog következni. — A kertben sétáltunk Jenővel. Ibolyát szedtünk, kis bogarakat lestünk, barackvirágokat nézegettünk . . . . Olyan szép volt minden, olyan kábító. Ő nekem szakított virágot, én neki. A nagy cseresznyefa alatt — Istenem, most adj erőt — ő egészen közel ért hozzám .... Nagyon illatos volt az ibolya vagy nem tudom .... egy Hirdessen a „Kecskeméti Naplódban.