Kecskeméti Napló, 1914. január (3. évfolyam, 1-25. szám)

1914-01-01 / 1. szám

2. oldal. Midőn ezen sorokat írjuk, meg nem határozott a törvényhatósági bizottsági köz­gyűlés, hogy megszavazza-e a 20%-os pótadót, avagy a költségvetési hiányt át­menetileg felveendő kölcsönből fogja-e fedezni. Bármi legyen is azonban a közgyűlés határozata, kétségtelen, hogy úgy a tanács, valamint a törvényhatósági bizottsági köz­gyűlés is nagy feladatok előtt áll. Az első megbírálandó kérdés, hogy várjon a mutatkozó deficit, krónikus baj-e ? avagy csak múlékony, átmenti s talán a rossz gazdasági viszonyoknak szükségszerű következménye, ami az idők és viszonyok jobbrafordultával szintén önmagától elmúlik. Sajnos, az előző évek pénzügyi ered­ményei és zárszámadásai, tehát a tényleges eredmények inkább azt látszanak igazolni, hogy a hiány nálunk krónikus jellegű, s ha régi kölségelőirányzatainknál bizonyos jóleső optimizmussal ezt nem is akartuk észrevenni, a jövőben ezzel számolni kell. Hiszen ha az előző évek zárszámadá­sai nem volnának kedvezőtlenek és nem ismétlődnék évről-évre a zárszámadási hiány, úgy a jelenben is még el lehetett volna tekinteni 4 milliós költségvetés mel­lett a mutatkozó hiánynak fedezetétől s reábízhattuk volna magunkat a jóremény­ségre, hogy szorgos, körültekintő takarékos­ság és a jövedelmeink gondos, tervszerű gyarapítása mellett a gazdasági viszonyok jobbrafordultával a hiányt a költségvetési év keretében is­ el tudjuk tüntetni. Ámde erre az előzmények után kevés kilátásunk van, főleg akkor, midőn a pénz­ügyi bizottság a bevételek megállapításánál már lehetőleg figyelembe vett minden jo­gosult reménykedést, a kiadások megsza­básában pedig már eddig is érvényesítette a szigorú takarékosság elvét. Meg kell tehát barátkozni a gondolat­tal, hogy a hiányt vagy kölcsönből fedez­zük átmenetileg, vagy pedig a javasolt 20%-os pótadóemelést határozzuk el. Tudvalevő, hogy közönségünk irtózik a pótadóemelés gondolatától és főleg attól fél, hogy ha egy évben azt a közgyűlés megszavazza, ez az adó állandósulni fog, mert népünk nem hisz abban, hogy ez egyszer kirótt adó kereskedjék, vagy pláne eltöröltessék ; s valljuk be őszintén, hogy aggodalmai e tekintetben elég alapos tapasztalatokon nyugszanak. Mi tehát a teendő? Ha kölcsönnel fedezzük a hiányt, az szintén visszafizetendő és ez a megoldási mód legfeljebb csak egy esztendőben lehet­séges, mert évek során át nem lehet köl­csönből fedezni deficitet. Ha a hiányt pótadófelemeléssel fedez­zük és ezt állandósítani nem akarjuk, akkor is gondoskodnunk kell a hiány fe­dezetéről, mert különben akaratunk nélkül is kénytelenek leszünk a pótadót állandó­sítani. Nincs tehát más mód, mint a város jövedelmeinek lehető gyarapítása, birtokai­nak, javadalmainak jobb és célszerűbb ki­használása. Ezt már sokszor célba vette közgyűlésünk, de lényeges életbevágó meg­oldások a javadalmi hivatal jövedelmének rendezésén kívül nem igenis történtek. A célbavett intézkedéseket tehát nem­csak elhatározni, hanem okosan és ideje­korán végre is kell hajtani. Most, midőn az év végén vagyunk és holnap már megkezdjük az új költség­­vetési évet, nincs idő arra, hogy oly refor­mokat léptessünk életbe, amelyeknek gyü­mölcsei az 1914. év költségelőirányzatát megváltoztathatnák. Elő kell tehát készül­nünk refor­mjainkkal az 1915. évre. A változtatásokat már az 1914. év első hónap­jaiban meg kell kezdenünk, a reformokat elő kell készíteni, a bizottságoknak, a köz­gyűlésnek idejekorán le kell tárgyalni, hogy az 1915-iki költségvetési évünket jobb és már a fokozott jövedelmeinkkel vezethessük be. Azt hisszük, hogy városunk érdekében az 1914. év folyamán ez a legfőbb felada­tunk és kötelességünk. Most csak általánosságban mutattunk reá ezen célokra, azonban a kérdést állan­dóan napirenden tartjuk s a város vezető férfiainak bevonásával időnkint a konkrét teendőkre is rá fogunk mutatni és azokat ismertetni fogjuk. TÁRCA. A veterán. Irta : Barna Tibor rendőrparancsnok. A legendavilágnak legregényesebb idő­szaka I. Napóleon kora fogja körül irtóz­­tató, mégis bűbájos remegéssel a lelkemet, mikor elkalandozom véres csataterein, hol a halál orgiákat ült s népek, országok semmisültek meg néhány óra alatt. Egy lángész, ki a művelt világ hóhéra volt! Kegyetlen, szívtelen s mégis hóditó, ká­­bitó nagyság. Nevének bűvös volt a hang­zása s könnyebb, dicsőségteljesebb a halál szemei előtt, mint ahogy mi, késői unokák, el is tudjuk képzelni. Mi, visszagondolva reá, pillanatig megbámuljuk csodás láng­eszét ; lelkesedve tekintünk végig táborán,­­ mely csillogó pompával, harcra készen várja a vezér intését, hogy pár óra múlva portól, vértől borítva vívja meg utolsó ha­láltusáját. Csodálatos lángész kit holtában is bámulunk; lelkesedünk érte, de rajongá­sunkat csakhamar megfagyasztja a borza­lom : ez az egyetlen ember egész Európát egy szörnyű nagy temetővé tette i­s. Sir John Crawford a szürke lovaikról elnevezett szürke skótok dragonyos kapi­tánya, a legbecsületesebb, flegmásabb és hidegvérűbb angol beleszeretett egy francia katonacsalád egyetlen leányába, Urban Aliceba. Olyan szerelemre való idő is volt ez ! A nagy hódító I. Napóleon a szeren­csétlen lipcsei csata után, mint trónvesztett császár, ki címén kívül csak testőrségét tarthatta meg, visszavonult Elba szigetére. Európa a sok borzalmas harc után megkönnyebbülten lélegzett fel s maga Franciaország még kábultan a sok csodás eseménytől, Napoleon világraszóló diadalai­tól, majd pedig a szövetséges hatalmak ostromától, egyelőre­­ pihente fáradalmait. Az aggodalom, a mámor elszállt, a trónon XVIII. Lajos ült s a nyugalom és béke vágya uralkodott a lelkeken. Sir John Crawford tehát a legjobb időben kopogtatott be az Orbán-házba. Az angol név ugyan még gyűlöletes volt a francia fülnek, de Orbán Alice nagyon sze­rette a szálas angolt s igy nem volt mit tenni, mint beleegyezni a házasságba. A tartós béke látszata feledtette a múltat s öreg Urbán igy szólt a szálas angolhoz : — Sir Crawford, az Isten nevében önnek adom leányomat. Tegye őt boldoggá ! Dicső harcaim nevében nyíltan kimondom, hogy ez francia létemre nehezemre esik! Lelkemben most is ég Trafalgar szégyene, de a leányom vonzalma s az ön kiváló egyénisége legyőzik előítéletemet ... Sir John Crawford én fiamnak fogadom. A szálas, szikár angol megszoritotta a deres bajuszú francia kezét s nyugodtan válaszolt : — Trafalgar dicsőségéért Nelson éle­tével adózott s igy nagy árt fizetett érte nemzetem . . . — Különben is több okunk van gyű­lölni a franciát, mint önöknek — minket! Meggyőződésem szerint azonban egy nyílt szivű francia és angol oly jól megérthetik egymást s becsülhetik, mint akár két an­gol. E percben, midőn fiának fogadott, őseim emlékére fogadom, bármily megpró­báltatásnak legyek is kitéve, előbrevaló lesz előttem az. Orbánok boldogsága és mint a magamé! Hidegen, szinte szárazon beszélt, sir Johan Crawford, de a férfias és önérzetes szavak mégis lángra lobbantották a könnyen hevülő franciát, ki elragadtatva ölelte keb­lére az angolt s aztán lelkesülten kiál­tott fel: —­ Sir Crawford, én még megked­velted az angolokat velem ! Én is fogadom Napóleon dicsőséges nevére, hogy az ön élete és családja mindenkor több lesz előt­tem, mint a saját életem ! Ne legyek Orbán lándzsás őrmester, annyi dicső harc osz­­t­­ályosa, ha nem így teszek valaha! Sir Crawfordnak Napoleon nevére el­borult arca, mégis csakhamar mosolyogva karolta át a lelkesült Orbánt, a kiválóan vitéz lándzsás őrmestert s most már jö­vendő apósát. A két férfi e bensőségteljes ölelésére pedig legrózsásabban az ifjú szép meny­asszony piros arca ragyogott fel. III. A vén veterán lándzsás őrmester meg­indult lélekkel olvasta az Elba szigetéről visszatért Napoleon proklamációját. Lelké­ben a múlt ezer bűbájos dicsősége ébredt fel s a nagy csaták mámoros visszaemlé­kezései lelkét megrészegítették. A moren­­gói vérkeresztség óta ott volt mindig Napóleon oldalánál. Austerlitz, Jéna, Auer- Kecskeméti Napló Kecskeméti festőművészek. 111. dabasi Kováts Gyula. Egy év múlt el, hogy dabasi Kováts Gyula maga színes és kivételesen gazdag művészi egyéniségének teljességében be­mutatkozott a kecskeméti közönségnek. Az itt hasznosan eltöltött esztendő nagyértékű produktumai nemcsak a kiváló művész ha­talmas méretekben meginduló fejlődését helyesebben szólva, a benne rejlő nagy tehetségek kibontakozását eredményezte, ha­nem jóhangzású nevet is vívott ki úgy a művészi körökben, mint a művásárló kö­zönségnél. Fehérmegyei Szentmiklóson született 1889-ben. Már mint iskolás gyermeket mű­vésznek hívták. Középiskolai tanulmányai­nak elvégzése után a szépművészeti aka­démiának lett növendéke s hét évi szaka­­datlan tanulás után mint kész, kiforrott művész vált meg az iskolától. Kivételes te­hetségét felismerték tanárai s különösen Zemplényi Tivadar foglalkozott vele nagy előszeretettel, aki külön műtermet adott neki s amig a vele egy kurzuson levők együttvéve csak egy modellről festettek, addig neki egymagának kettőst bocsájtott rendelkezésére. Már mint növendék olyan nagyszabású koncepcióval s bámulatos ru­tinnal dolgozott, hogy az akadémiai képtár részére számos képet vásároltak meg tőle. Az akadémiának kitűnő sikerrel való elvég­zése után Dunántúl telepedett le s itt a Balaton szelíd partján, a badacsonyi dom­bok mély, lágy ölén gazdag impressziókat, sok finom hangulatot szűrt a lelkébe. Innen jött a kecskeméti művésztelepre, ahonnan az utóbbi események hatása alatt eltávozott. A Műcsarnokba a tavasszal küldött először fel öt képet s a jury nemcsak hogy mind elfogadta, hanem abban a kitüntető elismerésben is részesült, hogy a legelső dísztermében állították ki képeit. A kis kollekció szenzáció erejével hatott a művész­körökben, úgy hogy a Harkányi-díjnak ő lett az egyedüli aspiránsa. Közben azonban olyan előterjesztést tettek a juryban, hogy mivel a díjat már 3 éven át festő kapta, az idén grafikusnak adják ki. Dacára, hogy így nem kaphatta meg a művésziskolából alig kikerült ifjú a díjat, mégis óriási er­kölcsi sikert aratott. A „Pesti Hírlap“-ban a tavaszi tárlatról szóló kritikája, melyet Kézdi Kováts országos nevű művészünk írt, azt mondja róla: „Egészen új, igen értékes tehetségek szólalnak meg képeiben.“ Ebben a kollekcióban volt többek között az „Alföldi öregasszony“ c. képe is, melyet a városi múzeum vásárolt meg pár száz koronáért. Ezt a feltűnést keltő képet, mely gyönyörűen egyesíti magában a mű­vészi képzelő és teremtő erő s a technikai 1. szám.

Next