Kecskeméti Napló, 1914. január (3. évfolyam, 1-25. szám)
1914-01-01 / 1. szám
2. oldal. Midőn ezen sorokat írjuk, meg nem határozott a törvényhatósági bizottsági közgyűlés, hogy megszavazza-e a 20%-os pótadót, avagy a költségvetési hiányt átmenetileg felveendő kölcsönből fogja-e fedezni. Bármi legyen is azonban a közgyűlés határozata, kétségtelen, hogy úgy a tanács, valamint a törvényhatósági bizottsági közgyűlés is nagy feladatok előtt áll. Az első megbírálandó kérdés, hogy várjon a mutatkozó deficit, krónikus baj-e ? avagy csak múlékony, átmenti s talán a rossz gazdasági viszonyoknak szükségszerű következménye, ami az idők és viszonyok jobbrafordultával szintén önmagától elmúlik. Sajnos, az előző évek pénzügyi eredményei és zárszámadásai, tehát a tényleges eredmények inkább azt látszanak igazolni, hogy a hiány nálunk krónikus jellegű, s ha régi kölségelőirányzatainknál bizonyos jóleső optimizmussal ezt nem is akartuk észrevenni, a jövőben ezzel számolni kell. Hiszen ha az előző évek zárszámadásai nem volnának kedvezőtlenek és nem ismétlődnék évről-évre a zárszámadási hiány, úgy a jelenben is még el lehetett volna tekinteni 4 milliós költségvetés mellett a mutatkozó hiánynak fedezetétől s reábízhattuk volna magunkat a jóreménységre, hogy szorgos, körültekintő takarékosság és a jövedelmeink gondos, tervszerű gyarapítása mellett a gazdasági viszonyok jobbrafordultával a hiányt a költségvetési év keretében is el tudjuk tüntetni. Ámde erre az előzmények után kevés kilátásunk van, főleg akkor, midőn a pénzügyi bizottság a bevételek megállapításánál már lehetőleg figyelembe vett minden jogosult reménykedést, a kiadások megszabásában pedig már eddig is érvényesítette a szigorú takarékosság elvét. Meg kell tehát barátkozni a gondolattal, hogy a hiányt vagy kölcsönből fedezzük átmenetileg, vagy pedig a javasolt 20%-os pótadóemelést határozzuk el. Tudvalevő, hogy közönségünk irtózik a pótadóemelés gondolatától és főleg attól fél, hogy ha egy évben azt a közgyűlés megszavazza, ez az adó állandósulni fog, mert népünk nem hisz abban, hogy ez egyszer kirótt adó kereskedjék, vagy pláne eltöröltessék ; s valljuk be őszintén, hogy aggodalmai e tekintetben elég alapos tapasztalatokon nyugszanak. Mi tehát a teendő? Ha kölcsönnel fedezzük a hiányt, az szintén visszafizetendő és ez a megoldási mód legfeljebb csak egy esztendőben lehetséges, mert évek során át nem lehet kölcsönből fedezni deficitet. Ha a hiányt pótadófelemeléssel fedezzük és ezt állandósítani nem akarjuk, akkor is gondoskodnunk kell a hiány fedezetéről, mert különben akaratunk nélkül is kénytelenek leszünk a pótadót állandósítani. Nincs tehát más mód, mint a város jövedelmeinek lehető gyarapítása, birtokainak, javadalmainak jobb és célszerűbb kihasználása. Ezt már sokszor célba vette közgyűlésünk, de lényeges életbevágó megoldások a javadalmi hivatal jövedelmének rendezésén kívül nem igenis történtek. A célbavett intézkedéseket tehát nemcsak elhatározni, hanem okosan és idejekorán végre is kell hajtani. Most, midőn az év végén vagyunk és holnap már megkezdjük az új költségvetési évet, nincs idő arra, hogy oly reformokat léptessünk életbe, amelyeknek gyümölcsei az 1914. év költségelőirányzatát megváltoztathatnák. Elő kell tehát készülnünk reformjainkkal az 1915. évre. A változtatásokat már az 1914. év első hónapjaiban meg kell kezdenünk, a reformokat elő kell készíteni, a bizottságoknak, a közgyűlésnek idejekorán le kell tárgyalni, hogy az 1915-iki költségvetési évünket jobb és már a fokozott jövedelmeinkkel vezethessük be. Azt hisszük, hogy városunk érdekében az 1914. év folyamán ez a legfőbb feladatunk és kötelességünk. Most csak általánosságban mutattunk reá ezen célokra, azonban a kérdést állandóan napirenden tartjuk s a város vezető férfiainak bevonásával időnkint a konkrét teendőkre is rá fogunk mutatni és azokat ismertetni fogjuk. TÁRCA. A veterán. Irta : Barna Tibor rendőrparancsnok. A legendavilágnak legregényesebb időszaka I. Napóleon kora fogja körül irtóztató, mégis bűbájos remegéssel a lelkemet, mikor elkalandozom véres csataterein, hol a halál orgiákat ült s népek, országok semmisültek meg néhány óra alatt. Egy lángész, ki a művelt világ hóhéra volt! Kegyetlen, szívtelen s mégis hóditó, kábitó nagyság. Nevének bűvös volt a hangzása s könnyebb, dicsőségteljesebb a halál szemei előtt, mint ahogy mi, késői unokák, el is tudjuk képzelni. Mi, visszagondolva reá, pillanatig megbámuljuk csodás lángeszét ; lelkesedve tekintünk végig táborán, mely csillogó pompával, harcra készen várja a vezér intését, hogy pár óra múlva portól, vértől borítva vívja meg utolsó haláltusáját. Csodálatos lángész kit holtában is bámulunk; lelkesedünk érte, de rajongásunkat csakhamar megfagyasztja a borzalom : ez az egyetlen ember egész Európát egy szörnyű nagy temetővé tette is. Sir John Crawford a szürke lovaikról elnevezett szürke skótok dragonyos kapitánya, a legbecsületesebb, flegmásabb és hidegvérűbb angol beleszeretett egy francia katonacsalád egyetlen leányába, Urban Aliceba. Olyan szerelemre való idő is volt ez ! A nagy hódító I. Napóleon a szerencsétlen lipcsei csata után, mint trónvesztett császár, ki címén kívül csak testőrségét tarthatta meg, visszavonult Elba szigetére. Európa a sok borzalmas harc után megkönnyebbülten lélegzett fel s maga Franciaország még kábultan a sok csodás eseménytől, Napoleon világraszóló diadalaitól, majd pedig a szövetséges hatalmak ostromától, egyelőre pihente fáradalmait. Az aggodalom, a mámor elszállt, a trónon XVIII. Lajos ült s a nyugalom és béke vágya uralkodott a lelkeken. Sir John Crawford tehát a legjobb időben kopogtatott be az Orbán-házba. Az angol név ugyan még gyűlöletes volt a francia fülnek, de Orbán Alice nagyon szerette a szálas angolt s igy nem volt mit tenni, mint beleegyezni a házasságba. A tartós béke látszata feledtette a múltat s öreg Urbán igy szólt a szálas angolhoz : — Sir Crawford, az Isten nevében önnek adom leányomat. Tegye őt boldoggá ! Dicső harcaim nevében nyíltan kimondom, hogy ez francia létemre nehezemre esik! Lelkemben most is ég Trafalgar szégyene, de a leányom vonzalma s az ön kiváló egyénisége legyőzik előítéletemet ... Sir John Crawford én fiamnak fogadom. A szálas, szikár angol megszoritotta a deres bajuszú francia kezét s nyugodtan válaszolt : — Trafalgar dicsőségéért Nelson életével adózott s igy nagy árt fizetett érte nemzetem . . . — Különben is több okunk van gyűlölni a franciát, mint önöknek — minket! Meggyőződésem szerint azonban egy nyílt szivű francia és angol oly jól megérthetik egymást s becsülhetik, mint akár két angol. E percben, midőn fiának fogadott, őseim emlékére fogadom, bármily megpróbáltatásnak legyek is kitéve, előbrevaló lesz előttem az. Orbánok boldogsága és mint a magamé! Hidegen, szinte szárazon beszélt, sir Johan Crawford, de a férfias és önérzetes szavak mégis lángra lobbantották a könnyen hevülő franciát, ki elragadtatva ölelte keblére az angolt s aztán lelkesülten kiáltott fel: — Sir Crawford, én még megkedvelted az angolokat velem ! Én is fogadom Napóleon dicsőséges nevére, hogy az ön élete és családja mindenkor több lesz előttem, mint a saját életem ! Ne legyek Orbán lándzsás őrmester, annyi dicső harc osztályosa, ha nem így teszek valaha! Sir Crawfordnak Napoleon nevére elborult arca, mégis csakhamar mosolyogva karolta át a lelkesült Orbánt, a kiválóan vitéz lándzsás őrmestert s most már jövendő apósát. A két férfi e bensőségteljes ölelésére pedig legrózsásabban az ifjú szép menyasszony piros arca ragyogott fel. III. A vén veterán lándzsás őrmester megindult lélekkel olvasta az Elba szigetéről visszatért Napoleon proklamációját. Lelkében a múlt ezer bűbájos dicsősége ébredt fel s a nagy csaták mámoros visszaemlékezései lelkét megrészegítették. A morengói vérkeresztség óta ott volt mindig Napóleon oldalánál. Austerlitz, Jéna, Auer- Kecskeméti Napló Kecskeméti festőművészek. 111. dabasi Kováts Gyula. Egy év múlt el, hogy dabasi Kováts Gyula maga színes és kivételesen gazdag művészi egyéniségének teljességében bemutatkozott a kecskeméti közönségnek. Az itt hasznosan eltöltött esztendő nagyértékű produktumai nemcsak a kiváló művész hatalmas méretekben meginduló fejlődését helyesebben szólva, a benne rejlő nagy tehetségek kibontakozását eredményezte, hanem jóhangzású nevet is vívott ki úgy a művészi körökben, mint a művásárló közönségnél. Fehérmegyei Szentmiklóson született 1889-ben. Már mint iskolás gyermeket művésznek hívták. Középiskolai tanulmányainak elvégzése után a szépművészeti akadémiának lett növendéke s hét évi szakadatlan tanulás után mint kész, kiforrott művész vált meg az iskolától. Kivételes tehetségét felismerték tanárai s különösen Zemplényi Tivadar foglalkozott vele nagy előszeretettel, aki külön műtermet adott neki s amig a vele egy kurzuson levők együttvéve csak egy modellről festettek, addig neki egymagának kettőst bocsájtott rendelkezésére. Már mint növendék olyan nagyszabású koncepcióval s bámulatos rutinnal dolgozott, hogy az akadémiai képtár részére számos képet vásároltak meg tőle. Az akadémiának kitűnő sikerrel való elvégzése után Dunántúl telepedett le s itt a Balaton szelíd partján, a badacsonyi dombok mély, lágy ölén gazdag impressziókat, sok finom hangulatot szűrt a lelkébe. Innen jött a kecskeméti művésztelepre, ahonnan az utóbbi események hatása alatt eltávozott. A Műcsarnokba a tavasszal küldött először fel öt képet s a jury nemcsak hogy mind elfogadta, hanem abban a kitüntető elismerésben is részesült, hogy a legelső dísztermében állították ki képeit. A kis kollekció szenzáció erejével hatott a művészkörökben, úgy hogy a Harkányi-díjnak ő lett az egyedüli aspiránsa. Közben azonban olyan előterjesztést tettek a juryban, hogy mivel a díjat már 3 éven át festő kapta, az idén grafikusnak adják ki. Dacára, hogy így nem kaphatta meg a művésziskolából alig kikerült ifjú a díjat, mégis óriási erkölcsi sikert aratott. A „Pesti Hírlap“-ban a tavaszi tárlatról szóló kritikája, melyet Kézdi Kováts országos nevű művészünk írt, azt mondja róla: „Egészen új, igen értékes tehetségek szólalnak meg képeiben.“ Ebben a kollekcióban volt többek között az „Alföldi öregasszony“ c. képe is, melyet a városi múzeum vásárolt meg pár száz koronáért. Ezt a feltűnést keltő képet, mely gyönyörűen egyesíti magában a művészi képzelő és teremtő erő s a technikai 1. szám.