Néplap, 1954. május (11. évfolyam, 103-127. szám)

1954-05-01 / 103. szám

•» NÉPLAP OlympegysfiátL M Á J U 3 1880-ben határozta el a II. Internacionálé alakuló kongresszusa, hogy 1890 május elseje nemzetközi munkásünnep lesz. Az első május elseje nagyszerű sikere után a munkásság világszerte természetesnek tartotta, hogy évről-évre megünnepelje május elsejét. Május elseje a munkásosztály nemzetközi harci ünnepévé vált, melyen a proletariátus seregszemlét tartott mozgósított csapatain, egy zászló alatt és egy cél érdekében mutatta meg az egész világ tőkéseinek és földesurainak, hogy a világ proletárjai valóban egyesültek. 1890 májusa a burzsoázia félelemmel vegyes kíváncsisága mellett megmutatta, hogy a magyar proletariátus „a polgárok vagyonának és életének veszélyeztetése nélkül” politikai öntudatra ébredt. De még ez a május elseje is támadásra ösztönözte a magyar burzsoáziát, a támadás elöl a szociáldemokrata opportunista vezetőség meghátrált. Budapest és a vidék munkássága mellett az agrárproletáriátus is magasra emelte május zászlaját, messzehangzóan adta tudomásul, hogy csatlakozik a munkásosztály felszabadító harcához, szolidaritást vállal az egész világ munkásaival. Az első magyar május elsején a hatóságok nyílt vagy leplezett terrorja mellett fokozatosan bontakoztak ki. A gyűléseken a dolgozó tömegek áhítattal hallgatták a szónokokat, „akik szebb időkkel vigasztalták őket és beszéltek ... arról a májusról, amikor majd nem az elnyomott, hanem a felszabadult munkás fog a proletariátus világünnepén ünnepelni.” 1896-ban, mialatt a magyar uralkodó osztály ünnepelte önmagát, korlátlan hatalmát a széles néptömegek felett, sem a terror, sem a szociáldemokrata opportunizmus nem akadályozhatja meg, hogy meg ne szólaljon a nép hangja. A századfordulón a szociáldemokrácia már letért a forradalmi osztályharc útjáról és a munkásosztály harckészsége ellenére mindinkább majálissá igyekezett átváltoztatni május elsejét. Nyíregyházán a sóstói erdő tisztásain, kispolgári illúziókat melengetve, az osztálybéke jegyében folynak le az első májusok. A hatóságok azonban még így is minden erővel akadályozzák, hogy május eszméi a faluba is behatoljanak. A városi dolgozók szélesedő mozgalma mellett a falvakban is házról-házra terjed a májusi eszme és a vöröszászlós tábor mindenütt „úgy nő, úgy jő, miként a lavina.” 1903-ban Nyíregyházán a május elsejei gyűlésre proletár és szegényparaszt egyaránt felvonult és a gyűlés után tömött sorok indultak a városháza felé. A menet élén hatalmas vörös lobogót lengetett a szél, a lobogón felirat volt: „Éljen a világot megváltó szociáldemokrácia!” A városháza előtt rendőrök oltalma alatt a főkapitány a zászlóvivő kezéből kicsavarta a vörös zászlót s „csak a munkások öntudatának volt köszönhető, hogy el nem verték érdeme szerint.” A szociáldemokrata vezetők megalkuvása azonban nem tudta május lobogását eloltani. 1905- ben a nyíregyházi munkások tüntető nagy „körmenettel” ünnepeltek, majd Sóstóra vonultak. 1906-ban a szervezett városi munkásság az 1905-ös orosz forradalomról emlékezett meg és az orosz proletariátus példáját állította nyilvános gyűlésen a tömegek elé. A városi hatóságok a felvonulást és május elseje megünneplését meg akarták ugyan akadályozni, a munkásság tiltakozására azonban a rendőrkapitány betiltó intézkedéseit kénytelen volt visszavonni. A következő években már a fokozódó elnyomás csak azt teszi lehetővé, hogy a proletárok legjava a Sóstó eldugott tisztásain ünnepelhessen, vagy részt vegyen a szociáldemokrata vezetőség nyárspolgári ünnepségein, „körmenet-ceremóniáin”. A proletariátus harcához ekkor még hiányzott a vezető erő. De a költő — Juhász Gyula — már érzi a jövőt: „Már jön a május,Regény szívem, ... Ki mindig múltak hívei fába szálltál , Emlékezőn, borúsan és híven, Hidd el, nincs szebb jövendők májusánál!” Az első világháborút megelőző években a május elsejék ünnepi izgalma mellett valami új izgalom is úszkál a levegőben. Erősödik május elseje hangja, nőnek ELSEJÉK tömegei. Gyűlésein harcos szónoklatok hangzanak a népnyúzó rendszer, Tisza István ellen, lelkesen tüntetnek a béke mellett. „Le a háborúval!” — hirdetik már 1913-ban a transzparensek, de még hiányoznak azok a vezetők, akik „igazán mernek”. 1914-ben már kirobbanás előtt a háború, de egyedül Oroszországban vörös május a vörös május, a tüntető orosz munkásság kiömlésére sietteti az időt, amikor május elseje igazán vörös május lesz: a proletariátus általános felszabadulásának hajnalpirkadása. Ebben az évben Nyíregyháza ■Lí munkássága is méltóképpen ünnepelte meg május elsejét. Már a kora délelőtti órákban sűrű csoportokban vonultak fel a Hatzel-térre, a gyűlés helyére. A Népgyűlés után pedig megindult a hatalmas, gyönyörű, Nyíregyházán ritkán látott embertömeg a város főutcáin tüntetni. A munkásság harckészségét nem tudták leszerelni, „Mert a Tavaszt nem tudták megkötözni , a május mégis ír, izgat, beszél.” (Ady) Az első világháború vérözönében is kovácsolta május elseje a népek testvériségének új kapcsait. 1917-ben szabadon ünnepel már az orosz proletár, a magyar munkásosztályt példájuk követésére hívják fel a röplapok 1918- ban: „Magyar Proletárok! Csináljatok vörös Májust ebből a rettenetes véres májusból! Éljen a forradalom! Éljen a vörös május!” És 1919 május elsején történelmében először szabadon ünnepelt a magyar proletariátus is, szabadságát ünnepelte a magyar dolgozó nép. Nyíregyháza, Szabolcs népe akkor nem érhette meg ezt az ünnepet. Már román megszállók robogtak a város utcáin, a megyében. Újabb negyedszázadnak kellett eltelnie, míg a szabolcsi nép is méltóképpen ünnepelhette május elsejét, harcos proletárüdvözletét szabadon küldhette „a világ szabadságszerető népeinek... az egész nemzetközi munkásosztálynak.” Horváth Sándor 1954 MÁTUS -SZOMBAT Nézek sandán: van-e kozák, Micisajkás a város pereméig, vagy zsandár? munkás, kezében — tollak, jelszót súg, tovább, ballag, horda, , a réten szónoklat mint tolvaj Korbácsot! a legéberebb. RÉGI MÁJUS -MAJAKOVSZKIJ VERSE A régi , május 1. Titokban lopóztam Szembejön ,— megbújtunk most felrémlik. A Szokolniki mögött. Rizsföldek a Tisza-mentén NEMRÉG a gyönyörűen berendezett, áruval megrakott nyíregyházi csemegeüzletben jártam. Elnéztem, mennyien vásárolnak a különböző csemege- és fűszerárukból. Ahogy én is ott álltam az elárusítóasztal előtt, mellettem egy idős néni félkiló rizst kért. Amíg az elárusító becsomagolta a fehér gyöngyszemeket, — halkan megjegyeztem: nemsokára több lesz már a rizs, hisz már Szabolcsban is termelnek. Az aszszony úgy nézett rám, mintha valami nagy badarságot mondtam volna neki. — Szabolcsban rizs? — Hogyan termelhetnének itt rizset? — gondolta, s válaszra sem méltatott. Pedig így van. — Szabolcsban a burgonya és a káposzta hazájában 1954 tavaszán új vetőmag kerül a földbe: a rizs. Az a rizs, amelyet ezelőtt Japánból, Kínából vagy nagyon távoli meleg országokból hoztunk hazánkba. Az a rizs, amelyet hazánk melegebb megyéiben is csak alig néhány éve termelnek. Ki hitte volna, hogy a felszabadulás után 9 évvel Tiszavasváriban is ennek a termelésével foglalkoznak a dolgozó parasztok. OTT VAGYUNK kint a „Munka” termelőszövetkezet földjén. Borult az idő, szemerkélt az eső, mégis sokan dolgoznak itt. A rizsvetést készítik elő. Már minden kész, lassan a vízlevezető árkokat is megcsinálják. Utolsó simítások ezek, aminek feltétlenül meg kell lenni, mert hétfőn, ha törik, ha szakad, 16 mázsa gyönyörű, fehér vetőmag kerül a földbe. Olyan, amilyet ezelőtt nemigen látott a tiszavasvári föld. Persze , a szövetkezetiek, azok, akik ott dolgoznak, fáradtságos munkával készítik elő a talajt, még ők sem ismerik a rizstermelés fortélyait. Most hozzákezdtek és örömmel csinálják. Pedig sok baj volt a földdel. — Még a hatalmas lánctalpas sztálingecek sem könnyen birkóznak meg az évszázadok óta hasznavehetetlen legelővel. Nagy a sár, sokszor beragad a traktor, aztán előre, hátramegy, nekirugaszkodik, mégis menni kell neki, öt ekével hasítja a szikes rögöt, s egyszerre olyan földdarabok fordulnak meg, engedelmeskednek az ember és a gép akaratának, amilyenre itt még nem volt példa. A felszántott föld szélén G 35-ös traktorok várják, hogy munkához kezdhessenek. Nehéz a dolguk, hiszen nagy erőt követel a tárcsázás, hengerezés ezen a földön. Esőben nem is dolgozhatnak. De kivárják, amíg néhány órára kisüt a nap, kicsit szikkad a föld, aztán ők is beleszólnak a harcba. Négy-öt kistraktor, az úgynevezett „kormos” tárcsázza, hengerezi a rizsföldet. A traktorosok is szövetkezetiek, a „Munka” tagjai. Tudják, ha sikerül mosteredményt elérni, ha ősszel az ő jó munkájuk nyomán rizst takaríthatnak be, akkor győztek a nagy csatában. Az eredményük nem rossz, eddig sem. Kétszer gyűrűshengerezték, háromszor tárcsázták keresztül-kasul a földet. Mivel szódás-szikes a talaj, gipsszel kell javítani, közömbösíteni. Csak ez hiányzik, aztán jönnek a vetőgépek és lassan valóra válnak az álmok. BESZÉLGETÜNK a szövetkezet egyik tagjával, Gombos Sándor bácsival, aki úgy tesz, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy Tiszavasváriban pontosan ezen a helyen, ahol ha a marhát kihajtották legelni, csak a földbe harapott, mivel még fű sem nőtt, most rizs terem. Gombos bácsi most 65 éves. Ezelőtt ő sem hitte, hogy rizs terem itt valamikor. Nem is foglalkozott ilyesmivel, még a gondolatával sem, mert bizony nem sok dolga volt a rizzsel. — Mindössze annyit tudott róla, hogy egy-egy nap ünnep alkalmával fél kilót vétetett az aszszonnyal a töltöttkáposztába. — Most meg már számol. A büszke, öntudatos szövetkezeti gazda eszével. Azt mondja, megelégedne munkaegysége után 20 kilóval is. Persze azért magában többet gondol. Akárki mit mond, vagy gondol, a tiszavasvári „Munka” termelőszövetkezet minden tagja bízik a rizs sikerében. Persze még szakemberük sincs, s csak néha-néha nézegették a szomszédos hajdúnánási határban ennek a különleges termény termelésének tudományát. Akkor is csak úgy, kíváncsiságból. Most azért már szakkönyveket is elővesznek, megnézik, hogyan kell venni, aztán már a szakember tudományával végzik tovább a munkát. NEMCSAK bíznak az új növény sikerében, hanem azon vannak, hogy mindenféleképpen sikerüljön. — Az ember nem is lehetne ember, ha nem akarna állandóan újat, fejlődőt. A tiszavasvári „Munka” tagjai pedig embernyi emberek, egész emberek. Megállnak a talpukon. Ők is, s azok is, akik segítenek nekik ebben a munkában. A mándoki, a tiszavasvári traktorosok, akik ugyancsak bíznak munkájukban, nem könnyű feladatot vállaltak. A rizstáblák közötti sáncot nagy erőfeszítések árán sikerült elkészíteni. Mégis megvan és néhány nap múlva a Keleti Főcsatornából ömlik bele a Tisza éltető friss vize. Másfélholdas táblákat választanak el a gátak egymástól. Ezt is nehéz volt így elrendezni. Most mégis megvan. Valamenynyien nagyon örülnek neki és a községben felütötte fejét a bizakodás hangulata. D. Pethe elvtárs, a szövetkezet elnöke büszkén járkál a rizsföldek körül. — Szinte naponta viszi a látogatókat, kíváncsiskodókat, és tízszer is elmondja: „mi Szabolcsban úttörők vagyunk”. Tudja, hogy őket figyeli a megye minden termelőszövetkezeti tagja, hogyan sikerül nekik. Éppen ezért most már sikerülni kell az elhatározásnak. Az úton, ahogy kerékpározunk, sokszor megszólítják: „hová-hová elnök elvtárs?” S ő tréfásan válaszol: „megnézem, nő-e már a rizs”. Lőrinczi Imréné, Nagy Lászlóné is ugyancsak számolgatják, mikor kel ki, mennyit kapnak majd ősszel.• A RIZSFÖLDEKEN fiatal eső- köpenyes agronómussal találkozótunk. Alig néhány napja jött Budapestről a tiszavasvári gépállomásra. Nagyon szeret itt lenni. Megkérdeztem, szereti-e a földet, munkáját? A válasz: „azért jöttem falura”. Aztán lelkesen magyarázta, hogy ő sem rizstermelési szakember, de újabban sok szakkönyvet vett elő, nehogy szégyent valljon. És már magyarázza is: „az országnak ezen a hűvös vidékén nehezebben melegszik fel a talaj, ezért hatásosabb, ha szárazon vetjük a rizst, s utána engedjük rá a vizet.” Aztán a talajjavítást említette, s azt mondta búcsúzóul: „Jöjjön el az elvtárs, majd ha aratunk.” Én megígértem neki, hogy akkor is meglátogatom őket. .Hétfőn földbe teszik a magot, elvetik a rizst. Hogy mennyi terem ezen a földön, tervezni lehet, pontosan nem lehet tudni. Van aki ennyit, van aki anynyit mond. Egy azonban biztos: a rizskalász megérik, szép fehér gyöngyszemekkel telnek meg a zsákok, ha még nem is lesz rekordtermés, a bátor emberek munkája meghozza gyümölcsét. A közmondás is azt tartja: A szerencse a bátraknak kedvez. Kopka János.