Szabolcs-Szatmári Néplap, 1956. július (13. évfolyam, 154-177. szám)

1956-07-22 / 171. szám

1936. július 22. vasárnap Erősen kell tartani, különben a felle­gek sem érik utól. Kár lenne érte. A hatszögletű, csinos alkotmány úgy úszik az égen, mint a legdíszesebb madár, hosszú papírfarkát borzolja a szellő. Sanyi gyerek, a szomszédék kisfia felelőssége teljes tudatában eregeti a zsineget, amelyből már csak néhány mé­ternyi maradt a földön. A többi méter­társa magasan lebeg. A gyerekek talál­gatják: milyen magasra jutott fel a sár­kány? 50, 100, vagy 150? Nem tudják. A 30 év körüli papa mondja ki a végszót: kétszáz. Annyi spárgát vett a boltban, amikor megkapta a szabadságot és nem tudott nyugodni a gyerektől a sárkány miatt. Lejött a kis pesti gyerek is, a Katona Janika. Két-három napig csak-csak elvolt, de aztán ő is nyugtalankodni kezdett: „Tettét már ed sé­tányt iinán­.” Rázendített Józsika is, a legkisebb:­­ „Olyan sép a sátány, apu.” Mit tehet ilyenkor a gyer­mekszerető apa, mint elmegy a boltba és bevásárol. Régen csinált már sárkányt, talán 20 éve is múlt, de útközben visszaidézett mindent. Mi is kell? Zsineg, természetesen. Papír — jó, igazi sárkánynak való. Az­tán ragasztó, végül nádi, jó erős. Hát, igen. Van ebben a boltban minden, csak papír nincs. Sárkánypapír. Az­zal nem szolgálhat a készséges eladó. Hanem vigyen zsírpapírt — ajánlotta, azt vesz más is. Egye fene. Azzal is lehet valamit kezdeni — így az apa, s hogy igaza volt, azt a teljesen kész sárkány bizonyítja, amely az utolsó centi zsineg segítségével , nyújt nagy örömet a gyerekeknek. Meg neki is, az apának. — Bukózik. Jé, milyen hasa van! Ez igen.—A gye­rekek arca kipirult, egymást csicsergik túl. — Apu csinálta — mutatja a többieknek Józsika, akinek minden vágya teljesült, amikor a kezébe adták ■a sárkánytartó botocskát. Úgy mosolyog tejfeles, szösz­ke, gömbölyded arcával, mint aki elérte a boldogságot.­­ Ő vezeti ezt a nagyszerű masinát, a gépet, amely nem megy el, amelyet akkor húz le, amikor akar, s amely­­lyel versenyre mehetne a felnőttekkel, akik nagyob­­­bak, mint ő. A tizenötévesekével is felveszi a versenyt a sárkány, amit apu csinált. Kis szellő rezzen. Most húz igazán! Már hárman is fogják a boldogság forrását. Nekikapaszkodnak, ami­kor felhők gyülekeznek, s a rét melletti útról porfelhő kavarodik. Már alig bírják . . . húznák lefelé. De nem jön. A sárkány büszkén teszi rá nagy hasát a szél hátára, meghúzza a spárgát. Sallai Józsika, Katona Janika apuért kiabálnak. Másodperc múlva már csak azt látják, hogy a bojtos fülű szórakoztató elhagyta őket. A három gyerek még sokáig kíséri szemmel, amíg f­el­­nem takarja egy sötét felhő. Józsika a nála maradt kis zsinegre néz és végigmaszatolja kezeivel kis tejfe­les arcát, amelyen most simít végig egy bánatos könnycsepp. NÉPLAP az építőipari technika újdonságai A képen: előregyártott épületelemek, amelyeket építődaruk segítségével szerelnek össze. Az ilyen épü­letelemek igen tartósak és nem szorulnak rekonstruk­cióra. _ (Foto Sz. Preobrazsenszkij) Kanibadanban (Tadzsik SZSZK) befejezéséhez kö­zeledik a magtisztító gyár építkezése. A gyárban na­ponta több mint 200 tonna gyapotmagvat dolgoznak fel. A képen: a kanibadani gyári építkezés. (Fotó I. Kurgan) 5 170 holdast aratott Kerekes János, a Nagyecsedi Állami Gazdaság kombájnosa Egy évvel ezelőtt a Nagy­­ecsedi Állami Gazdaságban a kombájnt szükséges rossznak tartották. Ennek meg is volt az oka, hiszen az egész aratás ideje alatt alig 15 holdat vágott le. — Nem a lápra gyártják ezt a gépet — ez volt a véle­mény Ecseden. El is vitet­ték a két „felesleges” kom­bájnt a megyei vezetők, ahelyett, hogy az aratás és cséplés jó megszervezé­sével úgy kihasználták vol­na, mint ezen a nyáron. Lássuk csak! Csoda tör­tént azóta?! Nem! Mindössze annyi, hogy a vetést is Kerekes János elvtárs végezte, úgy, ahogy az elő van írva. Ide­jében megkapta a kombájn is, a föld is a tavaszi ápo­lásokat. Előkészítette a ta­lajt, de felkészült az idei aratásra ő maga is. Tavaly az őszi betakarítási mun­kák után 6 hónapos szakis­kolára ment, hogy az eddi­gi gyakorlathoz elméleti tudást is szerezzen. Az is­koláról hazajövet legelső dolga az volt, hogy a kom­bájnt megvizsgálja, mert akkor már szőkültek a ka­lászok. Ha csak egy kis szabad ideje volt, mindig a kombájn körül mozgott, hol ezt, hol azt csinálgatta, pucolgatta. Határozottan azért nem mert kiállni. Ha nem sike­rül a munka, akkor szé­gyenkezni kell. Ezt pedig nem akarná. Hisz a leg­jobb traktorosok közt van a gazdaságban. Kiváló dol­gozó! — A szakemberek is idegenkedtek tőle. Ilyen rossz hangulat után került sor a kombájnaratás meg­szervezése a kommunisták taggyűlésének napirendjé­re. Hosszan tartó kemény, egészséges vita után a tag­gyűlés határozott: a kom­bájnvezető bevonásával egy brigádot kell alakítani, amely kijelöli a területet. Ide a legjobb szakembere­ket küldte a taggyűlés. Ez a brigád minden héten je­lenti a pártveze­tőségnek, hogy áll a terület előkészí­tése. Ugyanígy csinálta a gazdaság vezetősége is. Az igazgató és főagronómus elvtárs látták, hogy a párt­tagok mellettük vannakk. Mindenki készült és várta a nagy ütközetet. Két héttel ezelőtt indult első útjára az Ágerdőmajori határba árpa-aratásra.­­ Ezen a részen még kom­bájn sohasem járt, ezért volt feltűnő nemcsak a ti­borszállási dolgozó parasz­toknak, tsz. tagoknak, ha­nem a mérk-vállajiaknak is. Mindkét községből jöt­tek kíváncsian. Eljött a vállaji Bástya TSZ elnöke is. Az ő véleménye az volt, míg meg nem kezdte a munkát a kombájn, hogy nem sokat ér az. Az első 1—2 kerülés után az emberek száma nem hogy csökkent volna, ■hanem egyre növekedett, mert a közelben kapáló parasztok is eljöttek cso­dálkozni. Egy páran már csak azt mondták: majd ha 6—7 kerülést tesz, akkor elég lesz neki az idei ara­tásból. Tévedtek ezek az emberek, mert míg azt a 8 holdas táblát le nem aratta, addig meg sem állt. Ez pedig mindössze 8 órai munkába került. S nem állt meg a kombájn a 8 holdas tábla után sem, hanem nap, mint nap sza­porodnak a holdak minden baj és akadály nélkül. Ma már 170 holdnál tart.­­­­Ebből a 170 holdból 25 ár­pa, 40 borsó, 58 rozs és 47 hold búza, de még mint Kerekes elvtárs mondja, a másik 170 hold is meg­lesz. Bebizonyítottuk a hi­­tetlenkedőknek, hogy Nagy­­ecseden és környékén is le­het kombájnnal aratni, csa­k nem szabad tőle félni.­­ Hogy a gazdaságnak milyen előnye származik ebből, azt csak egyetlen számadattal akarom megmutatni, amin érdemes minden tsz-ne­k, elgondolkoznia. Egy hold föld learatása, elcséplése, magtisztítása, szárítása, magtárba való rakása és a szalma be­­hordása 54 forint 70 fillér­be kerül. Ennyi pénzért egy hold teljesen be­várt takarítva. Ehhez nem is kell különösebb kommen­tárt fűzni. Gábor István, Nagyecsed. SOLTÉSZ ISTVÁN: J­óbörlé Lángok Regényes történet az utolsó boszorkányégetés idejéből Eddig, 1715. nyarán gróf Károlyi Sándor és a szatmári császári főkapitány kérésére Hedry jezsuita főnök meg­ígéri, hogy segít az egyház a lázongó nép lecsillapítá­­sában. Rögtön megbízza az egyik jezsuitát, Lőcseit, hogy készítsen elő csodát Pócson. A rend többi tagját más megbízatásokkal küldi szét. Közben Tyúkodra hazaérke­zik Babócs András bujdosó kuruc. Első ,,élménye "­, egy jezsuita megrabol egy anyját temető lányt, akiről kide­rül, hogy Kiss Anna. Babócs gyermekkori pajlása, szom­szédja Lőcsei, a jezsuita novicius megérkezik Pócsra. G. - ról a vonókötelet és egy fa alatt hanyatvetette magát. Nézte a fényes eget, zihál­va fújtató melle lassan megcsendesült, a remegés kiszállt a lábából. Akkor kinyújtotta a kezét és An­na egy darab kenyeret tett bele. A férfi ketté törte, megosztoztak az ebéden. Szót nem igen váltottak. Mégsem volt ez a némaság kínzó és kegyetlen, mert ha a pillantásuk találkozott, az beszédes volt. Sugárzott a meleg szeretettel, amely­­lyel egymást tisztelték és becsülték. Szerelem volt. Nem hangoskodó, de ko­moly és erős, mint elszáná­­suk az élethez. (7) Babócs András bele­­állt Anna félteleknyi föld­jébe és együtt dolgoztak. Nehéz volt a munka az el­vadult szántón, annál is in­kább, mert sem igájuk, sem ekéjük nem volt. Örültek, hogy Tolnai úr, a földbir­tokos nem firtatta András hazatérésének körülmé­nyeit. A férfi faekét fara­gott és amikor levágták a­z érmést, ezzel az ekével bántotta a földet. Saját isiágát fogta elé és izzadva vonta hajnaltól éjszakáig, mint a barom. A fáradság kínjában még káromkodni is elfelejtett. Hangtalanul dolgozott egész nap. Anna is szótlanul lépkedett a ba­rázdában az eke után, fe­hér vászon ruhában. Olyan tiszta­ ■ volt minden nap, hogy csodálni való volt. Ha eljött a dél, András ledobta kivörösödött vállát És amikor András meg­kérte a lány kezét, Anna nem csodálkozott. Termé­szetesnek vette és elhatá­rozták az esküvő napját. Szegények voltak, lakodal­mat nem rendezhettek, de néhány jó emberüket mégis meghívták. Legelőször is Szilágyi István bácsit, a fa­lu vénjét. Ő volt a falu esze­­ és papja, ő temetett, ke­­r­resztett és adta össze a pál­­ rókát isten nevében, egy­más becsületére, igaz sza­vára. András azt találta ki, hogy az esküvőt az erdő­ben tartják. Az erdő ott kezdődött a falu alatt és elnyúlt egé­szen a lápig. A szélében tisztás volt, és annak a kö­zepén százados tölgyfa szét­terülő, beterítő levélkoroná­val. Itt tartották az eskü­vőt. Asztal nem volt és nem is kellett, mert a néhány kupa árpasör, a vadhús jól elfért a fűben, és még az íze is jobb lett a természet adta asztalon. Anna barát­női füzéresláncot fontak és a tisztás nagy tölgyének ágait átszőtték virágokkal. Úgy tűnt, hogy a ráncoské­pű fa új tavaszt kapott ajándékba. Már elindult az alkonya­ti szürkület, hogy magával hozza az éjszakát, amikor összegyűltek jóbarátok, szomszédok az ünneplésre. A fáradtságot mind levetet­ték magukról, igyekeztek vidámnak mutatkozni a fia­tal pár örömére. Középen ült András és Anna, mel­lettük Szilágyi bácsi és az­tán a többiek. Hamar vé­geztek a vacsorával, utána , lassan kortyolgattak, hogy­­ minél tovább tartson az­­ital, minél tovább lehesse­nek együtt. Ritkán adódott alkalom egy kicsit össze­bújni, összesúgni, tréfát vetni és szomorúságot hánytorgatni. Szép volt az erdő, a szé­lén görbeágú akácok sora­koztak, hasukat mutató vi­lágoszöld levelekkel. Szom­szédjukban vöröstörzsű fe­nyők nőttek, tűbozótos le­velekkel a gyantás ágak végén. Ezek a fák mind törpéknek tűntek a bozótos tölgyek alatt. Méltóságteljesen nőttek ki a földből az óriások, rendít­hetetlenül kapaszkodtak meredő gyökereikkel az avarba és fenn külön er­­dőcske volt valamennyiük koronája, madárlakókkal, szaladó bogarakkal, zúgó levéltengerrel. András azért választotta ezt a he­lyet esküvői templomnak, mert az erdők mindig jó barátaik voltak a futó le­gényeknek, bujdosó kato­náknak. Az erdő­vár, me­nedékhely, hadiszállás, élelemraktár volt, ha kel­lett. Amikor az esthajnalcsil­­lag szikrázni kezdett az égen, felemelkedett Szilágyi István bácsi. A fiatalok is felálltak és eléléptek. Mind­ketten hófehér vászonban voltak, ünneplő ruhában. Az öreg benyúlt az inge korcába, amely száz rán­cot vetett és előhúzott egy bibliát. Tenyerén tartotta, a fiatalok felé nyújtotta. — Tegyétek rá a kezete­ket és mondjátok nekem igaz szivetekkel: szeretitek­­e egymást? A többiek is felálltak, körbevették a fiatal párt, valósággal ölükben tartot­ták őket. András és Anna megilletődve, suttogva vá­laszolt: — Szeretjük ... Nem volt ünnepi kórus, csak a fák levelei sustorog­­tak és néha kiáltott közbe trillázva egy elkésett rigó. István bácsi újra kér­dezett. Fenségesebb és szí­vesebb volt a hangja, mint egy igazi papé. — Fogadjátok-e, hogy jó­ban, rosszban egymás mel­lett maradtok, egymást so­ha el nem hagyjátok? — Fogadjuk — mondták a fiatalok most már bát­rabban. — Hát akkor esküdjetek rá. — Esküszünk. § . Zengő hangon, nekibáto­rodva esküdött egymásnak hűséget a két árva. Az emberek lazítottak so­raikon, mert azt gondolták, hogy már vége. Ám István bácsi nem mozdult. Olyan szertartás következett most, amilyet semmiféle egyházi liturgia nem ír elő, sem katolika, sem kálvinista, sem szombatista, sem unitá­rius. Amilyen egyetlen templomban el nem han­gozhatott ebben az időben Magyarországon. Az öreg I körbehordozta tekintetét a jelenlévőkön, majd újra az ifjú párt szállította. — És most esküdjetek meg arra is édes gyerme­keim, hogy mind a sírotokig hűséggel lesztek a mi drá­ga fejedelmünk, atyai jó­tevőnk, Rákóczi Ferenc úr iránt, mégha bujdosik is. András és Anna hirtelen elcsodálkozással néztek az öregre, de aztán szívből rá­fejeltek. — Esküszünk ... A körülállók, mintha mindannyian vőlegények, menyasszonyok lettek vol­na, lelkesülten kiálltották utánuk. — Esküszünk. Ezután valamennyien ha­­zaszéledtek. Úgy érezték, hogy többet ért­ számukra az az eske­­tés, mint száz prédikáció, vagy ezer mise. (Folytatjuk.)

Next