Szabolcs-Szatmári Néplap, 1956. július (13. évfolyam, 154-177. szám)
1956-07-22 / 171. szám
1936. július 22. vasárnap Erősen kell tartani, különben a fellegek sem érik utól. Kár lenne érte. A hatszögletű, csinos alkotmány úgy úszik az égen, mint a legdíszesebb madár, hosszú papírfarkát borzolja a szellő. Sanyi gyerek, a szomszédék kisfia felelőssége teljes tudatában eregeti a zsineget, amelyből már csak néhány méternyi maradt a földön. A többi métertársa magasan lebeg. A gyerekek találgatják: milyen magasra jutott fel a sárkány? 50, 100, vagy 150? Nem tudják. A 30 év körüli papa mondja ki a végszót: kétszáz. Annyi spárgát vett a boltban, amikor megkapta a szabadságot és nem tudott nyugodni a gyerektől a sárkány miatt. Lejött a kis pesti gyerek is, a Katona Janika. Két-három napig csak-csak elvolt, de aztán ő is nyugtalankodni kezdett: „Tettét már ed sétányt iinán.” Rázendített Józsika is, a legkisebb: „Olyan sép a sátány, apu.” Mit tehet ilyenkor a gyermekszerető apa, mint elmegy a boltba és bevásárol. Régen csinált már sárkányt, talán 20 éve is múlt, de útközben visszaidézett mindent. Mi is kell? Zsineg, természetesen. Papír — jó, igazi sárkánynak való. Aztán ragasztó, végül nádi, jó erős. Hát, igen. Van ebben a boltban minden, csak papír nincs. Sárkánypapír. Azzal nem szolgálhat a készséges eladó. Hanem vigyen zsírpapírt — ajánlotta, azt vesz más is. Egye fene. Azzal is lehet valamit kezdeni — így az apa, s hogy igaza volt, azt a teljesen kész sárkány bizonyítja, amely az utolsó centi zsineg segítségével , nyújt nagy örömet a gyerekeknek. Meg neki is, az apának. — Bukózik. Jé, milyen hasa van! Ez igen.—A gyerekek arca kipirult, egymást csicsergik túl. — Apu csinálta — mutatja a többieknek Józsika, akinek minden vágya teljesült, amikor a kezébe adták ■a sárkánytartó botocskát. Úgy mosolyog tejfeles, szöszke, gömbölyded arcával, mint aki elérte a boldogságot. Ő vezeti ezt a nagyszerű masinát, a gépet, amely nem megy el, amelyet akkor húz le, amikor akar, s amelylyel versenyre mehetne a felnőttekkel, akik nagyobbak, mint ő. A tizenötévesekével is felveszi a versenyt a sárkány, amit apu csinált. Kis szellő rezzen. Most húz igazán! Már hárman is fogják a boldogság forrását. Nekikapaszkodnak, amikor felhők gyülekeznek, s a rét melletti útról porfelhő kavarodik. Már alig bírják . . . húznák lefelé. De nem jön. A sárkány büszkén teszi rá nagy hasát a szél hátára, meghúzza a spárgát. Sallai Józsika, Katona Janika apuért kiabálnak. Másodperc múlva már csak azt látják, hogy a bojtos fülű szórakoztató elhagyta őket. A három gyerek még sokáig kíséri szemmel, amíg felnem takarja egy sötét felhő. Józsika a nála maradt kis zsinegre néz és végigmaszatolja kezeivel kis tejfeles arcát, amelyen most simít végig egy bánatos könnycsepp. NÉPLAP az építőipari technika újdonságai A képen: előregyártott épületelemek, amelyeket építődaruk segítségével szerelnek össze. Az ilyen épületelemek igen tartósak és nem szorulnak rekonstrukcióra. _ (Foto Sz. Preobrazsenszkij) Kanibadanban (Tadzsik SZSZK) befejezéséhez közeledik a magtisztító gyár építkezése. A gyárban naponta több mint 200 tonna gyapotmagvat dolgoznak fel. A képen: a kanibadani gyári építkezés. (Fotó I. Kurgan) 5 170 holdast aratott Kerekes János, a Nagyecsedi Állami Gazdaság kombájnosa Egy évvel ezelőtt a Nagyecsedi Állami Gazdaságban a kombájnt szükséges rossznak tartották. Ennek meg is volt az oka, hiszen az egész aratás ideje alatt alig 15 holdat vágott le. — Nem a lápra gyártják ezt a gépet — ez volt a vélemény Ecseden. El is vitették a két „felesleges” kombájnt a megyei vezetők, ahelyett, hogy az aratás és cséplés jó megszervezésével úgy kihasználták volna, mint ezen a nyáron. Lássuk csak! Csoda történt azóta?! Nem! Mindössze annyi, hogy a vetést is Kerekes János elvtárs végezte, úgy, ahogy az elő van írva. Idejében megkapta a kombájn is, a föld is a tavaszi ápolásokat. Előkészítette a talajt, de felkészült az idei aratásra ő maga is. Tavaly az őszi betakarítási munkák után 6 hónapos szakiskolára ment, hogy az eddigi gyakorlathoz elméleti tudást is szerezzen. Az iskoláról hazajövet legelső dolga az volt, hogy a kombájnt megvizsgálja, mert akkor már szőkültek a kalászok. Ha csak egy kis szabad ideje volt, mindig a kombájn körül mozgott, hol ezt, hol azt csinálgatta, pucolgatta. Határozottan azért nem mert kiállni. Ha nem sikerül a munka, akkor szégyenkezni kell. Ezt pedig nem akarná. Hisz a legjobb traktorosok közt van a gazdaságban. Kiváló dolgozó! — A szakemberek is idegenkedtek tőle. Ilyen rossz hangulat után került sor a kombájnaratás megszervezése a kommunisták taggyűlésének napirendjére. Hosszan tartó kemény, egészséges vita után a taggyűlés határozott: a kombájnvezető bevonásával egy brigádot kell alakítani, amely kijelöli a területet. Ide a legjobb szakembereket küldte a taggyűlés. Ez a brigád minden héten jelenti a pártvezetőségnek, hogy áll a terület előkészítése. Ugyanígy csinálta a gazdaság vezetősége is. Az igazgató és főagronómus elvtárs látták, hogy a párttagok mellettük vannakk. Mindenki készült és várta a nagy ütközetet. Két héttel ezelőtt indult első útjára az Ágerdőmajori határba árpa-aratásra. Ezen a részen még kombájn sohasem járt, ezért volt feltűnő nemcsak a tiborszállási dolgozó parasztoknak, tsz. tagoknak, hanem a mérk-vállajiaknak is. Mindkét községből jöttek kíváncsian. Eljött a vállaji Bástya TSZ elnöke is. Az ő véleménye az volt, míg meg nem kezdte a munkát a kombájn, hogy nem sokat ér az. Az első 1—2 kerülés után az emberek száma nem hogy csökkent volna, ■hanem egyre növekedett, mert a közelben kapáló parasztok is eljöttek csodálkozni. Egy páran már csak azt mondták: majd ha 6—7 kerülést tesz, akkor elég lesz neki az idei aratásból. Tévedtek ezek az emberek, mert míg azt a 8 holdas táblát le nem aratta, addig meg sem állt. Ez pedig mindössze 8 órai munkába került. S nem állt meg a kombájn a 8 holdas tábla után sem, hanem nap, mint nap szaporodnak a holdak minden baj és akadály nélkül. Ma már 170 holdnál tart.Ebből a 170 holdból 25 árpa, 40 borsó, 58 rozs és 47 hold búza, de még mint Kerekes elvtárs mondja, a másik 170 hold is meglesz. Bebizonyítottuk a hitetlenkedőknek, hogy Nagyecseden és környékén is lehet kombájnnal aratni, csak nem szabad tőle félni. Hogy a gazdaságnak milyen előnye származik ebből, azt csak egyetlen számadattal akarom megmutatni, amin érdemes minden tsz-nek, elgondolkoznia. Egy hold föld learatása, elcséplése, magtisztítása, szárítása, magtárba való rakása és a szalma behordása 54 forint 70 fillérbe kerül. Ennyi pénzért egy hold teljesen bevárt takarítva. Ehhez nem is kell különösebb kommentárt fűzni. Gábor István, Nagyecsed. SOLTÉSZ ISTVÁN: Jóbörlé Lángok Regényes történet az utolsó boszorkányégetés idejéből Eddig, 1715. nyarán gróf Károlyi Sándor és a szatmári császári főkapitány kérésére Hedry jezsuita főnök megígéri, hogy segít az egyház a lázongó nép lecsillapításában. Rögtön megbízza az egyik jezsuitát, Lőcseit, hogy készítsen elő csodát Pócson. A rend többi tagját más megbízatásokkal küldi szét. Közben Tyúkodra hazaérkezik Babócs András bujdosó kuruc. Első ,,élménye ", egy jezsuita megrabol egy anyját temető lányt, akiről kiderül, hogy Kiss Anna. Babócs gyermekkori pajlása, szomszédja Lőcsei, a jezsuita novicius megérkezik Pócsra. G. - ról a vonókötelet és egy fa alatt hanyatvetette magát. Nézte a fényes eget, zihálva fújtató melle lassan megcsendesült, a remegés kiszállt a lábából. Akkor kinyújtotta a kezét és Anna egy darab kenyeret tett bele. A férfi ketté törte, megosztoztak az ebéden. Szót nem igen váltottak. Mégsem volt ez a némaság kínzó és kegyetlen, mert ha a pillantásuk találkozott, az beszédes volt. Sugárzott a meleg szeretettel, amelylyel egymást tisztelték és becsülték. Szerelem volt. Nem hangoskodó, de komoly és erős, mint elszánásuk az élethez. (7) Babócs András beleállt Anna félteleknyi földjébe és együtt dolgoztak. Nehéz volt a munka az elvadult szántón, annál is inkább, mert sem igájuk, sem ekéjük nem volt. Örültek, hogy Tolnai úr, a földbirtokos nem firtatta András hazatérésének körülményeit. A férfi faekét faragott és amikor levágták az érmést, ezzel az ekével bántotta a földet. Saját isiágát fogta elé és izzadva vonta hajnaltól éjszakáig, mint a barom. A fáradság kínjában még káromkodni is elfelejtett. Hangtalanul dolgozott egész nap. Anna is szótlanul lépkedett a barázdában az eke után, fehér vászon ruhában. Olyan tiszta ■ volt minden nap, hogy csodálni való volt. Ha eljött a dél, András ledobta kivörösödött vállát És amikor András megkérte a lány kezét, Anna nem csodálkozott. Természetesnek vette és elhatározták az esküvő napját. Szegények voltak, lakodalmat nem rendezhettek, de néhány jó emberüket mégis meghívták. Legelőször is Szilágyi István bácsit, a falu vénjét. Ő volt a falu esze és papja, ő temetett, kerresztett és adta össze a pál rókát isten nevében, egymás becsületére, igaz szavára. András azt találta ki, hogy az esküvőt az erdőben tartják. Az erdő ott kezdődött a falu alatt és elnyúlt egészen a lápig. A szélében tisztás volt, és annak a közepén százados tölgyfa szétterülő, beterítő levélkoronával. Itt tartották az esküvőt. Asztal nem volt és nem is kellett, mert a néhány kupa árpasör, a vadhús jól elfért a fűben, és még az íze is jobb lett a természet adta asztalon. Anna barátnői füzéresláncot fontak és a tisztás nagy tölgyének ágait átszőtték virágokkal. Úgy tűnt, hogy a ráncosképű fa új tavaszt kapott ajándékba. Már elindult az alkonyati szürkület, hogy magával hozza az éjszakát, amikor összegyűltek jóbarátok, szomszédok az ünneplésre. A fáradtságot mind levetették magukról, igyekeztek vidámnak mutatkozni a fiatal pár örömére. Középen ült András és Anna, mellettük Szilágyi bácsi és aztán a többiek. Hamar végeztek a vacsorával, utána , lassan kortyolgattak, hogy minél tovább tartson azital, minél tovább lehessenek együtt. Ritkán adódott alkalom egy kicsit összebújni, összesúgni, tréfát vetni és szomorúságot hánytorgatni. Szép volt az erdő, a szélén görbeágú akácok sorakoztak, hasukat mutató világoszöld levelekkel. Szomszédjukban vöröstörzsű fenyők nőttek, tűbozótos levelekkel a gyantás ágak végén. Ezek a fák mind törpéknek tűntek a bozótos tölgyek alatt. Méltóságteljesen nőttek ki a földből az óriások, rendíthetetlenül kapaszkodtak meredő gyökereikkel az avarba és fenn külön erdőcske volt valamennyiük koronája, madárlakókkal, szaladó bogarakkal, zúgó levéltengerrel. András azért választotta ezt a helyet esküvői templomnak, mert az erdők mindig jó barátaik voltak a futó legényeknek, bujdosó katonáknak. Az erdővár, menedékhely, hadiszállás, élelemraktár volt, ha kellett. Amikor az esthajnalcsillag szikrázni kezdett az égen, felemelkedett Szilágyi István bácsi. A fiatalok is felálltak és eléléptek. Mindketten hófehér vászonban voltak, ünneplő ruhában. Az öreg benyúlt az inge korcába, amely száz ráncot vetett és előhúzott egy bibliát. Tenyerén tartotta, a fiatalok felé nyújtotta. — Tegyétek rá a kezeteket és mondjátok nekem igaz szivetekkel: szeretiteke egymást? A többiek is felálltak, körbevették a fiatal párt, valósággal ölükben tartották őket. András és Anna megilletődve, suttogva válaszolt: — Szeretjük ... Nem volt ünnepi kórus, csak a fák levelei sustorogtak és néha kiáltott közbe trillázva egy elkésett rigó. István bácsi újra kérdezett. Fenségesebb és szívesebb volt a hangja, mint egy igazi papé. — Fogadjátok-e, hogy jóban, rosszban egymás mellett maradtok, egymást soha el nem hagyjátok? — Fogadjuk — mondták a fiatalok most már bátrabban. — Hát akkor esküdjetek rá. — Esküszünk. § . Zengő hangon, nekibátorodva esküdött egymásnak hűséget a két árva. Az emberek lazítottak soraikon, mert azt gondolták, hogy már vége. Ám István bácsi nem mozdult. Olyan szertartás következett most, amilyet semmiféle egyházi liturgia nem ír elő, sem katolika, sem kálvinista, sem szombatista, sem unitárius. Amilyen egyetlen templomban el nem hangozhatott ebben az időben Magyarországon. Az öreg I körbehordozta tekintetét a jelenlévőkön, majd újra az ifjú párt szállította. — És most esküdjetek meg arra is édes gyermekeim, hogy mind a sírotokig hűséggel lesztek a mi drága fejedelmünk, atyai jótevőnk, Rákóczi Ferenc úr iránt, mégha bujdosik is. András és Anna hirtelen elcsodálkozással néztek az öregre, de aztán szívből ráfejeltek. — Esküszünk ... A körülállók, mintha mindannyian vőlegények, menyasszonyok lettek volna, lelkesülten kiálltották utánuk. — Esküszünk. Ezután valamennyien hazaszéledtek. Úgy érezték, hogy többet ért számukra az az esketés, mint száz prédikáció, vagy ezer mise. (Folytatjuk.)