Kelet-Magyarország, 1960. május (17. évfolyam, 102-127. szám)

1960-05-01 / 102. szám

K­ÉZ A KÉZBEN Gulácsi helyzetkép A negyvenes években a szat­mári résznek volt egy Gyulai ne­vű képviselője, aki maga ugyan több mint 100 holdon „gazdálko­dott,” de az egy-két holdas sze­­gényparasztot is „paraszttestvé­­remezd­e” a választások idején. Az egyik beszédében azt fejte­gette, hogy azért is szavazzanak őrá, az ő pártjára, mert ők majd Az igazi, hogy sokkal inkább önellátók voltak a parasztok ab­ban az időben, mint most. Na­gyon sokan jártak házi szőt­tes vászon nadrágban még a templomba is. A cukorgyári ter­mékeket sem vették úgy igény­be, sőt a szobákban is füstölgő olajmécsesnél estéztek, mécsvi­lágnál szőtték a vásznat. Hosz­­szan lehetne még sorolni a pa­rasztok önellátásának tényeit. Gu­­lácson jártam a minap, ahol az egyik idősebb ember kesernyés humorral emlékezett vissza: „Bi­zony, elvtárs, saját lábunkon jártunk mi Naményba, vagy Gyarmatra is, ma már bicikli­vel is messze tartjuk.” Természetesen ehhez a képhez hozzátartozik, hogy a paraszti önellátóságot dicsérő képviselő úr szívesen ült a munkások ál-Az az idős ember, aki azt mondta, hogy a gyaloglásban is önellátók voltak, elmondta a mai fiatalokról, hogy azok már a mezőre se akarnak gyalog ki­menni. Nyolc-tíz évvel ezelőtt mindig számot adtunk arról, mennyi kerékpár van egy-egy községben. Gulácson úgy jártam, hogy a motorkerékpárt is nehe­zen tudták összeszámolni, a ke­rékpárt már nem is tartják nyil­ván. Az egyik tanácsi vezető ti­zenháromig számolta, amit a no­teszomba írtam és utána még négyet „szedtek elő”. Az ötszöri autóbuszjárat mellett 17 motor­­kerékpáron és hogy hány bicik­lin járnak, azt egyelőre senki sem tudja megmondani Gulácson. Amikor nem a munkások és parasztok ültek a képviselőház vigyáznak arra a parlamentben, nehogy bekerülhessenek oda holmi munkásemberek. „Ebben az országban a parasztok van­nak többségben, a parasztok ter­melik a kenyeret, mi a munká­sok nélkül is megélnénk, de ők ránk van szorulva, nekünk kell hát vezetni” — mondogatta Gyu­lai úr­­tal készített gépkocsira, és a rajta feszülő gyapjú ruhát is Goldberger­ munkásai szőtték. Amíg a parasztok szőlőtőkékből faragott pipából szívták a fi­­nánc­ nem látta dohányt, addig a képviselő úr illatos gyári szivar­ral füstölt. Sokat lehetne erről a kétszínű világról beszélni, de inkább nézzük meg, mire vitték egy is­­ten háta mögötti faluban, Gulá­cson, amióta a munkások ülnek többségben a parlamentben. Az Idegenforgalmi Hivatal va­lahogy így kezdené jellemzését, ha tájékoztatást adna ki erről a községről: A vásárosnaményi já­rás délnyugati sarkában, a Tisza partján fekszik, naponta ötször, két irányból közelíthető meg autóbusszal, Fehérgyarmatról és Vásárosnaményból... stb. padsoraiban egy olyan árvíz után, mint ami 1948-ban sújtot­ta a községet, igen sok koldulási engedélyt kellett volna kiadni, így pedig mindenki — akit az árvíz sújtott — őszre már új ház­ba költözött, teljesen ingyen. Az­óta — különösen a termelőszö­vetkezeti tagok — annyi új házat építettek, hogy minden öt csa­ládból kettő új házban lakik. Nemcsak az olajmécses, hanem a petróleumlámpa is nyugdíjba vonult. A gulácsi emberek jobb­nak tartják a füstölgő mécsnél a villanyt, amit a Borsod, vagy Heves megyei munkások termel­nek és egy gombnyomásra „fo­lyik” a fény a gyárakban ké­szült drótból. kapott helyet, ahová „csak” 25­ személy fér be háromszor heten­ként. Amikor ezeket a szociá­lis, kulturális helyeket létesítet­ték, sokan a­zt mondták: „minek az Gulácsra” — és ma kevés. Ma minden községben — a folyók mentén — öntözni akar­nak. A gulácsiak is több száz holdra tervezik az öntözéses gaz­dálkodást. Valamikor féltek a géptől, most követelik a gépállo­mástól, hogy az árokásáshoz is adjon gépet. Most, hogy a télen összefogott a község, egy szövetkezetben dolgozik a 460 család, megsok­szorozódott az erejük. Megcsa­polják a Tiszát, amitől valami­kor annyit rettegtek és szenved­tek. Az idén még csak 30 holdon termelnek rizst, de jövőre már 2—300 holdat akarnak öntözni. Várják a nagyteljesítményű szi­vattyúkat, amikkel kiemelik a Tisza vízét a szomjas beregi földre. Nehéz volna megmondani, hogy a termelőszövetkezet retor­­ját nyergelő parasztok-e a büsz­kébbek, hogy mit tudnak mű­velni ezzel a nagyszerű géppel, vagy pedig a cseh munkások, akik készítették. Most vásárolnak műtrágyaszórót és fűkaszát is a Zetorj­ükhöz, hogy ezektől a munkáktól is szabadítsa meg őket a gép. A mai ünnepnapon — úgy hi­szem — nehéz helyzetbe kerülne az az ember, aki olyan Gyulai féle programmal merne fellépni Gulácson. Pedig még csak most lépünk arra az útra, amikor a parasztság is összefogva a mun­kásosztállyal még szorosabban, kéz a kézben építheti a boldog jövőt. Csikós Balázs: Olajmécs és „önellátás“ Akik még a mezőre sem mennek gyalog A megnyergelt Tisza Nem minden fenékig tejfel még Gulácson. Az állam építtetett egy új óvodát, amibe csak har­mincöt-negyven gyermeket tud­nak elhelyezni. Az egyik kas­télyt bölcsődének alakították át, de már ez is kicsinek bizo­nyul. A másik kastélyban a kultúra háza, a mozi Készül a műrostlemez Kenderpozdorjából az építőiparnak műrostlemezt préselnek a nagyhalászi üzemben. Mid itt ráragasztják a pozdorjale­­mez-táblára a furnért, a Csehszlovákiából kapott csiszoló gépben engedik keresztül. Felvételünk azt mutatja, hogy a gépből kikerülő lemez vastagságát és felületi simaságát el­­l­enőrzi a csinos minőségi ellenőr a műszerrel. (Hammel J. felv.) A felvonuláson találkozunk! Újabb versenyfelajánlások megyénk építőipari vállalatainál Az építőiparban a tavaszi idény megkezdése után vala­mennyi munkahelyen megtartot­ták a termelési értekezletet, ahol összesen 230 brigád tett ver­senyvállalást és 24 brigádban több mint 250 dolgozó csatlako­zott a szocialista munkabrigád cím elnyeréséért folyó verseny­hez. A vállalatok összesítették a vállalásokat. A 6. számú Mély­építő Vállalat dolgozói összesen egymillió 800 ezer forint összegű munkafelajánlást tettek. A Me­gyei Építőipari Vállalat dolgozói éves tervüket egy százalékkal vállalják túlteljesíteni, 16 négy­tantermes iskola építését össze­sen 200 munkanappal, a lakóhá­zak építését 60 nappal, a tsz. építkezéseket 20 nappal rövidí­tik le. Az Építő- és Szerelő Vál­lalat éves tervét 101,5 százalékra, a termelékenységi tervet 103 szá­zalékra, az önköltségi tervet 101 százalékra vállalja túlteljesíteni. Minden építkezést 5 nappal a határidő előtt akarnak befejezni. NKOR SZENVEDÉLY PERSZE, A KEZEM. Meg­értem, hogy elidőz rajta nézé­sével. A kanna az oka, még kifutókoromból. Tél volt, könny­csavaró hideg, s hogy apánkat Nagyhalászban a halálba ker­gették a csendőrök tizenkilenc miatt, anyám, meg mi, négyen bevándoroltunk a városba. Itt lettem kifutófiú, egy maszek boltosnál. Csakhogy a nagy kanna nehéz volt, az út síkos, felbuktam. Onnan maradt ez a vágás a csuklómnál... Szóljon, ha unalmasnak találja az em­lékezésemet, hiszen milyen is az ember! Regényre valót tud­na mondani, egy szuszra. A szabósegédség megszerzése után huszár lettem, majd férj, röp­ke gyorsasággal apa... Képzelje el, mennyi vágyam, álmom volt! Ősz haj? Egy szál sem. Csak jó erő, sok bizako­dás és a két gyerek. Béla és Erzsike. Amikor kopogott a postás, a behívóval, — mert ekkor már háború volt a világ­ban — ha nem szégyen­em, mint egy gyerek, rákezdek bőg­ni. Nem, ne próbálja azt elkép­zelni, elég ha nekem még ilyen nagy messziségből is be­lehasít a szívembe az a nap... A HÁBORÚ? Mint az ár, úgy sodorta az ilyen kis em­bereket. Nyíregyházán, akár az állatokat, vagonba hajtottak bennünket, és csak Bielorusziá­­ban éreztünk újra földet a tal­punk alatt. Én még soha éle­temben nem láttam mocsarat, csak ott. Mi „géhások” még csak-csak megvoltunk valahogy, de egy hét után..! Még most is összezavarodnak az emlékek. Mennyi kín, mennyi szenvedés! Tudja maga, mit jelent hetekig le sem vetkőzni, csak várni a halált, nézni a sok vért? És aztán jött a „halálkanyar”. Már napok óta tartott az elcsi­gázott huszárezred visszavonu­lása, amikor egy irtózatos rob­banásra megriadtak a lovak, s az útmenti mocsárba rohantak. Mindig beljebb és mindig mé­lyebbre. Nem is tudom már, hány ezer ember tűnt el a szó szoros értelmében... Varsón át érkeztünk vissza, és Pesten vártuk be a felszabadító csa­patokat. Mondom, bevártuk, le­tett fegyverrel, mert már csö­mört kaptunk a háborútól. Pe­dig ezután fogság jött, három esztendeig. De már nem dör­­gött őrjítően az ágyú, nem hul­lott a bomba, és újra leülhet­tem a varrógéphez. Mert a sza­bókhoz kerültem, dolgozni. Dolgozni. ..! De jó volt még gondolni is erre! Hiszen miért magyarázzam, hogy aki egyszer hozzászokott... szabni az anyagot... ölteni a fé­nyes tűt... Érti már? CSAK A CSALÁD. Nagyon hiányzott. Erzsike még másfél éves sem volt, ahogy elvittek a frontra... És milyen a véletlen! Éppen ma tizenkét éve, hogy elindult velünk a szerelvény hazafelé... Hogy milyen volt a találkozás a családdal? Nagyon egyszerűek az én szavaim ah­hoz, hogy erre feleletet tudnék adni... Hogy száll az idő! Mintha csak most­ lett volna a ruha­gyár alapítása, s mintha csak az előbb nevettük volna ki sze­génységünket a feleségemmel. Mert a háború után még egy jobb konyhabútorunk sem volt. Nem szégyen ez kérem, külö­nösen, ha az ember utána egy kicsit el­dicsekedhet. Igen, már rekamiénk is van, szépen be­rendezett lakásunk. És Katika, aki ötvenkettőben született már másodikos elemista, Béla és Erzsike hamarosan szakmun­kásvizsgát tesznek. MIT IS TUDNÉK ÉN MON­DANI magamról? Hiszen látja, hogy eddig is csak olyan dol­gok jutottak az eszembe, amik sokezer emberrel megtörténtek ebben az országban. A színhá­zat is úgy megszerettem, mint egyre több munkásember. Ott ülni az ünneplőruhás emberek között, és hallani a szépen csengő szavakat! És a „szürke” esték. Amikor együtt a család. Sok csevegés, a tányérban me­leg leves és Erzsike próbálgat­ja az új ruháját! Ne haragud­jon, hogy ilyen rendszertelenül rakom egymás mellé gondola­taimat. Csak olyan jó kimon­dani, ami az ember gondola­taiban tanyázik. Nem mondom én kérem, hogy jajde fényesen élünk, mert ez felesleges szé­pítés volna. De a fizetésemből sok mindenre jut. Megélhetés­re és szórakozásra egyaránt. Hát ezért érdemes nyugtalan­nak lenni. Mert nekem az vol­na a legkibírhatatlanabb, ha nem találnék munkát a kezem alá. Ha lecsengetik a műsza­kot, otthon, a ház körül, vagy a szőlőben újra kezdem. Ezt, ezt az örökös se­nvedélyt írta meg nekem nagyon szépen. És még valamit. Hogy olyan szép dolog a csendes hétköznapokon elfeledeni a hulló bombák sí­­vítását... Látja, milyen figyelmetlen vagyok? Még be sem mutatkoz­tam. Virányi Sándor a nevem, a Nyíregyházi Minőségi Textil­­ruházati Vállalatnál dolgozom. Köszönöm, hogy meghallga­tott­ Angyal Sándor. 3

Next