Kelet-Magyarország, 1965. február (22. évfolyam, 27-50. szám)

1965-02-28 / 50. szám

Húsz szabad esztendő Művelődő Szabolcs-Szatmár írta : Dr. Gombás Sándor a megyei pártbizottság titkára A­hol Móricz Zsigmond gyalogolt és írta halhatatlan krónikáit az ember­telen ínségről, megalázottságról, re­ménytelenségről, azon utakon húsz esztendeje megjelentek a felszaba­dító szovjet csapatok, elsöpörték díjukból a német és magyar fasisztákat. Új, és másfajta élet sarjadt a felszabadítók nyo­mán, és ha élne az író, új krónikát írhatna. Sommásan „sötét” Szabolcs volt a mi nevünk egykoron, és így volt igaz. Lent szal­matetős, nádfedeles, nyirkos házak... Tüdő­vész, nincstelenség, koldusbot Majd száz­ezer írni, olvasni se tudó ember. És így volt ez jó az uralkodó osztálynak. Érdemes idéz­ni a Katolikus Szemle 1900-as évfolyamából, amely kitűnően példázza, hogy a hozott tör­vényt az általános, kötelező népoktatásról, a gyakorlatban hogyan szabotálták. „Az isko­lakényszer — írja a Katolikus Szemle 686. oldalán dr. Strekner János — túllő a célon. Fenn forog e annak szükségessége, hogy a jövendő munkás, paraszt, szolga 6—7 éven keresztül, télen, nyáron, naponta 5—6 óráig az iskola porát nyalja? Az alsóbb néposztá­lyok gyermekei nem találják bele magukat helyzetükbe és elégedetlenek lesznek. Mi cso­dálni valónk van azon, hogy a gyermekek, akiket 12—13 éves korukig mindenféle úri dolgokkal traktálnak, fáznak majd a kétke­­zű munkától, uraknak képzelik magukat, nagyobbaknak, semhogy annak idején elége­dett munkások, boldog szolgák, vagy szolgáló leányok legyenek.” Ezért is írta Móricz 1919-ben a Tanács­­köztársaság idején: „A régi tudomány fekete volt, az új tudomány vörös. A fekete tudo­mány zsarnoki hatalom volt. A vörös tudo­mány felszabadító hatalom lesz. Gondoljatok tehát róla, hogy azok is részesüljenek belőle, akiket a régi zsarnokok írni, olvasni se taní­tottak meg.” Gondoltunk rá, gondolt erre a néphata­lom. De időzzünk még néhány percig a múltban. Lássuk, mi volt „fent” a mi me­gyénkben. Idézzük Krúdyt: „A Nyírség az a hely, ahol legtovább volt agaruk és vizsla ku­tyájuk a tönkrement gavalléroknak és ahol mindig-mindig emlékeztek a régi uraságra, elkótyavetyélt tekintélyre, ősi birtokra és fennhéjázó nemességre. Itt mindenki a múlt­jából akart megélni. Abból, hogy valamikor volt valami apja vagy nagyapja. Furcsa, hetyke, legénykedő virtuskodó Magyaror­szág itt hortyogott, ásítozott, unatkozott, do­­logtalankodott, nyomorgott a legtovább. Más­hol már beletörődtek az emberek, hogy vége a régi világnak, dolgozni, tanulni, igyekezni kell, hogy megélhessünk. A Nyírségben még mindig a követválasztást várták, a takarék­­pénztár körül sompolyogtak értéktelen vál­tókkal, az öregek a fiúk házasságától remél­ték sorsuk jobbrafordulását, vagy egy száz­­esztendős családi per eldőltétől. A fantaszti­kus tervek, légvárak, szépen kicirkalmazott remények, édesded ábrándok jól kifejlődtek ezen a mocsaras, ködös, szegényes, kidőlt-be­­dőlt tájon. Vége is lett, amely talán legmélyebben tartotta az egész országban a népet és ezért a legtöbb tennivalót adott az új rendnek. Szinte emberfeletti küzdelem várt erre a húsz évre. Új, erős alapot teremteni minden­kinek szinte a semmiből. Két évtizede, hogy eldőlt az évezredes per a magyar paraszt javára, eldőlt a kul­túra birtoklásának pere is. A felszabadulás­sal egyidejűleg a kötözőhelyek, a katonakór­házak újra átalakultak iskolákká, a grófi kas­télyokban megtartotta első próbáját az önte­vékeny művészeti együttes, a mozikban szov­jet katonai híradókat láthatott a romokból előmerészkedő ember és gyors nyomtatásban kézbekapta az első szabad sajtót. Elkezdődött... Ki tudja már melyik éh­ség volt nagyobb, a kenyér, vagy a kultúra éhsége. Eleinte a kenyéré. Talán nem is mindig tudatosan, nem is mindig szem előtt tartva, hogy az új társadalom alapköve az anyagi javak előteremtése mellett a kultúra meghódítása — mohó szemek fordultak a könyvek, a művelődés felé. —"A C~~ Messziről, nagyon messziről indult el megyénk húsz évvel ezelőtt. A gazdasági el­maradottság együttjárt a szellemi nyomor­ral. Száz felnőtt szabolcs-szatmári közül ti­zenöt nem tudott írni, olvasni. Az iskolák kétharmada felekezeti és magániskola volt, a népiskola hat osztályát igen kevesen vé­gezték el, középiskolába a munkás, paraszt származású tanulók aránya alig érte el a 4,5 százalékot. Súlyos tanterem és pedagó­gushiány jellemezte a Horthy-kor iskolapo­litikáját. Nem meglepő, hogy például 1939- ben megyénkben az elemi iskolai tanulók­nak mindössze 4,4 százaléka végezte el a hat elemit. Magyar „kultúrfölény”-ről beszéltek a le­tűnt korszak kultúrpolitikusai, s az egyenlő volt a tömegek kizárásával a művelődésből, papíron maradt és végre nem hajtott iskola­törvényekkel, a város és a falu szembeállí­tásával, és még sok egyébbel. Ilyen örök­séggel látott munkához a megye dolgozó tár­sadalma. Szinte mindenki tudta, hogy a sorra került gazdasági feladatokkal egyidő­­ben a legégetőbb az iskolai munka zavar­talan helyreállítása. A háború azonban meg­viselte az amúgy­­ szűkös oktatási hálóza­tot. A felszabadított területeken azonban hi­hetetlenül rövid idő alatt megkezdődött az oktató, nevelő munka, a kulturális élet. Már 1944 november végén megyénk szinte min­den községében folytatódott a tanulás. 1945 elején a középiskolák is toborozni kezdték növendékeiket, s óriási erőfeszítésekkel si­került elérni, hogy a háború által kettétört tanév befejeződjön. Hogy jutott idő és erő ahhoz, hogy az újjáépítés lázában ne feledkezzünk meg az oktatás fejlesztéséről, a megoldandó sürgős feladatokról? Erre azok tudnának válaszolni leginkább, akik éjt nappallá téve dolgoztak, hogy a hiányos tárgyi és személyi feltételek közepette sikerrel haladjon előre az oktatási rendszer gyökeres átszervezése. 1945-ben, amikor az ideiglenes kormány a Magyar Kommunista Párt kezdeményezésére tör­vénybe iktatta az általános iskolai oktatást, amely 6—14 éves korig egyforma műveltsé­get kívánt adni minden tanulónak, sok évti­zedes küzdelem gyümölcse érlelődött be. A pedagógusok zöme megyénkben is határozot­tan kiállt az általános iskola mellett. Hátra volt még azonban az iskolák álla­mosítása. Ennek ezernyi érzelmi, politikai, szervezeti és tárgyi oldala, nehézségei vol­tak, mellyel szembe kellett nézni. A vissza­húzó, reakciós erők megpróbálták megállí­tani a történelem kerekét. Nyíltan és burkol­tan sok nehézséget okoztak. Megnyertük a művelődésügy egyik legna­gyobb csatáját. Elgondolkoztató volt azonban a továbbképzés: a felszabadulást követően mindössze 878 tanterem állt rendelkezésre, amely a legminimálisabb szükségletet sem fedezte. Ilyen körülmények mellett az osz­tálytermek számának növelését a szükségter­mek fokozatos megszüntetésével párhuzamo­san kellett megoldani. A felszabadulás óta megyénkben 650 millió forintot fordított ál­lamunk új tantermek építésére, műhelyter­mek létesítésére, korszerű oktatási eszközök beszerzésére. Csak az utóbbi hat év soráin állami beruházásból 473 osztálytermet építet­tek. Ezzel az 1963/64-es tanévben az osztály­­termek száma 2030-ra emelkedett. Gyors fejlődésnek indult a tanító, és tanárképzés is. Az elmúlt évben a megye 415 általános iskolájában 4051 pedagógus tanította a 110 ezer diákot. (A felszabadulás előtt 1308 taní­tó volt megyénkben.) Az oktatás feltételei állandóan javultak azzal, hogy egyre több községet kapcsoltak be a villamosításba, 1963-ban pedig befejeződött megyénk villa­mosítása. Szinte hagyományossá vált, hogy először az iskolába kötötték be a villanyt. Az iskolatelevízió, rádió adásai ma már sok iskolába eljutnak, van magnetofon, lemez­játszó, vetítőgép. Bővültek az iskolák szer­tárai, és nincs olyan iskola, ahol a legszüksé­gesebb kísérleti eszközök ne állnának ren­delkezésre. Hogyan valósítható meg a megye minden településén az általános és szakrendszerű ok­tatás? — ez volt hosszú évekig közoktatás­politikánk sarkalatos pontja. Különösen az 1961-ben életbe lépett oktatási reform állí­tott komoly feladatokat elénk. Kétségtelen, hogy csak úgy indulhatnak egyenlő eséllyel az iskolai tanulók a következő lépcsőfok felé, ha falun, tanyán és városon szakrendszerű oktatásban részesülnek. Az elmúlt évek so­rán megyénk társadalma sokat segített a szakrendszerű oktatás kiszélesítésében. 1950- ben a felsőtagozatos tanulók egyharmada, 1961-ben egyötöde, jelenleg pedig 12,5 száza­léka nem részesül szakosított oktatásban. Ez főként a tanyai gyerekeket érinti, akik közül sokan még osztatlan iskolában tanulnak. Egy sor községben az út nehezén már túljutot­tak, megteremtették a körzetesítést, ezzel a szakrendszerű oktatás feltételeit, de még min­dig közel hatezer felsőtagozatos tanuló szak­­rendszerű oktatása vár megnyugtató megol­dásra. Köszönet jár járási, községi, párt, állami, tömeg és társadalmi szerveinknek ezért, mert aktív közreműködésük nélkül ezt az ered­ményt nem lehetett volna megoldani. Állami gazdaságaink, tsz-eink sok helyen megfelelő járművek biztosításával oldják meg a tanulók beszállítását a központi iskolába. A továbbiak­ban is számítunk a szülők megértésére, párt, állami és társadalmi szerveink támogatására, a gazdasági vezetők segítségére. A körzetesítés legkorszerűbb, legmegfele­lőbb módja: általános iskolai diákotthonok létesítése tanyai gyerekek számára. Jelenleg már általános iskolai diákotthonban tanulnak Újfehértón, Tyúkodon, Kállósemjénben és Nyírszőlősön. Tudjuk, hogy itt nem állhatunk meg. A cél, hogy minden felsotagozatt tanuló szakrendszerű oktatásban részesüljön, s a nehezen megközelíthető tanár kisdiákjai mind­annyian élvezzék majd a kollégiumi közösségi élet örömeit, s ők is magasabb szintű alapról kezdjék meg, s folytassák tanulmányaikat. A sokszorosan megnövekedett tanulólét­szám, a színvonalasabb oktatási, nevelési igény szükségszerűen követelte és követeli je­lenleg is a pedagógusok létszámának növelé­sét . A közelmúltban létesült tanítóképző és tanárképző főiskola megyénk tanító és tanár­szükségletének kielégítését is szolgálja, öröm­mel tapasztaljuk, hogy a fiatal tanítók, ta­nárok jól megállják helyüket. A fordulat éve után indult meg megyénk­ben is komoly mértékben a középiskolák szer­vezése. Megnyitotta kapuját a Nyíregyházi Kölcsey, majd a Vasvári Pál Gimnázium, ezen kívül Tiszalökön, Kisvárdán, Nyírbátorban és Fehérgyarmaton nyílt gimnázium. Az utóbbi években Csengerben, Baktalórántházán, Új­fehértón, Demecserben, Vencsellőn, Mándokon, Ibrányban, Nagyecseden és Tisza­vas­vári­ban létesültek középiskolák, amelyek száma 25-re emelkedett. Új típusú középiskolákat is lét­rehoztunk az utóbbi években. A társadalom igényei hívták életre a szakközépiskolákat, amely érettségizett szakmunkásokat ad a tár­sadalomnak. Jelenleg 40 tanulócsoportban 1300 tanuló részesül szakközépiskolai okta­tásban. Négy-öt évvel ezelőtt az általános isko­lát végzettek 27 százalékát tudtuk felvenni a középiskolába. Annak ellenére, hogy a fel­­szabadulás óta a középiskolában tanulók szá­ma megháromszorozódott, s ez igen jelentős fejlődés, de a jelenlegi helyzettel mégsem le­hetünk elégedettek, mert az általános iskolát elvégzetteknek mintegy 35 %-át tudjuk be­iskolázni. Az általános, közép és felsőoktatási fel­adatainkon túlmenően társadalmi igényként jelentkezett és ma is fennáll azon felnőttek tanítása, akiknek nem volt módjukban a fel­­szabadulás előtt a magasabb műveltség meg­szerzése. Ezrek végezték el a nyolc általános iskolát, szereztek középiskolai végzettséget és diplomát. A gyerekek mellett ott ülnek az iskolapadokban a felnőttek is. Olyan falvak is vannak, mint Dögé, ahol minden családból legalább egy felnőtt állami, vagy szakmai oktatásban vesz részt. Az 1952/53-as években 5000 felnőtt tanult az általános és középisko­lákban. Jelenleg ez a szám 12 000-re emel­kedett. És ez így természetes, mert a szo­cialista társadalom építése nagyobb művelt­ségű, kulturáltabb embereket igényel. És a tanulási grafikon minden évben meredekebben ível felfelé. Egyoldalú lenne azonban számvetésünk, ha nem emlékeznénk meg a 20. szabad esz­tendő iskolán kívüli kulturális tevékenysé­günkről. Különösen a mezőgazdaság átszer­vezése óta bontakozott ki megyénkben a nép­művelés sok ága. A közfigyelem a gazdasági munka mellett élesen ráterelődött a kultu­rális életre, a feladatokra. Itt sem lehetett elkerülni a múlt öröksé­gét: nem voltak művelődési otthonok, könyv­tárak, s egyéb intézmények. 1937-ben a me­gyében 36 „kultúrhelyiség”-et tartottak nyil­ván, melyek zöme leventeotthon volt. A fel­­szabadulás után sorra épültek a kultúrházak állami erőből, saját forrásból, társadalmi munkával. A falu és a város közötti kultu­rális különbség csökkentését, a falusi lakos­ság tevékenyebb művelődését szolgálta a kultúrotthon hálózat kiépítése. Jelenleg 218 művelődési otthon és klubhelyiség van itt megyében. A művelődési intézmények általában megfelelnek rendeltetésüknek, nagy részükben szervezett kultúrmunka folyik, ismeretter­jesztő előadásokat rendeznek, számos szak­kör és művészeti csoport működik. Az önte­vékeny művészeti csoportok tevékenységén túlmenően ma már nemcsak az Állami Déry­né Színház járja falvainkat, hanem ez a há­lózat egyre bővül, s a Debreceni Csokonai* Miskolci Nemzeti Színház mellett a szolnoki és egri színházak is részt vehetnek abban, hogy megyénk falvaiba el­vigyenek magas színvonalon egy-egy kiemelkedő alkotást. Külön említést érdemel a megyeszékhely kulturális életében bekövetkezett változás. Ehhez jelentősen hozzájárult az 1957-ben át­adott 1052 főt befogadó szabadtéri színpad megépítése, amely az ország egyik legimpo­zánsabb szabadtéri létesítménye, továbbá az 1959 márciusában megnyílt 16 millió forinttal újjáépített Móricz Zsigmond Színház. — So­katmondó tényként kell elkönyvelnünk, hogy a nyíregyházi színháznak egy bérlete, az Arany János bérlet, 500 termelőszövetkezeti tagé. A lakosság művelődése és nevelése szem­pontjából nagy jelentősége van a filmszínhá­zaknak. A moziüzemi hálózat ma már az egész megyére kiterjed, valamennyi község­ben működik. A lakosság alapvetően megvál­tozott életkörülményeire utal a rádióelőfize­tők számának rohamos emelkedése. Az elmúlt év végén már csaknem minden hatodik la­kos rádióelőfizető volt. A televízió 1958-ban jutott el megyénkbe, akkor mindössze né­hány előfizető volt, ma már 10 ezren felül van számuk. Nem lebecsülendő, hogy a tv­­tulajdonosok 58,4 százaléka a községekben lakik. A kulturális fejlődésre utal az eladott sajtótermékek száma is. Jelentősen megnőtt a napilapok, folyóiratok, időszaki kiadványok olvasótábora. Az előfizetők száma megközelíti a 136 ezret. A nem olvasó megye olvasóvá vált. Az utóbbi négy évben megkétszereződött a könyvállomány, az olvasók száma pedig százezer körül jár. Móricz Zsigmondnak, a megye nagy k­észülöttének művei most ju­tottak el igazában azokhoz, vagy azok gye­rekeihez, akiknek írta. S ott vannak a mai nemzedék művei is. Megyénk bontakozó iro­dalma is több tehetséges embert bocsátott szárnyra. Tőlünk indult el például Váci Mi­hály és városunkban él és dolgozik Sipkay Barna. Az író-olvasó találkozók kedvező lehető­séget teremtettek más, nem a megyéből származó írók, költők megismerésére is. Csak az 1960-as évektől mintegy ötven országos hírű írót, költőt és szakírót láttunk vendégül megyénkben. Az elmúlt három év alatt 200 író-olvasó találkozó szolgálta a magyar iro­dalom megismertetését, megszerettetését. Képzőművészeti hagyományaink alkotóan hozzájárultak 20 éves eredményeinkhez. A felszabadulás után az egyre jobban kibonta­kozó népfőiskolái, majd népi kollégiumi mozgalom lehetővé tette, hogy tehetségkuta­tás révén összegyűjtsenek jónéhány rajzaim, festeni kedvelő fiatalt a megyéből. Részükre kollégiumi ellátást biztosítottak. Az így ki­alakult „Bessenyei György Képzőművészeti Szabadiskola” jó hírre tett szert. 1949-től 1951-ig tizenöt növendék ment innen a Kép­zőművészeti Főiskolára E szabadiskola nö­vendéke volt: Váci András, Óvári László, Cs. Nagy András, Csizmadia Zoltán és mások. S szóljunk végül tennivalóinkról, melyek aligha lesznek csekélyebbek, mint az eltelt 20 évben. Feladataink nem kisebbek, mint hogy a szocializmus teljes felépítéséért vívott harc során a társadalom minden tagját céltudato­sabb szocialista nevelőhatások érjék. Pótolni kell az általános és szakműveltségbeli hiá­nyokat, olyan embereket nevelni, akik sok­oldalúan műveltek és fogékonyak az élet, a társadalmi problémák iránt. S olyan erkölcsi elveket vallanak, amely méltó a huszadik század emberéhez, aki a szocializmus építő­jének vallja magát. Ennek alapjait raktuk le végső soron a kultúra sok-sok eszközével az eltelt húsz év során, s ezt kell továbbfolytat­nunk együttes erővel, akarással. Valósággá ért és érik hát Móricz Zsig­mond látnoki írása. A vörös tudomány fel­szabadító hatalom lett... és azok is részesül­nek belőle, sőt elsősorban azoké, akiket s régi zsarnokok írni, olvasni se tanítottak meg...

Next