Kelet-Magyarország, 1971. november (28. évfolyam, 258-282. szám)

1971-11-26 / 279. szám

­n. november 28. A szabályzó nem varázsige AZ UTÓBBI néhány esz­tendőben divatba jött ná­lunk a gazdaságtudo­mány. Ám mielőtt bár­mit szólnánk is erről az immár össznépivé váló tudo­mányról, szögezzük le: nem rossz divat ez! Kétségtelen, hogy a közgazdaság bizonyos alapvető kérdőszavai — ez például: „mennyibe kerül"­, „milyen költségből mekkora eredmény várható” — jó iga­zodási pontot kínálnak ter­meléshez, értékesítéshez és mindezek köznapi megítélé­séhez egyaránt. Úgy tűnik azonban, hogy olyan túlzások és tévhiedel­­mek is tapadnak ehhez a di­vathoz, amelyről sem a gaz­daságirányítás változása, sem pedig a közgazdaságtu­domány nem tehet. Figyel­jük meg: ha a sarki zöldség­boltban a frissnek jóakarat­tal sem nevezhető áruról ér­deklődünk, megeshet, hogy válaszként rögtönzött kiselő­adást hallunk a szabályozók­ról; ha élelmiszerüzletben kora délután már nincs ke­nyér, helyette felvilágosítá­sokat kapunk az érdekeltségi rendszer ellentmondásairól, s a rövidárupultnál, ahol ko­rábban netán csak a sztereo­tip közlés hangzott el, „kifo­gyott”, most némi szerencsé­vel a rendeléspolitika és az árrés elvi összefüggéseiről is tájékozódhatunk, bővítsük ki a sort immár a vállalati gazdálko­dás magasabb régióiból vett tapasztalati anyaggal; a nyilatkozatok, sajtótájékozta­tók naponta visszatérő hír­adásaiból bárki tetszés sze­rint válogathat efféle pél­dák között. A divat ugyanis, amelyre utaltunk, azt is je­lenti, hogy a vállalati fala­kon belül zajló eseményeket — beleértve bizonyos hibá­kat, mulasztásokat — mind szélesebb körben indokolják ezzel vagy azzal a szabályo­zóval, ennek vagy annak a gazdasági törvényszerűség­nek a hatásaival. Nos, a módszer, amely minden gond, hiba esetén már-már gépies reflexként ujjal mutat valamelyik sza­bályozóra, nemcsak azért téves és káros, mert felmen­tést ígér a helyi mulasztá­sok következményei alól, egyszersmind elmarasztalja, netán alaptalanul, az éppen hibáztatott szabályozót. A probléma lényege abban összegezhető, hogy a gazda­ságtudomány soha sehol — így természetesen most és itt sem — vállalta ezt a sze­repkört, hogy a vállalati gaz­dálkodás valamennyi részlet­­kérdésében, minden döntés­­árnyalatra kiterjedően, egyértelmű utasításjellegű szabálygyűjteményként ér­telmezzék. Ellenkezőleg: köz­tudomású, hogy gazdaságirá­nyítású rendszerünk lényegi újdonsága éppen az, hogy a szabályozók határolta moz­gástérben a vállalati dönté­sek önállóak, következésképp az eredményes és a hibás döntések felelőssége is ebbe az önállósági körbe tartozik. Nyilvánvaló, hogy ha a sza­bályozók minden kisebb-na­­gyobb döntéshez automatiku­san receptet adnának, akkor aligha lenne különbség a mai, illetve a korábbi terv­utasításos irányítási struktú­ra között. ÁM HA MÁR a korábbi irányítási rendszert említet­tük, — hozzátesszük — ter­mészetesen a mai tanulságok levonása miatt —, hogy még akkor sem érvényesültek a tervutasítások olyan gépies automatizmussal, mint aho­gyan azt sokan képzelik, hi­szen a tervutasítások meg­valósításának folyamatában is végtelen sok színárnyala­tot kevert az összképhez a megvalósítók személyisége, az tehát, hogy — némi egy­szerűsítéssel szólva —: jól vagy rosszul, okosan vagy félreértve, gondolkodva vagy rutinszerűen értelmezték-e egy-egy vállalatnál az adott tervelőírást? Ezek a szemé­lyi motívumok ma hatványo­zottabban érvényesülnek, hi­szen a szabályozók eleve és nyíltan építenek az alkal­mazók személyiségére, a döntésben felelősök képessé­geire, hozzáértésére, színvo­nalára. Gondoljunk csak ar­ra a köznapi, mindannyiunk által jól ellenőrizhető pél­dára : vajon mi az oka, hogy esetleg két közeli, azonos cikkeket árusító bolt úgy kü­lönbözik egymástól az áru választékát tekintve, mint ég és föld — pedig a szabályo­zók, sőt, az árubeszerzési le­hetőségek is azonosak mind­kettőjük számára? Nem léte­zik olyan gazdaságirányítás, amely egyazon színvonalra emeli a két bolt vezetőjét: az egyik szépen megvárja amíg az árut szállító kocsi megáll a bolt előtt, s azt árusítja, amit kap, a másik talpal, ku­tat, időt, fáradtságot szán rá, hogy növelje üzlete választé­kát. Itt azonban már-már hall­juk az ellenérvet: ez a sze­mélyi eltérés is kapcsolatba hozható a szabályozókkal, hiszen nagy hiba ha a két, példaboltvezetőnek hozzá­vetőleg azonos a jövedelme, ez aligha ösztönöz arra, hogy a gyengébb is a jobb mód­szerét alkalmazza. Ez per­sze igaz — és igaz az is, hogy a szabályozók, köztük az ér­dekeltségi tényezők hatását nem lehet, nem szabad le­becsülni; gondolatsorunk sem azt célozza. Ám mégis, ismét hangsúlyozzák: a leg­tökéletesebb szabályozó sem pótol személyes képessége­­­­ket, tulajdonságokat; olyany­­nyira nem, hogy­­gazdasági életünkben egész sor példa jelzi: néha a szabályozó nyil­vánvaló célzatával ellentétes döntések a helyi, vállalati ér­deket sem szolgálják, indíté­kai tehát még a saját érdek túlhangsúlyozásával sem ma­gyarázhatók, hanem csupán olyan — nevezzük így: gaz­daságon kívüli okokkal — mint a tévedés, a hozzá nem értés, az érdekek hibás érté­kelése. A GAZDASÁGIRÁNYÍTÁS nem varázsigék gyűjteménye, amelyben elegendő csupán a szabályt kimondani, közzé­tenni ahhoz, hogy hatásai a lehető legjobban érvényesül­jenek. Következésképp: a személyes felelősség nem csökken a végrehajtás folya­matában, még akkor sem, ha a központilag kiadott sza­bályozók vállalati végrehaj­tásáról van szó! T. A. JEGYZET Január előtt Soron kívül vállalta el négy cementelosztó konténer elkészítését Nyíregyházán a közúti gépellátó vállalat üzeme. A nem kis értéket képviselő berendezések egy árvízvédelmi célokat szolgáló út építéséhez kellettek sürgősen. A sürgősség sem talált volna azonban meghall­gatásra, ha a tervezett munkákat illetően nem lett volna rendben az üzem szénája. A nyugodt, kiegyensúlyozott munka a célul kitűzött feladatok teljesítésének alapja, feltétele a tervszerűség, a folyamatosság, az előretartás. A jól előkészített éves program is hozzájárult ahhoz, hogy például a nyíregy­házi cipőgyár már eleget tehetett minden exportmeg­rendelésnek, s terven felül bekapcsolódhatott a kisha­­tármenti árucsere-forgalom igényeinek kielégítésébe. Még így, ezzel a „megfejeléssel” is határidő előtt 10 nap­pal fejezik be éves tervüket. Az időjárás által befolyásolt építőiparban különö­sen fontos a rátartás, a jó időjárási viszonyok, maximá­lis kihasználása. Néha elegendő egy-két napos késés is ahhoz, hogy utána hónapokig álljon a munka. Mint például a­ sóstói orvosi rendelő esetében is, ahol a kez­deti gyors munkát szinte fél évre megállította a terve­zésnél, illetve az anyagok biztosításánál elkövetett pon­tatlanság. Pedig a falak már nyár óta állnak, csak a tető hiányzik. Akad természetesen a fordítottjára is példa. 215 milliós termelési értéket elérve, már november 7-re teljesítette éves tervét a Nyíregyházi Közúti Építő Vál­lalat. Előre dolgozik a Nyíregyházi Tanácsi Építőipari Vállalat is; több, év végéig átadásköteles munkát fejez­tek már be. A csatornaépítés korábbi befejezése teszi például lehetővé, hogy a nyíregyházi Puskin utca kor­szerűsítve, még e hónap végén átadásra kerüljön. Az eredményes munkát, egy cél határidő előtt való elérését azonban soha ne kövesse a babéron való ülés. Hiszen egy év sikerének alapjait nem januárban, hanem az előző évben kell lerakni, legalábbis elkezdeni. A jövő évi tervszerű felkészülést kezdik meg már ka­rácsony előtt a cipőgyáriak, amikor a szabászat meg­kezdi az 1972-re elfogadott típusú lábbelik anyagának leszabását. Nem új dolog ez. Sok helyen szereztek már be anyagot a jövő évi munkához, folyik a szerkezeti ele­mek előkészítése a januárra beütemezett termékek gyártásához. Több hónapra elegendő öntőhomokkész­­lettel és vasadalékkal látta el magát például a kisvárdai vasöntöde, ugyancsak biztosította a jövő évi kezdéshez a fenyőfűrészárut a Nyíregyházi Asztalosipari Ktsz. A mátészalkai gépjavító félkészáruraktárában már tárol­ják azokat az üzemben leszabott vasanyagokat, amelye­ket a januárban kezdődő munkához, a mindent felhor­dók készítéséhez szántak. . Alig másfél hónap alatt csodákra senki sem képes, azonban akarattal, tervszerű felkészüléssel közelebb ehet jutni a célhoz és előkészülni a következő felada­tok megvalósításához. S ahol az év közbeni mulasztá­sok miatt hajrákra van is most szükség, ott sem feled­kezzenek meg a következő év előkészítéséről! Tóth Árpád CTLCT-MAGYARORSZAG S­­affer Az élő munka ára Munkaerő-gazdálkodási gondok a mátészalkai ÉRDÉRT-nél Nem teljesíti idei tervét az ÉRDÉRT Vállalat 13. számú mátészalkai telepe. Az okok, hogy miért nem,­­ nagyon összetettek. Az egyik alapve­tő ok a vállalat komoly mun­kaerőgondja. Egész éven át átlag félszáz munkás hiány­zott a termelésből, és e pilla­natban is legalább 60—80 embert — elsősorban férfia­kat — alkalmaznának fizikai munkára, ha lenne jelentke­ző. De nincs! Mert mindenki azt kérdezi először: mit kell csinálni és mit tudnak fizet­ni ezért? — és bizony a má­sodik kérdésre válaszolva nem volna mivel dicsekedni.­ ­ei­ tudnak versenyezni Gondjaik gyökerét tíz évre lehet visszavezetni. 1961 ja­nuár elsejével vette át alig egyéves telepüket az ÉR­DÉRT Vállalat. Már akkor a telepiek között a legalacso­nyabb bérszinttel indították őket. Azóta ez természetesen évről évre növekszik, ugyan­olyan arányban, mint a töb­bi telepen, de miután a kez­dő alap alacsony volt, a kü­lönbség megmaradt. S ezt az utóbbi egy-két évben na­gyon érzik. Nem tudják fel­venni a versenyt bérek dol­gában a Mátészalkára tele­pülő gyárakkal. — Hozzá kell tenni, hogy a feladatot munkásaink na­gyobb része rendkívül ke­mény fizikai munkával és nem éppen a legideálisabb körülmények között végzi. — húzza alá a fentieket Bene­dek Lajos telepvezető. — A szabad ég alatt, tűző napon, esőben, fagyban,, hóban ra­kodják, darabolják, osztá­lyozzák, mérik a fát. — És éppen ezekhez a munkákhoz hiányzik legin­kább a munkaerő. Pedig igyekszünk ezeket viszonylag jobban megfizetni — kapcso­lódik a beszélgetésbe Szabad Sándor szb-titkár. Belső feszültségeit Mutatja a kimutatásokat az elmúlt tíz hónapban ki­alakult átlagbérekről. A ra­kodók 3058 forintot, a dara­bosok 2258 forintot, a vonta­tások 2363 forintot, a rönk­­osztályozók 2476 forintot ke­restek. Ezekben az összegek­ben szerepel a túlórák bére is! És hogyan, milyen áron tudták ennyire is megfizetni a sokszor embertelen körül­mények között dolgozó mun­kásokat? Olyan áron, hogy például az anyagbemérők — akik szinte kizárólag nők — ezerforintos átlagkeresetért dolgoztak, szintén a szabad­ban, 4,50—6,5 forintos óra­bérben. És alacsony az átlag­bérük a karbantartó szak­munkásoknak is: 10,50 forint. A szakmunkások arra hivat­koznak: „kevés a bérünk, kevesebbet keresünk, mint egy segédmunkás”. Igazuk van. Az említett segédmun­kások meg arra: „ilyen munkáért másutt többet fi­zetnek, de ha kevesebbet is keresnénk, legalább jobb körülmények között dolgoz­nánk.” Nekik is igazuk van. A telep vezetői is tudják ezt, de tenni nem tudnak semmit, a bérszintet tartani kell. Ez 1814 forint, és ebben az összegben már benne van a telepvezető és a legalacso­nyabb fizetésért dolgozó se­gédmunkásnő bére is. Ezzel szemben az elmúlt tíz hónap­ban 1955 forint volt a fizikai munkások átlagbére. Nyolc százalékkal lépték túl a bér­keretet, hogy megtarthassák a munkásokat ott, ahol leg­jobban szorított a munka­erőhiány. A telepen 1971-ben háromszázalékos bérfejlesz­tést terveztek — a hatékony­ság függvényében. Ahhoz, hogy ezt a „nem is olyan sok” átlagos béremelést vég­rehajthassák, 15 százalékkal kell növelniük a munka ha­tékonyságát. Ám a munka nem ment olyan jól — már a tervezett szerint nem —, a béreket viszont emelni kel­lett. Megkéselt átadási fluktuáció Itt kell szólni a másik alap­vető okról, amiért nem tel­jesítheti ez évi tervét a má­tészalkai ERDÉRT-telep. Ez pedig, hogy műszaki fejlesz­tésről nem igen esett szó itt az elmúlt egy évtizedben. Csak most, 1971-ben kezdő­dött meg az a nagyarányú fejlesztés, amelynek befeje­zéséig, az ötéves terv végéig 50 milliót költenek a közel ezer embert foglalkoztató te­lep korszerűsítésére, elsősor­ban gépesítésre. A beruházá­sok egy részének már az idén meg kellett volna va­lósulniuk. Erre tervezte a vállalat a telep idei munka­feladatait. A létesítmények átadása azonban késett, rá­adásul a késve felépült új fűrészüzem munkaerőhiány miatt most is csak egy mű­szakban termel. — Gátolja a termelést, hogy nagy a munkaerőmozgás — mondja Benedek Lajos te­lepvezető. Csak ez év első tíz hónapjában a munkás­létszámnak csaknem egyhar­mada kicserélődött. Sok­ jóel stabil munkásunk elment. — Ez is az oka, meg a már elmondott problémáin, hogy a munkafegyelem fel­lazult — folytatja a gondo­latot Szabad Sándor szb-tit­kár. Nem a munka közbeni lógásról van szó, hiszen ha, bejönnek a telepre, hajtanak, mert mindenkinek kell az pénz. De emelkedett a hi­ányzások száma. Az igazolat­lanoké is. A még „igazolt” távollét is sok esetben na­­gyon átlátszó. Mert mit tet­­het a munkavezető? Igazol, mert könnyen odamondják a munkások, „veszem a mun­kakönyvemet.” És ez nema üres fenyegetés. Mátészalkán ma már nem nehéz munkát kapni. Olyat mindenképpen, amit itthagynak. Kiríró esetek — és a kiút növekedett a­ táppénzes betegek száma is. Ezt lehet azzal magyarázni, hogy a fizikai dolgozók létszámán belül nőtt a női munkás-­13 aránya, akik például köny­­nyebben megfáznak, mint a férfiak. De nem lehet figyel­men kívül hagyni, hogy szeptemberben 12 beteg dol­gozót látogattak meg és kö­zülük hatnak kellett letilta­ni a táppénzét, mert a láto­gatók a földjén, krumplisze­dés közben találtak­ a beteg­re. Ugyanígy gyakoribbak az úgynevezett „tizennyolcna­posok”. Ezek olyan emberek, akik egy hónapból csak a családipótlék-jogosultsághoz szükséges munkanapokat dolgozzák le. Ha ezek kirívó esetek is, mindenképpen ká­rosak, bomlasztó hatásaik van a kollektíva fegyelmére. Mi lehet a kiút a jelenle­gi súlyos helyzetből? — Mindenekelőtt vállalat­­unknak felül kell vizsgálni a bérgazdálkodásunkat,­ alap­jaiban kell változtatnia te­lepünk jelenlegi bérezési rendszerén. Tovább kell ja­vítani a munkahelyi körül­ményeket. Ehhez gyorsítani kell a beruházások menetét, a gépesítést, az új technológia bevezetését — fogalmazta meg röviden a telep vezető­je. Ezekre annál is inkább­ szükség van, mert az ÉR­DÉRT mátészalkai telepére az ötéves terv végén már na­gyobb rész jut a népgazda­ságunk számára nagy értéket képviselő szovjet fenyő­­gömbfa-szállítmányok fel­dolgozásából. Nem lehet kö­zömbös, lesz-e elegendő munkáskéz ehhez. Kádár Edit aj,én messze tőlünk, egy­­­­ házmester vendége voltam. Amint mon­dom, házmesternek, nem pedig felügyelőnek, mert ez valóban mestere a háznak. Már régen nyugdíjba mehetett volna, de esze ágá­ban sincs, mégpedig azért, mert rendben van a szénája, ég a keze alatt a munka, s ha valaminek nekifog, aranyat ér. Az öreg is szereti a tévész­­vevést, a lakók meg őt. Négy éve az egyik lakótele­pen lett házmester. És most az övé a szó: — Azt szoktam mondani: a tisztaság tisztesség. Nálam ragyognak a lépcsőház abla­kai, persze csak azok, ame­lyeket elérek. Ha a légy rá­száll, bizonyisten, leül rajta. A lépcső kövei sem szürkék, mint másutt, hanem csillog­nak az első emelettől a tize­dikig és nemcsak ott, ahol a papok táncolnak. Az a ta­pasztalatom, hogy a tiszta lépcsőházra mindenki vi­gyáz, így volt,­aképpen fél munkát végzek. Fiatal korom kedves írójánál, Nagy Endré­nél olvastam ezt a monda­tot: „Ha nem akarod, hogy a padlóra köpjenek, keféld fé­nyesreHát én nem cifra­­zom uram, én ezt teszem és a fiam is erre oktatom, aki mérnök, mert ez a mondás az élet más területén is érvényes. De azért nekem is van gon­dom. — Hegyezem a fülem, Szu­­lejmán bácsi. — Hát az, hogy modern tervezésű épület lévén nem boldogulok az emeletek ab­lakaival. Csupa festék. És mi benne a modern? Aligha­nem az, hogy egyiket sem le­het kinyitni. Csak szakember tisztíthatja. Mondom egyszer a felette­semnek az ingatlankezelőben, mire ő: — Sose fárassza magát Szulejmán bácsi, nemsokára jön az ablaktisztító. Jött is, de nem volt ben­ne köszönet, csak morgott, mint a bolhás kutya. — Ez nem az én dolgom —mondta végül. A festéket még az építőknek kellett vol­na eltüntetni. Még a beköltö­zés előtt. Szörnyen furcsállottam, hogy az ifjút maga határozza meg, mi pászol a munkaköré­hez. A rest embernek sok ün­nepe van, neki ma is volt egy, gondoltam és nem írtam alá a munkalapját. A nyár végén megint szól­tam a főnökömnek: — Jól van Szulejmán bácsi — mondta —, most egy ab­laktisztító brigádot küldök. A brigád megérkezett, két emberből állt, de a hátukon valahogy nagyon imbolygott a létra, a kezükben meg a vödör. Vártam, hogy mi tör­ténik. Kerülték is az ablakot, mint a kutya a pipafüstöt. Aztán a pincébe a meleget szállító csövek mellé feküd­tek és addig fújták a ló­­bőrt, míg le nem járt a mun­kaidejük. Mióta ez a brigád kipihenten távozott, egyetlen ablaktisztító sem járt nálunk, annál többen Finnországból, Moszkvából, Ungvárról, Lon­donból, sőt még Tokióból is, mert nálunk ilyen emberek laknak, kérem. El ne felejtsem mondani, kérem, hogy a nyáron jártam Lipcsében, meg Brünnben és megnéztem, milyen pofon egy­szerűen csinálják ők az ilyes­mit. Mert ott is öregek a házmesterek, vagy egyáltalán nincsenek. A munkát gépesí­tett takarítóbrigádok nyaká­ba akasztották. És m­ost nézze kérem a mi ablakainkat. Az építők festékét már vastagon belepte a négyesztendős por, amelybe emeletenként fiatal és járatos kezek különböző ábrákat rajzoltak, meg közlé­seket írtak, amelyeket nézni sem illik, nemhogy leírni. Azóta állok itt a lépcsőház­­ban, hogyan töröljem le és tűnődök, mint egy ősz Ham­let és töprengek, mikor is lesz megcsinálva az, aminek már négy éve a fenekére kellett volna verni. Hát ez az én nagy gondom, uram, ez itt a kérdés. De most már tu­dom, mit csinálok. — Mit, Szulejmán bácsi? — Alig várom azt az éjsza­kát, amikor megérkezik az el­ső őszi vihar. Akkor kitörök két ablaktáblát, a biztosító majd megcsináltatja. És nem lesz rajta festék. Két hónap múlva megint kettőt. Tavasz­ra rend lesz, fi­t «ü­.fl../- — Ötlet

Next