Kelet-Magyarország, 1971. november (28. évfolyam, 258-282. szám)
1971-11-26 / 279. szám
n. november 28. A szabályzó nem varázsige AZ UTÓBBI néhány esztendőben divatba jött nálunk a gazdaságtudomány. Ám mielőtt bármit szólnánk is erről az immár össznépivé váló tudományról, szögezzük le: nem rossz divat ez! Kétségtelen, hogy a közgazdaság bizonyos alapvető kérdőszavai — ez például: „mennyibe kerül", „milyen költségből mekkora eredmény várható” — jó igazodási pontot kínálnak termeléshez, értékesítéshez és mindezek köznapi megítéléséhez egyaránt. Úgy tűnik azonban, hogy olyan túlzások és tévhiedelmek is tapadnak ehhez a divathoz, amelyről sem a gazdaságirányítás változása, sem pedig a közgazdaságtudomány nem tehet. Figyeljük meg: ha a sarki zöldségboltban a frissnek jóakarattal sem nevezhető áruról érdeklődünk, megeshet, hogy válaszként rögtönzött kiselőadást hallunk a szabályozókról; ha élelmiszerüzletben kora délután már nincs kenyér, helyette felvilágosításokat kapunk az érdekeltségi rendszer ellentmondásairól, s a rövidárupultnál, ahol korábban netán csak a sztereotip közlés hangzott el, „kifogyott”, most némi szerencsével a rendeléspolitika és az árrés elvi összefüggéseiről is tájékozódhatunk, bővítsük ki a sort immár a vállalati gazdálkodás magasabb régióiból vett tapasztalati anyaggal; a nyilatkozatok, sajtótájékoztatók naponta visszatérő híradásaiból bárki tetszés szerint válogathat efféle példák között. A divat ugyanis, amelyre utaltunk, azt is jelenti, hogy a vállalati falakon belül zajló eseményeket — beleértve bizonyos hibákat, mulasztásokat — mind szélesebb körben indokolják ezzel vagy azzal a szabályozóval, ennek vagy annak a gazdasági törvényszerűségnek a hatásaival. Nos, a módszer, amely minden gond, hiba esetén már-már gépies reflexként ujjal mutat valamelyik szabályozóra, nemcsak azért téves és káros, mert felmentést ígér a helyi mulasztások következményei alól, egyszersmind elmarasztalja, netán alaptalanul, az éppen hibáztatott szabályozót. A probléma lényege abban összegezhető, hogy a gazdaságtudomány soha sehol — így természetesen most és itt sem — vállalta ezt a szerepkört, hogy a vállalati gazdálkodás valamennyi részletkérdésében, minden döntésárnyalatra kiterjedően, egyértelmű utasításjellegű szabálygyűjteményként értelmezzék. Ellenkezőleg: köztudomású, hogy gazdaságirányítású rendszerünk lényegi újdonsága éppen az, hogy a szabályozók határolta mozgástérben a vállalati döntések önállóak, következésképp az eredményes és a hibás döntések felelőssége is ebbe az önállósági körbe tartozik. Nyilvánvaló, hogy ha a szabályozók minden kisebb-nagyobb döntéshez automatikusan receptet adnának, akkor aligha lenne különbség a mai, illetve a korábbi tervutasításos irányítási struktúra között. ÁM HA MÁR a korábbi irányítási rendszert említettük, — hozzátesszük — természetesen a mai tanulságok levonása miatt —, hogy még akkor sem érvényesültek a tervutasítások olyan gépies automatizmussal, mint ahogyan azt sokan képzelik, hiszen a tervutasítások megvalósításának folyamatában is végtelen sok színárnyalatot kevert az összképhez a megvalósítók személyisége, az tehát, hogy — némi egyszerűsítéssel szólva —: jól vagy rosszul, okosan vagy félreértve, gondolkodva vagy rutinszerűen értelmezték-e egy-egy vállalatnál az adott tervelőírást? Ezek a személyi motívumok ma hatványozottabban érvényesülnek, hiszen a szabályozók eleve és nyíltan építenek az alkalmazók személyiségére, a döntésben felelősök képességeire, hozzáértésére, színvonalára. Gondoljunk csak arra a köznapi, mindannyiunk által jól ellenőrizhető példára : vajon mi az oka, hogy esetleg két közeli, azonos cikkeket árusító bolt úgy különbözik egymástól az áru választékát tekintve, mint ég és föld — pedig a szabályozók, sőt, az árubeszerzési lehetőségek is azonosak mindkettőjük számára? Nem létezik olyan gazdaságirányítás, amely egyazon színvonalra emeli a két bolt vezetőjét: az egyik szépen megvárja amíg az árut szállító kocsi megáll a bolt előtt, s azt árusítja, amit kap, a másik talpal, kutat, időt, fáradtságot szán rá, hogy növelje üzlete választékát. Itt azonban már-már halljuk az ellenérvet: ez a személyi eltérés is kapcsolatba hozható a szabályozókkal, hiszen nagy hiba ha a két, példaboltvezetőnek hozzávetőleg azonos a jövedelme, ez aligha ösztönöz arra, hogy a gyengébb is a jobb módszerét alkalmazza. Ez persze igaz — és igaz az is, hogy a szabályozók, köztük az érdekeltségi tényezők hatását nem lehet, nem szabad lebecsülni; gondolatsorunk sem azt célozza. Ám mégis, ismét hangsúlyozzák: a legtökéletesebb szabályozó sem pótol személyes képességeket, tulajdonságokat; olyanynyira nem, hogygazdasági életünkben egész sor példa jelzi: néha a szabályozó nyilvánvaló célzatával ellentétes döntések a helyi, vállalati érdeket sem szolgálják, indítékai tehát még a saját érdek túlhangsúlyozásával sem magyarázhatók, hanem csupán olyan — nevezzük így: gazdaságon kívüli okokkal — mint a tévedés, a hozzá nem értés, az érdekek hibás értékelése. A GAZDASÁGIRÁNYÍTÁS nem varázsigék gyűjteménye, amelyben elegendő csupán a szabályt kimondani, közzétenni ahhoz, hogy hatásai a lehető legjobban érvényesüljenek. Következésképp: a személyes felelősség nem csökken a végrehajtás folyamatában, még akkor sem, ha a központilag kiadott szabályozók vállalati végrehajtásáról van szó! T. A. JEGYZET Január előtt Soron kívül vállalta el négy cementelosztó konténer elkészítését Nyíregyházán a közúti gépellátó vállalat üzeme. A nem kis értéket képviselő berendezések egy árvízvédelmi célokat szolgáló út építéséhez kellettek sürgősen. A sürgősség sem talált volna azonban meghallgatásra, ha a tervezett munkákat illetően nem lett volna rendben az üzem szénája. A nyugodt, kiegyensúlyozott munka a célul kitűzött feladatok teljesítésének alapja, feltétele a tervszerűség, a folyamatosság, az előretartás. A jól előkészített éves program is hozzájárult ahhoz, hogy például a nyíregyházi cipőgyár már eleget tehetett minden exportmegrendelésnek, s terven felül bekapcsolódhatott a kishatármenti árucsere-forgalom igényeinek kielégítésébe. Még így, ezzel a „megfejeléssel” is határidő előtt 10 nappal fejezik be éves tervüket. Az időjárás által befolyásolt építőiparban különösen fontos a rátartás, a jó időjárási viszonyok, maximális kihasználása. Néha elegendő egy-két napos késés is ahhoz, hogy utána hónapokig álljon a munka. Mint például a sóstói orvosi rendelő esetében is, ahol a kezdeti gyors munkát szinte fél évre megállította a tervezésnél, illetve az anyagok biztosításánál elkövetett pontatlanság. Pedig a falak már nyár óta állnak, csak a tető hiányzik. Akad természetesen a fordítottjára is példa. 215 milliós termelési értéket elérve, már november 7-re teljesítette éves tervét a Nyíregyházi Közúti Építő Vállalat. Előre dolgozik a Nyíregyházi Tanácsi Építőipari Vállalat is; több, év végéig átadásköteles munkát fejeztek már be. A csatornaépítés korábbi befejezése teszi például lehetővé, hogy a nyíregyházi Puskin utca korszerűsítve, még e hónap végén átadásra kerüljön. Az eredményes munkát, egy cél határidő előtt való elérését azonban soha ne kövesse a babéron való ülés. Hiszen egy év sikerének alapjait nem januárban, hanem az előző évben kell lerakni, legalábbis elkezdeni. A jövő évi tervszerű felkészülést kezdik meg már karácsony előtt a cipőgyáriak, amikor a szabászat megkezdi az 1972-re elfogadott típusú lábbelik anyagának leszabását. Nem új dolog ez. Sok helyen szereztek már be anyagot a jövő évi munkához, folyik a szerkezeti elemek előkészítése a januárra beütemezett termékek gyártásához. Több hónapra elegendő öntőhomokkészlettel és vasadalékkal látta el magát például a kisvárdai vasöntöde, ugyancsak biztosította a jövő évi kezdéshez a fenyőfűrészárut a Nyíregyházi Asztalosipari Ktsz. A mátészalkai gépjavító félkészáruraktárában már tárolják azokat az üzemben leszabott vasanyagokat, amelyeket a januárban kezdődő munkához, a mindent felhordók készítéséhez szántak. . Alig másfél hónap alatt csodákra senki sem képes, azonban akarattal, tervszerű felkészüléssel közelebb ehet jutni a célhoz és előkészülni a következő feladatok megvalósításához. S ahol az év közbeni mulasztások miatt hajrákra van is most szükség, ott sem feledkezzenek meg a következő év előkészítéséről! Tóth Árpád CTLCT-MAGYARORSZAG Saffer Az élő munka ára Munkaerő-gazdálkodási gondok a mátészalkai ÉRDÉRT-nél Nem teljesíti idei tervét az ÉRDÉRT Vállalat 13. számú mátészalkai telepe. Az okok, hogy miért nem, nagyon összetettek. Az egyik alapvető ok a vállalat komoly munkaerőgondja. Egész éven át átlag félszáz munkás hiányzott a termelésből, és e pillanatban is legalább 60—80 embert — elsősorban férfiakat — alkalmaznának fizikai munkára, ha lenne jelentkező. De nincs! Mert mindenki azt kérdezi először: mit kell csinálni és mit tudnak fizetni ezért? — és bizony a második kérdésre válaszolva nem volna mivel dicsekedni. ei tudnak versenyezni Gondjaik gyökerét tíz évre lehet visszavezetni. 1961 január elsejével vette át alig egyéves telepüket az ÉRDÉRT Vállalat. Már akkor a telepiek között a legalacsonyabb bérszinttel indították őket. Azóta ez természetesen évről évre növekszik, ugyanolyan arányban, mint a többi telepen, de miután a kezdő alap alacsony volt, a különbség megmaradt. S ezt az utóbbi egy-két évben nagyon érzik. Nem tudják felvenni a versenyt bérek dolgában a Mátészalkára települő gyárakkal. — Hozzá kell tenni, hogy a feladatot munkásaink nagyobb része rendkívül kemény fizikai munkával és nem éppen a legideálisabb körülmények között végzi. — húzza alá a fentieket Benedek Lajos telepvezető. — A szabad ég alatt, tűző napon, esőben, fagyban,, hóban rakodják, darabolják, osztályozzák, mérik a fát. — És éppen ezekhez a munkákhoz hiányzik leginkább a munkaerő. Pedig igyekszünk ezeket viszonylag jobban megfizetni — kapcsolódik a beszélgetésbe Szabad Sándor szb-titkár. Belső feszültségeit Mutatja a kimutatásokat az elmúlt tíz hónapban kialakult átlagbérekről. A rakodók 3058 forintot, a darabosok 2258 forintot, a vontatások 2363 forintot, a rönkosztályozók 2476 forintot kerestek. Ezekben az összegekben szerepel a túlórák bére is! És hogyan, milyen áron tudták ennyire is megfizetni a sokszor embertelen körülmények között dolgozó munkásokat? Olyan áron, hogy például az anyagbemérők — akik szinte kizárólag nők — ezerforintos átlagkeresetért dolgoztak, szintén a szabadban, 4,50—6,5 forintos órabérben. És alacsony az átlagbérük a karbantartó szakmunkásoknak is: 10,50 forint. A szakmunkások arra hivatkoznak: „kevés a bérünk, kevesebbet keresünk, mint egy segédmunkás”. Igazuk van. Az említett segédmunkások meg arra: „ilyen munkáért másutt többet fizetnek, de ha kevesebbet is keresnénk, legalább jobb körülmények között dolgoznánk.” Nekik is igazuk van. A telep vezetői is tudják ezt, de tenni nem tudnak semmit, a bérszintet tartani kell. Ez 1814 forint, és ebben az összegben már benne van a telepvezető és a legalacsonyabb fizetésért dolgozó segédmunkásnő bére is. Ezzel szemben az elmúlt tíz hónapban 1955 forint volt a fizikai munkások átlagbére. Nyolc százalékkal lépték túl a bérkeretet, hogy megtarthassák a munkásokat ott, ahol legjobban szorított a munkaerőhiány. A telepen 1971-ben háromszázalékos bérfejlesztést terveztek — a hatékonyság függvényében. Ahhoz, hogy ezt a „nem is olyan sok” átlagos béremelést végrehajthassák, 15 százalékkal kell növelniük a munka hatékonyságát. Ám a munka nem ment olyan jól — már a tervezett szerint nem —, a béreket viszont emelni kellett. Megkéselt átadási fluktuáció Itt kell szólni a másik alapvető okról, amiért nem teljesítheti ez évi tervét a mátészalkai ERDÉRT-telep. Ez pedig, hogy műszaki fejlesztésről nem igen esett szó itt az elmúlt egy évtizedben. Csak most, 1971-ben kezdődött meg az a nagyarányú fejlesztés, amelynek befejezéséig, az ötéves terv végéig 50 milliót költenek a közel ezer embert foglalkoztató telep korszerűsítésére, elsősorban gépesítésre. A beruházások egy részének már az idén meg kellett volna valósulniuk. Erre tervezte a vállalat a telep idei munkafeladatait. A létesítmények átadása azonban késett, ráadásul a késve felépült új fűrészüzem munkaerőhiány miatt most is csak egy műszakban termel. — Gátolja a termelést, hogy nagy a munkaerőmozgás — mondja Benedek Lajos telepvezető. Csak ez év első tíz hónapjában a munkáslétszámnak csaknem egyharmada kicserélődött. Sok jóel stabil munkásunk elment. — Ez is az oka, meg a már elmondott problémáin, hogy a munkafegyelem fellazult — folytatja a gondolatot Szabad Sándor szb-titkár. Nem a munka közbeni lógásról van szó, hiszen ha, bejönnek a telepre, hajtanak, mert mindenkinek kell az pénz. De emelkedett a hiányzások száma. Az igazolatlanoké is. A még „igazolt” távollét is sok esetben nagyon átlátszó. Mert mit tethet a munkavezető? Igazol, mert könnyen odamondják a munkások, „veszem a munkakönyvemet.” És ez nema üres fenyegetés. Mátészalkán ma már nem nehéz munkát kapni. Olyat mindenképpen, amit itthagynak. Kiríró esetek — és a kiút növekedett a táppénzes betegek száma is. Ezt lehet azzal magyarázni, hogy a fizikai dolgozók létszámán belül nőtt a női munkás-13 aránya, akik például könynyebben megfáznak, mint a férfiak. De nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy szeptemberben 12 beteg dolgozót látogattak meg és közülük hatnak kellett letiltani a táppénzét, mert a látogatók a földjén, krumpliszedés közben találtak a betegre. Ugyanígy gyakoribbak az úgynevezett „tizennyolcnaposok”. Ezek olyan emberek, akik egy hónapból csak a családipótlék-jogosultsághoz szükséges munkanapokat dolgozzák le. Ha ezek kirívó esetek is, mindenképpen károsak, bomlasztó hatásaik van a kollektíva fegyelmére. Mi lehet a kiút a jelenlegi súlyos helyzetből? — Mindenekelőtt vállalatunknak felül kell vizsgálni a bérgazdálkodásunkat, alapjaiban kell változtatnia telepünk jelenlegi bérezési rendszerén. Tovább kell javítani a munkahelyi körülményeket. Ehhez gyorsítani kell a beruházások menetét, a gépesítést, az új technológia bevezetését — fogalmazta meg röviden a telep vezetője. Ezekre annál is inkább szükség van, mert az ÉRDÉRT mátészalkai telepére az ötéves terv végén már nagyobb rész jut a népgazdaságunk számára nagy értéket képviselő szovjet fenyőgömbfa-szállítmányok feldolgozásából. Nem lehet közömbös, lesz-e elegendő munkáskéz ehhez. Kádár Edit aj,én messze tőlünk, egy házmester vendége voltam. Amint mondom, házmesternek, nem pedig felügyelőnek, mert ez valóban mestere a háznak. Már régen nyugdíjba mehetett volna, de esze ágában sincs, mégpedig azért, mert rendben van a szénája, ég a keze alatt a munka, s ha valaminek nekifog, aranyat ér. Az öreg is szereti a tévészvevést, a lakók meg őt. Négy éve az egyik lakótelepen lett házmester. És most az övé a szó: — Azt szoktam mondani: a tisztaság tisztesség. Nálam ragyognak a lépcsőház ablakai, persze csak azok, amelyeket elérek. Ha a légy rászáll, bizonyisten, leül rajta. A lépcső kövei sem szürkék, mint másutt, hanem csillognak az első emelettől a tizedikig és nemcsak ott, ahol a papok táncolnak. Az a tapasztalatom, hogy a tiszta lépcsőházra mindenki vigyáz, így volt,aképpen fél munkát végzek. Fiatal korom kedves írójánál, Nagy Endrénél olvastam ezt a mondatot: „Ha nem akarod, hogy a padlóra köpjenek, keféld fényesreHát én nem cifrazom uram, én ezt teszem és a fiam is erre oktatom, aki mérnök, mert ez a mondás az élet más területén is érvényes. De azért nekem is van gondom. — Hegyezem a fülem, Szulejmán bácsi. — Hát az, hogy modern tervezésű épület lévén nem boldogulok az emeletek ablakaival. Csupa festék. És mi benne a modern? Alighanem az, hogy egyiket sem lehet kinyitni. Csak szakember tisztíthatja. Mondom egyszer a felettesemnek az ingatlankezelőben, mire ő: — Sose fárassza magát Szulejmán bácsi, nemsokára jön az ablaktisztító. Jött is, de nem volt benne köszönet, csak morgott, mint a bolhás kutya. — Ez nem az én dolgom —mondta végül. A festéket még az építőknek kellett volna eltüntetni. Még a beköltözés előtt. Szörnyen furcsállottam, hogy az ifjút maga határozza meg, mi pászol a munkaköréhez. A rest embernek sok ünnepe van, neki ma is volt egy, gondoltam és nem írtam alá a munkalapját. A nyár végén megint szóltam a főnökömnek: — Jól van Szulejmán bácsi — mondta —, most egy ablaktisztító brigádot küldök. A brigád megérkezett, két emberből állt, de a hátukon valahogy nagyon imbolygott a létra, a kezükben meg a vödör. Vártam, hogy mi történik. Kerülték is az ablakot, mint a kutya a pipafüstöt. Aztán a pincébe a meleget szállító csövek mellé feküdtek és addig fújták a lóbőrt, míg le nem járt a munkaidejük. Mióta ez a brigád kipihenten távozott, egyetlen ablaktisztító sem járt nálunk, annál többen Finnországból, Moszkvából, Ungvárról, Londonból, sőt még Tokióból is, mert nálunk ilyen emberek laknak, kérem. El ne felejtsem mondani, kérem, hogy a nyáron jártam Lipcsében, meg Brünnben és megnéztem, milyen pofon egyszerűen csinálják ők az ilyesmit. Mert ott is öregek a házmesterek, vagy egyáltalán nincsenek. A munkát gépesített takarítóbrigádok nyakába akasztották. És most nézze kérem a mi ablakainkat. Az építők festékét már vastagon belepte a négyesztendős por, amelybe emeletenként fiatal és járatos kezek különböző ábrákat rajzoltak, meg közléseket írtak, amelyeket nézni sem illik, nemhogy leírni. Azóta állok itt a lépcsőházban, hogyan töröljem le és tűnődök, mint egy ősz Hamlet és töprengek, mikor is lesz megcsinálva az, aminek már négy éve a fenekére kellett volna verni. Hát ez az én nagy gondom, uram, ez itt a kérdés. De most már tudom, mit csinálok. — Mit, Szulejmán bácsi? — Alig várom azt az éjszakát, amikor megérkezik az első őszi vihar. Akkor kitörök két ablaktáblát, a biztosító majd megcsináltatja. És nem lesz rajta festék. Két hónap múlva megint kettőt. Tavaszra rend lesz, fit «ü.fl../- — Ötlet