Kelet-Magyarország, 1974. május (31. évfolyam, 100-125. szám)

1974-05-01 / 100. szám

Kommentár Baráti munkalátogatás után Már az előjelek is kedve­zőek voltak, amikor a múlt hét végén, Joszip Broz Tito és Kádár János, a magyar és a ■jugoszláv tárgyalócsoport élén találkozott egymással főváro­sunkban. A jugoszláv lapok kiemelték, hogy Tito elnök budapesti „baráti munkalá­to­­gatásán közvetlenül és kötet­lenül cserélhetnek véle­ményt” a tárgyaló felek. A belgrádi Borba kiküldött munkatársa tudósításában nem csak az államfőnek ki­járó, legnagyobb tiszteletadás­ról számolt be, hanem a me­leg baráti hangulatról is.­­Az általános benyomás, hogy a fogadtatásban megnyilvá­nult Kádár és Tito elvtárs személyes barátsága” — je­lentette lapjának. A legnép­szerűbb belgrádi újság, a Po­litika ,,az együttműködés tar­tós hídjai” címmel közölte a látogatás eseményeit. Tito elnök azóta hazauta­zott, s a magyar—jugoszláv tárgyalásról megjelent a közös közlemény. Ez rögzíti a Kádár János bm­onci látogatá­sa óta a magyar—jugoszláv viszonyban bekövetkezett, örvendetes fejlődést hangsú­lyozva, hogy a két ország kapcsolata sokrétűen fejlődik, amint hogy szélesedik az MSZMP és JKSZ együttmű­ködése is. A kölcsönös meg­ismerést segíti időről-idő­re a két ország vezetői közötti vé­leménycserék, s az eddigi, kézzel fogható fejlődés ked­vező feltételeket alakított ki a hosszú távú együtműködés­­hez. Része van ebben a ma­gyar—jugoszláv gazdasági együtműködési bizottságnak. El ne feledjük a közelmúlt eseményei közül: a nemrég aláírt egyezmény az Adria olajvezeték megépítéséről nem az egyedüli jele gazda­sági kapcsolataink bővülésé­nek. A legutóbbi egy év alatt a magyar—jugoszláv árucsere mintegy 30 százalékkal nőtt, s az idén valószínűleg eléri a 170 millió dollárt, ami vi­szont távolról sem jelenti azt, hogy e téren, különösen a termelési kooperációban min­den lehetőséget kimerítettünk volna. A magyar—jugoszláv köz­lemény rámutat, hogy a szí­vélyes és elvtársi légkörben folytatott megbeszélés jól szolgálta a két párt, a két­ or­szág baráti együttműködésé­nek ügyét. A két állam együttműködése megfelel a két szocialista ország és népe érdekeinek. Magyarország és Jugoszlávia tiszteletben tart­ja a szocializmus építése út­jainak és a két ország nem­zetközi helyzetének sajátossá­­gait. A nemzetiségek javára tett minden lépés hozzájárult népeink barátságának elmé­lyítéséhez, kapcsolataink erő­sítése pedig a szocializmus, a haladás, a béke érdekeit szol­gálja. Az alapvető nemzetközi kérdésekben a magyar és a jugoszláv álláspont megegye­zik, vagy közel áll egymás­hoz. A két tárgyaló csoport üdvözölte a nemzetközi fe­szültség csökkenését, de fi­gyelmeztetett arra, hogy lé­teznek az enyhülést veszé­lyeztető­­ gócok, amelyek fel­számolásáért harcolni kell. Mindkét ország változatlanul készen áll arra, hogy további erőfeszítéseket tegyen a tar­tós békéért, a nemzetiközi biz­tonság erősítéséért, a bé­kés egymás mellett élés elvé­nek érvényesítéséért. Joszip Broz Tito, az ered­ményes tárgyalás után baráti látogatásra hívta meg Kádár Jánost Jugoszláviába, a köl­csönös véleménycsere gya­korlatát tehát minden jel sze­rint tovább folytatjuk, úgy, amint az megfelel népeink, a szocializmus, a béke osztha­tatlan érdekeinek. Nixon a Watergate-ügyr újabb fejleményeiről Richard Nixon elnök a „Watergate-üggyel” kapcso­latban a rádió és a televízió útján fordult az amerikai néphez. Mint kö­zölte: a képviselőház jogügyi bizottságának átnyújtja azt a több mint 1200 oldalt, amely a tanácsadóival folytatott beszélgetéseit rögzítő magnó­szalagról készült, erre az ügyre vonatkozóan azt is kö­zölte, hogy mindezeket a dokumentumokat a sajtó rendelkezésre bocsátják majd. Nixon azt mondotta, hogy utasította Fehér Házban é­s a republikánus párt megfe­lelő bizottságában tevékeny­kedő munkatársait, hogy tel­jes mértékben működjenek együtt ennek a vizsgálatnak a lefolytatásában. A továb­­bik­ban megjegyezte, hogy már több mint egy éve kü­lönböző állítások hangzanak el és hírek terjengenek ar­ról, hogy ő is részt vett az ügy eltusolására irányuló kísérletben. „Úgy gondolom, hogy az amerikai népnek és a kong­resszusban helyet foglaló képviselőinek ismerniük kell a tényeket és a bizonyítéko­kat, — mondotta Nixon. — Azt akarom, hogy ne marad­jon fenn semmi olyan ké­tely, hogy az elnöknek vala­mi titkolni valója lenne eb­ben az ügyben. Minden, amit megelőzően mondtam — igaz. Nem tudtam előze­tesen a Watergate szállóba való behatolásról, sem az ügy elleplezésére irányuló kísér­letekről. Amikor pedig tu­domást szereztem ezekről, erőfeszítéseim arra irányul­tak, hogy megállapítást nyerjenek a tények és érvé­nyesüljön az igazságszolgál­tatás.” „Mi a nagy lehetőségek korszakában élünk, — foly­tatta az elnök — Olyan időkben élünk amikor meg van a lehetőség a közel-ke­leti béke biztosítására. Vé­gül pedig részesei vagyunk annak a folyamatnak, amely az emberiség által a nukle­áris fegyverzet korlátozásá­hoz fűzött remények megva­lósítása felé vezet, annak a folyamatnak, amely folyta­tódik amikor néhány hét múlva Moszkvában ismét ta­lálkozom a Szovjetunió ve­zetőivel. Azon az úton va­gyunk, amely a jelenlegi és a jövő nemzedékek tartós békéjének megteremtéséhez vezet. Az Egyesült Államo­kon belül fontos munkát kell elvégeznünk az infláció kor­látozására, az energetikai erőforrások fejlesztése és a gazdaság erősítése érdekében. Minden nap, amelyet a Wa­­tergate.ügy felemészt, elve­szett nap annak a munká­nak a számára, amelyet az elnöknek és a kongresszus­nak kell végeznie az ameri­kaiak jólétét, biztonságát és életét érintő fontos problé­mák megoldásáért” — mon­dotta Nixon. Maréi jelentés a­­G Golan-fennsíkról Egy szíriai katonai szóvi­vő kedden reggel Damasz­­kuszban bejelentette, hogy az elmúlt éjszaka a Golan­­fennsíkon lezajlott harcok során a szíriai erők megsem­misítettek három izraeli harckocsit és harcképtelenné tettek több ellenséges kato­nát. A Golan-fennsíkon és a Hermon-hegy körzetében 49. napja tartó, meg-megújuló összecsapásokkal foglalkozó parlamenti felszólalásában Mose Dajan izraeli hadügy­miniszter hétfőn „kemény el­lencsapással” fenyegette meg Szíriát. A hadügyminiszter egy ellenzéki képviselő vita­indító nyilatkozatát cáfolva leszögezte, hogy az Egyesült Államok mind ez ideig sem­­­miféle nyomást sem gyako­rolt Izraelre annak érdeké­ben, hogy a tervezett csapat­­szétválasztás során ürítse ki a Golan-fennsíkon 1967-ben megszállt arab területeket. Portugáliai helyzetkép A portugál katonai junta hétfői rendeletével nemzeti ünneppé nyilvánította máru­s elsejét. Egyben felhívta a la­kosságot, hogy rendbontás nélkül, fegyelmezetten vo­nuljon fel. A baloldali pár­tok és a szakszervezetek szin­tén felhívták tömegeiket, hogy minél nagyobb szám­ban vegyék ki részüket a csaknem félévszázada első szabad május 1. megünnep­léséből. És nyilvánítsák ki támogatásukat a katonai jun­­ta iránt. Portugália katonai vezetői hétfőn hozzájárultak, hogy hazatérhessen száműzetésé­ből dr. Alvaro Cunhas, a Portugál Kommunista Párt főtitkára. A fasiszta rezsim még az ötvenes években be­­börtönözte a kommunista po­litikust akinek 1961-ben si­került megszöknie börtönéből és emigrálnia. A DPA érte­sülése szerint dr. Alvaro Cunhai kedden repülőgépen megérkezett Lisszabonba. JU* A J Éi í Mig* -H firl Waffl HPWs» A Novosztyi Sajtóügynökség cikksorozata Mi tiszsértik ? 3. Az áradás szintje Kínában a legutóbbi 15 esztendőben végbement ese­mények arról tanúskodnak, hogy Mao Ce-tung egy bizo­nyos szakaszban arra a kö­vetkeztetésre jutott, hogy a szocialista felépí­tény, amely a Kínai Népköztársa­ságban a kínai forradalom győzelmét követő első tíz esztendőben létrejött, le­küzdhetetlen fékjévé vált ama kísérleteinek, hogy Kí­nát a marxizmustól-leniniz­­mustól igen távoli, saját sé­mája alapján alakítsa át A hatvanas évek második felé­ben éppen ezért agyalta ki az úgynevezett „kulturális for­radalmat”. A KKP Központi Bizottságának a IX. párt­­kongresszus (1969. április) elé terjesztett beszámolója hang­súlyozta: „A jelenlegi nagy proletár kulturális forrada­lom ... a felépítmény terüle­tén végbemenő hatalmas for­radalom”. Más szóval: ennek az úgynevezett „kulturális forradalomnak” a fő célja az volt, hogy megtörje a Kínai Népköztársaságban szocialis­ta alapon létrehozott szocia­lista felépítményt és hogy helyette felépítsen valami mást, ami megfelel Mao Ce­­tung terveinek és elgondolá­sainak. A KKP X. kongresszusának o­kmányaiból és a sajtó pub­likációiból kitűnik, hogy a „kulturális forradalomnak” ezt a fő feladatát, végrehaj­tásának drákói módszerei elle­­nére, nem sikerült teljesítenie A KKP X. kongresszusa elé terjesztett beszámoló megál­lapította, hogy „nagy figyel­met kell fordítani a felépít­mény területén folytatandó osztályharcra”. A három szerkesztőség (a Zsenmin Zsipao című lap, a Vörös Zászló (Hungcsi) című folyó­irat és a Csiefangcsün Pao című lap szerkesztősége) 1973. december 31-én megje­lent újévi cikke még határo­zottabban jelentette, hogy „ezután is folytatni kell a felépítmény területén a szo­cialista forradalmat”.­­ A fő célon — „forradalom a felépítmény területén” — kívül a „kulturális forrada­lomnak” nyilvánvalóan két más célja is volt: A párt- és államapparátus teljes meg­tisztítása a marxizmus-leni­­nizmust szilárdan követő és ennélfogva Mao Ce-tung szá­mára alkalmatl­s személyek, tffl. a propaganda midién el­érhető eszközével, sőt, fenye­getések révén a kínai lakos­ság (beleértve az iskolás kort még el sem ért gyermekeket is) fejébe erőszakosan bele­­súlykolni Mao Ce-tung „esz­méit”, mint egyetlen olyan ideológiát, amelynek mostan­tól kezdve Kínában uralkod­nia kell. Nyilvánvalóan azért, mert a „kulturális forradalomnak” nem sikerült véglegesen meg­oldania ezeket a feladatokat, fogadták el a KKP X. kong­resszusán a „kulturális for­radalom többszöri végrehaj­tásának” tételét, sőt e töme­ges politikai kampányok „hét-nyolc évente való meg­ismétlődéséről” még valami­féle „objektív törvényt” is „feltártak”. Ugyanezek az okok húzódnak meg a KKP új szervezeti szabályzatában rögzített, a párttagokhoz szó­ló ama felhívásban, hogy „bátran haladjanak szembe az árral”, és ennek kedvéért még „a pártból való kizárás­ra, börtönbüntetésre, válás­ra”, sőt „életünk feláldozásá­ra” is álljanak készen. A kí­nai forradalom győzelme után 25 esztendővel, olyan körülmények között, amikor a KKP kormányzópárt, a pártta V­khoz intézett ilyen felhívásnak a KKP szerveze­ti szabályzatába való beikta­tása csak egyet jelenthet: az új KKP-ben is, ammelynek ideológiai alapjává Mao „eszméit” nyilvánították az „ár”, vagyis a túlnyo­mó többség továbbra is szembehelyezkedik a „nagy kormányos” eszméivel, irány­vonalával és alapelveivel. Mindez múlhatatlanul nyugtalanítja Mao Ce-tungot és híveit. A 80. életévén már túl járó Mao Ce-tung siet, mert attól fél, hogy nem tud­ja befejezni azt, amit kigon­dolt. Képletesen szólva Mao Ce-tung most az olyan gát­építőre emlékeztet, aki a kö­zeledő áradást várva tudja, hogy ha ma nem sikerül a gátat idejében felhúzni, ha akárcsak egy méter is hiá­nyozni fog a szükséges szin­tig, akkor mindent elmos az áradás. Mao Ce-tung számára ez a „szint” a következőket jelen­ti: 1. „A felépítmény terüle­tén folyó forradalom” befe­jezése, vagyis olyan új fel­építmény létrehozása Kíná­ban, amely azután is meg­őrizné Kínán belül Mao „eszméit”, amikor ő már le­lép a színről. Ennek olyan felépítménynek kell lennie, amely lényegében meg van fosztva minden demokráciá­tól, de formailag rendelkezne a demokrácia valamiféle je­gyeivel. Ellenkező esetben ugyanis Mao Ce-tungnak a maoista Kínában megvalósí­tandó eszméi elveszítik vonz­erejüket más népek, különö­sen a „harmadik világ” or­szágai számára. Ezt pedig a maoisták semmiképpen sem engedhetnék meg maguknak, mivel nemcsak az ázsiai, ha­nem az afrikai, sőt a latin­amerikai népek vezéreinek is szeretnék feltüntetni magu­kat. 2. Az egész kínai társada­­lom teljes megtisztításának folytatását, felülről lefelé, mindazoktól, akik nem he­lyeslik vagy nem teszik ma­gukévá Mao „eszméit”, „bölcs” irányvonalát és el­veit. Ezzel kapcsolatban meg­állapítható, h­ogy a „kulturá­lis forradalom” időszakában végrehajtott tisztogatás min­den borzalma ellenére ez ide­ig — Kuo Mo­ zso kivételével a kínai értelmiség egyetlen képviselője sem helyeselte nyilvánosan „a nagy kormá­nyos” cselekedeteit. Inkább a halált választják (mint Lao Se ismert író és drámaíró, jeles közéleti személyiség, Teng To, a Zsenmin Zsipao főszerkesztője és mások), mint eszmei meggyőződésük elárulását. A Kínai Nemzeti Felszabadító Hadseregben is totális tisztogatásra lehet számítani. Mao Ce-tung 1967-ben elhatározta, hogy a „kulturális forradalmat” a hadseregre is átvit.­ A Vö­rös Zászlóban cikk jelent meg, amely arra szólított fel, hogy a hadseregből „ki kell taszítani az osztályellenség maroknyi csoportját”. Ké­sőbb azonban számos oknál fogva és elsősorban attól tartva, hogy az országban az önkény ellen polgárháború robbanhat ki, ideig-óráig el­halasztotta ezt a tervet. Mert az idő sürgeti a „nagy kormá­nyost”, aki aligha fog egy ét­er­i­­s azzal, hogy az általa megteremtett rendszer fls támasza, a hadsereg a pa­rancsnoki állományban vég­rehajtandó alapos tisztogatás nélkül maradjon. S. Mao „eszmélne*” niai uralkodó ideológiának to­vábbi meggyökereztetése az országban, ahol nemcsak a marxizmus­ leninszi­raa, de még a kínai népben mélyen» gyökeret vert konfuciánus­­dogmáknak sem maradhat hely. 4. Végül olyan nemfigetc megszilárdítása a vezető­ tisztségekben, akik nemcsak határtalanul hűségesek sze­mély szerint Maohoz, és a végsőkig készek harcolni a maoista ideológia megvalósí­tásáért, hanem akik egyéni képességek folytán nem al­kalmasak arra, hogy a jövő­ben saját „izmusaikkal” je­lentkezzenek. S bár perma­nens tisztogatások folynak, hogy Mao Ce-tung „proletár stábját” megtisztítsák az ösz­­szes gyanús és meg nem fe­lelő személyektől,­­mégha az illetők évtizedeken át egy fogatban is voltak a „nagy kormányossal”, mint Liu Sao­­csi, Lin Piao, Csen Po-ta stb.) — mindezek ellenére a helyzet a jelenlegi pekingi csúcsvezetőségben távolról sem szilárd. Következik: Három moz­galomból kettő FELICE CHILANTI: Három zászlót Salvatore diussianónak s. A bokrok közt gubbasztva várta ki az éjszakát; füvek­kel, nyállal meg kitépett bokrok friss földjével gyó­­gyítgatta a sebet. Aztán Montelepre határában be­kopogtatott egy parasztház­ba, fiatalasszony nyitott aj­tót, gyertyával a kezében. Csak a vállára dobott fekete nagykendő takarta hálóruhá­ját. Férje nem volt otthon. A monrealeai piacra vitte be a krumplit meg a tojást. A gyerekek aludtak. Giuliano nagyon elfáradt, sebe egész úton vérzett. Vé­­gigzuhant a vetett nagy ágyon, a géppisztolyt maga mellé tette a takaróra. Rábízta magát a nőre — a szomszédjuk volt —, ám ami­kor átküldte anyjához, hogy hívjanak orvost, mégis fi­gyelmeztette : — Vigyázz magadra, az ablakból nézlek, és ha lá­tom, hogy rossz társaságban jössz vissza, akkor nem lá­tod többé a gyerekeidet. A két kisfiú, meg a kis­lány, már nagyobbacskák, megismerték és rámosolyog­tak ágyacskájukból. Anyja hamar megjött a doktorral. Szenvedélyes, gyöngéd volt a találkozás anya meg a fia közt. Az asz­­szo­n­y nem esett kétségbe, csak némán sírt, és fia haját simogatta, fiáét, aki ilyen erősnek és nagynak mutat­kozott a veszélyben. Nem akart tudni semmit. Az asszony viselkedéséből látszott: úgy érzi, a végzet teljesedett be, hiszen lelke mélyén mindig is attól félt, azt várta, hogy egyszer ilyen körülmények közt találkozik a fiával: egy seb, egy gép­pisztoly és a végleges szakí­tás a társadalommal. De szakítás volt ez egyál­talán? Akkortájt Szicíliában a lakosok többsége törvényen kívüli életet élt. Az orvos rendbe tette a se­bet, az orvosságokat magával hozta. Egy szó sem esett a doktor és betege közt. Csak akkor szólalt meg Giuliano, amikor az orvos már a táskáját csukta be: — Uraságod orvos, nem pedig zsaru. — És mivel a másik hallgatott, hozzátette: — Mennyi idő múlva indul­hatok el? — Lovon akár holnap. — A jóisten áldja meg a doktor urat! — És Giuliano anyja megcsókolta a kését, amely meggyógyította fia se­bét. Másnap este Giuliano út­nak indult a hegyekbe. Meg­kezdte hosszú, tragikus, vér­rel és rettegéssel kísért út­ját. Szüksége volt egy lóra, anyja tehát elment a bérlő­höz, fia barátjához. Sötéte­déskor egy szép pej kancát vezettek végig a dülőúton Montelepre határáig. Az anya is ott várta Giulianót, két tarisznya élelemmel és ruhaneművel. Turiddo este lovagolt vé­gig a kihalt vidéken: egyedül volt, keze ügyében, a nyereg oldalán, egy ronggyal leta­karva a géppisztoly, tudja, hogy most minden akadályon gyilkolva kell átjutnia. Távo­li autózúgásra, öszvértrappo­­lásra, járőrök hangjára keze máris a fegyver markolatán. Késő éjjel ért a kastélyba, a magaslat tetejére. A her­cegnő bérlője szobát adatott neki. Az övé volt a gabona,­­ amelyet Giuliano a mokk­ába vitt Tudta, hogy a fiú be­csületesen viselkedett: ölt, ha nem köpött. Nagy utat fogsz még megtenni, Turiddo, aki némán cselekszik, az a ma­gasba jut Pár nappal később, immár teljesen gyógyultan, Giuliano elküldte a csőszöket a hűsé­ges monteleprei fiúkért, jöj­jenek el hozzá. Giuliano so­kat gondolkodott Kész ter­vei voltak már. A kastélyba eljött a két Cucinella, Pis­­ciotta, Passatempo és még néhányan. Mannino és Ter­­ranova messze jártak, de va­laki majd értesíti őket Giuliano elhatározta, hogy kiszabadítja a börtönből Francesco bácsit meg a töb­bi foglyot. A bérlő habozott: „Meg kéne beszélni a dol­got Gnazio bátyámmal” — mondta, ő volt az erős mo®­­realei cosca maffiafőnöke. Passatempo is azt taná­csolta, hogy a maffia jóvá­­hagyásával cselekedjék. (Folytatjuk

Next