Kelet-Magyarország, 1982. december (39. évfolyam, 282-306. szám)

1982-12-31 / 306. szám

KM ÚJÉVI MELLÉKLET Tiszatokról indult nBm&i­tit&C Bemutatjuk Tácsik Jánost A Képző­művésze­ti Főiskola negyedéves hallgatója Tácsik János, aki 1959-ben Tiszalökön született. Festő szakon tanul, Sváby Lajos a mestere. Ked­veli és szívesen használja képeihez az olajat, a temperát és a vegyes technikát. Az itt közölt toll- és ecsetrajzok egy-egy festmény előtanulmányaiként készültek. Látha­tók, hogy Tocsik Jánost elsősorban az emberi arc, tekin­tet és test kifejező ereje ragadja meg. Korábban készí­tett tájképeket és csendéleteket is, most leginkább az asszociatív úton felépített kompozíciók érdeklik. Szíve­sen merít a görög mitológiából is. A Képzőművészeti Főiskola Kodály-pályázatán díjat nyert. Legközelebbi tervei között szerepel, hogy a diploma után az ötödévet a főiskola művészképzőjén tölti. Az újságolvasás szertartásnak számított Törz­sas­z­tal­ok emléke Régi idők hangulatát idézi, ha manapság azt halljuk va­lakitől, beülök a kiskocsmám­ba. Alig kell ötven, hatvan évet visszaforgatni az idő ke­rekét, s máris kiderül, vala­mire való hivatalnok, iparos vagy kereskedő, az úri osztály tagjairól nem is szólva, el­képzelhetetlennek tartotta volna, hogy ne legyen egy kedvenc törzsasztala valahol Nyíregyházán. Ám hogy ez a megszokott hely hol is volt, azt már a társadalmi és a va­gyoni helyzet, a hivatali pozí­ció és rang határozta meg. Nyíregyháza történelmének kiváló ismerője, dr. Katona Béla, a Bessenyei György Ta­nárképző Főiskola irodalmi tanszékének docense gyakran bukkant rá a régi feljegyzé­sekben, hallotta az egykori el­beszélésekben, mit jelentett a századforduló, a két világhá­ború közötti idő polgárainak megszokott, hétköznapi élete. A beszélgető főnök — Egészében véve nyugal­masabb volt a világ. Még a hivatalban dolgozó emberek sem siettek állandóan, mint ma tapasztalni. Nemcsak Krúdy, aki ifjú éveit töltötte Nyíregyházán, hanem az ügy­véd Kálnay László, akinek országos lapok is közölték novelláit, a színész Dálnoki Gaál Gyula, akit az első nyugdíjas színésznek tartanak az országban, szintén a város felső köreihez tartoztak. Bo­­hémségükkel, magatartásuk­kal sajátos színfoltot jelentet­tek a Korona étteremben, a mai Kossuth téri ABC-áru­­ház helyén állott Kis Koroná­ban. A törzsvendéget, aki min­dig ugyanott fogyasztotta el az ebédjét, itta a frissen csa­polt sörét, nagy megbecsülés övezte. Az egész város által csak Dobos bácsinak ismert vendéglős, akinek a mai S- modell bolt helyén állt az üz­lete, a visszatérő vendégek asztalához odaült. Elbeszélge­tett velük, nem merült el az adminisztráció tengerében, jutott ideje arra, hogy számon tartsa, ki mit szeret enni, hány pohár pálinka és milyen fajta a kedvence. Ha szerény is volt az étterem berendezé­se, mindig tisztaságot talált a vendég. Soha el nem marad­hatott a tengernádkeretbe csiptetett friss újság, a kávé mellett az újságolvasás szer­tartásnak számított. Nem jelölték kártyával Krúdy regényeiben, még in­kább novelláiban megcsodál­hatjuk a gyöngyöző tyúkhús­leves, a pirítós kenyérre hal­mozott remegő velő ínycsik­landó leírását. Ezeknek az ízeknek, még inkább ezek han­gulatához nagy mértékben hozzásegítette az írót a vá­ros. Szívesen csatlakozott a bohém társasághoz. Az 1 't'10-es években kereste a Kálnay Gyula társaságát, akiről a rossz nyelvek azt állították, hogy több időt töltött a kocs­mában, mint a bíróságon. Krúdy a vendéglátás ízei mel­lett bizonyára belekóstolt az irodalomba is Dálnoki Gaál Gyula mellett, akinek nem­csak a Nyírvidék, de országos lapok is hozták verseit, s ami akkor nem számított ritkaság­nak, színészként színdarabo­kat is írt. A legfényesebb közönség természetesen a Koronában gyülekezett. Elképzelhetetlen lett volna, hogy egy tisztvise­lő a katonatisztek asztalához telepedjen le. Minden réteg nagyon pontosan tudta, me­lyik asztal kinek foglalt, soha nem kellett kártyával is meg­jelölni. Külön asztalnál mú­latták az időt a megyeháziak, a városházi vezetők, de még a könyökvédős tisztviselők is illetlenségnek tartották volna a vezetőik asztalánál elkölte­ni ebédjüket. Egészen elkülö­nültek tőlük a katonatisztek. Nem véletlenül tehették, mert Nyíregyházán voltak tüzérek, huszárok, s amikor a kürtös­sel az élükön végigvonultak a macskaköves nyíregyházi ut­cákon, sok kisasszony szívét megdobogtatták a hangosko­dó tisztek. Származásuknak, rangjuknak, társadalmi pozí­ciójuknak más tanújelét is adták. Magatartásukban túl­tettek még a dzsentriken is... A nap minden szakában előre tudhatta a vendéglős, mikor ki tiszteli meg az étter­mét látogatásával. Még az is­kolában is úgy állították ösz­­sze a tanrendet, hogy délelőtt egy-két lyukas óra is legyen, hogy a tanító át tudjon ugor­­ni a koronába. Elfogyasztott egy zónát, megvárta a frissen csapolt sört, amit minden esetben a vendég előtt ütöt­tek csapra. Az asztalokat sós kifli, perec nélkül meg sem terítették. Még a tisztviselők is nyugodtan megengedhették maguknak, hogy egy órácskát ücsörögjenek a Koronában. Az úri kaszinó — amely a mai Kálvin téri sávház he­lyén az egykori Gorkij mozi épületében volt — közönsége számára pedig percnyi pon­tossággal ugyanúgy teltek a napok. Az úriember fogalmá­hoz hozzátartozott a délelőtti sörözés, utána bementek a hi­vatalba, kettő körül mentek haza. Akkorra a szobalány vagy nagyobb házvezetésnél a szakácsnő már tálalta is az ebédet. Utána szundított az úr, négyre visszament a hiva­talba. Munka végeztével nem a bölcsődébe, óvodába, hanem a kaszinóba, a cimborákhoz rohant. Már várták a meg­szokott kártyapartnerek, s este nyolcig-kilencig a kaszi­nóban teltek az órák. Csak kevesen... Természetesen kevesen en­gedhették meg maguknak azt a társasági életet — a nagy többség szegénységben élt. De közösségre vágytak a mesteremberek, kereskedők, gazdászok is. Az iparosok székházat emeltek, ma az Út­­törőház működik benne. A gazdakör a szakszervezetek házában volt. De rendszere­sen összejöttek a fiatalok a kereskedő ifjak egyletében. A Hatzel téri Három rózsába a kisiparosok, kötélverők, ló­szerszámkészítők, szíjgyártók, csizmadiák és a mezőgazdasá­gi szakmák művelői jártak. A kispolgári réteg a Vesszős csárdában, a mai Borsodi Sö­rözőben találkozott. Az iroda­ház helyén levő Racskó kis­kocsmában, amelyet bableves csárdának is hívtak, sokféle foglalkozási réteg jött össze. Mára a törzsasztalok fogal­ma elhalványodott a vendég­lősök tudatában. Személyte­lenné vált az üzemeltető és a vendég kapcsolata. Bár a me­gyei művelődési központ klubkávéházában hetente ösz­­szejön a tanárképzőn tanító irodalmár, nyelvész, festőmű­vész, régész. Asztaltársaságuk vita a kor, a város művészeti életéről. A fiatalabbak mára csak az irodalomból, és öreg vendéglősök elbeszéléseiből ismerhetik meg a régi Nyír­egyháza törzsasztalainak pezsgő életét. Tóth Kornélia Az egykori nyíregyházi Pannónia kávéház belseje 1982. december 31. A „Nyugat” születés­napjára Hetvenöt éve, 1908. janu­ár 1-én jelent meg a Nyu­gat című irodalmi folyó­irat. Valóban viharos idő­ket ért meg, átvészelve egy világháborút, forradal­makat, ellenforradalmi rendszert. Címében is meghatározó volt, ám min­denkor a haladó törekvé­sek domináltak, küzdve az anyagi gondokkal és el­lentétes jelzésű irodalmi­művészeti hatásokkal. Ezt a harcot olyan ne­vek fémjelezték, mint Ady, Babits, Gellért Oszkár, Mó­ricz Zsigmond, de leg­irányadóbban talán Osvát Ernő, akik hosszabb-rövi­­debb ideig szerkesztői vol­tak a folyóiratnak. Babits halálával szűnt meg a lap. Utolsó száma 1941. augusz­tus 1-i keltezéssel jelent meg. A Nyugat előtt nem jelent meg hasonlóan hosszú életű, forradalma­sító irodalmi orgánum. Példányai becses irodalmi ritkaságok. Éppen ezért hasonmás kiadását 1979- ben megkezdték. (nyéki)­ ­ fcVfOLYAM IV JANUÁR I­­.SZÁM A lap első számának cím­oldala Boldog emlékű gyermek­koromban legelőször akkor voltam igazán büszke, amikor megtudtam: ahol lakunk,,ott valamikor Rákóczi vára állt. Mátészal­kának egyik legrégibb utcá­ja a Fellegvár. Csak így, ut­ca nélkül emlegeti, aki ide­való. Nem is tudom vannak-e még olyan mesélő kedvű öreg­emberek, akiket akko­riban szájtátva hallgattunk szó nélkül, csillogó szemmel a verőfényes délutánokon, miközben kavargattuk a mo­tyogó, illatos szilvalekvárt. A csodálatos történetek valósá­gában persze egy percig sem kételkedtünk A dombos Nyírség a mi utcánk alatt szakad a vala­melyest lejjebb fekvő fekete földbe, a valamikori lápba. Ennek a helynek — nem minden ok nélkül — egysze­rűen Büdös volt a neve, és még a legutóbbi időben is nádas borította. Kerülte min­denki, minket kíváncsi gye­rekeket leszámítva, mert er­ről regélték a legijesztőbb történeteket. Az öreg Szabó bácsinak a kertje ide nyílott, és pipaszortyogtatását időn­ként felfüggesztve tartotta „ismeretterjesztő" előadása­it. — Itt, a Büdösben fiaim valamikor Rákóczi vára ál­lott. Árok volt körülötte, és alagutak vezettek belőle Ecsedre, Munkácsra, Sáros­patakra. Ha valami miatt menni kellett, ezen menekült. Aztán, hogy nem ő győzött, elsüllyesztette a várát. Bizony találtak már ebben a mocsár­ban olyan lócsontvázat, ame­lyen rajta ült a huszár, neki is csak a csontja maradt —, tódította az öreg. Illő áhítat­tal csatangoltunk a Büdös nem éppen illatos, de annál csatakosabb zsombékjai kö­zött, mire hazaértünk, rend­szerint már nyakig sárosak voltunk. Egy-két nyakleves elcsattant, nehogy azt kép­zeljük, hogy szüleink le­mondtak reményükről, hogy az erény útjára térünk a Bü­dös sáros ösvényei helyett, de azt hiszem nem nagyon bíztak a sikerben. Nem lehetett valami nyu­godt hely a mi Fellegvárunk

Next