Kelet-Magyarország, 1982. december (39. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-31 / 306. szám
KM ÚJÉVI MELLÉKLET Tiszatokról indult nBm&itit&C Bemutatjuk Tácsik Jánost A Képzőművészeti Főiskola negyedéves hallgatója Tácsik János, aki 1959-ben Tiszalökön született. Festő szakon tanul, Sváby Lajos a mestere. Kedveli és szívesen használja képeihez az olajat, a temperát és a vegyes technikát. Az itt közölt toll- és ecsetrajzok egy-egy festmény előtanulmányaiként készültek. Láthatók, hogy Tocsik Jánost elsősorban az emberi arc, tekintet és test kifejező ereje ragadja meg. Korábban készített tájképeket és csendéleteket is, most leginkább az asszociatív úton felépített kompozíciók érdeklik. Szívesen merít a görög mitológiából is. A Képzőművészeti Főiskola Kodály-pályázatán díjat nyert. Legközelebbi tervei között szerepel, hogy a diploma után az ötödévet a főiskola művészképzőjén tölti. Az újságolvasás szertartásnak számított Törzsasztalok emléke Régi idők hangulatát idézi, ha manapság azt halljuk valakitől, beülök a kiskocsmámba. Alig kell ötven, hatvan évet visszaforgatni az idő kerekét, s máris kiderül, valamire való hivatalnok, iparos vagy kereskedő, az úri osztály tagjairól nem is szólva, elképzelhetetlennek tartotta volna, hogy ne legyen egy kedvenc törzsasztala valahol Nyíregyházán. Ám hogy ez a megszokott hely hol is volt, azt már a társadalmi és a vagyoni helyzet, a hivatali pozíció és rang határozta meg. Nyíregyháza történelmének kiváló ismerője, dr. Katona Béla, a Bessenyei György Tanárképző Főiskola irodalmi tanszékének docense gyakran bukkant rá a régi feljegyzésekben, hallotta az egykori elbeszélésekben, mit jelentett a századforduló, a két világháború közötti idő polgárainak megszokott, hétköznapi élete. A beszélgető főnök — Egészében véve nyugalmasabb volt a világ. Még a hivatalban dolgozó emberek sem siettek állandóan, mint ma tapasztalni. Nemcsak Krúdy, aki ifjú éveit töltötte Nyíregyházán, hanem az ügyvéd Kálnay László, akinek országos lapok is közölték novelláit, a színész Dálnoki Gaál Gyula, akit az első nyugdíjas színésznek tartanak az országban, szintén a város felső köreihez tartoztak. Bohémségükkel, magatartásukkal sajátos színfoltot jelentettek a Korona étteremben, a mai Kossuth téri ABC-áruház helyén állott Kis Koronában. A törzsvendéget, aki mindig ugyanott fogyasztotta el az ebédjét, itta a frissen csapolt sörét, nagy megbecsülés övezte. Az egész város által csak Dobos bácsinak ismert vendéglős, akinek a mai S- modell bolt helyén állt az üzlete, a visszatérő vendégek asztalához odaült. Elbeszélgetett velük, nem merült el az adminisztráció tengerében, jutott ideje arra, hogy számon tartsa, ki mit szeret enni, hány pohár pálinka és milyen fajta a kedvence. Ha szerény is volt az étterem berendezése, mindig tisztaságot talált a vendég. Soha el nem maradhatott a tengernádkeretbe csiptetett friss újság, a kávé mellett az újságolvasás szertartásnak számított. Nem jelölték kártyával Krúdy regényeiben, még inkább novelláiban megcsodálhatjuk a gyöngyöző tyúkhúsleves, a pirítós kenyérre halmozott remegő velő ínycsiklandó leírását. Ezeknek az ízeknek, még inkább ezek hangulatához nagy mértékben hozzásegítette az írót a város. Szívesen csatlakozott a bohém társasághoz. Az 1 't'10-es években kereste a Kálnay Gyula társaságát, akiről a rossz nyelvek azt állították, hogy több időt töltött a kocsmában, mint a bíróságon. Krúdy a vendéglátás ízei mellett bizonyára belekóstolt az irodalomba is Dálnoki Gaál Gyula mellett, akinek nemcsak a Nyírvidék, de országos lapok is hozták verseit, s ami akkor nem számított ritkaságnak, színészként színdarabokat is írt. A legfényesebb közönség természetesen a Koronában gyülekezett. Elképzelhetetlen lett volna, hogy egy tisztviselő a katonatisztek asztalához telepedjen le. Minden réteg nagyon pontosan tudta, melyik asztal kinek foglalt, soha nem kellett kártyával is megjelölni. Külön asztalnál múlatták az időt a megyeháziak, a városházi vezetők, de még a könyökvédős tisztviselők is illetlenségnek tartották volna a vezetőik asztalánál elkölteni ebédjüket. Egészen elkülönültek tőlük a katonatisztek. Nem véletlenül tehették, mert Nyíregyházán voltak tüzérek, huszárok, s amikor a kürtössel az élükön végigvonultak a macskaköves nyíregyházi utcákon, sok kisasszony szívét megdobogtatták a hangoskodó tisztek. Származásuknak, rangjuknak, társadalmi pozíciójuknak más tanújelét is adták. Magatartásukban túltettek még a dzsentriken is... A nap minden szakában előre tudhatta a vendéglős, mikor ki tiszteli meg az éttermét látogatásával. Még az iskolában is úgy állították öszsze a tanrendet, hogy délelőtt egy-két lyukas óra is legyen, hogy a tanító át tudjon ugorni a koronába. Elfogyasztott egy zónát, megvárta a frissen csapolt sört, amit minden esetben a vendég előtt ütöttek csapra. Az asztalokat sós kifli, perec nélkül meg sem terítették. Még a tisztviselők is nyugodtan megengedhették maguknak, hogy egy órácskát ücsörögjenek a Koronában. Az úri kaszinó — amely a mai Kálvin téri sávház helyén az egykori Gorkij mozi épületében volt — közönsége számára pedig percnyi pontossággal ugyanúgy teltek a napok. Az úriember fogalmához hozzátartozott a délelőtti sörözés, utána bementek a hivatalba, kettő körül mentek haza. Akkorra a szobalány vagy nagyobb házvezetésnél a szakácsnő már tálalta is az ebédet. Utána szundított az úr, négyre visszament a hivatalba. Munka végeztével nem a bölcsődébe, óvodába, hanem a kaszinóba, a cimborákhoz rohant. Már várták a megszokott kártyapartnerek, s este nyolcig-kilencig a kaszinóban teltek az órák. Csak kevesen... Természetesen kevesen engedhették meg maguknak azt a társasági életet — a nagy többség szegénységben élt. De közösségre vágytak a mesteremberek, kereskedők, gazdászok is. Az iparosok székházat emeltek, ma az Úttörőház működik benne. A gazdakör a szakszervezetek házában volt. De rendszeresen összejöttek a fiatalok a kereskedő ifjak egyletében. A Hatzel téri Három rózsába a kisiparosok, kötélverők, lószerszámkészítők, szíjgyártók, csizmadiák és a mezőgazdasági szakmák művelői jártak. A kispolgári réteg a Vesszős csárdában, a mai Borsodi Sörözőben találkozott. Az irodaház helyén levő Racskó kiskocsmában, amelyet bableves csárdának is hívtak, sokféle foglalkozási réteg jött össze. Mára a törzsasztalok fogalma elhalványodott a vendéglősök tudatában. Személytelenné vált az üzemeltető és a vendég kapcsolata. Bár a megyei művelődési központ klubkávéházában hetente öszszejön a tanárképzőn tanító irodalmár, nyelvész, festőművész, régész. Asztaltársaságuk vita a kor, a város művészeti életéről. A fiatalabbak mára csak az irodalomból, és öreg vendéglősök elbeszéléseiből ismerhetik meg a régi Nyíregyháza törzsasztalainak pezsgő életét. Tóth Kornélia Az egykori nyíregyházi Pannónia kávéház belseje 1982. december 31. A „Nyugat” születésnapjára Hetvenöt éve, 1908. január 1-én jelent meg a Nyugat című irodalmi folyóirat. Valóban viharos időket ért meg, átvészelve egy világháborút, forradalmakat, ellenforradalmi rendszert. Címében is meghatározó volt, ám mindenkor a haladó törekvések domináltak, küzdve az anyagi gondokkal és ellentétes jelzésű irodalmiművészeti hatásokkal. Ezt a harcot olyan nevek fémjelezték, mint Ady, Babits, Gellért Oszkár, Móricz Zsigmond, de legirányadóbban talán Osvát Ernő, akik hosszabb-rövidebb ideig szerkesztői voltak a folyóiratnak. Babits halálával szűnt meg a lap. Utolsó száma 1941. augusztus 1-i keltezéssel jelent meg. A Nyugat előtt nem jelent meg hasonlóan hosszú életű, forradalmasító irodalmi orgánum. Példányai becses irodalmi ritkaságok. Éppen ezért hasonmás kiadását 1979- ben megkezdték. (nyéki) fcVfOLYAM IV JANUÁR I.SZÁM A lap első számának címoldala Boldog emlékű gyermekkoromban legelőször akkor voltam igazán büszke, amikor megtudtam: ahol lakunk,,ott valamikor Rákóczi vára állt. Mátészalkának egyik legrégibb utcája a Fellegvár. Csak így, utca nélkül emlegeti, aki idevaló. Nem is tudom vannak-e még olyan mesélő kedvű öregemberek, akiket akkoriban szájtátva hallgattunk szó nélkül, csillogó szemmel a verőfényes délutánokon, miközben kavargattuk a motyogó, illatos szilvalekvárt. A csodálatos történetek valóságában persze egy percig sem kételkedtünk A dombos Nyírség a mi utcánk alatt szakad a valamelyest lejjebb fekvő fekete földbe, a valamikori lápba. Ennek a helynek — nem minden ok nélkül — egyszerűen Büdös volt a neve, és még a legutóbbi időben is nádas borította. Kerülte mindenki, minket kíváncsi gyerekeket leszámítva, mert erről regélték a legijesztőbb történeteket. Az öreg Szabó bácsinak a kertje ide nyílott, és pipaszortyogtatását időnként felfüggesztve tartotta „ismeretterjesztő" előadásait. — Itt, a Büdösben fiaim valamikor Rákóczi vára állott. Árok volt körülötte, és alagutak vezettek belőle Ecsedre, Munkácsra, Sárospatakra. Ha valami miatt menni kellett, ezen menekült. Aztán, hogy nem ő győzött, elsüllyesztette a várát. Bizony találtak már ebben a mocsárban olyan lócsontvázat, amelyen rajta ült a huszár, neki is csak a csontja maradt —, tódította az öreg. Illő áhítattal csatangoltunk a Büdös nem éppen illatos, de annál csatakosabb zsombékjai között, mire hazaértünk, rendszerint már nyakig sárosak voltunk. Egy-két nyakleves elcsattant, nehogy azt képzeljük, hogy szüleink lemondtak reményükről, hogy az erény útjára térünk a Büdös sáros ösvényei helyett, de azt hiszem nem nagyon bíztak a sikerben. Nem lehetett valami nyugodt hely a mi Fellegvárunk