Kelet-Magyarország, 1984. január (41. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-07 / 5. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 125 éve született Puccini, a szépségszerelmes 125 éve született Giacomo Puccini, a Verdi utáni olasz opera zene vitathatatlanul legkiemelkedőbb alakja. Az egyik legromantikusabb művészéletút az övé. Akárcsak Ludwig van Beethovent, gyermekkorában őt sem tartják különösebben tehetségesnek, és első oktatója, a gyűlölt nagybácsi, Fortunate Magi halálra gyötri a zongoraleckékkel a gyönyörűen éneklő, tökéletes hallású, de a tanulásban eléggé rakoncátlan legénykét A tanítómester nem valami szelíd ember, amikor a zongorán hamis hangot hall, irgalmatlanul bokán rúgja növendékét. A kis Puccini belső fogadkozással készül a bosszúra: egy alkalommal, amikor majd Fortunát, Magi vét el egy hangot, ő rúgja bokán a zongora alatt tanárát! Tettét akkor határozza el, amikor a másik szenvedő tanítvány, testvére, Michele mutatja vérző lábát neki. Jelképes, sokat mondó történet ez, mert titkon megnyilatkozik benne a későbbi zeneszerző egész lénye: lobbanékonysága, igazságérzete, önzetlensége, vakmerő bátorsága. Mert szenvedélyes, szabadságvágyó, szépségszerelmes volt már az ifjú Giacomo Puccini is, akinek olyan döntő, sorsmozdító élménye lett, hogy jutalomból elmehetett Wagner Tannhauserének előadására, és aki perzselő gyermekszivilángolással fogadta magába ezt az eljegyző élményt. Lelke mélyén már ekkor tudnia kellett: az övé lesz, az övé kell legyen a folytatás útja, ő lesz majd a nagy újraéneklő és áthonosító, az olasz operairodalom megújítója, aki alkotó és teremtő eredetiséggel nemzetivé lényegíti mindazt, amit a fölülmúlhatatlan német előd az operaszínpadon létrehívott, Puccini legnagyobb művészi erénye, zsenijének legáthatóbb, legcáfolhatatlanabb bizonyítéka, hogy képes volt az utánozhatatlannak, megismételhetetlennek hitt Richard Wagner-i tett véghezvitelére az olasz zenében. Olyan operákat alkotott, melyek minden tekintetben alkotó követői és új megtestesülései annak a rajongó és győztes forradalomnak, ami Richard Wagner nevéhez fűződik. Giacomo Puccini megújította az olasz operát, ki teljesítette Mascagni és Leoncavallo verista művészetét. Az ő zenéjében, ugyanúgy, mint a Richard Wagnerében, döntő fontosságú lesz a több rétegű lélekábrázolás, a minél áthatóbb terű drámaiság. A zenekart sugárzóan a színpadon zajló történések kifejezőjévé alakítja, az ő orchestere nem egyszerűen kíséri az énekeseket, hanem szimfonikusan ábrázol is: a belső lélki folyamatok sejtető-motiváló megjelenítője lesz. Ez az átható élményi szuggesztivitás az, ami operát szinte kivétel nélkül az egyetemes zeneirodalom legszebb, legtökéletesebb alkotásai közé emeli. Mert a Manon Lescaut, a Bohémélet, a Tosoa, a Pillangókisasszony és főként a jelkép sugallatossággal befejezetlenül maradt Turandot a világ operairodalmának olyan mérföldkövei, olyan megkerülhetetlen állomásai, mint Richard Wagner és Giuseppe Verdi legnagyobb alkotásai vagy Bizet Carmenje, Mozart Don Juanja, Muszorgszkij Borisz Godunovja, B. P. Kovács József: Nyolcadik zsoltár LEVÉL TÍZÉVES FIÁNAK Attilinka, betört, betörhetetlen kiscsikó: a gyémánthalántékú szabadságkarámba csukhatatlan dobrokolása, égési sebeket okozó távolságban tündérkedő időnk olajághoz láncolt fedezete: mezítláb, társak nélkül trappolsz végig eres verejtékbe béklyózott ifjúságomon, bolygó-maradék életemen, végig száműzött szerelmeim szentségtelen krónikáján, rézcsengettyűs dal a Fekete,Síkon, a rakéta-tülekvésű fővárosokban, nyerítő dob a csönd mérgezett hamujában, és elsőrű szagú sörény, a jövő oxigén-maszatos emlőjén! Decsi Ilona: Bethsabe (ceruzarajz) Legalább a zene nyugtasson... Mindenki türelmetlenül várja. A zenekar már bent ül a színpadon, a kottaállványokon Vivaldi: A négy évszak című szvitje kinyitva. Még ezt a helyet megnézzük, amíg nem jön — mondja a karnagy és beinti ciffer B-től a Tavaszt. Mi is türelmetlenül várjuk, s lemondóan is egy kicsit, mert tudjuk, ha meg is érkezik, megy próbálni, a művet legalább egyszer „öszsze kell játszani”, hogy a zenekar megismerje a vendégszólista „keze járását”, ránk már csak a koncert után szakít időt — ha szakít. Emlékszem, amikor még nem épült fel a művelődési központ, a 4. számú iskola nagytermében próbált egy délután, akkor is koncert előtt. A Tél közepénél megszólaltak az evangélikus templom harangjai. Leengedte a hegedűt, állt, nézett az ablakon át a templom felé és azt mondta: hamis. Végül megérkezik, az ajtóban megáll egy pillanatra, hallgatja az emeletről leszűrődő zenét, s bólint. — Próbálnak, jól van, mindjárt megyek én is, csak előbb megborotválkozom. — Maradhatunk, vagy menjünk ki? — Maradjatok nyugodtan és tegezzetek, mert nekem úgy könnyebb beszélni — mondja Ruha István hegedűművész, a Román Szocialista Köztársaság állami szólistája, és felzümmög a villanyborotva. — Nagyon fáradt vagyok. Tegnap Szombathelyen játszottam, a koncert után még egy kis vendégeskedésre is meginvitáltak, hajnali kettő körül kerültem ágyba. Ma egész nap utaztam, keresztül ezen a hazán, most itt vagyok, s kiesik a kezemből ez a szakállgyérítő szerszám. — No és a hegedű? — Imádok hegedülni. Ha elájultam a fáradtságtól, a kimerültségtől, mossatok fel, adjátok a kezembe a hegedűt, s már élek, már semmi bajom, már játszom is, ha kell két nap, két éjszaka. Álián s nyakán ott van a folt, a bőrkeményedés, amiről minden hegedűst fel lehet ismerni. A stigma, a „szent seb”, amit a hegedű szorítása okoz. — Jó — mondja —, ez már elég sima. — Milyen zenét szeretsz leginkább? Klasszikust? Romantikust? — Mindig amit éppen játszom. A preklasszikustól a modernig. Csak jó zene legyen. Az álmoderntől viszont viszket a hátam. Ahol csipkedni kell a hegedűt, meg tépni, marni, ahol a vonó fájával kell nyiszorogni, azt nem szeretem. — Legutóbb Franciaor szágban jártál, meg Svájcban. Az emberek, a koncertközönség mit szeret? — Érdekes, hogy mostanában a preklasszikust párosítják a hangversenyeken modernnel. Tehát van a műsorban egy Corelli vagy Vivaldi és van egy Bartók. A hangszeres muzsika kezdetei és a „jövő zenéje”. No meg a nosztalgia is divat nyugaton. Mozart minden mennyiségben. Nem is nosztalgiának nevezném : felébredésnek. Az emberek az egész napos hajsza után pihenni vágynak, felüdülni. Annyi baj, gond van a világon, legalább a zene nyugtasson. — Hogy érzed magad Magyarországon? Megütközve néz. — Hogy érzem? Itthon vagyok. Havonta átjárok Debrecenbe, egy hétre, tíz napra. Tanítványaim vannak. — Gyakran játszol Bartókot? — Rendszeresen. Sokan azt mondják, hogy: „könnyű Ruhának Bartókot játszani, már a földrajzi helyzeténél fogva is.”. Lesz közönség? — kérdezi hirtelen. — Telt ház lesz. Minden jegy elkelt. — Akkor megyek próbálni, sietek. Néhány perc múlva már a színpadon van, kezet fog a koncertmesterrel. A hegedűsök vonóval kopogtatják hangszerüket. Náluk ez a taps. Mester Attila Ruha István Nyíregyházán Kapisztrán verse Hunyadiról Eddig ismeretlen nándorfehérvári műre bukkantak Bécsben Irodalomtörténeti érdekességű felfedezést tett Tóth István pécsi kutató, az egyik bécsi levéltárban rábukkant Kapisztrán János eddig ismeretlen nándorfehérvári versére. A latin nyelvű költemény Hunyadi János halála alkalmából született, emléket állítva a törökverő hadvezérnek, a nándorfehérvári ütközet győztesének. Az irodalomtörténész Bécsben lemásolta a szöveget és Pécsett magyar nyelvre fordította. Az olasz származású Ferences-rendi szerzetes — eredeti neve: Johannes de Capestrano — kiváló szónok volt. Hunyadi János hívására hazánkba jött és a Duna— Tisza közé sereget gyűjtött a török támadás feltartóztatására A Hunyadi és Kapisztrán vezette had a várvédőkkel együtt 1456. július 21-én és 22-én Nándorfehérvár falai alatt szétverte a többszörös túlerőben levő ellenséget. Emlékét a déli harangszó őrzi. Tóth István évek óta kutatja a magyar reneszánsz irodalom emlékeit és ezek nyomában járt Bécsben is, ahol a Kriegsarchiv (katonai levéltár) iratai között egy XV. századi magyar dokumentumot talált. A latin nyelvű írás szerzője a veszprémi egyházmegyéhez tartozó Paulus (Pál) prépost. Minden valószínűség szerint részt vett a nándorfehérvári csatában, s a szemtanú hitelességével, kitűnő történetírói érzékkel örökítette meg a török felett aratott győzelmet. A katonapap — feltehetően — Hunyadi János udvari történetírója volt, az azonban kideríthetetlen, hogy kinek szánta a hadi beszámolóját, mivel az írás eleje hiányzik. Ez a dokumentum őrizte meg a Kapisztrán-verset, amelyet Tóth István hexameterekben ültetett át magyar nyelvre. A részlet a szövegből: „Véled esett el a díszünk, s fénye világnak aludt ki. Ó tört tükrünk, nincs, aki már leigázza az oszmánt.” Kapisztrán Jánost egyébként hamarosan — 1456. október 23-án — ugyancsak elragadta a halál; hetvenéves volt. A XVIII. században szentté avatták. 1984. január 7.) Károlyi Amy: Rövid és hosszú Ez is lenne, az is lenne, ha az élet hosszabb lenne ki lehetne ezt-azt várni királylány jönne s királyfi holnap sütne, ha ma esne ha az élet hosszabb lenne jönne gyógyulás, dicsőség hóval váltakozna hőség megbékülne, aki gyűlöl forint hajtana a fűből ami nincs ma, holnap lenne ha az élet hosszabb lenne örömre fordulna bánat lenne időd, hogy kivárjad megbecsülés jönne esőstől kirántana lelki csődből ami nincsen, mind megesne ha az élet hosszabb lenne Holnap lenne, ami nincs ma teli erszény és harisnya ki lehetne ezt-azt várni nem fájdítana akármi koszos kódis lottót nyerne ha az élet hosszabb lenne Jönne ezer lehetőség szűk esztendőre a bőség az ablakba könyökölve várni, hogy az ajtón jön be vagy leszáll a tenyeredbe ha az élet hosszabb lenne az is lehet, hogy hiába bíznál meghosszabbításba lehet, hogy a fordítottja lenne a hosszúság nyitja az is lehet rosszabb lenne ha az élet hosszabb lenne