Kelet-Magyarország, 1985. január (42. évfolyam, 1-25. szám)

1985-01-03 / 1. szám

1985. január 3. Pártszervezés­i pártélet • Ü Üzenet a kongresszusnak PÁRTUNK KÖZPONTI BIZOTTSÁGA már decem­berben az ország népe elé tárta azt a dokumentumot, amelynek neve: kongresszusi irányelvek. Párttagok és pár­­tonkívüliek milliói ismerked­hetnek meg e dokumentum­mal, amely neve szerint is az irányt szándékszik megfogal­mazni. Következő öt eszten­dőnk haladási irányát. A most sorra kerülő tag­gyűléseken — azonkívül, hogy megválasztják az alap­szervezetek vezetőségét és titkárát, illetve küldötteiket a felettes pártszerv értekezleté­re — elsősorban az irányel­veknek megvitatása áll majd az érdeklődés homlokterében, a róla szóló vitának feladata és felelőssége ad igazán ran­got és súlyt a kommunisták tanácskozásainak. Fel szokott vetődni a kér­dés, hogy ugyan miként és mennyire lehet valóban be­folyást gyakorolni az egész ország ügyeinek kimenetelé­re olyan kicsiny és az orszá­gos irányító szervektől távol­eső közösségekben, mint egy­­egy vidéki pártalapszervezet? E kérdésre nemcsak a párt­nak az a sokszor és nagy hangsúllyal kinyilvánított kí­vánsága ad választ, amely szerint az egész társadalom véleményére, segítségére, ja­vaslataira igényt tart, hanem felel az irányelvek szelleme is. Mert a kongresszusi irány­elvekben is fellelhető az a fajta nyitottság, amely a párt egész politikájára, munkastí­lusára jellemző. Nyitottság tehát minden gondolat előtt, legyen az kri­tikai, legyen az­ módosító célzatú, vagy tartalmazzon akár olyan új elemet, amely nem, vagy esetleg nem a hoz­zászóló által kívánt nyoma­tékkal van jelen az irányel­vekben. Az irányelvek ugyanis még nem határozat. Hanem a határozatot meg­előző, kiegészítésre, végleges megformálásra váró doku­mentum. A párt az irányel­vekben csak annyiban előle­gezi meg a későbbi határoza­tot, hogy felvázolja az elvek­nek és a tennivalóknak azt a keretét, amelyen belül cél­szerűnek tartja a most folya­matban levő országos eszme­cserét csakúgy, mint majd a kongresszus döntéseit, azok nyomán pedig a következő öt év cselekedeteit. DE A KICSINY PÁRT­ALAPSZERVEZETEKBEN nemcsak azért lehet országos méretű felelősséggel megvi­tatni az irányelveket, mert a legtávolibb országrész vitái­nak, javaslatainak is szere­pük lehet a végső megfogal­mazások, célkitűzések eldön­tésében, hanem mert e kö­zösségek élete és jövője szempontjából az is legalább olyan fontos és meghatározó érvényű, ami az irányelvek­ből rájuk vonatkozik. Éppen ezért az irányelvek megvitatása bizonyos mérték­ben a saját helyzetünk, a sa­ját sorsunk megvitatása is. Gondolati, elemző igényű át­tekintése mindazoknak a he­lyi tapasztalatoknak és sajá­tosságoknak, mindazoknak a helyi gondoknak és teendők­nek, amelyek bennünket a legközvetlenebbül érintenek. Az irányelvek mindehhez nemcsak keretet és alapot ad, hanem ösztönzést is. És a párt kongresszusára az embe­rek — különösképp a pártta­gok — nem csupán azzal ké­szülhetnek, ha kinyilvánítják kívánságukat, hanem azzal is, ha állást foglalnak a tekin­tetben, hogy közvetlen kör­nyezetükben mi történjék a következő öt esztendőben. És a lehetőség egyszersmind fe­lelősség is. A MUNKAHELY, A LA­KÓHELY, a különféle szer­vezetek olyan közösségek, amelyekhez tartozunk, s ame­lyeknek színvonalától, erejé­től, belső viszonyainak de­mokratizmusától, szervezett­ségétől is függ életünk minő­sége. Ettől függ a közérzet is, amellyel élünk és dolgozunk, az a célfelismerés és céltu­dat, amellyel feladatainkat megfogalmazzuk és csoporto­sítjuk, az a biztonságérzés és közösségi szellem, amely mindig produkálni képes olyan erőmennyiséget, amely az újabb és újabb gondok le­gyűréséhez, feladataink tisz­tességes elvégzéséhez helyi és országos méretekben ele­gendő. Itt a pillanat és a lehető­ség, sőt kommunisták számá­ra kötelesség­ üzenni a kong­resszusnak. De nem mindegy, hogy mi az üzenet tartalma. És az irányelvek éppen azál­tal rónak nagy felelősséget az üzenőkre, hogy semmiféle üzenetet nem tesznek kizárt­tá. A kommunisták, a párt­­alapszervezetek lelkiismere­tére, politikai bölcsességé­re, tapasztalatainak gazdag­ságára és felelősségére is bí­­zatik: mit fogalmaznak meg önmaguk számára teendő­ként, s mit javaslatként az országos döntések előkészíté­sében. Megszoktuk kissé a nagy szavakat, kifejezéseket, így azt is, hogy mindez­ sok te­kintetben megszabja a követ­kező öt esztendő történéseit. De ha figyelmünk el is siklik néha e sokat emlegetett fél­mondat felett, mégiscsak ez az igazság. Tehát ennek tu­datában, nemcsak az ország, hanem a saját sorsunk irán­ti felelősséggel kell olvas­nunk, átgondolnunk és — ha van mivel kiegészítenünk — megvitatnunk az irányelve­ket. TÁRSADALMUNK VEZE­TŐ EREJE, a párt csak va­lamennyiünk tapasztalata, véleménye birtokában, csak az egész nép bölcsessége által támogatva képes jól megfe­lelni történelmünket formáló feladatának. Üzenet a kongresszusnak — ez azt is jelenti, hogy taggyű­léseken és más társadalmi, politikai fórumokon megfo­galmazzuk a kongresszusnak szánt véleményünket, javas­latunkat vagy akár bírála­tunkat, de jelenti azt is, hogy a politikai munkában, tehát vitában is megfogalmazzuk és tudatosítjuk a magunk fel­adatát. És hogy ezt becsület­tel elvégezzük, s hogy ennek alapján a következő öt esz­tendőben is tudjuk, s tesszük majd a dolgunkat a magunk helyén, ez is része lehet, le­gyen is az üzenetnek, ame­lyet az ország küldeni tud és akar a párt XIII. kongresz­­szusának. Cs. I. Kelet-Magyarország 3 Megbecsülni az alapítókat A közösség gyökere A „mai fiatalok”-nak van egy rétege a tsz-ekben, ame­lyik tényleg megérdemli, hogy emígy idézőjelben em­legessék korosztályukat. Azokról a türelmetlenekről jut ez eszébe az embernek, akik tulajdonképpen már ki is nőttek jócskán a siheder korból, és nincsenek már tá­vol attól a korosztálytól, amelyik a dolgozók derék­hadát adja. Mivel tényleg sokat tettek már le az asztalra, és elvi­tathatatlan, hogy folyamato­san oroszlánrészét vállalják a munkának, jogosnak te­kinthető, hogy rövid és hosz­­szú távú döntésekből ők hozzák a legtöbbet. Van azonban valami, amit nem sajátíthatnak ki maguknak pusztán azért, mert mindig ők fogják meg a munka vas­tagabbik végét. A zárszám­adó közgyűléseken, amelyek előkészítése most van soron, feszült várakozás előzi meg azokat a beszámolókat, ahol a kisebb kollektívákat, sze­mélyeket név szerint említik jó munkájuk alapján, és saj­nos ilyenkor előfordul, hogy a tagság legérzékenyebb ré­széről, a nyugdíjasokról szó sem esik. Akiknek ünnep egyáltalán, ott vannak-e valamennyien ? — vetődhet fel a kérdés. Szerencsére el­mondható még, hogy túlnyo­mórészt. Akinek az egészsége megengedi, az mindenképpen, mert bár többségük már nemigen veszi ki részét a közös munkából, őket érdekli a legjobban, hogy mi is tör­ténik ott. A zárszámadás nekik leginkább ünnep, kö­zülük kerül ki a legtöbb hozzászóló, és még az sem kedvetleníti el őket, ha a már említett fiatalok egy ré­sze megmosolyogja szavaikat, jelentősnek egyáltalán nem nevezhető problémáikat. A közgyűlésnek persze köteles­sége meghallgatni a százmil­liókban mért tevékenység ismertetése mellett azt is, hogy a nyolcvanéves Mari néninek miért a kapuja elé dobták le a néhány bála szalmajárandóságát, amikor az a kocsislegény az alig is elvihette volna. Az a baj, hogy ilyen problémák idáig eljuthatnak, és nem oldódnak meg azon a szinten, ahová ez tartozik. Nem hívják Bagatell dolog, mondhatná akárki. A mai méretekhez képest tényleg az, de az idős tsz-nyugdíjasnak semmi­képpen. Van-e egyáltalán módjuk, helyük, fórumuk szóvá tenni hasonló gondjai­kat? Nem mindenütt! A TE­­SZÖV felmérése szerint a megye tsz-einek több mint egyharmadában nem szer­veztek még nyugdíjas közös­ségeket, holott a tagság 30— 50 százaléka nyugdíjas. És bizony, az utóbbi években egyre több közös gazdaság­ban tapasztalható, hogy a közgyűlésen a „megjelenésre nem kötelezhető” nyugdíjas, járadékos tagok száma csök­ken. Mi több, van ahol a kötelező meghívást is elmu­lasztják, máshol a jogszabá­lyi kötelezettségnek eleget tesznek ugyan, azonban „ki­oktatják” a tagot, hogy nem fontos megjelenni. Elismert érdemek A TESZÖV küldöttközgyű­lésén Mészáros János, a kál­­lósemjéni tsz elnöke nem félt a súlyos szavak kimondásá­tól, amikor így minősítette az ilyen és hasonló eseteket: „azoknak a tagoknak a kire­kesztése, akik vagyonukat ad­ták a közösnek, akik éveken át munkájuk után nem jö­vedelmet, hanem adósságot könyvelhettek el, akik ezek ellenére bíztak a jövőben és lelkesedtek, nem vezetési hi­ba, hanem érdemtelenség a tagság bizalmára.” Semmivel nem menthető a türelmet­lenség, az alapok megterem­tőinek érdemeit elfelejtő kö­zöny. A szövetkezeti mozga­lom egyik nagyszerűsége az a közösség, amelyhez a tag a belépéstől a haláláig tar­tozik. Gyökér ez a mozga­lomban, amelynek szaggatása természetellenes. Esik Sándor A Vörös Október Ru­hagyár vásárosnaményi gyárából idén 130 ezer zakót, 322 ezer nadrágot és 30 ezer női kosztümöt készítenek. Ezek döntő többségét szovjet ex­portra gyártották. Az utolsó szállítmányokat már el is juttatták a szovjet megrendelőknek, s ezekben a napokban már a belkereskedelem részére dolgoznak. Ké­pünkön: Gergely Ferenc­­né belföldi piacra kerü­lő zakót vasal. S­zeretném megszólí­tani a bácsit, de fé­lek, hátha megza­varnám. Mindennap látom a hatalmas bérházak kö­zött. Sétál. Két bottal. Ki tudja, melyik „betonkalit­kában” lakik. Egyedül, vagy családdal? Irigylem és csodálom. Valakitől azt hal­lottam, túl van a nyolcva­non. Semmi mást nem tu­dok róla. De a legfontosab­bat mégis. Élni tud és akar... Séta közben Nem hagyja el magát. Nem enged az öregedésnek, a betegségnek. A magány­nak. Mindennap teszi­­ a dolgát. S talán az életben maradását köszönheti a mozgásnak, a sétáknak. Tu­lajdonképpen szeretném ké­zen fogni a kis öreget és elvinni, bekopogni sok ha­sonló korú nénihez, bácsi­hoz, akik begubóznak a maguk öregségébe, pana­szaikba, magányukba. De megértenék-e az örökmoz­gó öregembert, aki hol a tanárképző főiskola előtt, hol a Sóstói erdő szélén, az Ungvár sétányon, a Korá­nyin, a Május 1. téren ál­landó, szinte azt mondtam, tartozéka az utcának. Aktív járókelő, aki évtizedek sú­lyát, tapasztalatait cipeli. Láthatóan nem keresi a tár­saságot, de nem is zárkó­zik el, mindenre rá tud csodálkozni. Kezet nyújtott az öregségnek, de nem en­ged a szorításnak. Nem ki­vagyiságból, nem akarnok­­ságból, csak mert így he­lyes. Így emberibb ... Nézem és nagy melegsé­get érzek a kis öreg iránt, akinek a nevét sem tudom, nem is fogom talán meg­tudni, s aki mégis egészen közel került hozzám. Az életszeretet jelképe ... P. G. Telitalálat, görbe tükörben Szilveszter a tévében és a rádióban Szilveszterológus — a szil­veszteri műsorokkal magán­­szorgalomból, de „tudomás­nyosan” foglalkozó — isme­rőseim szerint hazánkban kétféle embertípus létezik. Az egyiknek teljesen mind­egy milyen a tévé, a rádió szilveszteri műsora, mert ilyenkor már megszépül min­den. A másik típusnak vi­szont sose lehet olyan mű­sort csinálni, ami elnyerné a tetszését, valóságos lelki, ér­zelmi kielégülést szerez ne­ki, hogy napokig szidhatja a tévét, a rádiót, mert megint „becsapták”, azaz összecsap­ták a műsort, csupa unalom, agyoncsépelt poénok, erőlkö­dés, és így tovább. Nem lehet tudni az 1984- es évet búcsúztató tévé- és rádióműsor vajon melyik tá­bort erősítette, nincs kezünk­ben a „tetszési index”. Attól tartunk, nem is lesz, hisz er­re csak akkor nyílna lehető­ség, ha egy gombnyomással azonnal szavazna a hallgató, a néző. Maradjunk hát a személyes véleménynél, s kezdjük a lát­ható műsorral, a televízióval. A Parabola szilveszteri kü­lönkiadása, a Szuperbola ad­ta meg az alaphangot ezúttal is, majdnem magára vállalva valamennyi, a közéleti,­­poli­tikai, társadalmi töltésű pe­tárda fellövöldözését a nem éppen felhőtlen szilveszteri égboltra. És a színes, sister­gő, robbanó, életünk zegzu­­gaiba is be-bevilágító petár­dák valóban nekünk, gyarló, reménykedő és optimista né­zőknek készültek, akik haj­lamosak vagyunk a szilvesz­teri műsorokból is valamifé­le üzenetet, biztatást kiérez­ni. Nem alaptalanul. A Szuperbola közéleti po­énjai — gondoljunk az egy­kori bölcs vezírre való uta­lásra és a kontrasztot kifeje­ző sakkjátszmára — egy­szerre voltak szellemesek, po­litikusak, hétköznapiak. Nem kellett hozzájuk vájt fül, be­­avatottság, a néző tudta mi­ről van szó és felszabadul­tan nevetett. A jövő század magyar televíziójának mesé­je is telitalálat, görbe tükör, amely a jövő ürügyén szólt a ma televíziózásának gyöngéi­ről, továbbmenve, tájékozta­tásunk kisebb-nagyobb gu­bancairól. Nem hiányoztak természetesen a Szuperbolá­­ból a csinos, meztelen höl­gyek sem, s hogy az egyen­súly helyreálljon, a pucér férfiak is felvillantak, diszk­réten és csupán a poén ked­véért. Aki még ezek után is ma­radt a tévé előtt a „Minden lében két kanál” című angol bűnügyi komédia után ismét találkozhatott a korábbi szil­veszteri műsorok sztárjával, Hofi Gézával. „Temetném a munkát” címmel nem is any­nyira a munkáról, mint éle­tünk közismert fonákságairól szólt, amolyan „hofisan”, nem többet és nem keveseb­bet nyújtva, mint amit tőle megszoktunk. A perselyezés a pusztavacsi epizód váltotta ki talán a legnagyobb tet­szést, mert a humor mellett gondolkodásunkra, szemléle­tünkre is apellált. A „Valahogy mindig lesz” címmel a Vidám Színpadról sugárzott élő közvetítés, a Telepódium kabarébemutató­ja egy jól pergő, szellemes, kellemes másfél órával aján­dékozta meg a nézőket. Akad­tak természetesen visszakö­szönő poénok, motívumok is bőven, a műsorvezető Sas Józsefnek sem volt igazában a műsor felpörgetésére ele­gendő puskapora, de az új­szerű Hacsek és Sajó (Chru­­dinák—Pálfy), a két ké­ményseprő „huszár” — Agár­di és Koós — a kis Kabos jelenete, s néhány kabarétré­fa új színeket is hozott. S hogyan szórakoztak a rá­dióhallgatók, vagy a tévét és rádiót felváltva szondázok ? Szokás ilyenkor a rádiót di­csérni, megint jobb volt, mint a tévé — halljuk nemegy­szer jogosan. Csak arról fe­ledkezünk meg, hogy a rá­diónak valóban jobbnak is kell lenni, mivel a látvány elmaradását is pótolni kell. Az idei „BUÉK 1985” című szilveszteri kabaréműsor nem okozott csalódást és ebben nagy része volt Major Ta­más szóvivőnek és Verebes István helyettes szóvivőnek. Végig uralták, előrelendítet­ték a műsort, nemcsak össze­kötötték a különböző jelene­teket, számok közötti „időt és teret”, hanem évődő, repliká­­zó, szellemesen csevegő, a hallgatókkal is állandó kon­taktusban lévő közreműködő­­désük megadta az est akusz­tikáját is. Ez pedig nem más, mint egy nagy-nagy, egész évet befogadó görbe tükör, amelybe a humor, a szatíra, a dal eszközével láthattuk meg önmagunkat. Mit emel­jünk ki a műsorból? Nem hálás feladat, mégis talán megérdemli Sinkó Péter köz­életi jelenete­t Vitray Ta­más sportközvetítésében — Tabi László monológja, az elmaradhatatlan Koltay Ró­bert, Markos György, Moldo­va György, Páll Géza

Next