Kelet-Magyarország, 1987. január (44. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-17 / 14. szám

iplasztika ízeumban Messziről jött formák mikus portré, sem a da­­ötlet nem jellemző. Lea Vivet lírai és anek­­is figuráival a Képcsar­mát, s míg én ettem, nék­i pihent. Amikor aztán em, betért a kápolnába fára. Így volt ez télen­­­, ám míg élt és mozogni soha nem hagyta el a a hátáról. Hozzánőtt v­alami púp. Még akkor is , amikor jobbra fordult­­. Vérévé vált, képtelen okítani vele élete végéig, egyházára, a fia után is­­ batyuval érkezett. Elő­­zent István napja után, érem levélben írta meg mikor számítsunk a jö­­ve. De soha nem akkor mikor írták. Vagy előbb, k előbb. Most már tudom Nem akarta, hogy ba­­cipelve lássanak meg szégyellte volna, így a m­­indig meglepett, nomságokat rejtő „háti­­"­­ bontotta meg. Kises­­fehér vászonból a ma­­földi kerek kenyér pi­na ropogós héjával. It és még friss, meleg er­esztét vetett rá a nagy c. megszegte. Áradt be­ton , ekkori illat. Külön, i.i­ becsomagolta a túlí­rt kc.kast. Igazi házi jó­­"'Hak, sárga fezzel,’ bő­­■ érzis. egészség--,, taró­nok boltjaiban is találkozhat­nánk, Mérei Erzsébet meg mintha Rodin bűvöletében lett volna művésszé, és Marosán Gyula fadobozba komponált tereiben felbukkan egy csöpp­nyi szelíd dadaizmus, ám az egész kiállítás felett a nagy Brancusi szelleme látszik le­begni. Soha rosszabb őran­gyalt! Ez a szellem ilyen bősége­sen adagolva elsodorja az al­kotóerőt a túlságosan éteri szépség irányába. Szépek és finomak az anyagok. Szintén szépek és finomak a többé vagy kevésbé absztrakt for­mák. Aranyb­an csillog a réz, hófehér a fehérmárvány, me­leg barnájával hívogat simo­­gatásra a fa. Judi Briggs, Ye­­on-Tak Chang, A­ileen Hoo­per Cowan, George Foster, Mary Gerrarc, Maryon Kan­­taroff, Edward Koniuszy, Ge­­ert Maas, Betty Moss, Cara Popescu, Andrew Posa, Mi­chael Stebih vagy Oliver Túl­ra egyaránt ennek a lírai-har­monikus formai szépségesz­ménynek hódol, ami önmagá­ban nem volna baj .. . Csak hát az ilyen kisplasztika egye­dül, egy szép lakás külön zu­gában vagy kertjében, poszta­­mensen állva, a maga körül szervezett térben él igazán, így együtt kevésbé hagyják egy­mást érvényesülni. Igaz, ösz­­szességükben kifejeznek vala­mit a mai Kanada lelkületé­­ből: azt, hogy a merényletek robbanásaitól hangos Nyugat- Európához meg a zaklatott tempójú Egyesült Államokhoz képest Kanada dinamikus, ám csöndesnek mondható ország. Egyike a Föld kellemes he­lyeinek — nyilván ezért is ilyenkor mindig anyám állt a konyhára. Ő főzte a tyúkhús­levest, a pörköltet nokedlival. Olyan ízeket varázsolt, ami­lyenek azóta sem voltak a számban. De csak néhány na­pig maradt. Nem fogta tovább a hely. Mennie kellett tovább, várták a jó ismerősök, a test­véreim . . . Karácsony táján jött ismét anyám. A mákos és a diós bejglit otthon sütötte meg és vászonterítőbe csomagolva hozta. A karácsonyi tyúkot is előre levágta, megpucolta. Ha a szentestét és az ünnepet is körünkben töltötte, főzött, sü­tött, gyúrta a tésztát, hajtogat­ta a pillekönnyű, leheletvené­kony rétestészta-leveleket, me­lyek valósággal libegtek a te­rítő fölött. Főzte a különlege­sen finom töltött káposztát, amelyhez a tűzhely tetején sü­tötte a soványt, vagy ahogy felénk nevezték: a bodagot. Szép pirosbarnára és ropogós­ra pirította. Kenyér helyett et­tük a túróval (a sertés orra­­feje), füstölt hússal ízesített, sütőben pirított töltött káposz­ta mi­sé. A.- ni. hu hül­yni latok, anyámra gondolok és elfog az éhség. Farkas Kalmát keresik ott oly sokan a boldo­gulást. Ám ebből a szelíd tökéle­tességből az is következik, hogy a szellemi izgalmat a ke­vésbé tökéletes, de mondani­valóval küszködő szobrászok­nál érezzük — az indián múl­tat vizsgáló Karen Stoskopf Hardingnál, a környezetvéde­lem totemisztikus jelét megte­remtő Zigfrid Jursevskinél, a háború emlékeivel birkózó Dra Marksteinnél... Mert a kis­plasztika is lehet több szép szobadísznél. Sid Sheffield: „We are /orld. We are the Child­Karen S. Harding: Mohawk indián maszk Új helytörténeti kiadvány. Tidrenczel Sándor Böszörményi László (al K is-KoSsuth”) Történelmünk jelentős, még­is méltatlanul elfelejtett sze­mélyisége volt Böszörményi László, a híres 1848-as honvéd zászlóalj századosa. A szabad­ságharc több nagy csatájában részt vett, az utolsók között te­szi le a fegyvert, és élete vé­géig hű marad eszméihez. Ké­sőbb, mint „az országgyűlés egyik legexponáltabb képvise­lője a társadalom kitaszított­jainak védőügyvédjeként vált ismertté”. A szélsőbal vezér­alakjaként mint a Magyar Új­ság szerkesztője, börtönben halt meg politikai fogolyként. Böszörményi László nem­csak eszméihez, hanem Sza­bolcs megyéhez is hű maradt élete végéig. Kopócsapátiban (ma Aranyosapáti) született. 1848-ban N­agy­kállóban telepe­dik le, ahol két év múlva ügy­védi irodát nyit. A megyeszék­hely, a nagykállói kerület há­romszor is képviselővé vá­lasztja. Böszörményi Lászlónak (. ..Kis-Kossuth-nak) Tiaren­- I Sándor rajzolta meg most életútját. Könyve a rí­­gykállói Krúdy Gyula Könyvtár­­gondozásában je­lent meg. 1987. Január 17. 0­­0 Móricz Zsigmond Színház: F®*” J­á­­r­g Sodró lendületű, felszabadult előadás Színházunk általában min­den évadban karácsony, új­év táján megörvendezteti a nézőket egy zenés játékkal. Kikapcsolódás ez a színészek számára, de derűs szórakozá­si lehetőség a közönségnek is. Most a színpadon elég ré­gen nem látott Fekete Péter­nek tapsolhattunk: Eisemann Mihály—Zágon István—So­mogyi Gyula művének. A rendezőnő Csenterics Ágnes, akit már televíziós produk­ciói alapján ismerhettünk, alapos színpadismerettel, jó helyzetelemzési készséggel rendelkezik. Látszik, hogy örömmel végezte nálunk a munkát, pergő, friss, jó rit­musú előadás kerekedett ki a keze alól. A darab nem állítja nehéz feladat elé a nézőt. Pillana­tok alatt átláthatja a hab­könnyű történetet: az első je­lenetek után már teljesen vi­lágos, hogy ki kinek lesz a párja majd a darab végén — a második felvonás igen gyenge lábakon álló intrikája után. A látottak alapján — mint ahogy a rendező cél­zott is erre nyilatkozatában — zenés játékról beszélhe­tünk. A néhol ironikus hang­vétel, a viszonylag természe­tes játékmodor, beszédstílus s talán legfőképpen az ének­lési mód okán tesszük ezt a megjegyzést. A színészek, bár a prózai szerepek mellett játszottak már zenés darabo­kat is, hangjukat állandóan dicséretes módon képezik, mégsem rendelkeznek — ke­vés kivételtől eltekintve — igazán, jó énekhanggal, kellő hangterjedelemmel. Az átélt prózamondás, a sanzonének­lés sokkal inkább sajátjuk, mint az operettstílus. Így az ének inkább kupléba, dalocs­kába hajlik át, s természete­sebbnek, mindennapibbnak is tűnik, hogy „dalra lukad­nak” egy-egy­­ prózai rész után. Ezt vette figyelembe a rendező, s ügyes fogással az eredetihez még négy ismert Eisemann-dalt illesztett, s így a feldúsított zenei rész eme­li a mű sikerét. Az előadás technikai meg­oldásai, világítása, sok trükk­je, a rendező ötletességéről tanúskodnak. A pu­ttok be­jönnek, jól kiszúrnia­d­m­ vár­ják a közönség -­ non késle­kedő — reagálásai Átgon­doltak, hangulatosak, szépek a díszletek (Baráth András munkái), könnyen, viszony­lag gyorsan átalakíthatóak, az előadás gördülékenységét biztosították. A jelmezek (Gál Ludmilla) jól szolgálták az előadás egészét. Kellően szolídak, és megfelelően ki­­hívóak, amikor arra van szükség. Néhol, pl. Schlan­­ger András vagy Leviczky Klári jelmezei — humoro­sak. Az összhatásukban, szí­neikben jól és szépen har­monizáló ruhák, pl. a finálé sikerében is szerepet játsza­nak. Az eszközök, a tárgyak jól funkcionálnak. A tükör, a telefon, a lépcső, a létra, a farsangi maszk vagy a búto­rokkal, a botokkal való já­ték mind-mind helyén való. A darab jól olajozottan ha­lad a boldogító igenek felé, nagyobb megrázkódtatást senkinek nem okoz. A kö­zéppont, a játék fő mozgató­rugója, az igazi ötlet az elő­adásban nyilvánvalóan Schlanger András. Már jó néhány kiváló alakítást lát­hattunk tőle komédiás sze­repekben, de ez most iga­zán testére szabott feladat, összefoglalhatja mindazt, amit eddig részletekben mu­tatott: a bolondozási kedvet, az ügyes mozgást, a jó ének­lési képességet, a humort és iróniát — s mindezt igen ol­dott stílusban. Kirobbanó energiával játssza az ügyet­len, nyakigláb fiatalembert, aki csetlik-botlik a világban, s közben csupaszív cseleke­deteivel egyre nagyobb gali­bákat okoz. De tud az ügye­­fogyottságból is tőkét ková­csolni. Az ablakmosó fiatal­ember szerepében éppúgy természetes és lezser, mint a nagy vállalkozás elnökeként is esetlen és esendő. Juhász György alakítja a zord, megközelíthetetlen fő­nököt, akit Fekete Péter és „természetesen” a titkárnője tanít meg a szerelem ,,filozó­fiájára”. Jól táncol, énekel, megfelelően szigorú, de jó­kedvű és humoros is egyben. Nagyon jól megértik és ki­egészítik egymást Schlanger Andrással. Ők ketten viszik az előadás fő vonalát. A lá­nyok valamivel halványab­bak. Simon Mari ügyesen táncol, kevésbé jól énekel, dekoratív jelenség, szerepe viszont nincs rendesen meg­írva — persze ezt a többi­­ekéről is elmondhatjuk — sokkal árnyaltabb játékra nincs is nagyon lehetősége. Varjú Olga a Hamupipőke maszkjában meggyőzően szürke és aranyos, s ha ki­virágzik, sziporkázóan csillo­gó. Humora átsegíti a néhol melodramatikus részeken. A négy főszereplő mellett ki­sebb alakításokban jól helyt­álltak színészeink. Szigeti András a részeges vállalko­zót elegánsan, visszafogottan jeleníti meg. Sajnáltuk, hogy a Földi László játszotta sze­mély csak az első felvonás­ban lép színre, megtervezett mozgását, humorát, szép be­szédét hiányoltuk a későbbi­ekben. örültünk, hogy ittho­ni színpadon láthattuk Le­viczky Klárit, reméljük, hogy bájos egyénisége, pajkos ne­vetése, kikacsintó kedvessé­ge máskor is részese lesz elő­adásainknak. Gedai Mária a komorna szerepében cserfes, mutatós kis boszorkány, aki természetes fölénnyel viseli el urai bolondériáit. Ügyesen táncol, énekel, színes alakí­tás az övé. A többiek is mind jól illeszkednek az összképbe. Egy-egy jellemző kis játéka mindenkinek van, gesztusokkal, mozgással il­lusztrálják szerepüket. A fi­náléban minden jelentős dalt közösen újra elénekelnek, így az ötletesen kitalált tapsrend, a poénokra kihegyezett játék biztosítja a nézőt, hogy most már véglegesen fülébe vés­heti az eddig hallott dalla­mokat. A zenés részeket Ka­zár Pál igényes ver­­ésével, hangulatos megoldásokka­ tarkítva hallhattuk. Az előadás sodró le­ndüle­tű, felszabadult. A mese idill­jét helyesen néha ide­. • Joe teszi, ,s ezzel arra­­ int, hogy mindez csupán illúzió. A királyfi ritkán jörv­e ér­tünk hófehér paripáján. Bár mennyire is álmodozunk róla hold világos éjszakai Margót­sy Klára Jelenet a darabból (elek)

Next