Kelet-Magyarország, 1987. július (44. évfolyam, 153-179. szám)

1987-07-04 / 156. szám

KM HÉTVÉGI MELLÉKLET Könyvtárlátogatáson a könyvgyűjtők 114 egyedüli példány Megyei közművelődési in­tézmények anyagi és szakmai támogatásával évek óta ered­ményesen működik Nyír­egyházán a Könyvgyűjtők Klubja. A könyvbarátok egyebek között azzal a szán­dékkal alakították meg kö­zösségformáló klubjukat, hogy könyvgyűjtéssel, cseré­vel, vásárlással támogassák a magángyűjtemények gya­rapítását. Ugyanakkor hoz­zájárulnak helytörténeti do­kumentumok felkutatásához, a könyvek védelmének tuda­tosításához. Előadások, tájé­koztatók, kiállítások, könyv­börzék, tapasztalatcserék szervezésével jelentős a rész­vételük a könyvpropaganda szélesítésében. Sokszínű programjukban volt már többek között cso­portos látogatás a megyei és városi könyvtárban, kiállí­tás könyvritkaságokból, együttes ülés a Hazafias Népfront Olvasó Népért munkabizottságával. Leg­utóbb a debreceni reformá­tus kollégium nagykönyv­tárát látogatta meg egy cso­port. Köztudottan híres intéz­ményről van szó, s így a látogatók maradandó él­ménnyel lettek gazdagabbak. A „Tájak, korok, múzeumok kiskönyvtára 108.” című hasznos kis kiadványban egyebek között ez olvasható: „ ... a Kollégium ... az Al­föld és a Tiszántúl szellemi, kulturális fellegvárává vált, amelyet Debrecen népe az alapítástól kezdve, négy és fél évszázadon keresztül mindig magáénak vallott.” A város központjában, a Nagytemplom szomszédságá­ban álló hatalmas épület­tömb históriája rendkívül gazdag és sokatmondó. Az 1538-ban létesített ó-kollé­giumot 1564-ben tűzvész pusztította el. Az újjáépített intézmény 1802-ben ismét ro­mokban hevert. Ekkor a Nagytemplom, sok lakás, és más épület is leégett. Az új­jáépítés, bővítés neves terve­zők, kivitelezők, az iskola fejlesztését támogató haza­fiak, a református egyház, valamint Debrecen város né­pének áldozatos munkája nyomán évtizedek múlva fe­jeződött be. A kollégiumban működik a levéltár, a kollégiumi mú­zeumban őrzik és gyarapít­ják a régiségtárat. Az óriási folyosókon történelmet idéző szobrokkal, feliratokkal is­merkedhet a látogató. Az emeleti lépcsőházat több freskó és egy üvegmozaik díszíti. A nagykönyvtár hat­százezer kötettel, gazdag gyűjteményével rangos he­lyet foglal el az értékőrző és -közvetítő intézmények sorá­ban. Színvonalas tájékozta­tást hallottunk arról, hogy harminckilenc kézzel írott kódexet, 146 ősnyomtatványt (1500 előtt kiadott könyvek), 114, a világon egyetlen pél­dányban meglévő művet őriznek a Nagykönyvtár fa­lai között. A kollégium híres diákjai voltak: Csokonay Vi­téz Mihály, Kölcsey Ferenc, Arany János, Móricz Zsig­­mond, Ady Endre. Jeles munkájukat számos, itt őr­zött kézirat is tanúsítja. Történelmi események színhelye volt két alkalom­mal is az Oratórium. 1849- ben a magyar Országgyűlés képviselőháza, 1944-ben pe­dig az Ideiglenes Nemzetgyű­lés ülésezett ebben a terem­ben. A kollégium tehát két­szer volt az „ország háza”. Itt vitatták meg a Kossuth által megfogalmazott, majd a Nagytemplomban felolva­sott szöveget, amely kimond­ta a Habsburg-ház száműze­tését, trónfosztását. Az Ora­tórium bejáratánál márvány­tábla felirata hirdeti, hogy 1944-ben Debrecen az or­szág fővárosa volt. „Itt a hazának dicső történelmi emlékeitől megszentelt falak között alakult meg 1944. de­cember 21-én az Ideiglenes Nemzetgyűlés.” Bizonyára érzékelhető, hogy a Könyvgyűjtők Klub­ja ismét jól megválasztott programmal járult hozzá ah­hoz, hogy az érdeklődők egy nagy múltú intézménnyel, történelmünk nevezetes epi­zódjainak színhelyével is­merkedjenek. A művelődés, a kultúra, a tudomány deb­receni fellegvára ugyanis több évszázad tanúja, gazdag örökség őrzője, Nagykönyv­­tára révén pedig a kutatás, művelődés kimeríthetetlen tárháza. Szűcs Imre A gésák szerelme az Apollóban Az első nyíregyházi állandó mozi A millenniumi ünnepségek után kezdett országosan el­terjedni a mozgóképek vetí­tése. Városról városra ván­dorló mozisok mutatták be 2—3 perces filmekből álló műsoraikat. Nyíregyházára először Kővári Mihály hozta el a csodamasinát. A Városi Színházban volt a vetítés 1898. október 9-én szomba­ton­­ előadást és vasárnap kettőt tartottak. A közönség törte magát a szokatlan lát­ványosságért. Ezt követően többé-kevésbé rendszeresen keresték fel a várost a ván­dormozisok. Az első nyíregyházi állan­dó mozit 80 évvel ezelőtt Apolló néven 1907. március 14-én nyitották meg. Néhány hétig rendben ment minden, látogatottak voltak az elő­adások, egyszer azonban lángra kapott a gépben lévő film és a géppel együtt el­égett. A vállalkozó, aki min­den pénzét beleölte, tönkre­ment. Kerek egy esztendeig kellett várni, amíg egy újabb vállalkozó 1908. március 1- jén az Otthon szálló díszter­mében újra megnyitotta ka­puit az APOLLÓ VILLANY­­SZÍNHÁZ. Nézőterén 160 ember tudott leülni. Előadá­sait szombaton, vasár- és ünnepnap tartotta délután 12 4-től este 10 óráig, órán­ként. A zenét egy villanyzongo­ra szolgáltatta, ami később gyakran elromlott. Ilyenkor az öreg Kvanduk Gyula bá­csi zongorázott a filmek alatt. A mozi bejárata a Kis tér felől volt. Ismerjük a megnyitó mű­sorát: 1. A gésák szerelme. 2. Pénzhamisítók. 3. A csa­vargó és a gyermeke. 4. Ke­délyes lakodalom. 5. Amatőr fényképész. Március 29-től új műsort láthatott a „nagy­érdemű”! 1. Bizma népe és szokásai. 2. Az arany bogár. 3. Koronázási jubileum Bu­dapesten. 4. Pierrot bosszú­ja. 5. Londoni regatták. 6. Lakáskeresők. 7. A világító­­torony őre. 8. Szabadon ido­mított kerékpár. 9. Dr. Han drámája. Április 5-től ismét válto­zott a műsor. Bemutatásra került: 1. Nevezetes hadjára­tok. 2. Az álom világából. 3. A munkás becsülete. 4. Angol regatta. 5. Szédületes utazás. 6. Egy lelkész szen­vedései. 7. Az elbűvölt konyha. A nyíregyháziak szorgal­masan látogatták az előadá­sokat. A vállalkozó jónak látta átépíteni a filmszínhá­zat. Az átépítés idejére, 1908. augusztus 15-től az előadá­sokat a Városi Színházban tartották. A helyárak: Pá­holy = 1 korona, földszinti zártszék = 80 fillér, emeleti zártszék = 60 fillér, a har­madik emeleti zártszék, a híres „kakasülő” 1 40 fil­lérbe került. Néhány­ hónap múlva be­fejezték az átalakítást és 1908. november 7-én szomba­ton megnyílt az újjáépített mozi. Új nevet is kapott: APOLLÓ MOZGÓFÉNY­KÉP ÉS TUDOMÁNYOS SZÍNHÁZ. Ennek is ismer­jük első műsorát: 1. Az új Törökország. 2. Egy züllött ember története. 3. Vacuum clenar (ma közönségesen csak porszívónak nevezzük). 4. A méhkirálynő. Az elő­adások délután 12 5 és 6 órakor, este 8 és 9 órakor kezdődtek. Évekig ez a mozi volt az egyeduralkodó a városban, s csak 1911. november 27-én a Pannónia kávéház tulajdo­nosa próbálkozott egy újabb mozi beindításával a kávé­házában.­ Vállalkozását nem sok siker koronázta. Néhány hónap után bezárta a mozit. Aztán jött a háború ... Éve­kig nem jutott eszébe senki­nek, hogy egy újabb mozit nyisson. Végül 1917. március 31-én megnyílt a második ál­landó nyíregyházi mozi. El­nevezésére pályázatot írtak ki. A sok száz javaslat közül Csősz Júlia óvónő, Árpád ut­ca 43. szám alatti lakos el­nevezését választották, így lett DIADAL az új mozi ne­ve. A nyertes boldogan nyi­latkozta a Nyírvidék riporte­rének, hogy amikor ezt a ned­vet kitalálta, katonáink eljö­vendő dicső diadalára gon­dolt .. . Kósa Pál Borsos Miklós: A nagy hal (tusrajz) A zajok tökéletesek­ek voltak. Élethűek. Csissz-csossz­b­a léptek, majd klapp, klapp. Aztán megint csiszi-csoszi. Aztán klipp-klapp is. Mint­ha egy hang­játékból árad­tak volna ki. És ajtónyitás-csukás csitt-csattjai is. Élethűen fölerősítve. Energikus kéz­re vallóan. Hadd hallja, aki befülel, csak hallja meg a fickó: itt itthon vannak. Itthon és ébren. A csapzúgás, a vízcsobo­gás, a zuhany paskoló hangjai. Elsőrangúak. Du­­dorászással, énekfoszlá­nyokkal beszőve. Hát ez az, így tökéletes az illúzió. Diszkrét rádióhang, fölerő­södés, majd gyors elhalku­lás. Mint mikor a keresőn csavaringat az ember. Be­úszik egy hatalmas erejű tenor. Jó. Élethűbb nem is lehetne. Dabányi Ödön elégedett volt. Amerikából hozta a készüléket, öccse segítségé­vel bukkant rá és vette meg. Kint is csak most kezd elterjedni. Príma. Kapkodják majd, mint a cukrot. Porszívó zúgása. Mély, fenyegető morgás, eláraszt­ja a lakást. Ettől aztán visszahőkölhet a betörő úr. Nemcsak, hogy itthon és ébren vannak. Takarítanak is. Klipp-klapp, klipp-klapp. Dabányi próbálta szabá­lyozni a „zsibongót”, így becézte, öccsének is, tet­szett a név. De legjobban az tetszett mindkettőjük­nek, hogy egyszercsak erős, fémes csattanás zárja le a slattyogó hangokat. Kemény, fenyegető fegyver­hang: a lövésre felhúzott pisztolyé. Dabányi Ödön elégedett volt. Noha — és ezt meg­lepve konstatálta — nem múltak el félelmei. Ahány­szor elment hazulról, beál­lította a zsibongót, de ami­kor hazaérkezett, valami olyasféle érzés kerítette ha­talmába, hogy valaki, va­laki idegen jár-kel, test­­vesz, tusol-pacskol, porszí­vózik a lakásban. S mi­kor egyszer a pisztoly za­­varhangjára ért az ajtóhoz, alig bírta a józan ész érve­ivel lecsillapítani őrülten dobogó szívét. Belemarkolt a félelem: őt várják ott, csőre töltött fegyverrel. , Hovatovább csak akkor volt nyugodt, ha otthon ül­dögélt, zsibongója társasá­gában és magányát meghitt zsongással vette körül a drága szerkezet. Dabányi Ödönnek senkije sem volt, a barátságot kamaszkori gyöngeségnek tartotta, s e szellemben igyekezett is el­felejteni még élő barátait. A holtakat könnyebb volt, mert azok soha nem jelent­keztek. Dabányi immár csak a takarékkönyvekkel szeretett barátkozni, egyre nagyobb árnyékot vető öreg napjainak védőszár­nyait látta a szétnyíló fe­szes lapokban, melyekről szép összegek, bíztató sum­mák tekintettek rá. Klapp-klapp. Csissz­­csossz. Czikk, zzrkk. Tral­lala. Zunú-zum! A zsibongó szinte örökké szólt. Dabányinak egyik es­te elszorult a szíve a gon­dolatra: mi lesz, ha elrom­lik? Ki se tudja cserélni a hibás alkatrészt. Ettől fog­va ritkábban kapcsolta be. Kímélte. De a szívéről a szorongás csak nem múlt el. Rátelepe­dett. Főként, ha a lépcső­­házban kopogtak a nehéz, kemény léptek. És ez sok­szor, sokszor ismétlődött. Megálltak. Szuszogás, csör­­renés. Talán az álkulcsot veszi elő a. . . Dabányi Ödönnek eszébe sem jutott, hogy a harmadi emeleti kaptatóra érve mindenki­nek jólesik kifújnia magát. Ott, az ajtaja előtt. Egyszer egy szürke, esős délelőttön elmenni készült. Nehezek voltak a mozdula­tai, a bal karját alig bírta emelni, ráadásul kínzó fáj­dalmat érzett az állkap­csában. Élesen sajgólt a két hátsó foga. Mintha foga markolná őket. Azért csak­­elindult.­A boltba. Tejért, kifliért. Már kilépett az aj­tón, amikor átvillant rajta, be kell kapcsolni a zsibon­gót. A szívét markolta az a jól ismert érzés. No, még jó, hogy eszébe jutott. Rá­hajolt a riasztókészülékre. Kicsit megszédült, míg a gombot benyomta. Aztán megpróbált fölegyenesedni. Nem tudott. Valami rejté­lyes erő összerántotta, egyetlen fájó görcsbe mere­vítette. Végigzuhant a szőnyegen. Meghalt. De kísértetléptei aztán is ott klappogtak még, kísér­­tet­énekhangja és­­rádió­zása betöltötte a szobát. És mélyen, fenyegetően zúgott a porszívó és néha kemény, fémes csattanás zárta le a zajskálát. A drága riasztókészülék tökéletes volt. És a szomszédban, fönn és lenn, néha megkérdezték egymástól a férjek és fele­ségek: hát ez a csodabogár sose alszik? Simai Mihály: Á­nzsibongó" 1987. július 4. 9 HOZZÁSZÓLÁS Állítsuk vissza a 100 éves címert! Örömmel olvastam a Nyír­egyházi Élet legutóbbi írá­sát a város címeréről. Nem vagyok a címertan felkent apostola, nem doktoráltam heraldikából, de évek óta foglalkozom címerek ábrázo­lásával érem- és pénzterve­ken . Budavár viszavétele 300. évfordulója alkalmából kivert ezüst 500 forint em­lékpénzen a közismerten Kossuth-címernek nevezett magyar címert készítettem. Amikor feladatot kap­tam Tiszavasvári—Bűd— Szentmihály címerének elké­szítésére, jobban beleástam magam a címertanba, és át­tanulmányoztam az újkori címereinket is. Sajnos, ki­mondhatatlan sematikusság uralkodott el városcímerein­ken, megyénk minden váro­sának címerében, melyet a közelmúltban alkottak, szere­pel egyik elemként a fogas­kerék. Vajon Kelet-Magyar­­országon van a magyar ne­hézipar központja? — a cí­merképekből ezt képzelné az ide látogató idegen. Tiszavas­vári címerének készítésénél az vezetett, hogy ne legyenek olyan sztereotip — már-már szimbolikus értelmétől meg­fosztott, lejáratott elemek, jelek a címerképben, melyek az uniformizálást jelentik, holott a cél az egyedi és az egyértelmű megkülönböztető jelkép alkotása. Mint Bürger Lajos írja cikkében, a város régi címe­re teljesen kifejezi, még szó­fejtéssel is, az „én szőke vá­rosom”. Vissza kell állítani a régi címert! A címer felett lévő korona és körötte lévő barokk díszítő motívumok nem a címerkép részei, eze­ket el kell hagyni. A címer, a pajzs és a rajta lévő ele­mek maradjanak úgy, ahogy 150 éve írott királyi bulla jóváhagyta. A városi tanács vizsgálja felül az új címer­alkotásra hozott határozatát, és új rendelettel állítsa hely­re jogállásában az említett régi címert azzal, hogy a cí­merpajzs körül alkalmazott barokk díszítőelem nem a cí­mer része, de esetenként dí­szítő értéke miatt alkalmaz­ható, és esetleg új motívum­kincsekkel gazdagítható. A sok elhibázott címerkép­pel kapcsolatban megjegy­zem, hogy amikor naponta jelentkeztek címerigénnyel a városok, a tervezést grafiku­sok végezték, vagy talán csak egy szűk csoport közü­lük is. Ez lehet a sematikus gondolkozás, ábrázolás oka. Kezdetben a címereket, mint Bürget helyesen írja — a páncélos vitézek alkal­mazták. Fémre trébeléssel, veréssel alakították a címer­képeket. Ez idő tájt, majd később, mikor kőbe faragot­­tan is megjelennek a címer­képek épületeken, alakult ki a színes plasztikával — vagy grafikusan — való ábrázolá­sa. A jobbra vagy balra dőlő egyenes szakaszok csakúgy, mint a vízszintes és függőle­ges rovátkák más és más színt jelentettek. Városunk jelenlegi címere a heraldika szabályai szerint nem is ábrázolható plaszti­kusan és grafikusan sem. Egyértelmű a szakszerűtlen­ség, tehát vissza kell állítani a régi címer használati jog­állását. Az, hogy népszava­zás vagy tanácsülés döntsön az illetékesekre tartozik 1974-ben, mikor Nyíregyhá­zára jöttem, készítettem egy érmet, a régi címert ábrázol­tam, közben megjött a ren­delet az új címerről, így nem lett szükség a munkámra Szeretném hinni, hogy a feladatoknál már az újat — a régit készíthetném érme­imre. Tóth Sándor szobrász

Next