Kelet-Magyarország, 1989. május (46. évfolyam, 101-126. szám)

1989-05-02 / 101. szám

1989. május 2. Kelet-Magyarország 3 Olyan politikai és gazdasági feltételeket kell teremtenü­n, amelyben kibontakozhat a magyarság alkotókészsége — mondta Horn Gyula államtitkár Nyíregyházán, a május elsejei nagygyűlésen . Szívesen vállaltam a felkérést, hogy ennek a nagy­gyűlésnek előadója legyek, hiszen mindig közel állt hoz­zám a nyírségi emberek munkaszeretete. Tudom, hogy az országnak ez a vidéke nagy kihívásnak kellett meg­feleljen — kezdte beszédét, majd hangsúlyozta: — Május elseje a dolgozók nemzetközi ünnepe és legmélyebb meg­győződésem szerint ez a jel­lege nem évül el soha. Meg­győződésem az is, hogy má­jus elsejét ma másként kell ünnepelni, mint korábban. Nem üres szónoklatokkal, kü­lönösen nem üres ígéretekkel és frázisokkal. Szám­vetésre, gondolkodásra, a valós hely­zet értékelésére, céljaink, fel­adataink meghatározására van szükség. — Mi jellemzi ma az or­szág helyzetét? — tette fel a kérdést Horn Gyula. — Ez a nemzet a gyökeres átalakulás időszakát éli, amelynek ke­retében megkezdtük a szakí­tást a régi politikai rendszer­rel, de ez a szakítás nem a régi teljes lerombolásával megy végbe, hanem a folya­matos átalakulással. Hangsú­lyozni szeretném mindjárt az elején, hogy nem az MSZMP került válságba, hanem az eddigi politikai, hatalmi struktúra. A mi pártunk az a párt, amely élére állt az átalakulási folyamatnak. Ugyanakkor nagyon súlyos a helyzet — ez közismert — különösképpen azért, mert az ország gazdasági válságban is van. Gazdasági teljesítő­­képességével jelen pillanat­ban Európa utolsó 5 országa között foglal helyet és sajnos az elmúlt másfél évtized so­rán a fejlődés második-har­madik kategóriájába szorult. Válság van a tudati, elméleti szférában is. Nagyon sok em­ber számára meghasonlást jelent, hogy amiben koráb­ban hittünk — jelszavakban, törekvésben — az változik, átalakul, eltűnik. Ehhez ter­mészetesen hozzájárul az is, hogy több szocialista ország­ban végbemegy a sztálini időszak fogyatékosságainak, olykor nagyon súlyos bűnei­nek számbavétele. Ezekkel együtt is valljuk: egy nem­zet nem élhet, nem alkothat bűntudatban, vagy válságtu­datban. Nekünk mindenek­előtt azt kell tisztáznunk, ho­gyan jutottunk el ide, e nél­kül nem tudjuk meghatá­rozni a hogyan továbbot sem. Azért is fontos a reális számvetés, hogy ne engedjünk teret a szélsőséges követelé­seknek, mert a válság tala­ján, a gazdasági-szociális fe­szültségek közepette a szél­sőséges törekvések veszélye folyamatosan növekszik. Horn Gyula ezt követően hangsúlyozta: sajátos ennek az országnak a múltja, kö­zelmúltja és félmúltja. 1956- ot követően nagy változások történtek, nagy politikai tet­tekre került sor és nagy ér­tékek születtek. A kádári ve­zetés szakított a sztálini po­litikai stílussal, módszerek­kel, elvetette az osztályharc folyamatos éleződéséről szó­ló elméletet, gyakorlatot. Megszületett az egyedi jel­szó: „Aki nincs ellenünk, az velünk van." Nagy lépések történtek a párt és az állam viszonyának rendezéséhez, valamint a jogállamisághoz vezető úton, az állam és egy­ház viszonyának javításában. A gazdaságban szakítottak az ésszerűtlen, feszített ter­melési tervekkel és gyakor­lattal. Biztosították az alko­tás, a tudományos-művészeti munka szabadságát. A nehéz­ipar helyett a fogyasztási cikkeket előállító szféra­ ka­pott elsőbbséget. S épp ez a terület a tanú rá, milyen ko­moly, érdemi lépések történ­tek a főváros-központúság csökkentésére, a vidéki ipar­telepítés meggyorsítására. Mindannyian büszkék lehe­tünk az 1956 utáni mezőgaz­dasági politikára, arra, hogy a kollektivizálás — a szocia­lista országok közül egyedül — úgy ment végbe, hogy nem csökkent, hanem folyamato­san emelkedett a mezőgazda­­sági termelés. Ezek követ­keztében az 1956-ot követő 20 év alatt a reálbérek kö­zel háromszorosára növe­kedtek, sikeres lakásépítési és egészségügyi programok valósultak meg és sok pozi­tív lépés történt Magyaror­szágon. Talán a legfonto­sabb, hogy az MSZMP ez időszakban emberarcú szo­­cializmusmodellt hozott lét­re, amelyben valóban embe­ri módon lehetett élni és amelyet a nyugati világ elis­mert. Nagyon sokan fogal­maztak akkoriban úgy, hogy ami itt történt, az a magyar csoda. Ezek ma is olyan ér­tékek, amelyeket megtagadni nem szabad, sőt becsülni és ápolni kell. — Joggal vetődik fel a kérdés: hogyan került az or­szág jelenlegi helyzetébe? Úgy, hogy 1956-ot követően politikai gondolkodási és stí­lusváltás ment végbe, de a politikai felépítményrend­szer nem változott. Rendkí­vüli súllyal esett latba az élet minden területén az egy­­pártrendszer fennmaradása. Mai fejjel gondolkodva-ele­­mezve tudatában vagyunk annak, hogy az egypártrend­­szer nem képes a társadalmi fejlődést megfelelő irányba terelni, mert kizárja a külön­böző társadalmi rétegek vé­lemény- és érdekszabadsá­gát. Olyan hierarchikus bel­ső viszonyokat teremt, amely megakadályozza a pluraliz­must, az alternatív gondol­kodást. Nem utolsósorban ki­termeli az apparátusnak azt az uralmát, amely gyakorlati­lag nem más, mint a kisebb­ség uralma a társadalom többsége felett. Nem vélet­len, hogy e viszonyok köze­pette kerülhetett sor olyan ésszerűtlen, kellően át nem gondolt, a társadalom külön­böző rétegeivel meg nem vi­tatott fejlesztésekre, nagybe­ruházásokra, amelyek súlyos következményeit ma is visel­jük. Sajnos a kialakult poli­tikai rendszer megakadá­lyozta a politikai és gazdasá­gi vállalkozási szabadság ér­vényesülését is, pedig az európaiság nem más, mint a vállalkozás szabadsága. A politikai közerkölcsök terén is romboló hatást gyakorolt e politikai mechanizmus ab­ban az értelemben, hogy az emberek nagy több­sége egzisztenciáját, ér­vényesülési lehetőségét első­sorban az határozta meg, hogy mekkora volt a posztja, pozíciója és nem az, hogyan szolgálta a társadalom, a nemzet ér­dekeit. Így alakul­hattak ki a legkülönbözőbb érdekcsoportok, lobbik, ap­parátusok, amelyek maximá­lis mértékben igyekeztek biz­tosítani részesedésüket a nemzeti jövedelemből, füg­getlenül attól, hogy az gaz­daságos-e vagy sem. Miért nem lehetett ezekkel a lobbik­kal, apparátusokkal szemben fellépni? Mert hiányzott az országban a sajtószabadság, a nyilvánosság szabadsága, amely nélkül társadalmi el­lenőrzés, alkotási szabadság nem létezik. A váltás szükségessége már közel két évtizede felvetődött. 1965—66-ra mindinkább lát­szott, hogy az akkori politi­kai-gazdasági gyakorlat és modell tartalékai kimerül­tek. Az akkori vezetés nem mérte fel kellően a helyze­tet, s a gazdasági reformok­hoz nem kötötte a politikai re­formot. Az okok összetettek. Tartottak a hatalom elveszté­sétől, s szűkebb nemzetközi környezetünk sem kedvezett a gyökeres reformoknak. Az 1968-as csehszlovákiai kato­nai beavatkozás nagy figyel­meztetés volt a többi ország, így Magyarország számára is! A vezetés — hogy úrrá le­gyen a jelentkező feszültsége­ken — nagyösszegű külföldi kölcsönök felvételére szánta el magát, amely révén meg­őrizte a viszonylagos jólétet, de amely gazdaságpolitikai értelemben „kipárnázta” a magyar gazdaságot a világ­­gazdaság kihívásaival szem­ben. 1970—74. között az adós­ságállomány megháromszoro­zódott. Meg kell mondani az igazság kedvéért: voltak a vezetésen belül is, akik igé­nyelték és követelték a poli­tikai reformokat, ezeket az embereket fokozatosan levál­tották, félreállították. A ma­gyar gazdaság és társadalom megérezte mindezek negatív következményeit. 15 év alatt a gazdaság és a politika moz­dulatlan maradt, nem terem­tődtek meg az átfogó, gyors ütemű fejlődés lehetőségei. Ez az elmúlt másfél évtized nyomja rá a bélyegét a hely­zetre, amely másfél évtized­ben a világgazdaságban rop­pant gyors szerkezeti átalakí­tás ment végbe. Az ellent­mondások kiéleződése nyo­mán a gazdaságban és az élet­­körülményekben óriásiak a feszültségek. A lakosság nagy többsége számára ma az a kérdés, hogyan lehet a ko­rábbi életkörülményeket megőrizni, más rétegei szá­mára viszont nagyon súlyo­sak a mindennapi megélhe­tés gondjai. Nem véletlen, hogy ebben az országban fo­lyamatosan mélyül az elsze­gényedés, s közel 40 év után először találkozunk a létbi­zonytalanság konkrét rémé­vel. Hangsúlyozni szeretném azt is, hogy a hibás politika kitermelte a félművelt, a nem egyszer csupán saját ér­dekeiket szem előtt tartó ve­zetőket, amelyek kiválasztá­sánál a vezérlő elv nem a tel­jesítményképesség, hanem a komfortizmus volt. Elkoptat­tuk a jelszavainkat, megko­pott a politikai hitelünk a lakosság széles rétegében, de ami fájdalmasabb: az alkotó értelmiségnél is. Ezeknek az állapotoknak a szorításában vergődik a mai vezetés. Nagyon nagy tétről van szó! Vagy vállaljuk, hogy megújulunk, vagy végérvé­nyesen a világfejlődés peri­fériájára szorulunk. Meggyő­ződésem, hogy a nemzet gon­dolkodó, cselekedni kívánó erői tudatában vannak hely­zetünknek és tenni is fog­nak. Amikor a Központi Bi­zottság felkérésére vizsgáltuk a pártmunka stílusát, Sza­bolcs megyében is jártam és megismertem a párt végre­hajtó bizottságának vélemé­nyét. Jó érzés tudni: azonos módon gondolkodunk. Általá­nos tapasztalatom az is, hogy a párt két alapvető követel­ménye is együtt fogalmazó­dik. Az egyik: az illető veze­tő miként viszonyul a refor­mokhoz, akar-e gyökeres vál­toztatást. A másik, hogy po­litikailag tiszta legyen, s ne személyes ambícióit, érdekeit helyezze a társadalmi érde­kek elé. Ez a párttagság szé­les körének véleménye is, egyben garancia arra, hogy végigvigyük a megújulást Mit kell tennünk és mit tett az MSZMP? Mindenek előtt a saját sorainkat akarjuk megújítani és a saját politi­kánkat. Mi fedeztük fel az MSZMP-n belül a nagy vál­tozás szükségességét. 1988. májusában olyan döntések­re jutott a párttagság, amely a változtatás egyik alapján a személyi feltételt megte­remtette. Eljutottunk a hatal­mi szervezet korszerűsítésé­nek felismeréséig és az erre irányuló cselekvésig. Az el­múlt esztendő alatt több tör­tént a pluralizmus, a több­pártrendszer, a demokrácia kiépítése és megvalósítása te­kintetében, mint 30 év alatt és ezt a folyamatot végig is fogjuk vinni. Új törvények születtek és születnek, s a kor­mány a parlament ellenőrzé­se alatt dolgozik. Olyan lé­péseket tettünk az emberi jogok érvényesítéséért, amely megfelel az egyetemes kívá­nalmaknak. Rendkívül fon­tos tény az is, hogy májust követően is cseréket hajtot­tunk végre a vezetői poszto­kon. A párt eltökélt szándé­ka, hogy végigvigyük az igazságtevést, feltárjuk múl­tunk legérzékenyebb, leg­problematikusabb részeit, tisztázzuk a fehér foltokat, önhittség nélkül mondhat­juk, hogy a hazánkban ma zajló folyamat egyedülálló a szocialista világban. Tisztá­ban vagyunk azzal: nem tud­juk pontosan, milyen is lesz az az új társadalom, amely­nek építéséhez hozzáfogtunk. Ebben szerepet játszik az is, hogy a szocializmus ma élő modellje nem vonzó szá­munkra. Ezért is fogalma­zunk úgy, hogy a szocializ­mus olyan eszme, amelynek gyakorlati megvalósítása még várat magára. A szocialista társadalom szerintünk egyet kell jelent­sen az esélyegyenlőséggel, a demokráciával, a társadalmi szolidaritással. Ha létrejön az új alkotmány, az alkotmá­nyosság kell legyen minden egyes politikai párt működé­sének feltétele és kritériu­ma. Utunkhoz tartozik az is, hogy a demokrácia csakis az anyagi javak, a piaci érték­­viszonyok keretében terem­tődhet és valósulhat meg.­­ A magyar politika az elmúlt hónapokban nagyon sokat tett annak érdekében, hogy adaptáljuk az egyete­mes vívmányokat, új meg­egyezésre jussunk a társada­lommal. Tudjuk, nem lehet ma a társadalom felemelke­désének érdekeit úgy érvé­nyesíteni, hogy bizonyos egyéni vagy csoportérdekeket ne sértsünk meg. Az MSZMP ma is nagy szellemi és poli­tikai értékek hordozója, amely meg akarja őrizni ve­zető szerepét. Azonban a múlttal ellentétben politikai eszközökkel kívánja ezt meg­tenni. Meggyőződésem, hogy akár idén, akár jövőre lesz­nek választások, ez a párt több száz, több ezer olyan jelöltet is tud állítani parla­menti, vagy helyi tanácsi kép­viselőként, akik személyisé­gükkel jó eséllyel indulnak ahhoz, hogy az MSZMP meg­nyerje a választásokat. Pár­tunk ezzel együtt nem tartja kizártnak a másokkal való kormányzást. Készek va­gyunk a másként gondolko­dókkal, független csoportok­­kal koalícióra lépni. További fontos változások is szükségesek. Mindenek­előtt a párt és az állam szét­választási folyamatának meg­gyorsítására. Nem tudjuk az ország helyzetét rendbe ten­ni külföldi segítség, gazdasá­gi támogatás nélkül. Olyan vegyes vállalatokat kell lét­rehoznunk, amelyeknek sú­lya, részesedése a mainak többszöröse. Szükséges, hogy a külföldi vállalkozó maximá­lisan kapjon szabad kezet a vállalatok döntési, intézkedé­si, fejlesztési ügyeiben. Kö­vetelmény, hogy változzék a párt és a munkahelyek vi­szonyának tartalma, e nélkül nem érvényesíthetjük az új gondolkodásmódot, követel­ményeket. Ez rendkívül ne­héz, hiszen nagyon sok em­bernek nem csak a felfogá­sát befolyásolja, de érdekeit is segíti. Meggyőződését fejezte k­i ezután a nagygyűlés előadó­ja, hogy a gazdaságban és általában a szociálpolitiká­ban nem lehet tovább terhel­ni a lakosságot. Csak olyan esetben szabad intézkedése­ket hozni, amelyek szoros összefüggésben vannak a gazdaság tényleges szerkezet­­átalakításával. A kiút az or­szág gazdasági helyzetét, erő­forrásait felemésztő ágazatok, vállalatok privilégiumainak leépítése lehet, s ez nagyon nehéz politikai küzdelmet je­lent, hiszen a kiváltságokat védők politikai hadállásai is nagyok, s a leépítések jelen­tős érdekeket érintenek. Sür­gető az is, hogy anyagi fel­tételeket biztosítsunk a vál­lalkozás szabadságához, hogy az adópolitika legfeljebb mi­nimális mértékben terhelje az olyan vállalkozásokat, amelyek az országnak új ér­tékeket állítanak elő. Horn Gyula ezt követően munkánk, terveink külső fel­tételeiről szólva rámutatott: gondjaink közepette sem feledkezhetünk meg nemzet­közi környezetünkről, a rea­litásokról. Rendkívül fontos, hogy értse a külföld, amit eb­ben az országban teszünk, nem irányul senki ellen. Ugyanakkor elvethetjük a hamis, tartalmatlan szolidari­tást, amely a látszatok miatt mond igent a népellenes poli­tikára. Május elseje jó alka­lom arra is, hogy kimondjuk: mindenkivel rokonszenve­zünk, aki velünk együtt gon­dolkodik az emberi haladás­ról, az egyetemes demokrá­ciáról — függetlenül az or­szág társadalmi-politikai berendezkedésétől. Minden szomszédunkkal gyümölcsöző együttműködésre törekszünk, hiszen ez létünk alapfeltéte­le, de senki kedvéért nem mondunk le saját útunkról, mert ez is létérdekünk. Nagy biztatás és támasz számunk­ra ehhez — még ha a gya­korlat nem is mindig ezt mu­tatja — a szovjet politikát jellemző azonos gondolkodás­­mód. — A magyarság sohasem szenvedett alkotóképesség hiányában. Olyan politikai­gazdasági és egyéb feltétele­ket kell teremtenünk, hogy ez az alkotókészség mindenütt kibontakozzék. Ehhez kívá­nok sok sikert Szabolcs-Szat­­már megye lakóinak — mon­dotta befejezésül Horn Gyula. Horn Gyula külügyi államtitkár, Gyuricska Kálmán, az MSZMP megyei és Szemerszki Miklós, a nyíregyházi városi első titkár a kabalási majálison.

Next