Kelet-Magyarország, 1990. október (47. évfolyam, 230-255. szám)
1990-10-27 / 252. szám
1990. október 27 II Kelet-A magyarország HÉTVÉGI MELLÉKLETE Hétvégi interjú Szilágyi Géza nyíregyházi farmerral A tulajdonosi tudatról két és fél hold saját, hat hold bérelt területen gazdálkodik. A tulajdonában lévő gépekkel műveli a földet, magának neveli fóliasátraiban a zöldségpalántát és az idén a saját öntözőberendezésével vette föl a harcot az évszázad aszályává hatalmasodott szárazság ellen. Minden idejét a növényeinek a társaságában tölti, szinte személyes ismerőse valamennyi káposztafej. Csak annyi időre hagyja magára szeretett gazdaságát, amíg a megtermett friss árut tehergépkocsijával teríti a kuncsaftjainak. A családjával évek óta a farmjának él, még ,,szabadságot" sem engedélyezett eddig magának. Egyetlen esetben utazott csak el hosszabb időre, amikor is az idén nyáron egy hollandiai tanulmányúton vett részt. Ott, megismerkedve a „tulipános ország" zöldségtermesztésével, egy meghatározó élménnyel lett gazdagabb. Hazatérve élete nagy vágya lett, miután az első — mármint, hogy pilóta legyen — nem sikerült, legalább megközelíteni a kertészet fellegvárában látott családi zöldségfarm mintát. Hogy kezdődött? — Üzemszervezőként végeztünk feleségemmel, Katikával tizennégy éve a Nyíregyházi Mezőgazdasági Főiskolán. Két évre rá a nagykállói Zöldmező Tsz-ben a háztáji ágazatot irányítottuk. Állandó présben éltem a tagok ostroma és a vezetők „első a közös” elvárásai között. Nem mondom, igazuk volt a főnökeimnek, amikor azt mondták, „csak akkor kerülhet sor a tagok burgonyájának betakarítására, ha a közöst már fölszedtük”. Azonban szerintem meg kellett volna teremteni annak feltételét is, hogy a tagnak se kelljen izgulnia, hogy a földbe fagy-e a háztáji krumplija vagy sem. Annyit nem lehetett elérni, hogy egy huszonöt ezer forintos forgóvillás kiszedő gépet vegyenek erre a célra. Hat évi állandó harc után aztán a másik kállói tsz-szel történt egyesülést követően telt be nálam a pohár. Az idegenből jött új elnök velem még nem is találkozott, de már a személyemről kialakított rossz véleményét hallottam innen is,h onnan is, így aztán, mivel a skatulyából nem nyílt alkalmam kilépni, három hónap után a tsz-ből léptem ki. A feleségem egy év múlva követett. • Gondolom, nincs túlzottan jó véleménye a termelőszövetkezetekről. — A mi szövetkezeti típusunk egy kész röhej, mondjuk a hollandhoz képest. Itt azzal foglalkoznak, hogy meglegyen és mennyi legyen a főnökök prémiuma. A melós pedig már kettőtől az óráját nézi, hogy fél ötkor mehessen a saját dolgára. A tsz-ben sokan vannak. Ahhoz mindenképpen, hogy azt a csekélyke eredményt kigazdálkodjék. Ennek következtében aztán a tagok zöme keveset is keres. A mezőgazdaságot pedig kényszerből művelni nem lehet. Még pusztán csak a pénzért sem. Ha a benne dolgozó ember nem érzi sajátjának, akkor nem tud gyönyörködni sem az egészben és akkor az eredmény sem lesz az igazi. # Milyen alapokkal indult az egyéni gazdálkodás csöppet sem sima útján? — Volt kettőnknek, még az én kilépésemet követő években egy-egy hold háztájunk, s annyi pénzünk, hogy vegyek egy ARO kisteherautót. Rendelkeztem némi gyakorlattal a palántanevelésben, amit kicsiben már évek óta csináltunk, méghozzá nem is rosszul, így aztán 85-ben ezzel kezdtem el foglalkozni, nagyobb méretekben. Az első év őszén, a szülők anyagi segítségével, árverésen egy 13 éves MTZ-80-as traktort sikerült vennem. Az akkoriban nem egészen hetvenezerért megvett gépre még ráköltöttem a tél folyamán ugyanannyit, így van belőle egy olyan traktorom, hogy most tán a duplájáért sem adnám senkinek. Azóta eltelt öt esztendő, s kialakult a jelenlegi Szilágyi-farm, mely részben saját földön, mai árakon számítva sok százezret érő gépparkkal, fóliasátrakkal működő kisgazdaság. Elég szép gyarapodásnak tűnik. — Tényleg nem panaszkodhatok, de hát ez az életem célja. Évek óta, a képződött jövedelem java részét visszaforgatom a termelésbe, az eszközök fejlesztésébe. Azt sem szabad azonban elfelejteni, hogy a mai árakhoz képest nekem még lényegesen olcsóbban sikerült a gépeimet beszerezni. Bár három évvel hamarabb kezdtem volna! Minden olyan gépem megvan azért, amire egyáltalán szükségem lehet. A burgonyát például szinte kézi munka-ráfordítás nélkül tudom megtermelni az ültetéstől egészen a felszedésig. Három álló fóliasátorhoz most vettem a negyediket. A saját földemet körbekerítettem, s mivel egy része mély fekvésű, alapcsöveztem, hogy a felesleges vizeknek legyen lehetőségük elszivárogni. A talaj más módon való megjavítására is sokat köttök. Még a bérelt földem vízállásainak az elvezetéséről is gondoskodtam. Nem akarok én mammut méretű farmot. Az egyik célom az, hogy az a kicsi, érmin gazdálkodók, a lehető legtöbbre legyen képes. Mennyire sikerült kivédeni az idei aszályt? — Két éve vásároltam egy tsz-től egy komplett öntözőberendezést, hetvenezer forintért. Tavaly még nem használtam — amit már bánok —, idén azonban nagy hasznát vettem. Kétségtelen, nem egyszerű a telepítése és ott az állandó félsz, hogy ellopják a csöveket. Az árát viszont máris bőven megkereste. Ehhez öntözési lehetőség is kell. Egyáltalán, milyen szempontok szerint választja ki a megfelelő földet? — Az első szempont, hogy jó fekvésű, nem forgalmas helyen legyen a földem. Ugyanis amit én termelek, a zöldségféle igen „kapós árucikk”. A tolvajok gépesített alakulatai miatt kellett például a paprikatermesztéssel felhagynom,, mivel nekem nem maradt szednivaló a saját táblámban. A második szempont az öntözhetőség. Ezért igen fontos, hogy csatornapart mellé essen a terület. Csak az előző kettő után nézem a talaj minőségét, állapotát. Ezen ugyanis lehet változtatni, természetesen több éves, kitartó munkával. # Ha már a munkánál tartunk, mennyit dolgozik benne a család és mennyit végeztet el napszámosokkal? — Az enyém tipikus családi vállalkozás. Mindent a feleségemmel és a szülőkkel végeztünk el, magunk. Én egyébként is olyan típusú ember vagyok, aki hamarabb megcsinál valamit, mint hogy megcsináltassa mással. Nem éri meg az idegesség, vajon dolgozik-e a bérmunkás, mikor nem vagyok ott, így aztán állandó munkával jár ez a zöldségkertészkedés. Akár hiszi, akár nem, újév napján is, amikor minden ember ünnepel, mi a káposztát pucoltuk fel az asszonnyal. Hat éve csináljuk, s azóta nincs szombat, se vasárnap, hogy ne dolgozzék a család valamit. Az idén azonban mégis itthagyta egy hosszabb utazás kedvéért a gazdaságát. Egyáltalán, hogyan jutott ki Hollandiába? — A pályázatra a feleségem figyelt fel a Kertszőlő című folyóiratban, még tavaly télen. A hollandiai tanulmányútra, melynek az ott-tartózkodási költségeit a vendéglátók állták, negyven éven aluli, a kertészkedést élethivatásszerűen űző fiatalemberek jelentkezhettek. Szabolcsból hárman is utazhattunk, mint az később kiderült. Egy hétig tartott, de fantasztikus élmény volt. Ezek szerint megvan a minta? — Amit ott láttam, az most már valóban követendő példát jelent számomra. Először is a holland kertészek csak egyvalamit csinálnak, de azt tökéletesen. Még a palántát sem maguknak nevelik, hanem megveszik attól, akinek az a „szakmája”. Nem irigyek, sőt! Havonta összejönnek egy környék ugyanazon növényt termelő kertészei s megbeszélik, hogyan tudnának még szebb, még jobb árut termelni. Tapasztalatokat cserélnek, árelképzeléseket beszélnek meg. Szóval mint a mesében. Ezzel szemben mi van nálunk? A szomszéd kertész még véletlenül sem árulná el, hogy ő például milyen fajtákkal dolgozik. Termesztéstechnológiában évtizedekre vagyunk tőlük. Ott rendezett, tiszta minden négyzetméter, a farmer a gazdaságának a közepében lakik, ahol természetsen minden ugyanúgy megvan, mint bent a településeken. Út, víz, gáz, villany, telefon van a legutolsó tanyán is. Az üvegházak— mert szinte mindent ezekben állítanak elő — automatikus vezérléssel ellátva, úgy, hogy a farmer nem rabszolgája a gazdaságának. Annak a dunántúlnyi országnak 2500 kilométer autópályája és legalább ilyen hosszú csatornahálózata van. Azok a csatornák persze végig karban vannak tartva, nem úgy mint nálunk, ahol a kövesútról belátható szakaszt rendbe teszik, aztán a többi részét úgy növi be a sás, ahogy akarja. Nem felejtem el, amit egy holland gazda mondott a farmja bemutatása közben: „Fiatal koromban a maguk gazdálkodását példaként állították elénk. Most pedig a magyarok jönnek ide tanulni. Hja! Amíg mi az egyre magasabb színvonalú termelésért dolgoztunk, addig maguk a szocializmust építették.” # Mit gondol, mégis mit lehetne leghamarabb a hollandiai tapasztalatokból megvalósítani? — A szemléletet, ami nem is kerülne túl sokba. A piaci magatartásban a becsület rengeteget számít. Én már eddig is azt vallottam, hogy mindig csak jó, vagy még jobb árut szabad szállítani a vevőknek. Inkább egy kilogrammal több legyen abban a zsákban, vagy ládában, amit eladok, mint tíz dekával kevesebb. Az a jó, ha az embert már várják a kuncsaftok, hogy megérkezzen az árujával. Azt hiszem, abban a húsz-harminc üzletben ahová szállítok, sikerült ezt elérnem. Azután figyelembe kell venni a vevő igényét és olyat kell termelni, amilyet kér. Például káposztából a másfél-két kilós fejeket kedvelik a kereskedők, mert ez a méret a keresett, hisz éppen elegendő egy kiscsaládnak. Hiába csábítóak a 6—7 kilogrammosra megnövő fajták, azokat másutt kell eladni, üzemi konyháknak, savanyító üzemeknek. Nagyon jó lenne, ha nálunk is megvalósulna a korrekt, hatalmas lefölözésektől mentes termékfelvásárlás és kereskedelem. A jelenlegi körülmények között én csak a kereskedelmi lánc utolsó előtti szemének szállítok. Nem vagyok hajlandó hozzájárulni az olyan felduzzasztott, közbeiktatott cégek irodistáinak az eltartásához, mint például a Zöldért. Ehhez persze kellene egy saját tárházat építeni, ahonnan a tél folyamán ki tudnám szolgálni a hozzám érkező kereskedőket. — A szemléleten túl mi lenne az Ön szerint, amit sürgősen meg kellene reformálni a mezőgazdaságban? — Ha a szövetkezetekre gondolok, akkor mindenképpen új típusú, az eszközökkel valódi tulajdonosként rendelkező tagok szövetkezését tartom jónak. Ezek aztán a vetőmag-, műtrágya-, alkatrészbeszerzéseket és a piacok felkutatását, az értékesítést végeznék közösen, A termelést saját eszközökkel és saját akaratából folytatná mindenki. Ehhez természetesen a szaktudás mellett még alacsony kamatokra fölvehető hitelekre, normális bérleti díjak mellett tartós használatba, vagy saját tulajdonba vehető földekre, s elérhető áron jó gépekre lenne szükség. Föltétlen kellene egy olyan szakmai tanácsadó, információs szervezet a kistermelőknek, farmereknek, amin, mint egy köldökzsinóron éreznék magukat nagyobb biztonságban a jelenleg magányos farkasként termelők. Fontos lenne számunkra, hogy ne érezzük magunkat teljesen elszigetelve. Az ágazat vezetői ismerjék a problémáinkat, céljainkat, de mi is tudjunk többet egymásról és a világról, így lehetne csak úgy és olyat termelni, amiben öröme telne és haszna származna mindannyiunknak. Reméljük így lesz. Köszönöm a válaszait. Galambos Béla 5 Szerintem ...sok önuralom és akaraterő kell ahhoz, hogy viszonylag kiegyensúlyozott életformát alakítsunk ki magunk körül. Mind a családban, mind a magánéletben és a munkahelyen apró összeütközések teszik próbára túlélési készségünket. Egy televíziós interjúban, mikor Göncz Árpádnak köztársasági elnökké választása során feltették a kérdést: mit szeretne elérni elnöksége alatt, azt válaszolta: az lenne jó, ha az emberek újra tudnának örülni, mosolyogni... A majdani „mosoly országá”-ban jelenleg szomorúság, kétségbeesés ül az arcokon. S valóban, már attól fejgörcsöt lehet kapni, ahogy zúdulnak ránk az életünket ijesztőnek ábrázoló statisztikák: hogy a mi vidékünk első a munkanélküliségben, nincs pénz, magas a válások száma, sok az öngyilkos... S hogy sok ember iszik! Ezért nem tudom én sem a mindennapok szépségeit, ajándékait keresni, s életünk reménykeltő szálaiból csokrot fonogatni. Ugyanis nagyon elkeserítőnek tartom, hogy mennyire rabjává tudnak az emberek válni egy lassan pusztító méregnek — az alkoholnak. Mindenki a saját életének kovácsa — szoktuk mondogatni — és joga van ahhoz is, hogy úgy rontsa el azt, ahogy akarja. S szemrebbenés nélkül megyünk tovább az árokparton fekvő részeg ember, az alkoholista ismerősünk, a zugivó kollégánk mellett. Nemrég egy szabolcsi kis faluban riadtan fordultak magukba az emberek: az egyik éjszaka a kocsma udvarán meghalt egy „cimbora”. Ittas volt, a társai magára hagyták, és ez okozta az értelmetlen tragédiát. Másnap ismét halottnak harangoztak: a parkban egy asszony a pulóverjével felakasztotta magát egy fára. Ebben a kétezer lelkes faluban legalább háromszáz ember rendszeresen fogyaszt alkoholt. S az orvos elmondása szerint többségük nő, a napi adag pedig egy liter pálinka. Bizonyára ismerős az a kép is, hogy egy-kétszáz forintért alkalmi munkásként azért járnak el dolgozni, hogy a napszámból megvegyék pálinkájukat. De mit érdemel ez az ember? Megvetést, szánalmat, avagy verést! — Nem volt ez így régen — mondja a 80 éves nagymamám — egész évre jutott egy liter pálinka, az is főleg az aratásra. Ma pedig a napot már fél deci pálinkával kezdik. Hallottam, hogy a férfiak inkább a bort vagy a sört isszák. „Mackófröc"-csel indítanak, ami nem más, mint kevés üdítővel rum, vagy Hubertus, keverve. A nők — ha ivásra adják a fejüket — a „kéttengelyes"hez ragaszkodnak, — ami 2 deciliter vegyespálinkát jelent, — ma már kis táskájuk kiegészítőjéhez tartozik. S a lassan élő társ a munkahely fiókjában is meglapul. Az ivási kényszer pedig egyre fokozódik. Rabjává lesz, s már nem tud szabadulni. S hogy miért nyúlnak a pohárhoz?... Valami magyarázat mindig akad: csalódott a hitvesében, nem sikerült a karrierje, elbocsátották a munkahelyéről, vagy elveszítette szeretteit és sorolhatnánk tovább. Persze, mindannyian tudjuk rá a választ is, hogy az alkoholba ölni bánatunkat, szorongásunkat, hiábavalóság. Az ivás nem old meg semmit. A feszített munka után egy jó pohár pálinkától biztosan elkábul az ember. De ébredéskor a valóság még keserűbb lesz. A pénztelenség mellett, a valamiben való hinni tudás helyett ürítik poharukat a jövőre. A jövőre? — összeráncolt szemöldökkel nézek az előttem lebegő üres térbe. Elgondolkodom: tényleg másképpen lesz holnap? Akárhogy is töprengek sorsunkon, nincs más lehetőség, csak az, hogy elhiggyük, az előttünk álló évek jobb holnapot hoznak. De nincs kártékonyabb tolvaj annál, aki elveszi mások hitét és reményét. Mert ahhoz is erő kell, hogy megőrizzük optimizmusunkat. S aki már a jelenében sem hisz, azzal mi legyen? — A bevásárlókosarába a sör és a kétdecis mellé dob egy kis parizert, s a mellette csimpaszkodó gyermekének kiszámol még egy Túró Rudira valót... Ezek az emberek felelősek a sorsukért! Lehet, hogy vétett ellenük az élet, vagy vétettek ellene ők maguk is. De ezért ne legyen áldozata senki sem egy önpusztító szenvedélynek. Az alkoholizmus egyetlen gyógyszere az önuralom, de nélkülünk nem sikerülhet a „kúra”. _________ | Bojté Gizella