Kelet-Magyarország, 1990. október (47. évfolyam, 230-255. szám)

1990-10-27 / 252. szám

1990. október 27 II Kelet-A magyarország HÉTVÉGI MELLÉKLETE Hétvégi interjú Szilágyi Géza nyíregyházi farmerral A tulajdonosi tudatról két és fél hold saját, hat hold bérelt területen gazdálkodik. A tulajdonában lévő gépekkel műveli a földet, magának neveli fóliasátraiban a zöldség­palántát és az idén a saját öntözőberendezésével vette föl a harcot az évszázad aszályává hatalma­sodott szárazság ellen. Minden idejét a növényei­nek a társaságában tölti, szinte személyes ismerő­se valamennyi káposztafej. Csak annyi időre hagy­ja magára szeretett gazdaságát, amíg a megter­mett friss árut tehergépkocsijával teríti a kuncsaft­jainak. A családjával évek óta a farmjának él, még ,,szabadságot" sem engedélyezett eddig magá­nak. Egyetlen esetben utazott csak el hosszabb időre, amikor is az idén nyáron egy hollandiai ta­nulmányúton vett részt. Ott, megismerkedve a „tu­lipános ország" zöldségtermesztésével, egy meg­határozó élménnyel lett gazdagabb. Hazatérve élete nagy vágya lett, miután az első — mármint, hogy pilóta legyen — nem sikerült, legalább meg­közelíteni a kertészet fellegvárában látott családi zöldségfarm mintát.­ ­ Hogy kezdődött? — Üzemszervezőként végeztünk feleségem­mel, Katikával tizennégy éve a Nyíregyházi Mező­­gazdasági Főiskolán. Két évre rá a nagykállói Zöldmező Tsz-ben a háztáji ágazatot irányítottuk. Állandó présben éltem a tagok ostroma és a veze­tők „első a közös” elvárásai között. Nem mon­dom, igazuk volt a főnökeimnek, amikor azt mond­ták, „csak akkor kerülhet sor a tagok burgonyájá­nak betakarítására, ha a közöst már fölszedtük”. Azonban szerintem meg kellett volna teremteni annak feltételét is, hogy a tagnak se kelljen izgul­nia, hogy a földbe fagy-e a háztáji krumplija vagy sem. Annyit nem lehetett elérni, hogy egy huszon­öt ezer forintos forgóvillás kiszedő gépet vegyenek erre a célra. Hat évi állandó harc után aztán a má­sik kállói tsz-szel történt egyesülést követően telt be nálam a pohár. Az idegenből jött új elnök velem még nem is találkozott, de már a személyemről kialakított rossz véleményét hallottam innen is,h onnan is, így aztán, mivel a skatulyából nem nyílt alkalmam kilépni, három hónap után a tsz-ből lép­tem ki. A feleségem egy év múlva követett. • Gondolom, nincs túlzottan jó véleménye a termelőszövetkezetekről. — A mi szövetkezeti típusunk egy kész röhej, mondjuk a hollandhoz képest. Itt azzal foglalkoz­nak, hogy meglegyen és mennyi legyen a főnökök prémiuma. A melós pedig már kettőtől az óráját nézi, hogy fél ötkor mehessen a saját dolgára. A tsz-ben sokan vannak. Ahhoz mindenképpen, hogy azt a csekélyke eredményt kigazdálkodjék. Ennek következtében aztán a tagok zöme keveset is keres. A mezőgazdaságot pedig kényszerből művelni nem lehet. Még pusztán csak a pénzért sem. Ha a benne dolgozó ember nem érzi sajátjá­nak, akkor nem tud gyönyörködni sem az egész­ben és akkor az eredmény sem lesz az igazi. # Milyen alapokkal indult az egyéni gazdál­kodás csöppet sem sima útján? — Volt kettőnknek, még az én kilépésemet kö­vető években egy-egy hold háztájunk, s annyi pén­zünk, hogy vegyek egy ARO kisteherautót. Ren­delkeztem némi gyakorlattal a palántanevelésben, amit kicsiben már évek óta csináltunk, méghozzá nem is rosszul, így aztán 85-ben ezzel kezdtem el foglalkozni, nagyobb méretekben. Az első év őszén, a szülők anyagi segítségével, árverésen egy 13 éves MTZ-80-as traktort sikerült vennem. Az akkoriban nem egészen hetvenezerért megvett gépre még ráköltöttem a tél folyamán ugyanannyit, így van belőle egy olyan traktorom, hogy most tán a duplájáért sem adnám senkinek.­­ Azóta eltelt öt esztendő, s kialakult a je­lenlegi Szilágyi-farm, mely részben saját földön, mai árakon számítva sok százez­ret érő gépparkkal, fóliasátrakkal műkö­dő kisgazdaság. Elég szép gyarapodás­nak tűnik. — Tényleg nem panaszkodhatok, de hát ez az életem célja. Évek óta, a képződött jövedelem java részét visszaforgatom a termelésbe, az eszközök fejlesztésébe. Azt sem szabad azonban elfelejteni, hogy a mai árakhoz képest nekem még lényege­sen olcsóbban sikerült a gépeimet beszerezni. Bár három évvel hamarabb kezdtem volna! Minden olyan gépem megvan azért, amire egyáltalán szükségem lehet. A burgonyát például szinte kézi munka-ráfordítás nélkül tudom megtermelni az ül­tetéstől egészen a felszedésig. Három álló fóliasá­torhoz most vettem a negyediket. A saját földemet körbekerítettem, s mivel egy része mély fekvésű, alapcsöveztem, hogy a felesleges vizeknek legyen lehetőségük elszivárogni. A talaj más módon való megjavítására is sokat köttök. Még a bérelt földem vízállásainak az elvezetéséről is gondoskodtam. Nem akarok én mammut méretű farmot. Az egyik célom az, hogy az a kicsi, érmin gazdálkodók, a lehető legtöbbre legyen képes.­­ Mennyire sikerült kivédeni az idei aszályt? — Két éve vásároltam egy tsz-től egy komplett­ öntözőberendezést, hetvenezer forintért. Tavaly még nem használtam — amit már bánok —, idén azonban nagy hasznát vettem. Kétségtelen, nem egyszerű a telepítése és ott az állandó félsz, hogy ellopják a csöveket. Az árát viszont máris bőven megkereste.­­ Ehhez öntözési lehetőség is kell. Egyál­talán, milyen szempontok szerint vá­lasztja ki a megfelelő földet? — Az első szempont, hogy jó fekvésű, nem for­galmas helyen legyen a földem. Ugyanis amit én termelek, a zöldségféle igen „kapós árucikk”. A tolvajok gépesített alakulatai miatt kellett például a paprikatermesztéssel felhagynom,, mivel nekem nem maradt szednivaló a saját táblámban. A má­sodik szempont az öntözhetőség. Ezért igen fon­tos, hogy csatornapart mellé essen a terület. Csak az előző kettő után nézem a talaj minőségét, álla­potát. Ezen ugyanis lehet változtatni, természete­sen több éves, kitartó munkával. # Ha már a munkánál tartunk, mennyit dol­gozik benne a család és mennyit végez­tet el napszámosokkal? — Az enyém tipikus családi vállalkozás. Mindent a feleségemmel és a szülőkkel végeztünk el, ma­gunk. Én egyébként is olyan típusú ember vagyok, aki hamarabb megcsinál valamit, mint hogy meg­csináltassa mással. Nem éri meg az idegesség, vajon dolgozik-e a bérmunkás, mikor nem vagyok ott, így aztán állandó munkával jár ez a zöldség­kertészkedés. Akár hiszi, akár nem, újév napján is, amikor minden ember ünnepel, mi a káposztát pu­coltuk fel az asszonnyal. Hat éve csináljuk, s azóta nincs szombat, se vasárnap, hogy ne dolgozzék a család valamit.­­ Az idén azonban mégis itthagyta egy hosszabb utazás kedvéért a gazdaságát. Egyáltalán, hogyan jutott ki Hollandiába? — A pályázatra a feleségem figyelt fel a Kert­szőlő című folyóiratban, még tavaly télen. A hol­landiai tanulmányútra, melynek az ott-tartózkodási költségeit a vendéglátók állták, negyven éven aluli, a kertészkedést élethivatásszerűen űző fiatalem­berek jelentkezhettek. Szabolcsból hárman is utaz­hattunk, mint az később kiderült. Egy hétig tartott, de fantasztikus élmény volt.­ ­ Ezek szerint megvan a minta? — Amit ott láttam, az most már valóban köve­tendő példát jelent számomra. Először is a holland kertészek csak egyvalamit csinálnak, de azt töké­letesen. Még a palántát sem maguknak nevelik, hanem megveszik attól, akinek az a „szakmája”. Nem irigyek, sőt! Havonta összejönnek egy kör­nyék ugyanazon növényt termelő kertészei s meg­beszélik, hogyan tudnának még szebb, még jobb árut termelni. Tapasztalatokat cserélnek, árelkép­zeléseket beszélnek meg. Szóval mint a mesében. Ezzel szemben mi van nálunk? A szomszéd ker­tész még véletlenül sem árulná el, hogy ő például milyen fajtákkal dolgozik. Termesztéstechnológiá­ban évtizedekre vagyunk tőlük. Ott rendezett, tisz­ta minden négyzetméter, a farmer a gazdaságának a közepében lakik, ahol természetsen minden ugyanúgy megvan, mint bent a településeken. Út, víz, gáz, villany, telefon van a legutolsó tanyán is. Az üvegházak— mert szinte mindent ezekben állí­tanak elő — automatikus vezérléssel ellátva, úgy, hogy a farmer nem rabszolgája a gazdaságának. Annak a dunántúlnyi országnak 2500 kilométer au­tópályája és legalább ilyen hosszú csatornahálóza­ta van. Azok a csatornák persze végig karban van­nak tartva, nem úgy mint nálunk, ahol a kövesútról belátható szakaszt rendbe teszik, aztán a többi részét úgy növi be a sás, ahogy akarja. Nem felej­tem el, amit egy holland gazda mondott a farmja bemutatása közben: „Fiatal koromban a maguk gazdálkodását példaként állították elénk. Most pe­dig a magyarok jönnek ide tanulni. Hja! Amíg mi az egyre magasabb színvonalú termelésért dolgoz­tunk, addig maguk a szocializmust építették.” # Mit gondol, mégis mit lehetne leghama­rabb a hollandiai tapasztalatokból meg­valósítani? — A szemléletet, ami nem is kerülne túl sokba. A piaci magatartásban a becsület rengeteget szá­mít. Én már eddig is azt vallottam, hogy mindig csak jó, vagy még jobb árut szabad szállítani a vevőknek. Inkább egy kilogrammal több legyen abban a zsákban, vagy ládában, amit eladok, mint tíz dekával kevesebb. Az a jó, ha az embert már várják a kuncsaftok, hogy megérkezzen az árujá­val. Azt hiszem, abban a húsz-harminc üzletben ahová szállítok, sikerült ezt elérnem. Azután figyelembe kell venni a vevő igényét és olyat kell termelni, amilyet kér. Például káposztá­ból a másfél-két kilós fejeket kedvelik a kereske­dők, mert ez a méret a keresett, hisz éppen ele­gendő egy kiscsaládnak. Hiába csábítóak a 6—7 kilogrammosra megnövő fajták, azokat másutt kell eladni, üzemi konyháknak, savanyító üzemeknek. Nagyon jó lenne, ha nálunk is megvalósulna a korrekt, hatalmas lefölözésektől mentes termékfel­vásárlás és kereskedelem. A jelenlegi körülmé­nyek között én csak a kereskedelmi lánc utolsó előtti szemének szállítok. Nem vagyok hajlandó hozzájárulni az olyan felduzzasztott, közbeiktatott cégek irodistáinak az eltartásához, mint például a Zöldért. Ehhez persze kellene egy saját tárházat építeni, ahonnan a tél folyamán ki tudnám szolgálni a hozzám érkező kereskedőket. — A szemléleten túl mi lenne az Ön szerint, amit sürgősen meg kellene reformálni a mezőgazdaságban? — Ha a szövetkezetekre gondolok, akkor min­denképpen új típusú, az eszközökkel valódi tulaj­donosként rendelkező tagok szövetkezését tartom jónak. Ezek aztán a vetőmag-, műtrágya-, alkat­részbeszerzéseket és a piacok felkutatását, az ér­tékesítést végeznék közösen­, A termelést saját eszközökkel és saját akaratából folytatná minden­ki. Ehhez természetesen a szaktudás mellett még alacsony kamatokra fölvehető hitelekre, normális bérleti díjak mellett tartós használatba, vagy saját tulajdonba vehető földekre, s elérhető áron jó gé­pekre lenne szükség. Föltétlen kellene egy olyan szakmai tanácsadó, információs szervezet a kis­termelőknek, farmereknek, amin, mint egy köldök­­zsinóron éreznék magukat nagyobb biztonságban a jelenleg magányos farkasként termelők. Fontos lenne számunkra, hogy ne érezzük magunkat telje­sen elszigetelve. Az ágazat vezetői ismerjék a problémáinkat, céljainkat, de mi is tudjunk többet egymásról és a világról, így lehetne csak úgy és olyat termelni, amiben öröme telne és haszna származna mindannyiunknak.­­ Reméljük így lesz. Köszönöm a válaszait. Galambos Béla 5 Szerintem ...sok önuralom és akaraterő kell ahhoz, hogy viszonylag kiegyensúlyozott életformát alakítsunk ki magunk körül. Mind a család­ban, mind a magánéletben és a munkahe­lyen apró összeütközések teszik próbára túlélési készségünket. Egy televíziós interjú­ban, mikor Göncz Árpádnak köztársasági elnökké választása során feltették a kérdést: mit szeretne elérni elnöksége alatt, azt vá­laszolta: az lenne jó, ha az emberek újra tudnának örülni, mosolyogni... A majdani „mosoly országá”-ban jelenleg szomorúság, kétségbeesés ül az arcokon. S valóban, már attól fejgörcsöt lehet kapni, ahogy zúdulnak ránk az életünket ijesztőnek ábrázoló statisztikák: hogy a mi vidékünk első a munkanélküliségben, nincs pénz, ma­gas a válások száma, sok az öngyilkos... S hogy sok ember iszik! Ezért nem tudom én sem a mindennapok szépségeit, ajándékait keresni, s életünk reménykeltő szálaiból csokrot fonogatni. Ugyanis nagyon elkeserítőnek tartom, hogy mennyire rabjává tudnak az emberek válni egy lassan pusztító méregnek — az alkohol­nak. Mindenki a saját életének kovácsa — szoktuk mondogatni —­ és joga van ahhoz is, hogy úgy rontsa el azt, ahogy akarja. S szemrebbenés nélkül megyünk tovább az árokparton fekvő részeg ember, az alkoho­lista ismerősünk, a zugivó kollégánk mellett. Nemrég egy szabolcsi kis faluban riadtan fordultak magukba az emberek: az egyik éj­szaka a kocsma udvarán meghalt egy „cim­bora”. Ittas volt, a társai magára hagyták, és ez okozta az értelmetlen tragédiát. Másnap ismét halottnak harangoztak: a parkban egy asszony a pulóverjével felakasztotta magát egy fára. Ebben a kétezer lelkes faluban legalább háromszáz ember rendszeresen fo­gyaszt alkoholt. S az orvos elmondása sze­rint többségük nő, a napi adag pedig egy liter pálinka. Bizonyára ismerős az a kép is, hogy egy-kétszáz forintért alkalmi munkásként azért járnak el dolgozni, hogy a napszámból megvegyék pálinkájukat. De mit érdemel ez az ember? Megvetést, szánalmat, avagy verést! — Nem volt ez így régen — mondja a 80 éves nagymamám — egész évre jutott egy liter pálinka, az is főleg az aratásra. Ma pedig a napot már fél deci pálinkával kezdik. Hallottam, hogy a férfiak inkább a bort vagy a sört isszák. „Mackófröc­"-csel indí­tanak, ami nem más, mint kevés üdítővel rum, vagy Hubertus, keverve. A nők — ha ivásra adják a fejüket — a „kéttengelyes"­­hez ragaszkodnak, — ami 2 deciliter vegyespálinkát jelent, — ma már kis táská­juk kiegészítőjéhez tartozik. S a lassan élő társ a munkahely fiókjában is meglapul. Az ivási kényszer pedig egyre fokozódik. Rabjá­vá lesz, s már nem tud szabadulni. S hogy miért nyúlnak a pohárhoz?... Vala­mi magyarázat mindig akad: csalódott a hit­vesében, nem sikerült a karrierje, elbocsá­tották a munkahelyéről, vagy elveszítette szeretteit és sorolhatnánk tovább. Persze, mindannyian tudjuk rá a választ is, hogy az alkoholba ölni bánatunkat, szorongásunkat, hiábavalóság. Az ivás nem old meg semmit. A feszített munka után egy jó pohár pálin­kától biztosan elkábul az ember. De ébre­déskor a valóság még keserűbb lesz. A pénztelenség mellett, a valamiben való hinni tudás helyett ürítik poharukat a jövőre. A jö­vőre? — összeráncolt szemöldökkel nézek az előttem lebegő üres térbe. Elgondolko­dom: tényleg másképpen lesz holnap? Akár­hogy is töprengek sorsunkon, nincs más le­hetőség, csak az, hogy elhiggyük, az előt­tünk álló évek jobb holnapot hoznak. De nincs kártékonyabb tolvaj annál, aki elveszi mások hitét és reményét. Mert ahhoz is erő kell, hogy megőrizzük optimizmusunkat. S aki már a jelenében sem hisz, azzal mi legyen? — A bevásárlókosarába a sör és a kétdecis mellé dob egy kis parizert, s a mel­lette csimpaszkodó gyermekének kiszámol még egy Túró Rudira valót... Ezek az embe­rek felelősek a sor­sukért! Lehet, hogy vétett ellenük az élet, vagy vétettek ellene ők maguk is. De ezért ne legyen áldozata senki sem egy önpusztító szenvedélynek. Az alkoholizmus egyetlen gyógysze­re az önuralom, de nélkülünk nem si­kerülhet a „kúra”. _________ | Bojté Gizella

Next