Kelet-Magyarország, 1991. július (48. évfolyam, 152-178. szám)
1991-07-13 / 163. szám
1991. július 13. A ‘Kjjet-‘Magyarország hétvégi melléktlete_ 11 Balogh Géza , egyik nagy, ,,barangolós” kollegám megállít a szerkesztőség folyosóján. Kopott farmer, félretaposott félcipő van rajtam, látja hát, hogy vidékre készülök. — Hová megy?— kérdi. — Ezredes-tanyára — mondom. — Most mit hülyéskedsz! — húzza el sértődötten a száját, s szó nélkül faképnél hagy. Pedig hát tényleg oda készülök. Ráadásul nem is a megszokott aszfalton, Nagyvarsány felől, hanem a rövidebbnek gondolt úton, Gemzsének kanyarodva. Elhagyom már a híres, gemzsei harangtornyot, s keresem a kis, vékony betoncsapást a tanyának, mikor az egyik helybéli alaposan útbaigazít. Honnan veszem én azt, hogy kövön mehetek odáig! No, szépen vagyunk, gondolom, s kettesbe kapcsolom a Trabantot. Megjárta az már a hatalmas esőben a Tisza ártereit is, nem igaz, hogy pont ez a homok fog majd ki rajta. Úgy a második, harmadik kilométer után kezdek el azon tűnődni, hogy jobb lett volna talán, ha Gemzsén hagyom ezt a piszok kis autót, s gyalog vágok az útnak. Többet is láttam volna, s hamarabb oda is érek. Ám most már mindegy. Rángatom össze-vissza a kormányt, s bámulok jobbra-balra. Van mit nézni. Van miben gyönyörködni. Mindkét oldalt szép, öreg akácok szegélyezik az utat és sűrű fenyvesek szaladnak fel a meredek domboldalakra. Az erdőt itt is, ott is magányos szőlőtáblák szakítják meg, akkora cseresznyefákkal, hogy a tetejük az eget karmolássza. Már cseppet sem bánom, hogy ezt a hepehupás kerülőutat választottam. Hisz Varsány felől bármikor beszaladhatok a tanyára, de különben mikor tértem volna rá erre a dűlőre...? Tán sohasem, így legalább a saját szememmel győződhetem meg arról, hogy néhány évvel ezelőtt erre az útra is szilárd burkolatot akartak teríteni. A kohósalak fekete szemcséiből még most is látni néhányat, a többit beletaposta az idő a földbe, vagy a szél fújta el. Néhány éve egyesítették a gemzsei meg a varsányi termelőszövetkezetet, aztán, ahogy az eredményes együttműködésből nem lett semmi, úgy vált köddé ez az út is. Pedig az ezredes-tanyaiak örültek volna neki. Nem kellett volna húsz kilométert kerülniük, ha Kisvárdának veszik az irányt. Közben elfogytak az erdők, a szőlősdombok, s hirtelen előbukkan a tanya. S meglepődik az ember. Mert egy szabályos nyírségi faluba ütközik, melynek a túlsó végét látni sem lehet. Vagy nyolcvan családot, vagyis jó négyszáz lelket számlálnak, ekkora település a Tiszaháton már derék falunak számít. Az itt élők fiatalabbja ennek megfelelően kellőképpen önérzetes. Ha megkérdik tőle, hogy hová való, véletlenül sem mondja azt, hogy Ezredes-tanyára. De azt sem, hogy Mátétanyára, vagy Roklicz-tanyára, vagy ahogy utóbb nevezték, Szabadság-tanyára. Hanem azt feleli, hogy ő Nagyvarsányban lakik, a Vörös Hadsereg utcában. A település nevének változása híven tükrözi az elmúlt hétnyolc évtized változásait. Csak azt nem tudja senki, hogy az eredeti név honnan származik. Még a legidősebbek is csak hümmögnek, mikor azt kérdezik tőlük, honnan az a név, hogy Ezredes-tanya. Tippan János éppenséggel a fiatalabbja közé tartozik és felhúzza a vállát. — A jó Isten se tudja... de talán a szomszédom, Szokolai Sándor bácsit biztat. A kapuja előtt hagyja a talicskát, s indul velem át az út túlsó oldalára. Egy nagy, büszke épület előtt haladunk el, s azt mondja a naményi forgácslapgyár gépkezelője, hogy ez az a híres Roklicz-féle kastély. A háború után a volt cselédek költöztek bele, ő is ott gyerekeskedett. — Mikor építhették? — Fogalmam sincs — mondja —, de talán majd Sándor bácsi. Ám nincsen szerencsénk. Az öreg, kilencvenkét éves szomszéd bent fekszik a befüggönyözött szobában, nem bírja már ezt a nagy hőséget. A felesége hál' Istennek annál jobban. A hajnalon volt egy kis eső, most könnyebben kijön a földből , dudva. Kint gyomlál hát a kiskertben, s mikor hallja, hogy a régi világot emlegetjük, mérgesen hajítja le öléből a sok paréjt, labodát. — Nekünk mindegy volt, hogy milyen világ jött. A szegény embernek mindig rossz világa van. — Sosem volt egy kis jó soruk? — Nekünk sosem. Egyszer lett volna, de szegény édesanyám nem engedte. Úgy ötéves lehettem, akkor még Máté nagyságos úré volt ez a birtok. Kint a bárány, bent a farkast játszottunk, s jött a nagyságos asszony. El akart vinni magával, de édesanyám nem engedett.. — Hány éves tetszik most lenni? — Én, fiam, nyolcvanöt. Maholnap töltöm a nyolcvanhatot. Abban az időben még Mátétanyának hívták a települést, aztán jött egy áldott jó lelkű zsidó gazdálkodó, Roklicz Zoltán. Az ő idejében virágzott fel a tanya gazdasága. Volt itt kendergyár meg szeszgyár, malom, meg olajütő, a varsányi állomással még kis, lóvontatású vasút is összekötötte. — Jó lett volna, csak ne lett volna ez a nagy szegénység — legyint Szokolai Sándorné, meg a mellettünk megálló özv. Halász Andrásné. — Hajnali háromkor már kongattak, a férfiaknak menni kellett. Ha látták volna azt a nagy lökdösődést a kis cselédházakban! Gondolhatják, négyen voltunk egy konyhára... Alig fértünk el egymástól, meg attól a rengeteg pályától. Negyvennégyben aztán itt is nagyot változott a világ. A Roklicz családnak a kisvárdai gettóban kellett jelentkezni. Az egykori béresek közül volt, aki még ott is felkereste a volt gazdát egy-egy elemózsiás kosárral, de a csendőrök megfenyegették őket: ha nem tűnnek el nyomban, őket is bezárják. A földosztás itt is gyökeresen felforgatta az egykori cselédek életét. Öt-tíz holdas gazdaságok alakultak, a cselédházakat lebontották, s szebbnél szebb lakások épültek. Később azokat is átépítették, s ma egy szabályos, takaros faluban érezheti magát az itt élő ember. Csak egy házhoz nem nyúltak sokáig. Az utca közepén emelkedő kastélyhoz, vagy inkább kúriához. Eleinte a cselédházakból ideköltözött néhány család élt itt, majd mikor ők saját lakást építettek, a tanyasi iskola és a tanító vette birtokba. Aztán megszűnt az oktatás — a gyermekek a közeli Varsányban tanultak —, kultúrháznak rendezték be az öreg termeket. Ám elfogytak a fiatalok, s úgy tűnt, a kúria a sok társa sorsára jut. Összedől előbb-utóbb. De amikor jött Kisvárdáról egy fiatal műköves, akinek meglátni, s megszeretni az épületet pillanat műve volt csupán. Addig levelezett, kilincselt, míg megvehette. A műkövest Balkó Józsefnek hívják, s az öreg Trabantját javíttatja valamerre. Csak a felesége van itthon, ám ő igen szívélyes kalauz. Sorra nyitogatja anyósával az ajtókat, s biztatja az embert, nézzünk csak szét nyugodtan. Egy hatalmas nappali kellős közepén állunk. Akkora, mint egy kisebb tornacsarnok. Igaz, a szőnyegek még cementpadlón hevernek, de a falak mentén már szép bútorok, az óriás ablakok beüvegezve, a nagy, kétszárnyú ajtók újrafestve... Szóval már mindenütt látszik a gondos gazda kezemunkájának nyoma. A nyugati rész már teljesen rendben. Ám a keleti oldal... — Arra már egy közepes bank tőkéje is kevés lenne — legyint Balkó József, aki a percen érkezett, s kíváncsian nézi, kik kóborolnak az ő kastélyában Magas, harminc körüli férfi, s bár az iménti félmondata eléggé borúlátó, az arcán cseppnyi elkeseredettséget sem látni. — Mi vesz rá egy ilyen fiatalembert, hogy kastélyvásárlásra adja a fejét? — nézek rá kíváncsian. — A józan ész. Ugyan még harmincévesek sem vagyunk, de már látom, hogy én, a két gyermekünknek városon soha az életben nem tudok lakást venni. Azt szeretném hát, ha velünk maradnának. Egy lakrészt már kialakítottunk, ott elférünk egy darabig. S majd ha családot alapítanak... hát akkor majd folytatjuk. Öt-hat éves forma gyermekek kergetőznek az udvaron, kezükben fakard, meg fapajzs — csak nem az elődeikről kapta a tanya az Ezredes nevet? —, mi meg lebotorkálunk a pincébe. Széles, ölnyi vastag falak, fehérre meszelt boltozat, hirtelen megszámolunk vagy négy nagy termet arra termettek, hogy valami presszót, vagy más egyebet rendezzenek be bennük. — Az Isten őrizzen meg bennünket attól — tiltakozik Balkó József. — Hisz nem azért jöttünk, hogy korcsma legyen alattunk... Alig vártuk, hogy csend és béke vegyen bennünket körbe. Megélünk mi az én becsületes szakmámból is. Csak látnánk már, hogy támogatják a bérüket, munkával vásárra vivő vállalkozókat is. Akkor elhinném, valóban megérte, hogy eltakarítottuk innen, a kastély mellől azt a rengeteg szemetet. Akkor egy pillanatig sem kételkednék abban, hogy az a sok kis gyümölcsfa kinek hoz majd vajon termést... .