Kelet-Magyarország, 1991. július (48. évfolyam, 152-178. szám)

1991-07-13 / 163. szám

1991. július 13. A ‘Kjjet-‘Magyarország hétvégi melléktlete_ 1­1 Balogh Géza , egyik nagy, ,,barangolós” kol­legám megállít a szerkesztőség fo­lyosóján. Kopott farmer, félretaposott félcipő van rajtam, látja hát, hogy vidékre készülök. — Hová megy?— kérdi. — Ezredes-tanyára — mon­dom. — Most mit hülyéskedsz! — húzza el sértődötten a száját, s szó nélkül faképnél hagy. Pedig hát tényleg oda készü­lök. Ráadásul nem is a meg­szokott aszfalton, Nagyvarsány felől, hanem a rövidebbnek gondolt úton, Gemzsének ka­nyarodva. Elhagyom már a hí­res, gemzsei harangtornyot, s keresem a kis, vékony beton­csapást a tanyának, mikor az egyik helybéli alaposan útba­igazít. Honnan veszem én azt, hogy kövön mehetek odáig! No, szépen vagyunk, gondo­lom, s kettesbe kapcsolom a Trabantot. Megjárta az már a hatalmas esőben a Tisza árte­reit is, nem igaz, hogy pont ez a homok fog majd ki rajta. Úgy a második, harmadik ki­lométer után kezdek el azon tűnődni, hogy jobb lett volna ta­lán, ha Gemzsén hagyom ezt a piszok kis autót, s gyalog vá­gok az útnak. Többet is láttam volna, s hamarabb oda is érek. Ám most már mindegy. Rán­gatom össze-vissza a kor­mányt, s bámulok jobbra-balra. Van mit nézni. Van miben gyö­nyörködni. Mindkét oldalt szép, öreg akácok szegélyezik az utat és sűrű fenyvesek szalad­nak fel a meredek domb­oldalakra. Az erdőt itt is, ott is magányos szőlőtáblák szakít­ják meg, akkora cseresznye­­fákkal, hogy a tetejük az eget karmolássza. Már cseppet sem bánom, hogy ezt a hepehupás kerülő­­utat választottam. Hisz Var­­sány felől bármikor beszalad­hatok a tanyára, de különben mikor tértem volna rá erre a dűlőre...? Tán sohasem, így legalább a saját sze­memmel győződhetem meg ar­ról, hogy néhány évvel ezelőtt erre az útra is szilárd burkola­tot akartak teríteni. A kohó­salak fekete szemcséiből még most is látni néhányat, a többit beletaposta az idő a földbe, vagy a szél fújta el. Néhány éve egyesítették a gemzsei meg a varsányi ter­melőszövetkezetet, aztán, ahogy az eredményes együtt­működésből nem lett semmi, úgy vált köddé ez az út is. Pedig az ezredes-tanyaiak örültek volna neki. Nem kellett volna húsz kilométert kerül­niük, ha Kisvárdának veszik az irányt. Közben elfogytak az erdők, a szőlősdombok, s hirtelen elő­bukkan a tanya. S meglepődik az ember. Mert egy szabályos nyírségi faluba ütközik, mely­nek a túlsó végét látni sem le­het. Vagy nyolcvan családot, vagyis jó négyszáz lelket számlálnak, ekkora település a Tiszaháton már derék falunak számít. Az itt élők fiatalabbja ennek megfelelően kellőképpen önér­zetes. Ha megkérdik tőle, hogy hová való, véletlenül sem mondja azt, hogy Ezredes-ta­nyára. De azt sem, hogy Máté­­tanyára, vagy Roklicz-tanyára, vagy ahogy utóbb nevezték, Szabadság-tanyára. Hanem azt feleli, hogy ő Nagyvarsány­­ban lakik, a Vörös Hadsereg utcában. A település nevének változá­sa híven tükrözi az elmúlt hét­nyolc évtized változásait. Csak azt nem tudja senki, hogy az eredeti név honnan származik. Még a legidősebbek is csak hümmögnek, mikor azt kérdezik tőlük, honnan az a név, hogy Ezredes-tanya. Tippan János éppenséggel a fiatalabbja közé tartozik és fel­húzza a vállát. — A jó Isten se tudja... de talán a szomszédom, Szokolai Sándor bácsi­t biztat. A kapuja előtt hagyja a talics­kát, s indul velem át az út túlsó oldalára. Egy nagy, büszke épület előtt haladunk el, s azt mondja a naményi forgácslap­gyár gépkezelője, hogy ez az a híres Roklicz-féle kastély. A háború után a volt cselédek köl­töztek bele, ő is ott gyerekeske­­dett. — Mikor építhették? — Fogalmam sincs — mond­ja —, de talán majd Sándor bácsi. Ám nincsen szerencsénk. Az öreg, kilencvenkét éves szom­széd bent fekszik a befüggö­­nyözött szobában, nem bírja már ezt a nagy hőséget. A fele­sége hál' Istennek annál job­ban. A hajnalon volt egy kis eső, most könnyebben kijön a földből , dudva. Kint gyomlál hát a kiskertben, s mikor hallja, hogy a régi világot emlegetjük, mérgesen hajítja le öléből a sok paréjt, labodát. — Nekünk mindegy volt, hogy milyen világ jött. A sze­gény embernek mindig rossz vi­lága van. — Sosem volt egy kis jó so­ruk? — Nekünk sosem. Egyszer lett volna, de szegény édes­anyám nem engedte. Úgy öt­éves lehettem, akkor még Máté nagyságos úré volt ez a birtok. Kint a bárány, bent a farkast játszottunk, s jött a nagyságos asszony. El akart vinni magá­val, de édesanyám nem enge­dett.. — Hány éves tetszik most lenni? — Én, fiam, nyolcvanöt. Ma­holnap töltöm a nyolcvanhatot. Abban az időben még Máté­­tanyának hívták a települést, aztán jött egy áldott jó lelkű zsi­dó gazdálkodó, Roklicz Zoltán. Az ő idejében virágzott fel a tanya gazdasága. Volt itt ken­dergyár meg szeszgyár, ma­lom, meg olajütő, a varsányi ál­lomással még kis, lóvontatású vasút is összekötötte. — Jó lett volna, csak ne lett volna ez a nagy szegénység — legyint Szokolai Sándorné, meg a mellettünk megálló özv. Ha­lász Andrásné. — Hajnali há­romkor már kongattak, a férfia­knak menni kellett. Ha látták volna azt a nagy lökdösődést a kis cselédházakban! Gondol­hatják, négyen voltunk egy konyhára... Alig fértünk el egy­mástól, meg attól a rengeteg pályától. Negyvennégyben aztán itt is nagyot változott a világ. A Roklicz családnak a kisvárdai gettóban kellett jelentkezni. Az egykori béresek közül volt, aki még ott is felkereste a volt gaz­dát egy-egy elemózsiás kosár­ral, de a csendőrök megfenye­gették őket: ha nem tűnnek el nyomban, őket is bezárják. A földosztás itt is gyökeresen felforgatta az egykori cselédek életét. Öt-tíz holdas gazdasá­gok alakultak, a cselédházakat lebontották, s szebbnél szebb lakások épültek. Később azo­kat is átépítették, s ma egy szabályos, takaros faluban érezheti magát az itt élő ember. Csak egy házhoz nem nyúl­tak sokáig. Az utca közepén emelkedő kastélyhoz, vagy in­kább kúriához. Eleinte a cselédházakból ide­költözött néhány család élt itt, majd mikor ők saját lakást épí­tettek, a tanyasi iskola és a ta­nító vette birtokba. Aztán meg­szűnt az oktatás — a gyerme­kek a közeli Varsányban tanul­tak —, kultúrháznak rendezték be az öreg termeket. Ám el­fogytak a fiatalok, s úgy tűnt, a kúria a sok társa sorsára jut. Összedől előbb-utóbb. De amikor jött Kisvárdáról egy fiatal műköves, akinek meglátni, s megszeretni az épületet pillanat műve volt csu­pán. Addig levelezett, kilincselt, míg megvehette. A műkövest Balkó Józsefnek hívják, s az öreg Trabantját javíttatja vala­merre. Csak a felesége van itthon, ám ő igen szívélyes ka­lauz. Sorra nyitogatja anyósával az ajtókat, s biztatja az embert, nézzünk csak szét nyugodtan. Egy hatalmas nappali kellős közepén állunk. Akkora, mint egy kisebb tornacsarnok. Igaz, a szőnyegek még cementpad­lón hevernek, de a falak men­tén már szép bútorok, az óriás ablakok beüvegezve, a nagy, kétszárnyú ajtók újrafestve... Szóval már mindenütt látszik a gondos gazda kezemunkájának nyoma. A nyugati rész már teljesen rendben. Ám a keleti oldal... — Arra már egy közepes bank tőkéje is kevés lenne — legyint Balkó József, aki a per­cen érkezett, s kíváncsian nézi, kik kóborolnak az ő kasté­lyában Magas, harminc körüli férfi, s bár az iménti félmondata elég­gé borúlátó, az arcán cseppnyi elkeseredettséget sem látni. — Mi vesz rá egy ilyen fiatal­embert, hogy kastélyvásárlásra adja a fejét? — nézek rá kí­váncsian. — A józan ész. Ugyan még harmincévesek sem vagyunk, de már látom, hogy én, a két gyermekünknek városon soha az életben nem tudok lakást venni. Azt szeretném hát, ha velünk maradnának. Egy lak­részt már kialakítottunk, ott el­férünk egy darabig. S majd ha családot alapítanak... hát akkor majd folytatjuk. Öt-hat éves forma gyerme­kek kergetőznek az udvaron, kezükben fakard, meg fapajzs — csak nem az elődeikről kap­ta a tanya az Ezredes nevet? —, mi meg lebotorkálunk a pin­cébe. Széles, ölnyi vastag fa­lak, fehérre meszelt boltozat, hirtelen megszámolunk vagy négy nagy termet a­rra termettek, hogy valami presszót, vagy más egyebet rendezzenek be bennük. — Az Isten őrizzen meg ben­nünket attól — tiltakozik Balkó József. — Hisz nem azért jöt­tünk, hogy korcsma legyen alattunk... Alig vártuk, hogy csend és béke vegyen bennün­ket körbe. Megélünk mi az én becsületes szakmámból is. Csak látnánk már, hogy támo­gatják a bérüket, munkával vá­sárra vivő vállalkozókat is. Ak­kor elhinném, valóban megérte, hogy eltakarítottuk innen, a kastély mellől azt a rengeteg szemetet. Akkor egy pillanatig sem kételkednék abban, hogy az a sok kis gyümölcsfa kinek hoz majd vajon termést...­ ­ .

Next