Kelet Népe, 1940 (6. évfolyam, 1-21. szám)

1940-03-01 / 5. szám

A magyar nép drámai hagyományai írta: Lánc László A mai magyar színháznak nincsen semmiféle össze­függése a magyar drámai hagyományokkal. A magyar színjátszás fejlődése más irányt mutat, mint a görög, francia vagy angol színjátszásé. Ez az eltérés összefügg a magyarság európai helyzetével, a magyar kultúra problémájával. Az Európában új hazát alapító magyarság bejövetele­kor szembetalálta magát a fejlett európai kultúrával, amely teljes egészében különbözött az ő ázsiai őskultúrájától. Átvenni részben, vagy egészben ezt a kultúrát, avagy teljes mértékben elzárkózni előle, több volt kultúrkérdés­­nél; az európai latin-keresztény kultúra közösségében való fennmaradás, az élet, vagy az előző keleti hódítók, a hunok sorsa, a pusztulás kérdése volt. Az európai kultúra átvétele nem történt egyenlő mér­tékben és tempóban a kultúra egyes ágaiban. Az új életformák kialakításában a legnagyobb szerepet az új hit, a kereszténység játszotta. A kereszténység fel­vétele nem ment minden megrázkódtatás nélkül, de a ma­gyar lélek monotheisztikus beállítottsága megkönnyítette az átmenetet az új hitre. Ugyanis a keletről hozott őshit és­­kultúra átformáló­dott, az őskultúra és hit egyes elemei átmentek az új hit és kultúrá­­a, úgyhogy sajátos magyar kereszténységről beszélhetünk. Az őskultúra hatását és emlékeit nemcsak a magyar kereszténység őrzi, hanem az egyetemes katolicizmus is át­vett egyes elemeket (Gyümölcsoltó Boldogasszony stb) belőle. Nem lehet tehát azt mondani, hogy teljes mértékű kul­túracsere történt, mikor még a dogmatikus szigorú hit át­vételénél is bizonyos fokú szintézisről, átalakulásról, átfejlő­­désről beszélhetünk. De, mint mondottuk, az átkulturálódást illetőleg a nyu­gati kultúra átvétele és a fejlődés a művelődés különböző ágaiban nem történt egyformán. A legnagyobb és a legvégzetesebb törést — mint azt a mai magyar színház igazolja — a dráma terén fedez­hetjük fel. A magyar dráma megindulása azonos a többi nép drámai elindulásával: a dráma kezdete egybe esik a nép vallási megnyilatkozásaival. Az áldozati szertartások és az ünnepek megülése a tál­tosok és gyulák vezetése mellett a közösség első drámai megnyilatkozásai, hasonlóképpen, mint a mai napig is fenn­maradt esküvői, farsangi stb. szokások. Az ősi áldozatok és ünnepek természeti jelenségekkel (téli, nyári napforduló), az elemek és égitestek tiszteletével (Tűz, Nap, Hold), élet jelenségekkel (születés, halál, termé­kenység) függenek össze. A szertartások elemei a tulajdonképpeni áldozat mellett kifejező mozdulatok, mozgások, tánc (ritmus), ének, kórus­ban „mondott“ szöveg. Ezek az elemek a későbbi keresz­tény korban — mikor a már félig-meddig játékká, nép­szokássá alakult vallási szertartások szövege (tartalma) megváltozott — még mindig őrzik és elárulják az eredeti, ősi értelmet. Ilyen szertartások a tűzáldozat (egyes nyomok itt élő­emberáldozatra is engednek következtetni); téli napforduló mikor szarvast, tavaszt mikor bikát áldoztak; bőség idé­zése, ahol a párokat „összeéneklik“ stb. Ennél a szertartásnál a görögökéhez hasonló kóruso­kat találunk. A szerepük is hasonló, mint a görögöknél: recitációs kíséret s ezáltal a közösség részvéte azokon az áldozatokon és szertartásokon is, melyek szereplői tulaj­donképpen csak az érdekelt személyek s a papok lennének (házasság). Epikai és történeti elemekkel a temetési szertartások­nál találkozunk. A haláltánc után a gyászolók bevagdossák arcukat s következik a halotti tor, melynél az elhunyt hős­tetteit méltatják énekekben. Ez az ősi hagyomány mind tartalom, mind forma tekin­tetében elegendő volt ahhoz, hogy belőle (mint a görögök­nél) drámai játék, színjátszás fejlődjön, amely így az ősi, népi adottságokon épülve, a legmagasabb európai szín­vonalon is a népi sajátságok, a nemzeti lélek értékeinek kifejezője. Hogy ez a feltevés helyes, bizonyítják a hagyományok általunk ismert formái, fejlődési fokai. A fejlődés folyamán ugyanis e szertartások megváltoz­tak. Az áldozatok állat-szereplőit felváltja az őket meg­személyesítő ember s az áldozat helyébe a szimbolikus áldo­zat lép (tűz-ugrás a tűzbevetés helyett). Itt már tulajdon­képpen megszűnik a szertartás áldozati jellege s hagyomá­nyos játékká alakul át, melyben a drámai és lírai elem mel­lett szerephez jut az epika is (a játékhagyományok át meg át vannak szőve történeti elemmel, melyek a törzs, nép, sőt népek őstörténetére, vándorlásaira utalnak). Valójában tehát meg is született a magyar ősdráma.__ Az ősmagyar, aki először erősített fejére díszes szarvas­agancsot, hogy a téli napforduló áldozati állatát megszemé­lyesítse, volt az első magyar színész, s az első hagyomány­játék, hol az élő áldozat helyett „tüzet ugrottak“ (miközben a kórusok a néven nevezett tűzugró oltásról énekelnek), volt az első magyar dráma. Hogy az ősdráma az új kultúrában nem foglalta el az őt megillető helyet s így belőle nemzeti színjátszás nem alakult, azt inkább a társadalmi és politikai körülmények magyarázzák, mint a vallás. A kereszténnyéválás elején a drámai hagyományok át­formálva bár, de tovább éltek s megvolt még a lehetőség a nemzeti dráma és színjátszás kifejlődéséhez. Mikor azon­ban a pogányság újra felütötte fejét ellenhatásként az új hit politikai és társadalmi változásaira, a hivatalos ténye­zők üldözőbe vették. Ekkor tiltották ki a templomból az esküvői szertartá­sokat, melyek az egyházi esketés mellett párhuzamosan működtek, továbbá a betlehemezést, mert a pogány világ szertartásait tükrözték s ezáltal emlékeztettek a múltra. Mert nem a pogány hitet vágyták tulajdonképpen vissza az egy­­istenhithez amúgy is­­közelálló magyarok, hanem az európai kötött életformák, a meginduló társadalmi rétegeződés, az idegen befolyás ellen tiltakoztak, mikor az „idegen hit" ellen lázongtak, mint ahogy bizonyítja is a história, hogy a hittérítők önfeláldozó tevékenysége mögött világi feje­delmek hatalmi törekvései húzódtak meg. Mikor a pogányság visszaállítását követelték, elsősor­ban is nem a pogány szertartások után áhítoztak, hanem a pogány kor társadalmi viszonyait akarták visszaállítani. A következmény az lett, hogy a hagyomány­játékok a népi (paraszt) kultúra kincsei maradtak s nem képezhették alapját egy egységes népi-nemzeti kultúrának, mivel el vol­tak tőle zárva, mint a paraszti nép az úri és városi osztá­lyoktól, melyek a nemzeti kultúra új útját vágták, így a magyar színjátszás a latin-német iskoladrámától veszi eredetét, amiből aztán klasszikus, francia, de főként német hatás alatt veszi fel mai formáit. Vagyis önálló, faji sajátságoknak megfelelő formák továbbélése és kiépítése helyett a középkori latingermán szellemiséget, s idegen, kész kifejezési formákat vett át. Ennek következtében egészen indokolt az idegen eredetű magyar színjátszás válsága, külö­nösen akkor, mikor az átvett formák a hazai talajban is a fejlődés bizonyos (mai) fokán zsákutcába jutottak. Térjünk most vissza játékhagyományainkhoz és néz­zük meg, mi lett a sorsuk.

Next