Kelet Népe, 1941 (7. évfolyam, 1-23. szám)
1941-12-15 / 23. szám
mészárosnak már fegyvere a kézi szállítóeszköz. Mit tudom én, a gyermek hányszor tolta öccsét rajta, s az őt, pedig a mészáros talicskája véres, nedves, amit csak a gyermeki élet mindent beragyogó fénye tesz kedvessé. De a Petőfi lángelmének hihetetlenül előnyös az, hogy szellemének működésében, mikor a társadalom méhségéből fölemelkedik, semmi gátlás nem nyűgözi. Hogy magát akadálytalanul hozhatja a világból, amelyből kiszakad. Az első gyermekszoba-hatást házas korában kapja, a nászisten a feleség úri lényétől. Kénytelen egyszer, Jókai meséli, jó messze elmenni a kocsitól, hogy kikáromkodja magát. S megtisztulva s lecsillapodva jön vissza. De ekkorára már megírhatta, hogy mi az emberiség történetes Vérfolyam, amely ködbe veszi szikláiból a hajdannak ered ki és egy hosszában szakadatlan foly le korunkig . . . Arany soha életében nem káromkodott. Benne a legyötört jobbágyi gyermek körült aranysziklává. „Mit csinál, ha haragszik?“ kérdezte tőle az ismeretlen paraszt. „Hallgatok" mondta Arany. „De ha még jobban haragszik?" „Akkor még jobban hallgatok." Jókai sem káromkodott életében soha. Minek káromkodjon, akinek jól megy? Ha zökkenő áll be? Arra való a humor, hogy átsegítse minden bajon. A forradalom viharát Petőfi káromkodva, Arany hallgatva, Jókai humorizálva élte át. A Petőfi káromkodása azonban csak azt jelenti, hogy állandó izzásban volt és a legnagyobb szélsőségek közt hánykódott. A Jókai humorizálása pedig azt, hogy életének legbátrabb korszakát mutatta fel ebben az időben, mikor humor szikráiban az uralkodótól s a legmagasabb rangúaktól a legfőbb felségig, a népig, mindenkit kigúnyolt és kinevettetett. Arany hallgatott. Az ő kora részben elmúlt, az Elveszett Alkotmány komor bátorsága, részben később jött el az életbölcsességek zengő danája. -Szóval honnan volt Petőfiben az a minden pillanatban tettre kész, síkraszállás, mihelyt a nép érdekéről van szó? Mért van ennyire felgyújtva és érzékennyé téve, mint a fájó seb a legkisebb sértésre, ami a nép szegénységét, vagy a nép fenségét érinti. Petőfinek az apja lehetett nagyon kiváló egyéniség, a mester, aki „csak húsvágáshoz ért s nem sok hajszála hullt ki a tudományokért“, ez az ember megmagyarázhatatlan módon erején felül mindent elkövet, aogy a fiát tudományokra nevelje. Ebben az emberben, lelke mélyén, lehetett ott az a férfiúi és emberi nagyság, mely a legkisebb életformák közt is tud uralkodni s a gyermekre tud hatással lenni. Ebben a férfiban, ebben az apában, aki iránt a fia mindig a legnagyobb tiszteletet és gyöngédséget tanúsítja s humora is a melegség hangja: ebben ott kellett lenni annak a szeretetnek és sajnálkozásnak a mély néptömeg felé, amely minden iparosban benne van mint némi bűntudat, hogy elhagyta valamiképpen ezt a szenvedő tömeget. Elég a zseninek egy elejtett szó, egy legjobbkor jött sugalmazás, hogy apja ellenére is tovább folytassa az apja által megadott irányt. S a kor szabadságeszméi fokozták fel benne a többit. „Csaknem kirekesztőleges olvasmányom, reggeli és esti imádságom, mindennapi kenyerem a világnak ez az új evangéliuma, melyben az emberiség második megváltója, a Szabadság hirdeti igéit. Minden szavát, minden betűjét szívembe véstem és ott bent a holt betűk megelevenedtek és az élethez jutottaknak szűk lett a hely és tomboltak és őrjöngtek benne.“ Korlátlan benne az egyéni szabadságvágy s ezt a korlátlanságot követeli a szimbólum, a Nép számára. Petőfi a kor legnagyobb költője, de a kornak egy más jele is. Petőfi az egyetlen, aki soha egy pillanatra sem feledte el s nem mulasztotta el, hogy azonnal és végzetesen fel ne emelje szavát a nép mellett. Egész élete egyetlen harc volt egyetlen nagy eszme érdekében: megszüntetni a jogtalan és oktalan rabságot, amiben emberek milliói feküdtek. Petőfi nem volt politikus. Nem is ismerte a politikusokat, mert politikának azt kell mondani, ha azokkal az egyénekkel valaki együtt tud dolgozni, akik valamely eszmének az érdekében hajlandók szervezkedni. Petőfi nem szervezkedett. Soha semmiféle politikai pártnak tagja nem volt. Soha semmiféle politikai cselekményben részt nem vett. Ő maga volt politkai jel. Több, volt idő, mikor lángjel volt s mikor irányította a tömeg érzését és volt, mikor félelmes vészjel lett, mely a legfontosabb tettnél, a jobbágyfelszabadításnál döntően hatott a kedélyekre. Jókai meséli el, hogy azon a reggelen, mikor a jobbágyság felszabadításának törvényjavaslatán kellett szavazni, mint rémhír terjedt el Pozsonyban az országgyűlés főúri tagjai közt, hogy Petőfi negyvenezer felfegyverzett paraszttal áll a Rákoson. Hogy Széchenyi avval köszön lött be a mágnások kaszinójába ezen a reggelen, hogy Dicsőséges nagyinak, hát hogy vagytok? Mindenki tudta a verset, amelynek második sora így szólt: Viszket-e úgy egy kicsit a nyakatoki Jókai azt mondja: „Hogy a törvény létrejött, az a Kossuth érdeme, de hogy egyetlen ellenmondó szó nélkül szavaztatott meg, az a Petőfié." Petőfi nem volt politikus. Nem állott negyvenezer paraszttal a Rákoson s ezt a politikusok hamar észre is vették. Nem itt van Petőfi nagysága. S nem ott, hogy oly hamar elveszett a félelmessége s már a választáson majdnem agyonverte a felizgatott negyven paraszt, akit ráuszítottak. S nem érinti az ő fényét, hogy Kossuth hagyta megbukni a költőt, aki az ő nevét mint költő, soha ki nem mondta s akit ő észre sem vett. Dicsősége Petőfinek, hogy nem tudott politikus lenni. A politikus elalkussza az igazságot. Petőfi az egész korszakban az egyetlen, aki nem alkuszik, ahogy Ady mondta. Petőfi a távoli vihar biztos és megérző jelzőkészüléke lett. Olyan viharoké, amelyek nem következtek be, de amelyek az idők végtelenjében készülnek rá, hogy megrázkódtassák mindaddig a társadalmakat, míg csak fennállanak a tömeg bilincsei. „Vártam a jövendőt — írja naplójában —, vártam azt a pillanatot, melyben szabadságeszméim és érzelmeim elhagyhatják a börtönt. Vártam a pillanatot. Nemcsak reméltem, de bizton hittem, hogy el fog jönni. Tanúbizonyságaim erre költeményeim. Világosan láttam, hogy Európa naponként közeledik egy erőszakos megrázkódtatáshoz.“ Közben legszebb sorai, képei, kiáradó érzései olyan mezőn csapkodtak, ami előtte soha költészetnek tárgya nem volt. „Nem ül kevélyebben a huszár a lovon, mint a kisbéres a vendégoldalon“. A négyökrös szekér, a faluvégi kurta kocsma, az Alföld, s annak minden égő tövisrózsája, a népélet millió színe, szaga. Ezek az ő csillagai. Egymaga egy olyan mély politikát jelent, amely mai napig tökéletesen uralkodik az irodalomban. Adynak kellett jönni, hogy új, kulturált és maibb magyar európaiságot tanuljon az irodalom. KELET NÉPE 2