Kelet Népe, 1941 (7. évfolyam, 1-23. szám)

1941-12-15 / 23. szám

mészárosnak már fegyvere a kézi szállítóeszköz. Mit tudom én, a gyermek hányszor tolta öccsét rajta, s az őt, pedig a mészáros talicskája véres, nedves, amit csak a gyermeki élet mindent beragyogó fénye tesz kedvessé. De a Petőfi­ lángelmének hihetetlenül előnyös az, hogy szellemének működésében, mikor a társadalom méh­ségéből fölemelkedik, semmi gátlás nem nyűgözi. Hogy magát akadálytalanul hozhatja a világból, amelyből ki­szakad. Az első gyermekszoba-hatást házas korában kapja, a nászisten a feleség úri lényétől. Kénytelen egyszer, Jókai meséli, jó messze elmenni a kocsitól, hogy kikáromkodja magát. S megtisztulva s lecsillapodva jön vissza. De ekkorára már megírhatta, hogy mi az emberiség történetes Vérfolyam, amely ködbe veszi­ szikláiból a hajdannak ered ki és egy hosszában szakadatlan­ foly le korunkig . . . Arany soha életében nem káromkodott. Benne a le­gyötört jobbágyi gyermek körü­lt aranysziklává. „Mit csi­nál, ha haragszik?“ kérdezte tőle az ismeretlen paraszt. „Hallgatok" mondta Arany. „De ha még jobban harag­szik?" „Akkor még jobban hallgatok." Jókai sem káromkodott életében soha. Minek károm­kodjon, akinek jól megy? Ha zökkenő áll be? Arra való a humor, hogy átsegítse minden bajon. A forradalom viharát Petőfi káromkodva, Arany hallgatva, Jókai humorizálva élte át. A Petőfi káromkodása azonban csak azt jelenti, hogy állandó izzásban volt és a legnagyobb szélsőségek közt hánykódott. A Jókai humorizálása pedig azt, hogy életé­nek legbátrabb korszakát mutatta fel ebben az időben, mi­kor humor szikráiban az uralkodótól s a legmagasabb rangúaktól a legfőbb felségig, a népig, mindenkit kigú­nyolt és kinevettetett. Arany hallgatott. Az ő kora részben elmúlt, az Elveszett Alkotmány komor bátorsága, részben később jött el az életbölcsességek zengő danája. -Szóval honnan volt Petőfiben az a minden pillanatban tettre kész, síkraszállás, mihelyt a nép érdekéről van szó? Mért van ennyire felgyújtva és érzékennyé téve, mint a fájó seb a legkisebb sértésre, ami a nép szegénységét, vagy a nép fenségét érinti. Petőfinek az apja lehetett nagyon kiváló egyéniség, a mester, aki „csak húsvágáshoz ért s nem sok hajszála hullt ki a tudományokért“, ez az ember megmagyarázha­tatlan módon erején felül mindent elkövet, a­ogy a fiát tudományokra nevelje. Ebben az emberben, lelke mélyén, lehetett ott az a férfiúi és emberi nagyság, mely a legkisebb életformák közt is tud uralkodni s a gyermekre tud hatás­sal lenni. Ebben a férfiban, ebben az apában, aki iránt a fia mindig a legnagyobb tiszteletet és gyöngédséget tanú­sítja s humora is a melegség hangja: ebben ott kellett lenni annak a szeretetnek és sajnálkozásnak a mély néptömeg felé, amely minden iparosban benne van mint némi bűn­tudat, hogy elhagyta valamiképpen ezt a szenvedő tömeget. Elég a zseninek egy elejtett szó, egy legjobbkor jött sugalmazás, hogy­ apja ellenére is tovább folytassa az apja által megadott irányt. S a kor szabadságeszméi fokozták fel benne a többit. „Csaknem kirekesztőleges olvasmányom, reggeli és esti imádságom, mindennapi kenyerem a világnak ez az új evangéliuma, melyben az emberiség második megváltója, a Szabadság hirdeti igéit. Minden szavát, minden betűjét szívembe véstem és ott bent a holt betűk megelevenedtek és az élethez jutottaknak szűk lett a hely és tomboltak és őrjöngtek benne.“ Korlátlan benne az egyéni szabadságvágy s ezt a kor­látlanságot követeli a szimbólum, a Nép számára. Petőfi a kor legnagyobb költője, de a kornak egy más jele is. Petőfi az egyetlen, aki soha egy pillanatra sem fe­ledte el s nem mulasztotta el, hogy azonnal és végzetesen fel ne emelje szavát a nép mellett. Egész élete egyetlen harc volt egyetlen nagy eszme érdekében: megszüntetni a jogtalan és oktalan rabságot, amiben emberek milliói feküdtek. Petőfi nem volt politikus. Nem is ismerte a politiku­sokat, mert politikának azt kell mondani, ha azokkal az egyénekkel valaki együtt tud dolgozni, akik valamely esz­mének az érdekében hajlandók szervezkedni. Petőfi nem szervezkedett. Soha semmiféle politikai pártnak tagja nem­ volt. Soha semmiféle politikai cselekményben részt nem vett. Ő maga volt politkai jel. Több, volt idő, mikor láng­jel volt s mikor irányította a tömeg érzését és volt, mikor félelmes vészjel lett, mely a legfontosabb tettnél, a jobbágy­felszabadításnál döntően hatott a kedélyekre. Jókai meséli el, hogy azon a reggelen, mikor a job­bágyság felszabadításának törvényjavaslatán kellett sza­vazni, mint rémhír terjedt el Pozsonyban az országgyűlés főúri tagjai közt, hogy Petőfi negyvenezer felfegyverzett paraszttal áll a Rákoson. Hogy Széchenyi avval köszön lött be a mágnások kaszinójába ezen a reggelen, hogy Dicsőséges nagyinak, hát hogy vagytok­? Mindenki tudta a verset, amelynek második sora így szólt: Viszket-e úgy egy kicsit a nyakatoki Jókai azt mondja: „Hogy a törvény létrejött, az a Kossuth érdeme, de hogy egyetlen ellenmondó szó nél­kül szavaztatott meg, az a Petőfié." Petőfi nem volt politikus. Nem állott negyvenezer pa­raszttal a Rákoson s ezt a politikusok hamar észre is vették. Nem itt van Petőfi nagysága. S nem ott, hogy oly ha­mar elveszett a félelmessége s már a választáson majdnem agyonverte a felizgatott negyven paraszt, akit ráuszítottak. S nem érinti az ő fényét, hogy Kossuth hagyta megbukni a költőt, aki az ő nevét mint költő, soha ki nem mondta s akit ő észre sem vett. Dicsősége Petőfinek, hogy nem tudott politikus lenni. A politikus elalkussza az igazságot. Petőfi az egész korszakban az egyetlen, aki nem alku­szik, ahogy Ady mondta. Petőfi a távoli vihar biztos és megérző jelzőkészüléke lett. Olyan viharoké, amelyek nem következtek be, de amelyek az idők végtelenjében készülnek rá, hogy meg­rázkódtassák mindaddig a társadalmakat, míg csak fenn­­állanak a tömeg bilincsei. „Vártam a jövendőt — írja naplójában —, vártam azt a pillanatot, melyben szabadságeszméim és érzelmeim el­hagyhatják a börtönt. Vártam a pillanatot. Nemcsak re­méltem, de bizton hittem, hogy el fog jönni. Tanúbizony­ságaim erre költeményeim. Világosan láttam, hogy Európa naponként közeledik egy erőszakos megrázkódtatáshoz.“ Közben legszebb sorai, képei, kiáradó érzései olyan mezőn csapkodtak, ami előtte soha költészetnek tárgya nem volt. „Nem ül kevélyebben a huszár a lovon, mint a kis­­béres a vendégoldalon“. A négyökrös szekér, a faluvégi kurta kocsma, az Alföld, s annak minden égő tövisrózsája, a népélet millió színe, szaga. Ezek az ő csillagai. Egymaga egy olyan mély politikát jelent, amely mai napig tökéletesen uralkodik az irodalomban. Adynak kel­lett jönni, hogy új, kulturált és maibb magyar európai­ságot tanuljon az irodalom. KELET NÉPE 2

Next