Kelet-Nyugat, 1991 (2. évfolyam, 1-33. szám)

1991-03-14 / 11. szám

• SARKŐZI MÁTYÁS A negyedik Petőfi... Mit nekem te zordon Kárpátoknak Fenyvesekkel vadregényes tája! Tán csodállak, ámde nem szeretlek, S képzetem hegy völgyedet nem járja. Lenn az alföld tenger sík vidékin Ott vagyok honn, ott az én világom. Börtönéből szabadult sas lelkem, Ha a rónák végtelenjét látom. A huszonegy éves Petőfi Sándor unásig közismert, s írójáról­­ sokat eláruló költeménye ez, Petőfié, aki csak egy évvel később találkozott szemtől szembe a Kárpátok vadregé­nyes tájával, felvidéki körutazása so­rán. A fenyvesborította, kőszirtekkel é­­kes, havas­ csúcsú nagy hegyeket e vers megírásakor még csak képekről, romantikus -irodalmi vagy útleíró vázlatokból, regék­ből ismerhette. Al­földi patriotizmusa olyan erős volt, hogy a hetyke felütésű költemény csak azt a meggyőződését tükrözi, miszerint a hegyvidék „zordonságát” semmiképp sem érezheti közelálló­nak A vers további tíz szakasza minden allegorikus áttételesség nél­kül fejti ki, hogy mikoron az alföld szülötte meghitt otthonossággal te­kint szét a mások számára talán nem is olyan megejtő tájon, a gáttalan robogás, a messzi távlat, a délibábos síkság varázsa az, ami megfogja, hi­szen itt a sas, széles ívű röpté­t mi sem gátolja. Pszichológus számára könnyű fela­dat Petőfi szabadságvágyó lelkületé­­nek elemzése az Alföldről és a róna­­ságról szóló költeményei segítségé­vel. Az egyetlen könyvterjedelmű s valóban pszichológiai analízis Wag­ner Lilla A negyedik Petőfi című, Londonban sok évvel ezelőtt megje­lent munkája, azonban meglepően kevés helyet szán a témának. Rá­mutat, hogy az alföldi eredetű, tá­gasságokhoz szokott Petőfi ellenszen­ve az égre magasodó hegyláncokkal szemben bizonyos, — némileg átvitt értelmű — klausztrofóbiát jelez. Hi­szen így írt Petőfi: „Állanak kör k­­lém mogorva sziklák, mint / Fenye­gető rémek, / A csörgő patakot hány­­va-vetve, mintha / Láncot csörgetné­nek.“ (A gólya). „összeszorította a hegyvidéki táj“ — írja Wagner Lilla, s rámutat, hogy Petőfi egyéniségének kiala­kulásában fontos rónasági eredettel „féktelen szabadságvágya“ és egyben — ez már valóban a pszichoanalista meglátása „becsvágya“ függött össze. („Sors, nyiss nekem tért.“) 1845 áprilisában azután utazást tett Petőfi a Felvidéken, megcsodál­ta a Tátra égbenyúló bérceit. Eper­jes tájékáról ezt írta: „Magyaror­szágban nem sok szebb lehet.“ Úti­­jegyzeteiben ezt is olvashatjuk- „Tisz­ta időben éjszaknyugatról magas bércek vállai fölött a Tátra hófedett csúcsa piroslott a nap első sugarai­tól, mint valami borozó aggastyán király homloka.“ De „ . . . mentül inkább közeledem a Kárpátokhoz, an­nál nagyobb szolgaságot láttam, s ilyenkor megeresztem képzetem szár­nyait és teröpitem lelkemet szülő­földem rónáira, hol az emberméltóság a legalacsonyabb kunyhóban is ma­gasan tartja büszke fejét.“ . Betekintett Petőfi a Tátra festői völgyeibe, felpillantott a romantikus csúcsokra és ezt írta: „ ... ha pedig az utazó kritikus, akkor föllelkesül szívének kilenctized része, s azt mor­mogja fogai közt: meglehetős!“ Nézte a Tátrát Petőfi míg a lovát patkolták. „De lelkem . .. elsuhant messzir­e, messzire, oda, hol nincsenek hegyek, hol halmok is alig vannak, hol a Duna omlik méltóságosan, mint Vö­rösmarty hőskölteményei, hol pusz­ták nyúlnak el, hosszan, mintha a világ végét keresnék... (Petőfi Sán­­dor összes­­ prózai művei, 239. old.). Szinte túlzó a hegyvidék-nyújtotta szépség és vadregényesség meg nem értésének ez az Al­föld-soviniszt­a mértéke. Ám nem igaz, hogy Petőfit soha sem ejtette meg a hegyek bűvölő szépsége. Halála előtt egy évvel, há­zasemberként, Szendreyéknél és Köl­tőn elmerengett a Nyírestető és Kő­vár vidékének festőiségén: „Keletre, délre és nyugatra szabad a kilátás majd a végtelenig a bércek teteje fö­lött, melyek mint három sorba állí­tott óriások állnak ott: az első sor zöld, a második sötétkék, s a harma­dik, a legutolsó, világoskék egyenru­hában. Ez óriások és a Nyirestető között mélységes völgy, melynek­­ fe­nekén a csillogó, kanyargó Szamos, mint egy odafagyott villám.“ (i.m. 311 old.) A leírás mágiája, Petőfi legjobb művészi asszociációs tehetségére val­ló allegóriák, arra mutatnak, hogy Kohón az író mélyebb bűvöletébe került a hegyeknek. S élete utolsó írásában, Mar­osvásárhelyről Tordán tartózkodó feleségéhez írt levelében ezt olvashatjuk: „Kézdi-Vásárhelynek gyönyörű vi­déke van . . . Majd körülményesebben megvizsgáljuk, ha együtt utazzuk be a Háromszéket, mint a fészket rak­ni akaró fecskék.“ (i.m. 418. old.) Készülhetett talán Háromszékben ,fészket rakni“. Bizonyos azonban, hogy megmaradt volna a puszta hű fiának, ha hosszú életet ad neki a sors és Pestre vagy éppen a Három­székbe települ Júliájával. Az Alföld nyíltsága, egyszerűsége azonban mindennél kedvesebb volt számára. Mit írt volna, ha egyszer meglátja a tengeryt?­ ­ Ismeretlen Petőfi-sorok A Petőfiről szóló irodalom, a Petőfi-filológia eredményeit is össze­gező utóbbi két évtizedben kiadott új kiadványok számos, eddig isme­retlen adattal gazdagították nagy költőnkről való ismereteinket. Látvá­nyos „felfedezésekkel“­­ sajnos — nem került szembe sem az irodalom­történész, sem az érdeklődő, de egy régi, az első Bihar megyei napilap­ban, a NAGYVÁRAD-ban olvasható egykori közlés — mivel az a későbbi költői műhelyre visszajelző fordulatokban gazdag — mindenképpen fi­gyelmet érdemel. A NAGYVÁRAD 1894. évi február 27-i (49.) számában Petőfi-reliquia című „a SZALONTAI LAPOK legutóbbi számából“ megjegyzéssel ellá­tott cikket közöl a szerkesztő. Az ismeretlen szerző — valószínűleg a SZALONTAI LAPOK publicistája, a későbbi íróként is ismertté lett Nagy Márton — így magyarázza a közlést: „Petőfi a katonaságtól való elválás után leginkább Mezőberényben Orlai Pethies Sománál, legkedvesebb ba­rátjánál tar­tózkodott, akkor ismerkedett meg ott a szalontai kereskedő Kiskéri Andorral, és az akkor mezőberényi lakos Kiskéri Mihállyal, aki­vel mint azonoskén­t, mérnökségre készülő ifjúval barátságot kötött. Em­lékkönyvébe Petőfi, akkor még Petrovics, a következőket írta: Az élet egy döcögő szekér, mellyel a sors ökrös paripás tüs­­kén-bokron kíméletlenül vágtatnak keresztül, míg az emberből a lelket kirázzák. Van azonban egy párna, melynek puha ölében a döcögős kéjyelmes ringatássá válik. Ki lenne oly kába, hogy ezt­­ minél előbb megszerezni ne iparkodnék? S ki oly kába? ki nem tudja, hogy a párna ... feleség! — Berény, szeptember 16-án, 1842.­­ Petrovics Sándor. Hogy ez a régi közlés és benne a Petőfi-szöveg ismeretlen maradt a kutatók előtt, az azzal is magyarázható, hogy az első forrásként jelzett SZALONTAI LAPOK néhány töredékes évtől eltekintve, nem található meg könyvtárainkban, tárlaptárakban s az átvételt (ollózást?) közzétevő NAGYVÁRAD — lévén konzervatív irányzatú kormánypárti lap — ki­sebb olvasottságú volt, kiesett a későbbi irodalomtörténeti kutatások, az érdeklődés sugar­ából. Néhány szót kell ejtsünk a szöveg­hitelesség kérdéséről is. A dátum és az ismert életrajzi adatok azonossága nyilvánvaló. Költőnk Berény­ben, 1842 szeptemberében két ver­set is írt: a Járnak kelnek sokan zöld erdő­ben .... s a K... Vilmos barátomhoz c. költeményeket. Októberben pe­dig egyik legismertebb dalát, a Hortobágyi kocsmárosné... strófáit ve­tette ugyanitt papírra s ebben már az emlékkönyvi bejegyzéssel rokon témát ágyaz szövegbe, a nehéz szekérút s a puha kebel „tárgya“ foglal­koztatja a fiatal poétát: Ej, galambom, milyen puha a keble! Hadd nyugodjam csak egy kicsit fölötte. Úgyis kemény ágyam lesz az éjszaka. Messze lakom, nem érek még ma haza. S ehhez hasonlóan bizonyítanak még későbbi Petőfi-költeményekből jól ismert sorok, motívumok is. A feleséget puha párnához hasonlító ké­pek tartalmi-hangulati és stilisztikai hasonlósággal ismétlődnek a Búcsú a nőtelenségtől (1847-ben Szatmáron szeptember 1­7. között irt) versében — ahol már így összegezi „tapasztalásait“ a költő: Nyoszolyám lesz kedvesem két karja S fejér párnám a puha kebel. S ugyanígy tartalmaz „az élet egy döcögő szekér“ s „a sors ökrös paripái“ stilusfordulataival élő rokonvonásokat A négyökrös szekér egy­két gondolatritmusa is. íme, az ismeretlen szalontai közlés jóvoltából az 1842-ből származó rögtönzött, dokumentum értékű Petőfi-sorok így vezetnek klasszikusunk költői műhelye felé, az elfelejtett — és elkallódott — emlékkönyvi be­jegyzés az egykori sajtó jóvoltából így lesz irodalomtörténeti értékké. IN­DIG OTTO ( Kossuth tábora a körúton az Alfö­dön )

Next